2019 március 31-én Törökországban helyhatósági választásokat tartottak. Ez volt az első választás az elnöki rendszer tavalyi bevezetése óta. Az elmúlt egy évben azonban a török gazdaság súlyos problémákkal szembesül, úgyhogy a pénzügyminiszter, Berat Albayrak még az IMF és a Világbank éves konferenciájára is elment, hogy befektetőket toborozzon Washingtonban. Ráadásul – és ez főleg az IYI Parti eredménye – az országban élő mintegy 4 millió menekült kapcsán a társadalmi és gazdasági problémák is a nagypolitika szintjére emelkedtek. A törökök és arabok közötti konfliktusok nemcsak Gaziantepben, de Isztambul és Ankara mellett más nagyvárosokban is jelentkeztek. Volt tehát miről beszélni, amikor a kampány elindult 2019 elején.
Ahogy az választások előtt lenni szokott, ezúttal is magasra csaptak az indulatok. A CHP-t és az İYİ Partit tömörítő ún. Millet İttifakı (Nemzeti Paktum) nagy várakozásokkal tekintett a jövőbe. A másik oldalon a Cumhur İttifakı – vagyis az AKP-t és a MHP-t tömörítő szövetség – azt próbálta hangsúlyozni, hogy a gazdasági gondokat külső erők generálják, és hogy az ország stabilitása és fejlődése teljes egészében az ő szövetségük sikerétől függ. Éppen ezért, az ún. ‘beka meselesi’, vagyis a szuverenitásról, jólétről és kiszámíthatóságról szóló politikai üzenet vált a kampány egyik központi elemévé.
Végeredményként az AKP 44, a CHP 30, az İyi Parti és a MHP 7-7, a HDP pedig 4%-os eredményt könyvelhetett el. Ezzel pedig jóllehet az AKP és a MHP megőrizte vezető helyét, mint a legnagyobb politikai formáció az országban, néhány anatóliai város és megye a korábbiaktól eltérő módon a kormányerők ellen voksolt. Az ugyanakkor nem volt meglepő, hogy az égei- és földközi-tengeri sávban a választók többnyire a CHP-t támogatták. Ez alól egyedül Balıkesir volt kivétel, ahol az AKP jelöltje 47, az İYİ Partié pedig 46%-ot kapott.
Az eredményeket Hatayban és Adanában – ahol jelentős számban élnek menekültek – nyilvánvaló sikerként könyvelhette el az ellenzéki tábor. Az igazán meglepő eredményt azonban Sinop, Artvin és Ardahán szállította, melynek révén a hagyományosan nacionalista és konzervatív fellegvárnak számító Fekete-tenger vidékén is kialakult három “vörös” megye. Bolu, Eskişehir, Kırşehir és Bilecik is kiemelendő, hiszen az ott szerzett szavazatok révén immár Anatólia belső területein is megjelent a CHP.
A főleg kurdok által lakott régiókban a HDP 8 megyében győzött, 5 további megyében pedig másodikként végzett. Mivel pedig a szóban forgó 13 megyéből (ahol a HDP első, vagy második lett), 11-ben az AKP volt a legnagyobb riválisa, jól jelzi, hogy a kormánypárt a keleti megyékben jól szerepelt. Éppen azokon a helyeken, ahol a CHP gyakorlatilag láthatatlan. Érdemes azt is kiemelni, hogy ahol a MHP nyert – összesen 11 megyében – főleg szintén az AKP lett az ezüstérmes és csak Osmaniye és Manisa területén végzett másodikként az İYİ Parti. Fatih Mehmet Maçoğlu, vagyis a Török Kommunista Párt Tunceli városában aratott győzelmével pedig tovább színesedett Törökország politikai térkép.
Ezzel együtt, a legfontosabb és legtöbbet vitatott eredmények Isztambul és Ankara városaiban születtek, ahol a helyi hatalom a legnagyobb ellenzéki párt kezébe került. Legalábbis május elejéig így festett. A társadalmi és gazdasági ütőérnek számító Isztambulban a CHP jelöltje, Ekrem İmamoğlu nyert. Igaz ugyanakkor, hogy az AKP jelöltje, Binali Yıldırım nem volt hajlandó elfogadni az eredményt, a Választási Bizottság (YSK) elutasította (egy ideig) a panaszokat és hivatalossá tette az eredményt, melynek értelmében İmamoğlu lett Isztambul főpolgármestere.
A két győztes – İmamoğlu és Yavaş
İmamoğlu egy tipikus üzletember, aki a Trabzon melletti Akçaabat városkában született. Egy olyan helyen, ami alapvetően konzervatív és nacionalista vidékként ismert Törökországon belül. Ez a környezet már csak azért is hatással lehetett rá, mert bizonyos pletykák szerint a CHP-n belüli párttársai közül voltak olyanok, akik őt magát a MHP-hez közelállónak tartották. İmamoğlu fiatalabb korában focizott és Isztambulban járt egyetemre. 1991 óta él a Boszporusz parti városban. A CHP-hez pedig relatív későn, 38 éves korában csatlakozott, ami szintén azt mutatja, hogy nem egy tipikus politikusi karrierrel állunk szemben.
Fontos továbbá, hogy a CHP a párt “erős emberének” számító Muharrem İnce helyett jelölte őt a főpolgármesteri székért vívott harcban. Ez azért is beszédes tény, mert İnce a párt elnöke, Kemal Kılıçdaroğlu mellett a CHP második legismertebb politikusa. Olyannyira, hogy a CHP őt jelölte az államelnöki székért folytatott versenyben a tavalyi választáson.
İmamoğlu pályáját Kılıçdaroğlu életútjával összehasonlítva szintén érdekes következtetéseket vonhatunk le, hiszen a két személy hátországa között óriási szakadék tátong. Míg ugyanis az előbbi büszke apjára, aki Atatürkkel együtt harcolt és vált ebből kifolyólag gázivá, addig utóbbi családja eredetileg a történelmi Horāsān – a mai Kelet-Irán, Nyugat-Afganisztán – területéhez köthető, zaza nyelvet beszélő Kureyşan klánból származik. Sőt, mi több, a család – melynek eredeti neve az 50-es évekig Karabulut volt – aktív részese volt az Atatürk rendszere elleni egyik legvéresebb felkelésnek, az ún. Dersimi lázadásnak (1937). A család annyira belefolyt a politikába, hogy a felkelés leverését követően (1938) kitelepítették őket.
İmamoğlu előretörése tehát valami mást is kifejezhet. Nevezetesen azt, hogy ő lehet a párt új arca, aki képes a nemzetet egyesíteni annak érdekében, hogy a jelenlegi rendszert leváltsák. Vagy legalábbis sok ember ebben a reményben él, ilyen elvárásai vannak vele szemben. Ez pedig azért sem meglepő, hiszen İmamoğlu imidzse valóban nem is áll messze ettől az elképzeléstől. A Deutsche Wellének nemrégiben adott interjújában kifejtette, hogy bármilyen párbeszédre nyitott, és hogy azzal kívánja egyesíteni a nemzetet, hogy megértést és békét hoz az ország lakói számára.
Ezen kívül – ironikus módon éppen egy német állami propaganda adónak nyilatkozva – azt mondta, hogy elszomorítja az, ha külföldről kritizálják hazáját, hiszen az nem helyénvaló, ha egy egész népet bélyegeznek meg egy maroknyi csoport által elkövetett hibák miatt. Hozzátette, hogy a demokráciáért való küzdelem (‘demokrasi mücadelesi’) nem egy olyan folyamat, amit könnyű befejezettnek tekinteni, az folyamatosan zajlik. Beszédes gesztus volt egyébként, hogy İmamoğlu a II. Fatih (Hódító) Mehmetről elnevezett, konzervativizmusáról híres dzsámiba ment imádkozni a győzelmét követő pénteken. A hutbe utáni kérdésekre válaszolva elmondta: Fatih Mehmet nemcsak az iszlám egyik győztes hadvezére (‘İslam’ın muzaffer komutanı’) volt, hanem olyan vezető is, aki kitüntetett helyet szánt a művészetnek és a toleranciának. Ez a nyilatkozat nyilvánvalóan konzervatív körök megnyerésére is szolgálhat, mint ahogy az is, amikor a március 31-i választásokat megelőzően İmamoğlu konzervatív kerületeket járt be, hogy szemtől szemben találkozzon az ‘átlagos’ szavazókkal, legyen az éppen török, vagy kurd. Azt nehéz megítélni, hogy meggyőződésből, vagy politikai megfontolásból cselekedett-e, de a felvételek tanúsága alapján meggyőzően tette, amit tett.
Igaz ugyan, hogy Ankara is kiemelkedő jelentőséggel bír politikai szempontból, Mansur Yavaş győzelme – legalábbis szerintem – nem hordoz akkor üzenetet, mint isztambuli társáé. Yavaş az Ankarától 100 km-re Nyugatra elhelyezkedő Beypazarı városában született. Isztambulban végezte tanulmányait és az 1980-as évek elején ügyvédként kezdett dolgozni. Politikai pályáját a MHP színeiben kezdte és egészen 2013-ig meg is maradt a párttal való kapcsolata. Beypazarı-ban egy sikeres restaurációs projekt kapcsán lett országszerte jól ismert politikus. A MHP-ből való kiválása után a legutóbbi ankarai polgármesteri választáson már a CHP színeiben indult. A fentiekből véleményem szerint az olvasható ki, hogy Yavaş sokkal inkább egy pragmatikus ügyvéd, aki érdeklődik a helyi politika iránt, mintsem egy országos babérokra törő politikus.
Minden csodálatos lesz
Amikor az érintettek és a nemzetközi közösség is kezdte elismerni az eredményeket és megismerni az új polgármestereket, a Választási Bizottság – mivel nem bírta tovább a politikai nyomást – semmissé nyilvánította az isztambuli főpolgármesteri címért tartott szavazás eredményét. Ezzel pedig teljesen új helyzetet teremtett. Az új győztes szlogenjeinek üzenetei – a “minden csodálatos lesz” (‘her şey çok güzel olacak’) és a népszerű dalból vett “a tavasz beköszöntött, a nyár is megérkezik majd” (‘bahar geldi, yaz da gelecek’) – megkérdőjeleződtek.
Mindeközben az AKP sem mulasztotta el a lehetőséget, hogy hangsúlyozza: a CHP együttműködött a választások során a terroristák által támogatott HDP-vel, a kurd parlamenti párttal, amire gyakorta hivatkoznak úgy, mint a PKK politikai szárnyára. Az együttműködést egyik fél sem ismerte el hivatalosan, de tény, hogy főleg az ország nyugati vidékein a HDP jelöltjei visszaléptek és nyíltan támogatták a CHP helyi képviselőit.
Sezai Temelli, a HDP (Népek Demokratikus Pártja) társelnöke néhány héttel ezelőtti, Diyarbakır városában elhangzott beszédében is kiemelte, hogy a “fasiszta” rendszer megváltoztatásához minden demokratikus erőre szükségük van. Ezen felül, İmamoğluhoz hasonlóan Sezai is hangsúlyozta a demokráciáért vívott közös harc (‘demokrasi mücadelesi’) szükségességét.
İmamoğluval kapcsolatban sok olyan teória is napvilágra került, amelyek szerint ő az európai hatalmak által szervezett projekt embere. Természetesen ezt a konteónak nevezett elképzelést főleg azok a török ellenzéki médiumok cáfolták, akik svéd, amerikai vagy német alapítványok támogatását is élvezik egyúttal. Egy relatív jól ismert szerző, Demir Murat Seyrek például szintén azt hangoztatta, hogy szó sincs “İmamoğlu projektről”, de azért azt hozzátette, hogy a nemzetközi kapcsolatokban az szokványos, hogy bizonyos köröknek megvannak a külföldi szereplőkkel kapcsolatos prioritásaik. A Medyascope egyik adásában ugyanő arra is kitért, hogy amíg Brüsszel a demokráciát és a nyugati értékeket jeleníti meg a törökök számára, Moszkva, Teherán és Washington – “akiket a demokrácia egyáltalán nem érdekel” – nem állítható modellként a török társadalom számára.
„Még sohasem láttam ilyen rossz előadást egy magasan jegyzett kormánytisztviselőtől”
Ahogy az általában lenni szokott a politikában, a szavazatok alakulása visszatükrözik a gazdasági teljesítményt. A 2019-es választásokkal párhuzamosan Berat Albayrak gazdasági miniszter mindent megtett annak érdekében, hogy a külföldi befektetőket Törökországba csábítsa. A cél érdekében még az IMF és a Világbank Egyesült Államokbeli kongresszusára is ellátogatott. Ez az akció pedig jól mutatja, hogy a török gazdaság negatív spirálból való kikeveredéséhez nem elég már az ún. zöld pénzek[1] – vagyis az Öböl-országokból és különösen Katarból való – beáramlása.
A gazdaság talpra állításához külföldi befektetőkre van szükség. Ezzel összefüggésben egyébként érdemes megjegyezni, hogy a Ciprus környéki gázmezők és a líbiai olajmezők kiemelt jelentőséggel bírnak Ankara számára az utóbbi években. A gazdasági recesszió ugyanis arra ösztönzi a török vezetést, hogy határozott álláspontot képviseljen ezekben a nemzetközi szinten megjelenő konfliktusokban. Mivel a pénzügyi bevételek csatornái beszűkülőben vannak, más választás nem lévén, Törökország kénytelen lehet gazdasági értelemben is kihasznánli a szóban forgó politikai kríziseket. Líbia tekintetében például úgy, hogy gyakorlatilag a kezdetektől legális és illegális úton egyaránt fegyverrel látja el a harcban álló feleket. Ciprus esetében pedig – mióta gázmezőkre bukkantak a sziget déli és északi partjaihoz közeli térségében egyaránt – az érintett országokkal úgy mint Ciprus, USA (ExxonMobil), Egyiptom és Franciaország – hol együttműködve, hol versengve arra törekszik, hogy a gázmezők lehetséges bevételeiből ne essen el.
Visszakanyarodva az eredeti témánkhoz, a nyugati média nem hagyta ki a lehetőséget, hogy ne hangsúlyozza: az Albayrak által felvázolt reformprogramot a befektetők nem találták kellőképpen vonzónak. Sőt, olyan szóbeszéd is szárnyra kelt, miszerint az IMF lehet a leginkább kézenfekvő megoldás a törökök számára. Az az IMF, amellyel kapcsolatban pont Erdoğan hangoztatta büszkén leginkább, hogy minimumra csökkentette a tőlük felvett kölcsön mértékét. Az infláció megállítására, a szabadpiac és a bankszektor szanálására tett ígéretek azonban ezidáig nem keltettek pozitív visszhangot. Mindeközben persze a piac is reagált, azaz emelni kezdte az árakat. Erre való reakcióként a kormány a minimálbér 26%-os emelését hajtotta végre. 2019. január 1-jétől a török minimálbér valamivel több, mint 2000 líra.
Figyelembe véve, hogy az euró és a dollár még mindig tartja értékét a török lírával szemben, és hogy a török líra nem tudott ezekkel a valutákkal szemben visszaerősödni, ez azt jelenti, hogy a török gazdaság súlyos problémákkal fog szembesülni hosszútávon is. Amíg a magas hozzáadott értékű termékek nem találják meg útjukat a piacok felé, Törökország nem fogja tudni elérni gazdasági céljait. Itt kell megjegyeznünk, hogy ebben a tekintetben a török fegyveripar termékei iránti kereslet egyre növekvőben van. A török gyártmányú fegyverek Kelet-Európától Afrikán és a Közel-Keleten át Ázsiáig bezárólag sok helyen kerültek értékesítésre. Ez a folyamat is abba az irányba mutat, hogy a gazdasági csatornák szűkülésével Törökországnak más utakat kell találnia a költségvetés pénzügyi egyensúlyának fenntartása érdekében.
A gazdasági nehézségek eszkalálódása óta az AKP-nek meg kellett változtatnia a retorikáját és vissza kellett térnie a fentebb már említett ‘beka meselesi’, vagyis a szuverenitás és stabilitás kérdéséhez. Az AKP azt állította, hogy az állam és az ország jövőjét egyedül ők képesek biztosítani. Amikor pedig İmamoğlu nyert és a kormánypárt érzékelte, hogy a gazdasági szereplők egy része “oldalt kezdett váltani”, azonnal reagált. Fokozták a Választási Bizottságra nehezedő politikai nyomást, ami – nem bírván tovább ellenállni – hét a négy arányban május 6-án törölte az isztambuli választások eredményét.
Mindent egybevetve, a fenti körülményektől függetlenül a legnagyobb kérdés a következő. Hogyan fogja a június 23-ra kiírt új választás Törökország jövőjét befolyásolni? Mert sok ember gondolja azt, hogy ha sem egy puccs, sem egy választás nem volt elegendő arra, hogy változzon a politikai rendszer az országban, akkor mi lehet a következő lépés? Hogyan lehetséges megváltoztatni bármit is, ha sem az erőszak, sem pedig az alkotmányos út nem volt ehhez elegendő? A másik oldalról pedig a kérdés így tehető fel: hogyan lehet úgy kormányozn és fenntartani az ország függetlenségét és stabilitását, ha a hatalmon lévők legitimáció kérdésessé válik? Lehetünk-e hitelesek akkor, ha azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy legalább egyszer veszítsünk az életben? Bármi is történjék június 23-án, a nap a rá következő reggelen is biztosan fel fog virradni. De vajon milyen Törökországra?
[1] Utalva a tehetős, baráti muszlim országokból áramló pénzügyi támogatásra, mint amilyen főleg az Öbölből jön.