Múlt héten láthattunk, hogy bármi történt is Fuğayrában az nyilvánvalóan feldühítette Rijádot. Ha az üzenetet valóban az al-Ḥūtīk küldték, akkor még mindig küldik a hansolóakat, hiszen elkezdték lőni a szaúdi reptereket. Most pedig újakat küldenek, hogy amennyiben a szaúdik nem lépnek vissza és nem enyítenek a Jemen elleni blokádon, akkor hamarosan új meglepetések várnak rájuk. De még mielőtt a háború igazán elszabadult volna ebbe a Szaúdi-Arábia számára annyira kellemetlen irányba volt valami nehezen megfogható a levegőben. Vagy példatlan eltökéltség, vagy soha nem látott pánik a szaúdiak részéről. Máskülönben miért hívnának egybe rendkívüli üléseket pont Mekkába Ramadán utolsó napjaiban, mely általában a muszlim naptár legnyugalmasabb időszaka. Főként ha a Ramadán, mint most is, nyárra esik, hiszen ez mindenkit annyira kifárszt, hogy legalább egy hét kell, míg az élet visszatér a normális kerékvágásba.
A tét világos volt, hiszen nem egy, hanem rögtön három csúcs is volt Mekkában, három különböző szinten. Az első egy GCC csúcs volt bevezetőként egy Arab Liga csúcsra, melyeket aztán az Iszlám Együttműködés Szervezetének (OIC) rendkívüli értekezlete zárt. Világos volt a cél. Rijád, akár jogosan vagy igaztalanul, de Iránt vádolta Fuğayráért és számos a térségben számára kellemetlen fejleményért – könnyen átlépve saját áldatlan tevékenységén -, ezért pedig egy szilárd és eltökélt közös álláspontot akart létrehozni Irán ellen, mégpedig saját irányítása alatt. Ez a terv ugyanakkor egy másik kettős célt is szolgáló szándékot szándékot takart. Ha Rijád el tudta volna ezt érni, akkor magát vezető, irányító helyzetbe hozhatta volna. Ugyanakkor, megerősítve a szaúdi morális vezető szerepet – és megfélelmítve mindazokat, akik ellen mernének szegülni – Rojád el tudna terelni a figyelmet a küszöbön álló és az amerikaiakkal rendezett Bahreini Gazdasági Csúcsról, mely egy átfogó béketervről szólna a térségben. Ezt már hónapok óta nemes egyszerűséggel csak a “század alkujaként” nevezik, ahol várhatólag az öböl országok majd elérik az addig hihetetlent, Izrael elismerését és teljes mértékű integrálására a közel-keleti diplomáciai rendszerbe. Könnyen belátható, hogy egy ilyen lépés – mely mostmár csak idő kérdése, hogy megtörténjen – csak egy teljesen felbojdult környezetben úgy érhető el, amikor mindenki valami másssal van lekötve.
Ez ugyanakkor lehetőséget adna az idős Salmān királynak, hogy visszavegye az ország vezetését a fiától és némi válságkezeléssel visszarántsa a kocsit a szakadék előtt. Ám a három találkozó végül megalázó kudarcok sorozata lett. Mint egy megszállott a kaszinóban ugyanazokra a számokra téve egyre nagyobb összeget, hogy aztán végül mindent elveszítsen. A vereség mértéke valójában annyira nagy, hogy csakis a baráti nyugati sajtó hallgatása és az általános apátia gátolja meg Rijádot a közröhejjé válástól. Az eredmények pedig még csak eztán derülnek ki, hamarosan. Ám, hogy mi is történt ezeken a találkozókon, az valóban túlment azon, amire legtöbben számíthattak.
A GCC szint
Mint általános értelmű válságkezelési kísérlet van abban valami nagyon is logikus, hogy ez GCC szinten kezdődött meg, hiszen ez a szint ahol Rijádnak hagyományosan a legnagyobb támogatottsága van. Ám az utóbbi két évben Szaúdi-Arabia emirátusi ösztönzésre igen összekuszálta a szálakat, ez pedig a GCC csúcsot pont, hogy ésszerütlenné tette. Mire a csúcs május 30-án megkezdődött Szaúdi-Arábia, Bahrein és az EAE számos arab országgal egyetemben már két éve morális, gazdasági és közlekedési ostromzár alatt tartotta Katart, terrorizmus támogatásával és szélsőséges nézetek terjesztésével vádolva azt média óriása, az al-Jazeera útján. Ezek az országok nagyon is komoly engedményeket követeltek a katari külpolitikában, illetve azt, hogy zárja be az al-Jazeerát. Ez szabadon fogalmazva a szaúdi-emirátusi követeléseknek való meghajlást és az önálló katari külpolitika feladását jelenti. Az ostrom kezdeti szintjén még a katonai beavatkozásnak is megvolt az esélye, melynek csak a Katarban állomásozó török és pakisztáni csapatok jelenléte vette elejét. Még nagyobb segítség érkezett azonban Irán részéről, aki szabad utat adott két szomszédjának, hogy Doha megsegítésére siessenek, illetve megnyitotta kikötőit és külkereskedelmét Katar felé. Ez igen hamar a szaúdi és emirátusi import felvaltását jelentette török és iráni árúkkal. Az első sokktól eltekintve Katar nagyon is jól boldogult az ostrommal és mára nagyban visszanyerte diplomáciai mozgásterét. Ebben az értelemben a GCC-n belűli hidegháború csak a szaúdiak helyzetét tette nehezebbé, hiszen mosta labda egyértelműen az ő térfelükön pattog, ha rendezni akarják a helyzetet, bár semmiben követelésüket nem érték el. Így ha le akarják zárni a válságot, akkor így, vagy úgy be kell ismerniük vereségüket.
Ez a lépés valójában pusztítóan hatott az öböl általános gazdasági helyzetére és a GCC jövőjére. Még tíz évvel ezelőtt is a GCC volt messze a legígéretesebb arab regionális együttműködési kísérlet közös szabad piaccal és egy közös valuta kilátásaival. Ha ezek az államok mindent tovább tudták volna vinni, akkor jó eséllyel egy olyan gazdasági, diplomáciai, de még katonai tömböt is ki tudtak volna alakítani, ami közösen vezetni tudta volna az arab államokat. Meg volt benne a lehetőség, hogy végre hatásos ellensúlya legyen az olyan térségbeli középhatalmaknak, mint amilyen Irán, Törökország, vagy akár Izrael. 2013-tól fogva azonban ezen ambíciózus terv fokozatos elsorvadásának lehettünk tanúi, Bahrein katonai megszállásával, a katari vezetés erőszakos leváltásával 2013 nyarán, majd végül az ostrommal, amit ma látunk. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy ez a hidegháború a látszatnál is jobban megosztotta a GCC-t, hiszen Kuvait egy ideig próbált közvetíteni, de miután semmi kézzelfoghatót nem tudott elérni lassan elkezdett távolodni a szaúdi iránymutatastól.Omán pedig még ennél is világosabban fejezte ki, hogy egy ellenségeskedés nem áll érdekében. Ennélfogva tehát nemcsak Katar hullott ki a a sorból, de Omán és Kuvait is bizonyos szinten, a GCC pedig egy teljességgel elvi szervezet lett.
Ilyen megvilágításban végre összehívni egy GCC csúcsot nagyon is ésszerű, ha Rijád szándéka a megbékélés és egy Irán elleni közös álláspont kialakítása, legalábbis legközelebbi köznyezetében. Egy ilyen csúcson a legsürgősebb kérdést meg lehetne oldani így, vagy úgy, mégpedig Katar ügyét. Máskülönben hogyan is ülhetne Katar egy ilyen tárgyaláson egy olyan országban és olyan országokkal együtt, amik őt a közös ügy elárulójának és terrorista-támogató államnak tartják? Ez az ellentmondás nyíltan meg is mutatkozott, hiszen Katart nem uralkodója, hanem miniszterelnöke, ‘Abd Allah ibn Nāṣir Āl Tānī képviselte. A nyitónapon még volt is némi remény a levegőben, ahogy a szaúdi koronaherceg kezet fogott a katari miniszterelnökkel. De teljesen érthetetlen módon a szaúdi vezetés nem kért ebből és úgy viselkedett, mintha nem is lenne semmilyen gazdasági háború, vagy diplomáciai küzdelem a GCC-n belűl, a csúcs teljes programja pedig Iránra összpontosult.
Rijád – legalábbis hivatalos – meglepetésére Katarnak komoly fenntartásai voltak ezzel a lépéssel szemben és ‘Abd Allah ibn Nāṣir kereken ki is mondta, hogy azon iráni lépések, mint tisztességgel tárgyalásokra tett ajánlat és megnemtámadási szerződések felajánlása a GCC tagállamok felé komoly figyelmet és megfontolást érdemelnek. Arra is rámutatott, hogy ideje lenne, hogy legyen egy közös arab álláspont, mégpedig nemcsak Irán, de az összes többi regionális kérdés tekintetében is. Egyszerűen és világosan, Katar nem kíván Irán ellen lépni és semmilyen körülmények között sem támogat semmilyen agressziót. Nem is fogad el nyilatkozatot Teherán ellen. A GCC ugyan elfogadott egy álláspontot, bár némileg finomított nyelvezettel, de Katar nyíltan ellenezte azt, így megkönnyítve Kuvait és Omán számára, hogy azt elfogadja és Teheránnal szemben jóindulatot mutatva csökkentsék a nyilatkozat jelentőségét. S valóban, ha Rijád és Abū Zabī egy közös állásponttal készült a mekkai Arab Liga csúcsra, akkor ebben csődöt mondtak. A szaúdi és az emirátusi vezetők dühöngtek és éles kirohanásokat intéztek Katar ellen, de Katar megvédte álláspontját, miszerint esélyt sem kaptak a tárgyalásra és a zárónyilatkozatot már a találkozó előtt megírták nekik.
A szaúdiak most meg lehetnek sértődve, hiszen élesen bíráltak is Katart, de tárgyilagosan nézve vajon milyen más lehetősége volt Katarnak? Számukra a legfontosabb kérdés az ellenük irányuló szakciók megvitatása és esetleges feloldása volt. Ezek hiányában hogyan is léphetne fel Doha Irán ellen? Ha megtették volna, anélkül, hogy a megbékélést legalább felajánlottak volna neki az ostromlói, akkor magukat lőtték volna lábon az utánpótlás elvagasával a semmiért cserébe. De meg e megfontolásoktól el is tekintve, még morális alapon is el kell ismernünk, hogy most Katarnak igaza van. Végtére is, hogyan lehetne elvárni tőlük, hogy egy olyan ország ellen lépjenek fel, ami jószandekot mutatott – a saját jólfelfogott érdekében – a legnehezebb időkben azokkal az országokkal szemben, amik őt terrorista országnak tartják? Hogyan is lehetne bármilyen közös GCC álláspontot kialakítani, amikor háború dúl a tagok között? Így tehát teljesen természetes volt, hogy Katar nemcsak a GCC szintjén, de az Arab Ligában is elégedetlenséget mutatott. Valamely okból azonban Rijád továbbra is úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna, és ugyanazt a programot erőltette az Arab Liga csúcson is, melyre szintén Mekkában került sor ugyanakkor.
Az Arab Liga szintje
Gyakorlatilag ugyanaz ismétlődött, de Rijád még megalázóbb vereségeket szenvedett. Sok tagállam vagy nem képviseltette magát, vagy azt csak szimbólikus mértékben tette meg. Mint Marokkó, amivel újabban Rijádnak szintén zaklatott kapcsolatai vannak. Sokan óvatosan önmérsékletet javasoltak, de hasztalanul. Végül Irak volt az, ami nemcsak leszavazta a Mekkai Arab Liga csúcs zárónyilatkozatát, de nyíltan ki is fejezte, hogy ellene van és semmi köze hozzá. Ami ésszerű is, tekintve, hogy milyen kényes kapcsolata is van Bagdadnak Teheránnal. Nemcsak hogy 2003 óta minden iraki kormány síi többségű volt, így tehát megértőbb Iránnal szemben, de a Dā‘is elleni háború és az iraki hadsereg 2014-es összeomlása óta Bagdad függ az iráni támogatástól. Messze túl ezen, ‘Abd al-Mahdī iraki miniszterelnök mögött nem áll erős párttámogatás, minél fogva ő sokkal inkább egy szakérői ügyintéző kormányt vezet. Ha nem állt volna ellen az Irán elleni terveknek, akkor nemcsak a támogatásat vesztette volna el, hanem az USA és Irán közti nmerégiben tett közvetítő kísérletét is egy politikai blöff színtjére süllyesztett volna. Ha pedig ebben ‘Abd al-Mahdī esetleg nem látott volna tisztán, akkor élesen figyelmeztették rá milyen is ennek a csúcstalálkozónak az általános fogadtatása. Vallási vezetők, mint Muḥammad al-Hāliṣī a mekkai hármas találkozót az alávalóság és undormány csúcsának nevezte. Rámutatva, hogy a Szaúdi-Arábia által áhított Irán elleni háború mögött a síia elleni gyűlölet áll, ami már most is szedi áldozatait Irakban. Amint arra nemrég rámutatunk, ha lesz egy háború az USA és Irán közt, akkor az elkerülhetetlenül magával fogja rántani Irakot is, ami majd két tábor közt ragad. Ahogy az iraki társadalom is ismét kettészakad.
Ígyhát logikus önvédelmi lépés volt ‘Abd al-Mahdītól, hogy ellenezte a csúcstalálkozót. Ha ennél bármivel is kevesebbet mutatott volna, mostanra már eltávolították volna hivatalából, ami újra indította volna a poltikai csatározást Irakban egy új kormány alakítására. Ezt jól mutatja mindaz, ami Libanonnal történt.
Libanon képviseltette magát az Arab Liga csúcson és együtt is haladt a szaúdi vonalvezetéssel, semmi ellenvetést sem támasztva. Ezután szinte azonnal Ḥasan Naṣr Allah, a Ḥizb Allah főtitkára ki is kelt ez ellen Jeruzsálem napi beszédében. Az eredmény most jól meg is mutatkozik, hiszen még messze a híresztelt Bahreini Gazdasági Csúcs előtt a libanoni külügyminiszter, Ğubrān Bāsīl kijelentette, hogy Libanon nem veszt majd részt a találkozón.
Az Arab Liga találkozó sokkal nyíltabb volt, ahol Rijád és Abū Zabī minden figyelmüket Iránnak szentelték, és megpróbálták a több arab ország számára világossá tenni, hogy milyen veszélyes is Irán e legutóbbi jemeniek által végzett támadásokkal. Ez a görcsösség azonban jóval károsabb volt megítélésükre, mint azt gondolták. Először is amit tettek, az az volt, hogy világosan elmagyarázták hogyan kezdtek háborút egy másik arab ország ellen, de most igencsak belebukva támogatásra van szükségük. Ha valaki esetleg ezt nem látta volna tisztán, akkor most a szaúdiak világosan bizonyították az ügyet önmaguk ellen. Ami már önmagában is rendkívüli. De sokkal aggasztóbb, hogy a zárónyilatkozat csak elnagyolva és szimbólikusan utal Jeruzsálemre, vagy a Ğulānra, olyan minden nemzetközi megegyezés szerint arab területekre, amiket Trump elajándekozott. Ezeket az ügyeket nem kezelve helyükön Rijád csak még elképesztőbbé tette szándékát, hogy vezesse az arab nemzetet. Azt azonban megmutatta, hogy Salmān nem képes kritizálni az USA-t. Egyszerűen ennyire függ most az amerikai támogatástól.
Mire az utolsó foruló, az OIC találkozó megkezdődött már nyilvánvalö volt, hogy a katari és az iraki ellenkezés meghiúsította a szaúdi-emirátusi kísérletet, hogy nyílt fenyegetést intézzenek Iránnak, a nemzetközi közösség felé pedig bizonyítsák ügyüket.
Az OIC szintje
Az Iszlám Együttműködés Szervezete, bár több mint ötven éves mültra tekint vissza még nem bizonyult hathatós szervezetnek. Elméletben ez a legnagyobb pán-iszlám szervezet, messze a legelismertebb és legkevésbé ellentmondásos, ám eleddig inkább egy egyeztető fórum a muszlim ügyekben egy közös álláspont kialakítására. Ebben a tekintetben egy sor kisebb, működőképesebb szervezetet fog össze.
Amint láttuk, ellentétben a szaúdi és emirátusi kísérletekkel, a GCC és az Arab Liga találkozók nem szolgáltak alapul egy erős szaúdi üzenetre, de felszították a szaúdiakat. Ezek már magukban is rossz előjelek voltak, és a frusztráció meg is mutatkozott, ahogy hírek jöttek további várható ellenállásról. Alig három nappal a mekkai GCC találkozó előtt, mely a másik kettőt kellett felvezesse, május 27-én egy Salmān királynak szánt levél látott napvilágot Erdoğan egykori tanácsadójától és az AKP külügyi bizottságának főtitkár-helyettesétől, az amúgy elismert értelmiségi Yasin Aksay-tól. Ebben, amit hivatalos üzenetként is felfoghatunk Ankara részéről, hiszen Erdoğan nem vett részt a találkozón, Aksay azt javasolta, hogy a fiával szembeni fenntartásai ellenére ő csakis Szaúd-Arábia javát akarja. De, hogy a királyság túléljen és viragozzon számos területen radikálisan változtatnia kell. A sok kérdés között pedig elsősorban a szomszédai elleni agresszió és az évszázad alkujának ápolgatasa a legnagyobb hibák, amik jó eséllyel meg is pecsételik a szaúdik sorsát. Végtére is minden reményt az izraeliekre alapozni a legnagyobb hiba. Az IOC találkozó már épp elég rosszul indult ezekkel az előjelekkel, amikor hasonló jelzések érkeztek egy olyan országtól, amitől Rojad a legbiztosabb támogatást várta, Pakisztántól. Épp mikor a találkozó kezdetét vette június 1-én, a pakisztáni miniszterelnök ‘Imrān Hān sikeresen felhergelte a szaúdi sajtót, ami Salmān királlyal szembeni viselkedését a nyitó ceremónián egyenesen felháborítónak tartotta. Az erőszakos tiltakozások hatására aztán Hān végül visszavonta kérését szaúdi támogatáshoz számos olyan fejlesztési tervre, melyekben ibn Salmān legutóbbi pakisztáni útján egyeztek meg. Napokkal később pletykák keltek lábra, hogy egy mellékes beszélgetésen Hān kereken megmondta ibn Salmānnak, hogy országát háborúba akarják rángatni Iránnal, amit se nem tud, se nem akar megtenni. Ezek ugyan lehetnek pletykák, de ha valaki megnézi ‘Imrān Hān beszédét, az láthatja, hogy azért ebben lehet valami. Hiszen míg semmi olyat nem mondott amit akár távolról is Irán elleni kritikaként lehet érteni, elég erős üzenetet fogalmazott meg, hogy ennek a förumnak sokkal erősebben kellene kiállni az iszlám és a muszlim értékek védelmében. Ebben pedig egyértelmű jelek voltak Jeruzsálemre és az évszázad alkujára.
Ami a GCC találkozónak Katar, az Arab Liga csúcsnak pedig Irak volt, az volt az IOC ülésnek Pakisztán. Ami jóval nagyobb pofon is a szaúdi-emirátusi terveknek. Ibn Salmān nemcsak hogy erősen rászorul a pakisztáni katonai támogatásra jemeni háborújához és mostanra kudarcba fulladt kísérletéhez, hogy létrehozzon egy “Arab NATO”-t, illetve a királyság gaerekcipőben járó atomprogramjához, de ő maga írt alá 6+20 milliárd dollárt Iszlamabadnak legutóbbi pakisztáni útján. Amiért cserébe nyilván erősebb Irán-ellenes kiállást várt volna el, legalább hallgatólagosan. De ismét csak ugyanaz játszódott le és ez igen kiszámítható is volt. Pakisztán lehet népes és erős, de gazdasága nagyon megsínyli az óriási adósságot a társadalmi problémák pedig az eget érik. Olyan hatalmas ellenféllel szemben, mint India ez épp elég rossz, de ezzel egyidőben szembeszállni egy másik félelmetes állammal, mint Irán, már nagyon erős túlzás. Főként, hogy Iszlamabadnak gyakorlatilag nincs semmi érdeke Iránnal szemben. Sokkal inkább érdekében áll, hogy jó kapcsolatot ápoljon vele, hiszen a kereskedelem kölcsönösen nagyon hasznos lehet és számos olyan kérdésben, mint Afganisztán az együttműködés életbevágó. Arra talán behúnyja a szemét, hogy az Emirátusok olyan terrorszervezeteket pénzel a területén, mint a Ğayš al-‘Adl, ami kisebb műveleteket hajt végre az iráni határvidékeken, de a legutolsó támadás már messze túllőtt a célon és most Iszlamabad tényleg mindent megtesz a helyzet rendezésére. Az Irán elleni pakisztáni támogatás már csak annál is inkább irracionális, merthogy Teherán Kasmír ügyében számos alkalommal Pakisztán mellé állt, míg Rijád nem tett semmit. Így hát Indiával szemben állva miért tenne Pakisztán lépéseket legjobb és legbarátságosabb szomszédja ellen? S vajon mi figyelmeztetőbb lehetne Szaúdi-Arábia számára, hogy egyszerre kapja ugyanazt az üzenetet Törökországtól és Pakisztántól?
Ami hiányzott a GCC és az Arab Liga csúcsról, az most két hét tárgyalás után legalább sikerült. Egy közös határozat, ami bár csak nagyvonalakban, de elítélte Iránt az arab államok belügyeibe való beavatkozásért. Ennél is figyelemre méltóbb, hogy a határozat összekötötte a szaúdi állam biztonságát a muszlim közösség biztonságával a maga teljességében, ami valóban nagy győzelem a királyság morális megítélése szempontjából. Az igazi hangsúly azonban Palesztinán volt messze távol az iráni kérdéstől. Éppen ez a zárónyilatkozat legnevetségesebb része, hiszen kimondja, hogy minden olyan országot bojkott alá kell helyezni, ami nagykövetségét Jeruzsálembe helyezi át. Ez egyelőre csak egy maroknyi országot jelent, amik közt az USA messze a legfontosabb. Ez az IOC igazi morális veresége, hiszen megerősítette annak az országnak a primátusát, mely messze a leginkább függ az USA támogatásától, ami nemcsak, hogy nyilvánosan megszégyenítí, de épp hogy a zárónyilatkozat alapján bojkott alá kellene helyezni. Tudván a szaúdi-emirátusi tengely együttműködését Washingtonnal és függését tőle, de még ideszámítva Egyiptomot és Jordániát is, több mint kérdéses, hogy egy ilyen bojkott ugyan hogyan is működne. Valójában annyira kérdés, hogy inkább tűnik egy olyan üres gesztusnak, amit eleve senki nem is gondolt komolyan. Ha nem így lenne legalább a Bahreini Csúcsot lemondanák most. Az azonban úgy tűnik nagyon is folyamatban van.
Az eredmény
Salmān egyértelműen vereséget szenvedett, mégpedig számos szinten. Nem tudott közös álláspontot kialakítani Irán ellen, sem pedig egy kedvező klímát a Bahreini Csúcshoz. Nem tudta visszafordítani fia kezdeményezéseit, hiszen az általa keltett gondokból semmi nem oldódott meg. Semmit nem is tárgyaltak meg komolyabban. Épp ellenkezőleg, a térség legtöbb régi sebét feltépte és közszemlére tette a gondokat.
Tartani egy olyan GCC találkozót, mely nem érinti a tagok közti legnagyobb szakadást, majd kirohan az ellen a tag ellen, ami nem akar állást foglalni pont az ellen az ország ellen ami saját szövetégesei agressziójától mentette meg elég elképesztő. Ugyanezt megtenni Irakkal arabközi, illétve Pakisztánnal és Törökországgal muszlimközi szinten meg elgondolkodtatóbb. Elhanyagolni pedig a legégetőbb kérdéseket minden egyes szinten, mint Katar ügye a GCC-ben, vagy a megnemtámadási szerződések ügye; Jeruzsálem, a Ğulān és Ciszjordánia ügye most az Arab Ligában
Having a GCC summit, which failed to address its biggest rift and to lash out against a member which does not want to join a statement against the very country which saved it from its own allies’ aggression is something truly extraordinary. To the same on with Iraq on th, mind alapjaiban hiteltelenítik ezeket a táncskozásokat. Hogyan lehet egy hatalmi központ annyira ésszerűtlen a számításaiban, hogy tagoktól elvárja saját érdekeik ellen cselekedjenek és olyan háborúba taszítsák magukat, amihez kevés közük van, csak azért, hogy megmentsék a szaúdiakat saját hibáiktól? Salmān király, lévén az utóbbi években távol tartotta magát a napi ügyektől talán valóban ennyire nem tudja mi is a valóság. Épp így a fia is, vagy ő csak ennyire felelőtlen. De ha ezt valaki annyira számitótól és ravasztól látjuk, mint ibn Zāyid, akkor az kizárja annak a lehetőségét, hogy itt valaki ne látott volna tisztán. Márpedig ha mindez nem véletlenül, vagy tévedésből történt, akkor azt kell feltételeznünk, hogy ez bizonyos mértékig kiszámítottan történt. Akkor pedig mi lehetett az elvárás?
Rijád és Abū Zabī valóban elvárta volna Katartól az Irán elleni kiállást, ami öngyilkossággal lett volna egyenlő? Ésszerűen számíthattak arra, hogy az arab sorok majd összezárnak Irán ellen, amikor sokuknak életbevágó kapcsolataik vannak vele, míg sokaknak semmi gondjuk Teheránnal? Van az a számítás, ami szerint egy iráni agressziót – feltéve, hogy tényleg van ilyen – az öböllel szemben, ami maga sem épp ártatlan, fontosabbnak tartanának, mint Líbia, Irak, vagy Szíria, Algéria és Szudán épp bizonytalan jövője, vagy Palesztina jövője? Pont akkor, amikor Izrael soha nem látott módon épül be az arab világba Tunéziától az öbölig, épp masszív arab területeket kebelezve be? A válasz egyértelműen nem. De amit elért, az óriási kavarodás és a közös kiállás elszabotálása egy sokkal égetőbb kérdésben. Amikor a valaha legnevesebb arab újság, az al-Ahrām egy egész vezércikket szentel annak, hogy Katar maga a második Izrael, míg az irani külügyminiszter, Ẓarīf ugyanezt a jelzőt aggatja az Emirátusokra, akkor jól látszik milyen nagy is a zavar. Hiszen amíg a második Izrealt kergetik, mindenki szépen megfeledkezik az elsőről. S itt meg kell jegyeznünk, hogy ez a két ország, Egyiptom és Irán még nincs is igazán rosszban egymással. Izrael normalizálása az arab világba és Palesztina magárá hagyása forog most a kockán. Ebben a tekintetben a figyelem elterelése most nem is annyira Trumpnak, de a mögötte álló hatalmi elitnek egy óriási szívesség. A megítélését és ezeknek a fórumoknak a presztízsét ért vereségeket előre be lehetett számítani. S minthogy ezek már évek óta haldoklanak, mint ahogy azt a Tuniszi Arab Liga Csúcson is láthattuk, igazán nem történt nagy veszteség. Ez a mértékű veszteség elfogadható. Ha nem lenne az, akkor Rijád és szövetségesei az utóbbi években nyilván többet tettek volna megmentésükért.
Az eredmény tehát, hogy Szaúdi-Arábia, de még inkább az Emirátusok és a befolyásuk alatt álló országok a sorsukat nyugati szövetségeseik kezébe helyezik. Mert ha Izrael normalizálása valóban megtörténik, akkor az USA még könnyebben támaszkodhat majd rá közel-keleti politikájában, és – legalábbis szaúdi számítás szerint – csak azok nem vesznek el, akik kitartanak emellet az új valóság mellett. Pont ez a Bahreini Csúcs lényege. A Közel-Kelet elfogad-e egy új valóságot bármiféle Palesztina nélkül és egy olyan Izraellel, ami immár teljes jogú játékos a mezőnyben? Ez még elválik, de amikor ez a dilemma, a saját erőre és eltökéltségre való hagyatkozás, vagy a nyugati jószándékra, az Irak és Egyiptom rivalizálása volt a Bagdad Paktum körül. A Bagdad Paktumhoz való ragaszkodás pedig az iraki monarchia bukását jelentette. Innen nézve tehát sok országnak most sürgős, hogy megállítsák ezt az öböl manővert, amint ez meg is mutatkozott most Mekkában. Ám elnézve most Szaúd-Arabia és az EAE aggasztó belső helyzetét meg égetőbb, hogy vajon egy kataklizmát idéznek elő a térség helyzetében, vagy csak a saját vesztükbe rohannak. Ha pedig az utóbbi bizonyul helyesnek, vajon Washington kész-e, és képes-e megmenteni őket?
Ezekebdn a kérdésekben a következő pár hét és a Bahreini Csúcs vízvalasztóak lesznek, hogy vajon túlél-e az öböl és a Közel-Kelet úgy, ahogy ma ismerjük őket.