2023. július 22-én tért vissza ‘Abd al-Mağīd Tabbūn elnök Algériába, miután egy hosszú és valóban figyelemre méltó körutat tett meg. Először július 16-án egy első látásra nem is kifejezetten jelentős látogatást tett Katarba, ahol Tamīm emír fogadta, majd egy közel egy hétig, július 17 és 21 közt Kínába ment. Itt eltekintve egy sor tetszetős gyárlátogatástól és Hszi Csin-Ping kínai elnöktől kapott nagyon forró fogadtatástól, a két fél megegyezett a korábban kötött átfogó stratégiai partnerség felújításáról és kiterjesztéséről. Beleértve ebbe a katonai és biztonsági területet is. Kína pedig bejelentette, hogy hamarosan 36 millió dollárt fektet be Algériában. Ehhez szorosan kötődő én Algéria ismét hangoztatta, hogy a lehető leggyorsabban csatlakozni akar a BRICS csoporthoz. A látogatás során – kifejezetten az algír fél tálalásában – szinte egyelő félként kezelték Algériát, de legalábbis kitüntetett partnerként. Messze túl azon a szinten, amit egy olyan gazdasági súlyú ország kap, mint Algéria.
A visszaúton Tabbūn még megállt Törökországban, ahol egy napra Erdoğan elnök fogadta, jelezve, hogy Algéria ismét egyre fontosabb partner. Így ért véget egy több mint egyhetes út, aminek során Tabbūn a török-katari tandem mindkét vezetőjét, közte pedig egy nagyon meggyőző – és nagyon sikeres – hosszú látogatást tett Kínába.
Mi több, ez az út alig egy hónappal azután jött, hogy Szentpéterváron részt vett egy hatalmas gazdasági fórumon Putyin elnök oldalán, amit Algériát “kulcsfontosságú partnernek nevezte az arab világban és Afrikában”. Ez a lépés, amit egy sor kiemelt partnerségi egyezmény aláírása egészített ki, világos válasz volt a nyugati nyomásgyakorlásra, hogy Algériának távolodnia kellene Oroszországtól. Ám a figyelmeztetések, az Oroszországra az ukrajnai háború miatt nehezedő nyomás és a meg most is törékeny gazdasági helyzet ellenére Algérián belül és közvetlen térségében Algír nem hogy nem veszít befolyásából, hanem az egyre nő. Amit a júliusi körút jól mutat.
Alig ért haza, amikor július 26-án nagyon figyelemre méltó fejlemény történt. Egy újabb katonai puccs Nigerben megbuktatta az elkötelezetten franciabarát elnököt, az új vezetés pedig a francia jelenlét megszüntetését követelte, valamint erős kapcsolatok kiépítését Oroszországgal. Erre is válaszul a nemrég tartott második Második Orosz-Afrikai Csúcstalálkozó 90 millió dollár támogatást ígért az afrikai országoknak Moszkvától. Ami Nigerben történt, bármennyire is fontos, úgy tűnhet, hogy szinte egyáltalán nem semmi kapcsolattal nem bír Algériával, csakhogy a színfalak mögött nagy mozgások vannak Észak- és Közép-Afrikában. Amiben most Niger fordulópont. Ezekben a mozgásokban Algír nagyon befolyásos és hathatós globális szövetségeseket talált és olyan szerepet kap, ami messze meghaladja gazdasági, vagy akár katonai erejét. Ugyanakkor jól mutatja ambícióit. Ez a szerep az utóbbi két-három évben pedig máris komoly eredményeket hozott.
Franciaország, mint katalizátor
Algériának most egyre komolyabb szerepe van, minthogy hatalmas földgáz készletekkel – és jól kiépített vezetékrendszerrel bír – Európa közvetlen közelében, ami nem kötődik közvetlenül Oroszországhoz. Stratégiailag fontos helyen van, ahol ellenőrzése alá tudja vonni a Közép-Afrikából Európába felé épülő földgáz és olajvezetékeket. Ez a helyzet már önmagában is komoly fogást biztosít Algériának Európával szemben és nagyban magyarázza, hogy ez a leplezetlen közeledés az oroszok és a kínaiak felé szinte alig kap kritikát. De valóban erről szól csak Algéria? Egy hatalmas földgáz- és olajmező, ami ugyan most, egy globális energiaválság közepette fontos, de máskülönben érdektelen?
Algéria egyre komolyabb szerepének megértéséhez vissza kell egy kicsit mennünk és meg kell érteni az őt körülvevő régiót. Különösen délről.
Észak- és Közép-Afrika történelmileg hagyományosan a világ francia befolyás alá tartozó része, ami egykor a francia gyarmatbirodalom szíve volt. Bár a II. világháború után, mint minden addigi gyarmatbirodalom, el kellett fogadni a gyarmatok kényszerű feladását és el kellett ismernie egykori gyarmatai függetlenségét, Párizs sem adta fel egykori befolyását. Franciaország nemcsak gazdasági befolyását tudta megőrizni ezekben az újonnan függetlenné lett államokban, de katonai egyezmények sorát kötötte velük. Ezzel pedig döntő befolyása maradt az itteni politikai folyamatokra. Mindez a hidegháború során a kommunista tábor egyre nagyobb itteni szerepe és a jelentős szovjet támogatás ellenére számos térségbeli országának.
Ez a szovjet-kommunista rivális azonban a ‘80-as évek végén összeomlott. Ez magával hozta egy sor korábbi szovjetbarát, vagy akár szövetséges rendszer bukását is Afrikában. A dolog természete azt diktálta, hogy az így létrejött vákuumot be kell tölteni, amit Franciaország a korábbi katonai egyezményekre építve és gazdasági érdekeit védve sietett is megtenni.
Ez az újbóli francia megerősödés már addigra is jelentős volt, mire 2007-ben Sarkozy elnök hivatalba került. Alatta pedig Párizs új lendületet adott egykori térségbeli hegemóniája visszaállításának. Ebben nem kis szerepe volt az ún. “Arab Tavasznak”, ami ismét gyökeresen átalakította az addigi helyzetet Észak- és Közép-Afrikában Líbia szétesésével és az annak nyomán jelentkező új biztonsági kihívásokkal.
Ez a visszatérő szerep a korábbi katonai egyezményekre épített, amelyeknek köszönhetően a legtöbb közép-afrikai országban volt francia katonai jelenlét. A 2010-ben Nizzában tartott Franciaország-Afrika Csúcstalálkozón Franciaország kijelölte a regionális és régiókon belüli szervezetekkel kötött stratégiai partnerség útját, hogy együtt küzdjenek a közös fenyegetésekkel – ebben 2012 után az iszlamista terrorizmus elleni küzdelem kiemelt szerepet kapott – és megvédjék a közös értékeket. Ennek érdekében Franciaország akkor 300 millió eurót különített el afrikai országoknak és szervezeteknek 2010 és 2012 között, valamint 12 ezer afrikai katona kiképzését vállalta. Mindez az ENSZ támogatását élvező “békefenntartó” missziók keretében, masszív brit és amerikai támogatás mellett. Ebben a folyamatban a líbiai kormány megbuktatása és 2012 decembere után a Maliban zajló terrorizmus elleni katonai akcióban betöltött vezető szerep döntő lépések voltak.[1]
A Maliban történt puccs után, amit eleve nagyrészt a – sok más mellett – Franciaország és afrikai szövetségesei Líbiában elért káosz begyűrűzése okozott – és amiben Malinak kiemelt szerepe volt – az akkor új francia elnök, Hollande a helyzetet arra használta fel, hogy Franciaország ismét a térség aktív katonai ereje legyen. Megint a Serval hadművelet. Egy az amerikai műveletekhez nagyon hasonló módon, Párizs az öbölállamoktól kért és kapott anyagi támogatást ehhez az akcióhoz, hivatalosan a terrorizmus ellen harcolva, de valójában nagyrészt saját befolyását növelve és gazdasági érdekeit védve. 2012 decemberében az ENSZ kiterjedt francia részvétel bevonásával hozzájárult az ECOWAS (Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége) katonai műveletéhez, ezzel pedig Mali gyakorlatilag egy francia érdekeltségű protektorátus lett. Egy olyan ország, ahol a korábbi gyarmattartó terrorizmus elleni háborút folytatott, nagyrészt sikeresen, de sosem a teljes győzelemig. Így tehát a terrorizmus, még ha jóval kisebb intenzitással, állandó jelenséggé vált.[2]
Franciaország nem állt meg itt, hanem a Száhel-övezetben egyre növekvő iszlamista terrorizmusra hivatkozva és a közös erőfeszítések keretében egyre több régión belüli szervezetet fogott össze, ehhez pedig az Öbölből szerzett anyagi támogatást. Ezek közt a legfontosabb – az ECOWAS mellett – az ún. G5 volt, egy régión belüli katonai együttműködés Mauritánia, Mali, Burkina Faso és Csád között, aminek Franciaország volt a külső – és összefogó – partnere. A G5 2017-ben hívta életre a közös haderejét, egy francia befolyás alatt alapvetően afrikai élőerőt használó szervezetet, ami a francia katonai szerep központi eleme lett.
Fontos szem előtt tartani, hogy Franciaországnak volt kiemelt gazdasági érdeke volt és ma is van ezekben az országokban. Mali a franciáknak olaj, földgáz és ásványkincsek forrása, valamint a kontinens harmadik legnagyobb aranykitermelője és lehetséges tranzit ország, ha egyszer elkészülnek a Nigériából Algérián át Európába tartó olajvezetékek. Ugyanakkor Niger adja Franciaország uránkészletének 33%-át, miközben az atomenergia a francia villamosáram nagyjából 80%-át szolgáltatja. Mauritánia, egy hatalmas, de nagyrészt lakatlan ország elsősorban összekötőpont Közép-Afrika felé. Csád pedig mindig is kiemelt katonai szerep volt Franciaország számára a leginkább kiépített támaszpontok miatt. A G5 tehát egy hatalmas előrelépés volt a francia befolyás számára.
Nagyon kevés állam mert távol maradni ettől a francia vezetésű regionális partnerségtől és még kevesebb mert kritikával élni ellene. Algéria volt gyakorlatilag az egyetlen kritikusa ennek a fejleménynek, ahol a hagyományos francia ellenes paranoia ötvöződött a nagyon is jogos gyanúval, hogy ezek a lépések déli határai mentén komoly veszélyt jelenthetnek nemzetbiztonságára. A Maliban zajló háború akár át is szólíthatja a terrorista csoportokat a határain, ami külföldi beavatkozást vonhat maga után. Egyszersmind mindez alapjaiban korlátozta Algír lehetőségeit, hogy a Száhel-övezetben saját befolyási övezetet alakítson ki. Csakhogy ekkor még Algéria nem tehetett sokat ez ellen. Belső válságok sora és nagyon kedvezőtlen regionális folyamatok bénították, miközben nem voltak hathatós globális szövetségesei. Ki kellet várnia, hogy a feltételek idővel kedvezőbben alakuljanak. Ami meg is történt.
2019 márciusában, miután Bū Taflīqa algír elnök bejelentette, hogy ötödször is elindul az elnöki székért, holott addigra évek óta teljesen lebénult, a társadalmi ellenállás elsöpörte az addigi algír vezetést. A bizonytalan körülmények között a hadseregnek és a politikai vezetésnek évek kellettek ahhoz, hogy egy új elnök neve alatt visszaszerezzék a stabil irányítást. Amit Tabbūn, az új vezérkari főnök Šanqrīḥa és egy kiterjedt tisztogatás a katonai vezetők közt el is ért, hogy aztán az országot – és magát az elnököt is szó szerint – ledöntse a lábáról a koronajárvány. Ezzel együtt testet ötlött az új stratégia, mialatt az algír elit stabilizálta hatalmát.
Ez az új stratégia döntően épített a már korábban is kiváló viszonyra Oroszországgal, de olyan új szövetségeseket is szerzett, mint Törökország és Katar, vagy ami még fontosabb, addig elképzelhetetlen engedményeket tett Kínának. Mostanra ennek a vonalnak az eredményei már világosak. Köszönhetően a nemzetközi piacokon ismét egekbe szökő energiaáraknak és annak, hogy óriási igény van az orosz készletek kiváltására, Algériának ismét nagy mozgástere lett és egy nem annyira látványos, de nagyon is hathatós együttműködés indult meg Algír és Moszkva között.
Aztán megindult a dominó
A térségben a helyzet már 2020-ban éles fordulatot vett. A 2020 tavaszán tartott választásokat követő szabálytalanságok után 2020 júniusában Assimi Goïta vezetésével egy katonai puccs megdöntötte Keita mali elnök és Cissé miniszterelnök kormányát. Mindketten a 2013-ban hatalomra kerülő és a franciákat behívó katonai junta tagjai voltak. Bár az ECOWAS követelte visszahelyezésüket, az új vezetés csak egy rövid átmeneti időszakba egyezett bele, amit új választásoknak kellett volna követnie. Csakhogy 2021 májusában egy újabb puccs következett és az új junta Assimi Goïta vezetésével megszilárdította hatalmát, majd megszakította kapcsolatait az ECOWAS-szal. 2022 . február 4-én Mali kiutasította a francia nagykövetet és követelte, hogy Franciaország minden katonai erejét azonnal vonja ki az országból. Február végére ez meg is történt, május 2-án pedig Mali minden katonai egyezményét felmondta Franciaországgal. A vákuumot nagyon hamar Oroszország töltötte ki, azonnal katonai segítséget és tanácsadókat küldve. Számos találgatás látott napvilágot, hogy ez a Wagner csoport segítségét is magába foglalta, majd aztán a 2023 februárjában Bamakóba látogató Lavrov orosz külügyminiszter konkrét ígéretet tett a terrorizmus elleni háború hathatós támogatására. Ez jelezte, hogy Moszkva kész átvenni azt, ami Párizs kezéből kicsúszik.
Szeptember 30-án nagyon hasonló folyamat zajlott le Burkina Fasóban, ahol a hadsereg megbuktatta az alig egy évvel szintén pucccsal hatalomra került kormányt, ezzel pedig az alacsonyabb tiszti körök kerültek hatalomra. Az új vezetés itt is azonnal kiutasította a francia nagykövetet, majd február 19-én a francia csapatok elhagyták Burkina Fasot. Eközben ugyanez a vezetés Oroszországot “értelmes választásnak és új partnernek” nevezte az iszlamista fegyveresek elleni küzdelemre. A Szentpéterváradon nemrég véget ért Második Orosz-Afrikai Csúcstalálkozón Oroszország bejelentette, hogy újranyitja 1992-ben bezárt követségét Burkina Fasóban. Ennek a viszonylag kisebb afrikai országnak az elvesztése különösen fájó volt Franciaország számára, mert a térségben működő különleges műveleti erőinek, vagyis a fő ütőerekének itt volt a fő támaszpontja.
A dominó eddig utolsó láncszeme pedig most Niger. Egy a Maliban és Burkina Fasóban lejátszódott változásokhoz kísértetiesen hasonló módon, július 26-án a nigeri hadsereg megbuktatta Muḥammad Bāzūm elnököt. Az első lépésben csak az elnöki gárda egy része tartóztatta le az elnököt és követelte a kormány leváltását, de hamarosan tömeges tüntetések törtek ki Niameyben és az addig habozó hadsereg is csatlakozott a puccshoz. Annyira, hogy augusztus 8-án az új vezetés új elnököt és miniszterelnököt nevezett ki ‘Alī Maḥmān Lāmīn Zāyin személyében. Minden nyomásgyakorlás ellenére pedig Bāzūm elnök továbbra is fogságban van.
Pont mint Mali és Burkina esetében, Franciaország és az Egyesült Államok elítélte puccsot, szankciókat vezetett be és követelte Bāzūm elnök hatalmának visszaállítását, aki Franciaország legmegbízhatóbb szövetségese. A puccs óta folyamatos tömegtüntetések zajlanak a fővárosban, ahol elítélik Franciaországot, egyben segítséget kérnek Oroszországtól és a tüntetők gyakorlatilag ostrom alá vettek egy légi támaszpontot a főváros közepében. Az új vezetés máris követelte, hogy Franciaország vonja ki minden katonai erejét Nigerből, felmondott minden katonai egyezményt Párizzsal és heves viták után gyakorlatilag megszakította kapcsolatait az ECOWAS-szal.
Eddig a pontig az események szinte forgatókönyvszerűen ismétlik az előző két ország példáját, de azzal az éles különbséggel, hogy most egyrészt Párizs és Washington, másrészt az ECOWAS nyíltan katonai beavatkozással fenyegetnek. Az ECOWAS katonai vezetői egyes a szervezetben nem tag állam részvételével a nigériai fővárosban gyűltek össze, ahol katonai beavatkozásról fogadtak el tervet, illetve augusztus 6-ig ultimátumot adtak Bāzūm elnök visszaállítására. Csakhogy a junta Nigerben nemhogy nem hátrált meg, már az ultimátum bejelentése előtt, augusztus 1-én támogatást kapott Malitól és Burkina Fasótól, akik bejelentették, hogy egy beavatkozást ellenük szóló hadüzenetnek fogna tekinteni. Vagyis be fognak avatkozni. Dacára annak, hogy a két országnak nincs ilyen jellegű katonai egyezménye Nigerrel. Ugyanakkor az is figyelemre méltó, hogy Csád bejelentette semlegességét, vagyis bármi történjen is, katonai akcióban nem vesz részt. Ami az új Nigeri vezetés burkolt támogatása, hiszen a csádi hadsereg támogatása és az itteni támaszpontok használata nagyon is fontos lenne egy gyors és sikeres beavatkozáshoz. Emellett Mauritánia is bejelentette, hogy nem fog beavatkozni.
Ezzel feszült patthelyzet alakult ki, amivel az egyik kiemelt francia érdekeltség, a G5 megszűnt létezni. Az egyik oldalon ott van az új nigeri junta, ami Mali és Burkina Faso nyílt támogatását élvezi, míg a másik oldalon Franciaországnak még most is vannak katonai erői Nigerben és szövetségesei a térségben beavatkozással fenyegetnek. A helyzetnek három valószínű kimenetele lehetséges. Az első, hogy Franciaország itt is elfogadja a helyzetet és kivonul. Ezzel a francia ellenes tábor még egy taggal bővül és további lökést ad a térség elfordulásának, főként Csádban és Mauritániában. A második lehetőség, hogy egy gyors katonai akcióval az ECOWAS és a francia erők – valószínű amerikai támogatással – megpróbálják kiszabadítani Bāzūm elnököt, átvenni a fővárost és az így kialakított helyzetben legitimálják a katonai megszállást. Erővel állítják vissza ez eddigit nigeri kormányzatot. Ennek azonban az a kockázata, hogy ha a különleges művelet nem sikerül, akkor a nigeri hadsereg visszacsap az országban lévő francia erőkre, Niamey szövetségesei pedig beváltak ígéretüket és a segítségére sietnek. A harmadik lehetőség, hogy Párizs tárgyalásokkal és nyomásgyakorlással húzza az időt, közben pedig támogatást nyújt Nigeren belül a helyi szeparatista erőknek, remélve, hogy junta belsőleg omlik össze. Erre máris láthatóak az első jelek, mivel augusztus 9-én a korábbi tuareg hadúr és ellenzéki politikus, Rīsā Āġ Būlā máris bejelentette, hogy regionális politikai mozgalmat alapít a niameyi vezetéssel szemben és kérte a junta megdöntését.
A képlet jóval nagyobb Nigernél
Máris vannak arra spekulációk, hogy a Wagner csoport zsoldosain keresztül ismét Oroszország keze van az eseményekben, bár minden forrás kiemeli, hogy erre nincs konkrét bizonyíték. Bár a Wagner vezetője, Prigozsin állítólag üdvözölte a nigeri puccsot, még az amerikai vezetés sem állítja, hogy az oroszoknak közvetlen közük lenne a Nigerben történtekhez. Az ugyanakkor érdekes, hogy már a kezdetekben is, pont mint korábban Maliban és Burkina Fasóban, a puccsot éltető tüntetők orosz zászlókat lengettek és Oroszországot és Putyin éltető jelszavakat használtak.
Ennél is érdekesebb, hogy első televíziós interjújában kínai útja után Tabbūn algír elnök maga is azt mondta, hogy a válság Nigerben közvetlenül fenyegeti Algériát. Bár egyértelműen nem foglalt állást a puccs mellett, ez egy finom üzenet, hogy Algír üdvözli a történteket minden felet óvva int egy beavatkozástól. Ami azt jelzi, hogy Algéria, ha nem is nyíltan, de a nigeri junta és szomszédai mögött áll és örül, hogy szomszédai támogatják.
Ezen a ponton pedig két komoly kérdés merül fel. Az ukrajnai háború közepén – ami nem kifejezetten sikeres számára – és a szankciók közepette Oroszország hogyan tudna, egyáltalán miért akarna ilyen kiterjedt változásokat elérni Közép-Afrikában? Főként Nigerben, mely országnak tengerpartja sincs. Miért vesztegetne Oroszország bármilyen forrásokat egy ennyire távoli akcióra, ami nagyon kicsiny a lehetséges megtérülése? Hiszen Niger még Malival és Burkina Fasóval együtt is nagyon mérsékelt gazdasági, vagy politikai nyereséget kínál Moszkvának. A második kérdés, hogy ha van ilyen orosz befolyás, ami a tüntetéseken megjelenő szólamok alapján joggal feltételezhető, akkor az egy harmadik félen keresztül történik. De melyik ez az ország és miért nem igen hallunk róla?
Egyszerűen csak a térképre tekintve is látható, hogy Algéria kiváló hozzáférést jelent Nalihoz és Nigerhez is, Malin keresztül pedig Burkina Fasóhoz. Algériának hatalmas információ bázisa, kiváló kapcsolatai vannak ezekben az országokban, főként, mert egyes törzsi kötelékek a Száhelben átnyúlnak a határain. Nyilván nem véletlen, hogy az algír sajtó lelek és én tálalja és üdvözli a változásokat mind a három országban, valamint, hogy a puccs után szinte azonnal, augusztus 1-én Sānqrīha algír vezérkari főnök, gyakorlatilag az ország katonai vezetője Moszkvába ment tárgyalni Sojgu orosz védelmi miniszterrel. Elsősorban a védelmi képességek fejlesztéséről. Itt pedig Sojgu nemcsak azt mondta, hogy Oroszország kész támogatni az algír hadsereg fejlesztését, hanem, hogy a két állam egymás szövetségeseként közösen épít külpolitikát, Oroszország pedig nagyra tartja Algéria vezető szerepét Észak-Afrikában.
Az sem lehet véletlen, hogy a katonai támogatás után, amit Mali kapott az oroszoktól, és valószínűleg Algériától, valamint ami politikai támogatást Burkina kapott, ezek az államok szinte azonnal bejelentették, hogy Niger segítségére sietnek egy katonai beavatkozás esetén. Ami arra utal, hogy van egy közös tervezés egy olyan tömb létrehozására, ami a francia érdekekkel szemben lép fel a térségben, egyszersmind pont szigetelő övezetet képez Algéria és a francia érdekszféra között.
Ami nagyon is valószínűleg látszik, hogy Algéria központi szerepet játszik ezekben a változásokban Maliban, Burkina Fasóban és most Nigerben, amit Moszkva vagy támogat egy bizonyos szintig, vagy legalábbis bátorít. Algírban nyilván tagadnák, hogy bármi közük volna ezekhez, de ugyanakkor kiterjedt támogatást biztosít és hagyja, hogy Oroszország tűnjön fel, mint terjeszkedő fél. A Kínának adott engedmények is ugyanebbe az irányba mutatnak, amivel kínai támogatást akarnak vonzani. Ezzel pedig egy olyan regionális hatalom képét mutatják, ami messze túl van gazdasági és katonai súlyán. Oroszországot ez a három említett afrikai ország nem igen énekli. Sokkal inkább az arab világgal ápolt kapcsolatai egy befolyásos országon keresztül, ami Észak-Afrikában fontos szereplő. Továbbá komoly érdeke, hogy közel tartsa magához azt az országot, ami a saját Európába irányuló energiaszállításának alternatívája.
Ma Algéria nem tud nagy tételben földgázt és olajat az európai piacokon kívül eladni, bár az utóbbi években leépítette korábbi kapcsolatait Spanyolországgal és most Olaszország felé fordult. Csakhogy masszív kínai befektetésekkel és egy esetleges BRICS csatlakozással ez alapvetően megváltozhat és egyre inkább az ázsiai piacok felé fordulhat. Épp az európai energiaellátásban játszott kiemelt szerepe miatt nem kap Algéria komoly kritikát, amiért egyre nyíltabban Oroszországhoz, sőt Kínához közeledik.
A másik kártya Algéria kezében pedig az afrikai migráció. Azzal, hogy nagyon is hosszú határszakaszt ellenőriz a Száhelben, komoly befolyása van a mostani tunéziai vezetés fölött és Líbiában is, Algír épp úgy tudja tompítani az Európa felé irányuló migrációt, mint amennyire szélesre is nyithatja ezeket a kapukat.
Mindezeket a szempontokat figyelembe kell venni, ha Algériát nyomás alá akarják helyezni. Az idő azonban szűkös. A most egekben járó energiaárak miatt az algír gazdaság szárnyal, de idővel az európai piacokon az alternatívák megjelenésével a kereslet csökkeni fog. Algírnak most kell jól felhasználnia forrásait arra, hogy egy kedvezőbb regionális helyzetet alakítson ki, amíg még ütőkártyai vannak. De az időt alternatív partnerek keresésére is használja. Azzal a szereppel pedig, amit most játszik, sokak számára lehet értékes barát.
[1] Sıradağ, Abdurrahim: Understanding French Foreign and Security Policy towards Africa: Pragmatism or Altruism, In: Afro Eurasian Studies Journal Vol 3. Issue 1, Spring 2014
[2] Abdurrahim: Understanding French Foreign and Security Policy towards Africa: Pragmatism or Altruism