Egy papíron széles koalíció létrehozása után Washington és London január 12-én kiterjedt légi műveleteket indított Jemen ellen. Mindez csupán egy nappal azután, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa elítélte az izraeli, vagy izraeli kötődésű hajók elleni jemeni támadásokat a Vörös- és az Arab-tengeren. Az az ülés, bár kevés közvetlen jelentősége volt, szolgált a már előre eldöntött amerikai-brit csapások igazolására a Prosperitás Védelmezője hadművelet keretében.
Január 12. óta egészen február 9-ig az amerikai és a brit erők legalább 15 légicsapást hajtottak végre, amik során Szana’a erőinek legalább 34 katonáját ölték meg, valamint a jemeniek nagy számú rakéta- és drónkilövő állását semmisítették meg. Vagyis ezeknek a csapásoknak meg kellett volna törniük Szana’a azon képességet, hogy további akciókat hajtson végre, beváltva ezzel ígéretet, hogy minden az izraeli kikötőkbe tartó hajót fel fog tartóztatni a Bāb al-Mandib-szorosban. Jemen ugyanis ezzel vállal szolidaritást Palesztinával a gázai háború alatt és gazdasági nyomást helyez Tel-Avivra.
Nagyon beszédes, hogy miközben a palesztinok maguk is több száz rakétát lőttek ki október 7. óta, Libanonban a Ḥizb Allah felörlő háborút folytat a Palesztina határ mentén az iraki ellenállás frakciói pedig több, mint száz támadást hajtottak végre Irakban és Szíriában az amerikai támaszpontok ellen, mégis február 2-ig Washington érdemileg csak Jemen ellen lépett fel. Ami minden ellenkező állítás ellenére azt mutatja, hogy Szana’a igenis érzékeny pontra tapintott.
A helyzet nagyon különös. Egyrészt, miért döntött úgy Szana’a, hogy megindítja ezeket a támadásokat a szaúdiakkal folytatott nagyon törékeny békefolyamat közepette, tudva, hogy biztosan lesz válaszcsapás, ami akár pusztító is lehet? Másrészt miért döntött Washington és London a közvetlen beavatkozás mellett, nyíltan egy nagyon érzékeny időszakban állva ki Tel-Aviv mellett, amikor semmilyen nyerési stratégia sem látszik ezek mögött a támadások mögött? A két fél döntésein túl azonban szembeötlő, hogy bár Rijád és Abū Zabī éveken át folytatott pusztító háborút a szana’ai kormány ellen, és ehhez Washington közvetlen támogatását is kérték, az alkalmas pillanatban most elhatárolták magukat az akciótól. Mi több, Bahreint leszámítva egyetlen arab ország sem vesz részt q Jemen elleni műveletekben, legalábbis nem nyíltan.
Mik tehát a lehetséges okai ennek az új, a gázai küzdelmektől távoli frontnak és mik lehetnek a győzelmi stratégiák a két oldalon? Hová vezethet ez a háború és milyen jelentősége lehet ennek a frontnak a Gáza körül egyre gyorsabban elmérgesedő, máris nagyon összetett regionális képletre?
Washington közbelép
Érdemes rámutatni, hogy a szana’ai vezetés nem csinált titkot terveiből, hogy közvetlenül és katonailag is támogassa a palesztin ügyet. Október 26-án a jemeni erők egy izraeli támaszpontot bombáztak Eritreában megbénítva azt és az izraeli személyzet több tagját ölve meg, de ez még csak az első lépés volt. Nem sokra rá Szana’a egy sor közvetlen csapást mért az izraeli pozíciókra, főként Eilat kikötőjére, az Ázsia felé irányuló izraeli kereskedelem fő csomópontjára összpontosítva. Bár egyes rakéták és drónok minimális károkat okozva célt értek, ezeket a kísérleteket a Vörös-tengeren állomásozó amerikai hadihajók és az egyiptomi légvédelem, sokkal inkább, mint az izraeli légvédelem, többségében megakadályozta. Tel-Aviv válaszcsapást ígért, de eddig erre nem került sor. Nagy valószínűséggel a Gázában és északon már amúgy is leterhelt izraeli hadigépezet túlfeszítettsége miatt.
Szana’a tehát taktikát váltott. Bejelentette, hogy erői minden izraeli, vagy az izraeli kikötőkbe tartó nemzetközi hajót, függetlenül annak származásától, meg fog állítani. Ezeket a fenyegetéseket nagyrészt figyelmen kívül hagyták, egészen a november 19-ig, amikor az izraeli tulajdonú Galaxy Leader hajót a jemeni erők megszállták és al-Ḥudayda kikötőjébe vitték. A későbbiekben további 16 hajót foglaltak el, vagy támadtak meg egészen december 30-ig, amikor a Maersk Hangzhou teherszállítót ért támadás és az amerikai haditengerészet verte vissza a támadókat. Ez volt az első közvetlen összecsapás az amerikai és a jemeni erők közt. A hivatalosan a Washington által a hajózás védelmére indított Prosperitás Védelmezője hadművelet első akciója.
Bár Washington és London is azt hangoztatja, hogy a Szana’a elleni légitámadások függetlenek a gázai háborútól és csakis a kereskedelmi forgalom védelmét szolgálják a Vörös-tengeren, teljesen világos a cél, hogy meg akarják törni az izraeli kereskedelmet megbénító tengeri blokádot, aminek már a légicsapások előtt is bénító hatása volt. A hivatalos jelentések szerint Eilat kikötőjének forgalma már december végére 85%-kal esett vissza. Valódi szándékoktól függetlenül, az egész térség felfogása az, hogy ezek a légicsapások Tel-Avivot szolgálják. Éppen ezért nem nagyon akad ország, amely elítélné Szana’a akcióit és egyáltalán nem akarnak csatlakozni az elleni indított csapásokhoz.
A január 12-én indított első hullám óta az amerikai és a brit repülők február 9-ig további legalább 15 támadást indítottak, összesen 60 pozícióra mérve csapást. Bár a brit légierő is hozzájárult ezekhez és további államok, mint Franciaország, Németország, vagy akár Görögország is küldtek katonai hajókat az akciók támogatására, a támadó erő javát az amerikaiak adják. Az akció elején még utaltak arra, hogy mindez akár egy nagyobb akció nyitánya is lehet, ennek egyelőre nincs komoly jele és a hivatalos magyarázatok a jemeni támadásokra és a pusztító jemeni rakétaarzenál megsemmisítésére koncentrálnak. Vagyis csak a tengeri kereskedelmet védik. Csakhogy eddig a légicsapások nem gátolták meg Szana’át abban, hogy tovább próbálkozzon és újabb izraeli, amerikai és brit hajókat támad jön, vagy akár közvetlen akciókat hajtson végre izraeli célpontok ellen. Eddig ezeknek a támadásoknak nem volt nagy eredménye és többségében könnyen elhárították őket. De ugyanez volt a helyzet a Szíriában és Irakban lévő amerikai támaszpontok elleni támadásokkal, amíg aztán be nem vallották, hogy amerikai katonák haltak meg és több tucat sebesült meg ezekben a támadásokban. Így tehát csak idő kérdése, míg a jemeniek valami érzékeny találatot érnek el.
Eleddig a brit-amerikai támadások minden második-harmadik nap ismétlődtek, állítólagosan a jemeni rakéta- és drónkilövő állásokat és a raktárakat pusztítva el. A beszámolók azonban azt mutatják, hogy a célpontok többsége ugyanaz, amit 2015. óta a szaúdiak és az emirátusiak is már többször bombáztak. Ami sosem gátolta meg Szana’át abban, hogy újabb csapások hajtson végre, amik közül több pusztító hatással bírt. Még különösebb, hogy több beszámoló szerint sorozatos csapások érték a szana’ai reptér melletti ad-Daylamī légitámaszpontot, ami 2015. óta működésképtelen, amikor a szaúdiak lebombázták. Ha pedig a beszámolók igazak, hogy az iráni hadsereg aktívan támogatja a jemenieket tanácsadókkal és egyes a térségbe küldött hadihajókkal, amik hírszerzési adatokat szolgáltatnak, nagyon hasonlóan ahhoz, ami Szíriában és Irakban zajlik, akkor belátható, hogy ezeknek a légicsapásoknak kevés valódi hatása lesz. Washington nem lesz képes megijeszteni Szana’át, vagy megbénítani a jemeni fegyveres erőket.
Sőt, pont a helyzet fokozódása miatt további országok is, mint Pakisztán, vagy India is hadihajókat küldött a térségbe, hogy megvédjék kereskedelmi hajóikat, bár az amerikai akciókat nem támogatják. Ez pedig tovább növeli egy végzetes hiba esélyét. Ennél fogva a nemzetközi hajózást nem védi ez a fokozott mozgás, hanem pont ellenkezőleg, a tengeri kereskedelem tovább zuhan. Jó jele ennek az, hogy a Qatar Energy, a világ egyik legnagyobb cseppfolyós gáz szolgáltatója január végén bejelentette, hogy elkerüli a jemeni partokat, holott Katar nem ápol kereskedelmi kapcsolatokat Tel-Avivval és a szállításoknak izraeli kikötőkön keresztül folynak.
Az ok nagyon egyszerű, hiszen december óta ugyanez a folyamat zajlik a legtöbb nagy szállítmányozó cég részéről. Minthogy egy nagyon szűk területen egyre nő a hadihajók száma és egyre több katonai akció zajlik, a legtöbb biztosító társaság, vagy nem fedezi az itt átmenő hajókat, vagy olyan árakat szab, amik miatt ezek az utak már nem érik meg. Ha pedig a biztosítás nehéz és költséges, a legtöbb cég inkább nem vállalja a kockázatot és elkerüli a vidéket még akkor is, ha nincs közük az izraeli kikötőkhöz. Merthogy még ha teljesen együtt is működnek a jemeni erőkkel és a koalíciós hadihajókkal, semmi nem garantálja, hogy egy kereskedelmi hajó ne kerüljön kereszttűzbe, fusson aknára, vagy valamelyik fél akár véletlenül is lebombázza. Jobb tehát az egész területet elkerülni.
Mindezek alapján nem világos mit akar Washington elérni. Merthogy nagyon korlátozott lehetőségei vannak. Megteheti, hogy tovább folytatja a légicsapásokat és egyre több szövetséges hadihajót hív be a területre, de valószínűtlen, hogy ez megakadályozná az újabb támadásokat. Amiket Szana’a meg is ígért. Megteheti, hogy nagyban fokozza a bombázásokat, de ennek sikere erősen kétséges, idővel pedig egyre nagyobb polgári áldozatai lesznek, ami komoly kritikákat vált majd ki. Ami már így is nagy Amerikával szembe a gázai háborúhoz nyújtott segítsége miatt. Elvileg azt is megteheti, hogy felkészül egy szárazföldi invázióra és megpróbálja megdönteni a szana’ai kormányt, de ez számos okból valószínűtlen. Először is egy ilyen akció nagyon költséges lenne, hiszen a jemeni erők már bizonyították milyen találékonyak hazai terepen. Az amerikai erők már így is leterheltek a térségben, ha tehát nem sikerül ehhez a térségben szövetségeseket találni, akkor ez egy túl nagy vállalkozás. Márpedig ilyen szövetségeseket most nehéz lenne találni, hiszen miután a szaúdiak és az emirátusiak is éveken át sikertelen háborút folytattak Jemenben, ők is a békefolyamat mellett köteleztek el magukat. De feltéve, hogy egy ilyen hatalmas akció meg is indul és az amerikaiak el tudnák érni Szana’át, a mostani al-Ḥūtī vezetésű kormánynak nincs valós alternatívája. Ez pedig egy Afganisztánhoz hasonló hosszú, felörlő lekötöttséget jelentene.
Tehát túl az önteltségen, a “valamit azért csinálni kell” felfogáson, az erőfitogtatáson egy választási évben, vagy egy legalább jelképes támogatáson Tel-Avivnak, nem nagyon látszik jó magyarázat arra, hogy Washington és London mit akarnak elérni ezekkel a bombázásokkal. Hacsak mindez nem Jemenről szól, ha regionális vetületben kell értelmezni.
Az összetett régiós vetület
A 2023 októbere óta egyre súlyosabb események a térség legtöbb államát dilemma elé állították. Azok, amelyek támogatták a Tel-Avivval való normalizálási folyamatot ennek morális vetületet most már nem tudják felvállalni és kénytelenek voltak visszakozni, legalábbis egy bizonyos szintig. Azok, akik csatlakozni terveztek a folyamathoz, mint Szaúd-Arábia, most ezt fel kellet adniuk, még ha csak időlegesen is. De azok, akik már így is Washington ellen foglaltak állást, mint Irán és szövetségesei, még nagyobb dilemma elé kerültek.
A palesztinoknak nyújtott politikai támogatás magától értetődő volt, de ennél sokkal többet kellett tenni, hogy ez a tömb erőt mutasson és bizonyítsa, hogy valódi alternatívát kínál. Meg kellett mutatni, hogy ez a tömb eredményeket tud elérni, vagyis a normalizálás elkerülhető és az ellenállás lehetséges. Csakhogy amennyi amerikai támaszpont van a már a térségben, egy nyílt háborút még izraeli célpontokra szorítkozva sem lehet megindítani anélkül, hogy az ne jelentene pusztító amerikai válaszcsapást. Még egy burkolt, de intenzív szembenállás is nehéz, mert egy ilyen konfliktus pont azokat az országokat idegeníti el Teherántól, akikkel az utóbbi másfél év során sikerült rendezni a viszonyt és ezek kapcsolatok egyre javulnak. Ezért tehát egy új stratégiára volt szükség, egy kis intenzitású felörlő háborúra.
Irán nem-állami szövetségei a térségben kétségtelen támogatás mellett egy sor csapást indítottak az izraeli és az amerikai állások ellen. Libanon felől a Ḥizb Allah leköti az izraeli erők egy részét, de kerüli, hogy ebből nyílt háború alakuljon ki. Az iraki Népi Mozgósítás egyre sikeresebb támadásokat indít Irakban és Szíriában az amerikai erők és szövetségeseik ellen. Ezek eddig nem voltak átütő én sikeresek, de egyre jobb hatásfokát érnek el és mostmár válaszcsapásra késztették Washingtont. Az amerikaiak válasza, vagyis hogy csapásokat mérnek Szíriában és főként Irakban mostanra arra kényszerítette az iraki kormányt, hogy feladja eddigi képlékeny álláspontját és az amerikai csapatok kivonását követelje Irakból. Ha pedig az amerikaiak kivonulnának Irakból, azzal szíriai állásaik szinte tarthatatlanná válnának. Ez már most egy nagy siker Teherán számára, amivel a térség felfogását nem feltétlenül maga felé, de mindenképpen Washington és Tel-Aviv ellen fordította.
A távoli front Jemenben ebbe a felfogásba illeszkedik. Amíg a kapcsolatok Teherán és Rijád közt a nyílt összecsapás határán mozogtak Jemen nagyon fontos ütőkártya volt. Olyan tüske a szaúdiak hátában, amivel nyílt háború nélkül is ki lehetett őket fárasztani. Amikor aztán megindultak a tárgyalások Rijád és Teherán között, Jemen nagyon fontos tárgyalási pont lett. Nagyjából egy éve, amikor kínai közvetítéssel kiegyezés jött létre Szaúd-Arábia és Irán közt Teherán hallgatólagosan szabad utat adott a szaúdiaknak a jemeni békefolyamat levezénylésére, de továbbra is szorosan figyelte az eseményeket.
Most, amikor a közhangulat a térségben élesen az amerikaiak szerepe ellen fordult, Jemen megint fontos lett, mert a Vörös-tenger blokádjával komoly csapást sikerült mérni az izraeli gazdaságra. Sokkal fontosabbat, mint amit egy Haifa elleni közvetlen csapással lehetett volna, miközben Irán hivatalosan továbbra lépett háborúba.
Ebben a folyamatban érhető meg, hogy Washington egyre inkább az iráni tanácsadókra és közvetítőkre mér csapást, azt jelezve, hogy egyre komolyabb csapások jönnek. Ez a folyamat látható Libanonban, Szíriában és Irakban is, ahol egy ideig Washington hírszerzési és diplomáciai támogatást adott az izraeli merényletekhez, majd február 2. óta kénytelen volt közvetlenül is fellépni. Ha ez a levezetés helyes, akkor egyre intenzívebb légicsapások következnek majd Jemenben, hogy a lehető legnagyobb számú iráni tanácsadót és katonát öljék meg, vagy akár jemeni vizeken “véletlenül” csapást mérjenek az iráni haditengerészetre. Ebben a felfogásban a tengeri kereskedelemre, annak biztonságára, vagy akár a jemeni politikai folyamatokra gyakorolt hatás szinte lényegtelen. Ugyanis úgy fogják fel, hogy ha egyszer sikerül itt Iránt visszaszorítani, ezek a kérdések gyakorlatilag maguktól oldódnak meg.
Szana’a helyzete
Bármi is legyen Washington, London, vagy akár Teherán szándéka, önmagában is érdekes, hogy hogyan látja maga Szana’a a helyzetet. Miért szánta rá magát egy közvetlen összecsapásra az amerikaikkal, tudván, hogy a szaúdiak bármikor kihasználhatják a helyzetet és újra kezdhetik a a háborút, vagy jobb feltételeket kényszeríthetnek ki a későbbi békemegállapodásban. Eleve már az komoly nyomásgyakorló eszköz lehet, hogy megengedik, vagy megtiltják az amerikaiaknak a szaúdi légtér használatát a légicsapásokhoz. Mi több, egy ilyen komoly lekötöttség megtörheti a Jemenen belüli tűzszünetet és újra mozgósíthatja az al-Ḥūtī ellen eddig harcoló feleket. Akik most nem is feltétlenül alapoznának a szaúdiakra, hanem közvetlenül Washingtontól is kaphatnak segítséget.
Ez utóbbi nagyon is komoly lehetőség volt, hiszen ‘Aydarūs az-Zubaydī, az Emirátusok támogatását élvező Déli Átmeneti Tanács vezetője Szana’a első izraeli célpontok elleni műveleti után egy sor találkozót tartott a szaúdi vezetéssel. A szándék teljesen világos volt, katonai támogatás, a déli autonómia diplomáciai felkarolása, vagy akár végső tárgyalások során egy nagyobb szerepért cserébe, miután a szaúdiak által felállított Jemeni Elnöki Tanács gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta, az-Zubyadī jelentkezett, hogy újra kezdi a katonai akciókat Szana’a ellen. Ez ugyanaz az az-Zubaydī, aki korábban már kijelentette, hogy ha a független Dél-Jement elismerik – nyilván az ő vezetése alatt – akkor az elismerné Izraelt és normalizálná kapcsolatait Tel-Avivval.
Bár ezekről a tárgyalásokról nagyon keveset lehet tudni, valószínűleg sikertelenek voltak, mivel december elején kezdődtek meg és februárig a Déli Átmeneti Tanács nem indított semmilyen komolyabb katonai akciót. Ahogy nem kapott komolyabb figyelmet Washingtontól sem. Egyik nagyobb jemeni ellenfél sem lépett fel Szana’a ellen, mivel nem tudtak érdemi támogatást szerezni sem Rijádtól, sem Abū Zabītól.
A várakozásokkal ellentétben nemcsak, hogy a háború nem kezdődött újra Szana’a és Rijád között, hanem a brit-amerikai légicsapások megindulása után Szana’a tárgyalódelegációjának vezetője, Muḥammad ‘Abd as-Salām bejelentette, hogy megegyezés jött létre a felek közt a békefolyamat legfontosabb pontjairól.
A szana’ai vezetés nagy kockázatot vállalt, ami újra felszíthatta volna a Jemenen belüli háborút. Ehelyett régiós szinten sikerült bizonyítania befolyását. Azt, hogy olyan hatalmi központ, olyan erőt képvisel, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A jemeni rendezés tehát csakis egy Riajd és Szana’a közti közvetlen megállapodással jöhet létre, mégpedig a többi jemeni fél érdemi bevonása nélkül. Más szavakkal, ezzel a lépéssel az al-Ḥūtī kormány bizonyította, hogy ő a legerősebb tényező Jemenben, hatalmas hasznot húzva a gázai háború miatt felkorbácsolt közhangulatból. Ez volt ugyanis az egyetlen erő, ami nyíltan tett is valamit a palesztinokért.
Az amerikai politika hagyatéka üt vissza
Bár ezt a Jemen körüli válságot annak minden gazdasági hatásával, sőt akár a gázai háborút is fel lehet úgy fogni, hogy mindez a Közel-Kelet folyamatos válságainak tipikus fejezete, ami idővel, mint eddig mindig, majd elmúlik, két fontos változás figyelemre méltó. Az első, hogy Washington hagyományos szövetségesei eddig elképzelhetetlen módon fordulnak el tőle. A második, hogy az utóbbi két évtized amerikai politikájának nagyon sötét hagyatéka a térségben egyre inkább visszaüt.
Az első változást illetően nagyon beszédes, hogy Rijád a királyság történetében példátlan, közvetlen háborút folytatott azért, hogy biztosítsa Jemen fölötti befolyását és abból egy vazallus államot csináljon. Számos okból ez a kísérlet katasztrófális kudarcot vallott és hét hosszú év és nagyon kevés eredmény után el kellett fogadnia a békefolyamatot a szana’ai al-Ḥūtī kormányzattal. A háború alatt Rijád elkeseredetten egyre nagyobb mértékben vásárolt fegyvereket és utánpótlást Washingtontól, majd amikor a dolgok kezdtek rosszra fordulni közvetlen amerikai beavatkozást akartak elérni. Amíg Trump hatalmon volt, erre meg is volt az esély, ám amióta Biden hivatalba került a kapcsolatok annyira megromlottak, hogy még Trump valószínű visszatérése sem különösebben érdekli a szaúdiakat. Ha a Prosperitás Őrzője hadművelet két évvel korábban indul meg, semmi kétség, Szaúd-Arábia csatlakozott volna és újult erővel megpróbálta volna elfoglalni Szana’át. Most azonban nemcsak, hogy nem ítéli el a jemeni akciókat, hanem még óvott is az amerikai légicsapásoktól és önmérsékletre szólított fel.
Együtt az Emirátusok hasonló viselkedésével, ami még jelképes mértékben sem hajlandó újrakezdeni jemeni akcióit, nagyon jól mutatja mennyire elvesztették az eddigi fő szövetségesek bizalmukat Washingtonban. Még a legnagyobb ügyekben is. Ha pedig ez megtörténhetett, az olyan lépések, mint a BRICS-hez való csatlakozás, vagy hogy nem foglaltak állást Oroszország ellen már messze nem annyira meglepőek. Sokkal aggasztóbb azonban Washington számára a jövő, hacsak nem tesznek komoly lépéseket. Holott az eddigi terv közel-keleti lekötöttség fokozatos leépítése volt, hogy egyre több erőt lehessen Kína ellen fordítani.
A másik fontos kérdés az amerikai politika nagyon sötét hagyatéka, ami most visszaüt. 2001, de kifejezetten az ún. “Arab Tavasz” óta az egymást követő amerikai kormányzatok a “kreatív káosz” politikáját követték a Közel-Keleten. Minden olyan kormányzatot aláástak, ami nem volt Washington elkötelezett szövetségese, állandósult bizonytalanságot hozva létre, amiben ezek a kormányok bármely adott pillanatban megbuktathatóak és ezt világosan az értésüket is adták. Ezzel pedig még inkább függővé tették őket Washington “jóindulatától”. Ha egy kormány Washington számára elfogadhatatlan lépéseket tesz, akkor a belső elégedetlenség felkarolásával megdöntik azt, ahogy az például Irakkal 2014-ben történt. Ha pedig ez nem jár sikerrel, egyszerűen átlépnek rajta, kijelentve, hogy az adott kormányt nem ismerik el, tehát bármely lépés az adott ország területén szabadon megtehető. Ahogy ez történt Szíriával, amikor az amerikaiak Damaszkusz minden tiltakozása ellenére és a nemzetközi joggal szöges ellentétben egy sor támaszpontot hozott ott létre.
Ennek az eredménye az állandósult bizonytalanság és képlékenység, ahol számos területen nincs többé erős, hathatós állami szereplő. Ez eddig Washington érdekeit szolgálta. Csakhogy, most pont ez üt vissza, ahogy egyre több helyi szervezet ver gyökeret, amik már egyáltalán nem az amerikaiak barátai. Ezeket ma iráni szatellit szervezeteknek szokás nevezni, holott több nem kötődik érdemileg Teheránhoz. Minthogy a hathatós állami jelenlét meggyengült, ezek a szervezetek megerősödtek, komoly helyi támogatást, strukturált vezetést és ellátási rendszert építettek ki, ami helyi szinten biztosít rendet. Ezek egyre inkább összefognak és az amerikai jelenlét ellen fordulnak. Ha az amerikai politikai nem bénította volna le teljesen az iraki államot, ma tudna érdemben tárgyalni vele arról, hogy az irakiak ne avatkozzanak bele a gázai háborúba, vagy az iraki állam lépjen fel az ilyen katonai szervezetek ellen. A gyenge és mesterségesen létrehozott kormányok vagy szétesnek, vagy az amerikaiak ellen fordulnak és nincsenek olyan hathatós szövetségesek, akik ezt a folyamatot meg tudnák állítani.
Mondják, hogy a nagy birodalmak vége ott kezdődik, amikor bekebelezik vazallusaikat, amik addig ütközőfelületet jelentettek ellenfeleikkel szemben. Így tehát maguk kell megvívják azokat a háborúkat, amiket addig “szövetségeseik” vívtak meg helyettük. Soha eddig Amerika nem vívott nagyobb háborút a Közel-Keleten gyakorlatilag egyedül, anélkül, hogy a térség államaiból széles koalíciót hozott volna létre.
Nagyon figyelemre méltó változás ez egy olyan térségben, ahonnan az USA az utóbbi bő tíz évben egyre inkább ki akar volni.