Immár a második hete szeretnénk magunk mögött hagyni Szíriát, hogy a Közel-Kelet más részeivel foglalkozhassunk. Régóta szeretnénk már a líbiai helyzetre is kitérni, ami magában is sok szálon kötődik a szíriai képlethez. Nemcsak azért, mert a Szíriában a törvényes kormányzat ellen évek óta harcoló szervezetek nagyrészét áttelepítették Líbiába, hanem azért is mert ugyanazok az összetett képletek, amik az óriási hazárdjátékra vezették Szíriában, egy hasonló játszma megkezdésére késztették a törököket Észak-Afrikában. S épp ahogy Szíriában, a látszólag képtelen török lutri egyelőre még hoz eredményeket.
Ez a hét azonban olyan fejlemények tanuja, ami rákényszerítettek minket, hogy még egy picit tovább maradjunk Szíriánál. Most első alkalommal a török hadsereg immár hivatalosan is katonai műveletet indított a szír hadsereg ellen, még mindig felhasználva a fegyveres milíciákat, de már nem bújva mögéjük. Mindez, szintén első alkalommal, közvetlen összeütközést okozott az orosz és a török erők között, amikor az orosz légierő bombázta a legújabb török eszközöket a terepen. Mindezen összecsapások és az álatalános aggodalom közepette, hogy esetleg ismét egy háború küszöbén állunk Oroszoroszág és Törökország között, két látszólag kicsiny dolog történt, s mindkettő arra utal, hogy a színfalak mögött komoly helyezkedés kezdődött, és egyelőre nem lehet tudni melyik fél profitál majd a legtöbbet ebből.
Egyik részről Amerika ismét meg tudott jelenni a színen. Törökország most nyíltan arra utalgat, hogy esetleg mégis ejti az S-400-as rakétavédelmi rendszert, minden Washingtonnal vívott küzdelem után. Mi több, nyíltan arról beszél, hogy Patriot rendszert vesz az USA-tól. Ezt a tervet Ankara már rég szerette volna elérni, ám mindig elutasításra talált és ez vezette arra, hogy Oroszországhoz forduljon. Ezúttal azonban úgy tűnik Washington kész leszállítani ezeket a hőn áhított eszközöket, tudván, hogy esetleg ezeket azonnal be is vetik majd Oroszország ellen Idlibben. Ezt pedig a törökök immár nem is rejtik véka alá. Erre igen nagy szükségük is lehet, miután az oroszok első alkalommal közvetlenül tűz alá vettek egy török menetoszlopot Idlibben, ezzel megalázva Ankarát. Az amerikai-török kapcsolatok mélyponton voltak az októberben a Qasad ellen Szíriában megindított török hadjárat óta, ami még csak rosszabb lett miután Ankara megvásárolta és elkezdte üzembe állítani az orosz S-400-as rendszert. Ám most a kocka ismét fordul, ha Amerika kész segítő kezet nyújtani ebben a szorult helyzetben. Ami akármelyik pillanatban ismét fordulhat, hiszen az amerikai Központi Parancsnokság szóvivője, Myles Caggings igen aggasztó megjegyzéseket tett a héten Idlib kapcsán. Megjegyzéseket, amik még az orosz gépeknél is pusztítóbbak lehetnek a török pozíciókra most Szíriában.
Másik oldalt viszont ‘Alī Lārīğānī, az iráni parlament házelnöke tett egy hirtelen látogatást Szíriába és Libanonba, egyszersmind támogatást ígérve. Ez önmagában még nem is jelentős dolog, ám az időzítés és a látogató személye önmagában is sokat mondó a változó szelekről. Egy bő hónapja az amerikaiak erősen megingatták az iráni befolyást és akkor Szíria kapcsán török elemzők némi joggal mutatták rá, hogy az iráni szerep visszaszorulóban van. Végtére is bő egy éve még Teherán komoly beleszólással bírt a szíriai folyamatba, ám Szocsiban már félreállították. Majd aztán Putyin hirtelen látogatása Damaszkuszba, pont akkor, amikor Teherán a feszültség legrosszabbját élte Washingtonnal Qāsem Soleymānī meggyilkolása után világosan mutatta is ezt az irányt. Ám most a feszültség tetőpontján Damaszkusz, Moszkva és Ankara között Irán bejelentette, hogy jövő hónapban rendez majd egy újabb békítő csúcstalálkozót Teheránban, amit egyelőre még Törökország fontolgat, hogy el fogadjon. Lārīğānī látogatása, miközben az ő személyes helyzete épp inog, három komoly fejleménnyel esik egybe, melyek mind Iránnak kedveznek. Az új libanoni kormány megalakulása, ugyanez Irakban és a parlamenti választások Iránban. Mindez arra utal, hogy korai még temetni az iráni befolyást a térségben és esetleg most erősebben tér vissza, mint valaha.
De mi is történt valójában an-Nayrabban? Hogyan alázták meg Törökországot és hogyan változtatja ez most megint meg az állást? Miben reménykedhet még Anakara? S hogyan használhatja ki Washington és Teherán ezt a Moszkva és Ankara közti szembenállást, ki-ki a maga javára, miközben ők egymással is éles szembenállásban vannak?
Az an-Nayrab hadművelet
Az an-Nayrab nevű falu Idlibben viszonylag ismeretlen hely, pont az M4-es autópálya Sarāqib és Arīḥā közti szakasza mellett, mely a háború előtt csak az azóta teljesen elpusztult katonai repteréről volt híres. 2020 február 20-án egy nagyszabású művelet kezdődött itt, ami hosszútávon forsfordítóvá is válhat majd. A reggeli óráktól kezdve folyamatosan a török média és az általa Szíriában támogatott minden radikális elem szócsöve azokra a felvételekre összpontosított, hogy a török hadsereg mozgásba lendült az autópályán an-Nayrab felé, megtámogatva vagy 60 különböző frakcióval, illetve, hogy estére nemcsak an-Nayrabban lesznek, de Sarāqibot is visszafoglalják. Vagyis az a hadművelet, amivel Erdoğan fenyegette a szír hadsereget, ha az nem vonul vissza Idlib tartományból máris megkezdődött, függetlenül attól a hataridőtől, amit a török elnök február végéig szabott meg. Ám a fejlemények és az, hogy Damaszkusz nyíltan semmibe vette ezeket a fenyegetéseket most lépései felgyorsítására késztették a török vezetést.
A nemrég kitört nyilatkozatháború és fenyegetések közepette, amikor Törökország és Oroszország is egyre élesen nyelvet használ egymás ellen, mint legutóbb, amikor Moszkva nyíltan arra szólította fel Ankarát, hogy “hagyjon fel a terroristák támogatásával Idlibben”, a támadás némileg meglepő volt. Meglepetés abban az értelemben, hogy Erdoğan tényleg megtette. Meglepetést márcsak azért is, mert az utóbbi két hétben, amikor már török katonák estek el Idlibben, a török vezétes megelégedett egy PR kampánnyal, azt állítva, hogy a szír állások nagyszámban bombázzák. Pedig semmi ilyesmi nem történt. Vagyis joggal volt hihető, hogy minden fenyegetés csak egy hatalmas blöff. De ehét csütörtökön mindez nagyon is valóságossá vált.
A meglepetés pedig még csak egy nagyobb meglepetést hozott, amikor az orosz légierő válaszolt és bombázta a török menetoszlopot, ami azt megállásra kényszerítette, ezt pedig a szír tüzérség bombázása követte két török katonát megölve és őt másikat megsebesítve. Ezek után a terrorista csoportok tovább folytatták a támadást an-Nayrab ellen, még közvetlenül az orosz egységek ellen is, ám mindez teljes csődöt mondott. Aznap este a hírek azzal voltak tele, hogy an-Nayrab elesett, de világosan lehetett látni, hogy a szír hadsereg – az orosz légierő erőteljes segítségével együtt – minden kísérletet meg tudott gátolni és semmilyen változás sem történt a térképen. Ennél a sikerre való képtelenségnél még csak rosszabb képet adott, amikor kiderült, hogy az elveszett tankok némelyike a legmodernebb német tankok közül volt. Komoly felkészülés után is több mint 250 fegyveres esett el, még török katonák is, s mindennek a teljes eredménye annyi volt, hogy a szír hadsereg előrenyomulása leállt. Ám ez most még tovább gyengíti a milíciák állásait a többi fronton. Tehát a jövő héten valamikor várható, hogy az al-Atārib körüli front ismét mozgásba lendül.
Ennek az egyetlen csatának jóval nagyobb a jelentősége az összes politikai és taktikai mérlegelésre, mint a közvetlen kihatása a frontra. Bár a hadművelet kétségtelenül a milíciák moráljának a javítását célozta azzal, hogy most Törökország nyíltan csatába szállt mellettük még Oroszország ellenében is, ám az eredmény nem teljesen ez volt és nem is bizonyult hatásosnak. Ennek aztán hamarosan meglesz a foganatja a frontokon. Mindezeket túl pedig mindez bizonyította azt, hogy a törökök a levegőből még sebezhetőek, függetlenül attól, hogy nemrég ellátták a terroristákat légvédelmi eszközökkel. Ez arra kényszerítette Ankarát, hogy – legalábbis látszólag – egy újabb fordulatot tegyen azon a bizonyos damaszkuszi úton.
Egy újabb fordulat
Törökország hamar bejelentette, hogy újabb két török katona esett el Idlibben, kevés figyelmet szentelve a körülményeknek, csak arra öszpontosítva, hogy Oroszország közvetlenül érintett a szír hadsereg műveleteiben a török egységek ellen. Ezt az állítást Ankara sokszor ismételgette eddig, de most teljesen igaz is volt.
Kevéssé törődve a megaláztatással, ami érte, Ankara ismét fordult és bejelentette, hogy esetleg ejti az orosz S-400-as rendszert és Washingtontól új Patriot ütegeket kért. Ezzel akar szembeszállni az orosz légierővel, ez pedig lehetővé tenné, hogy közvetlenül is használhassa F-16-os gépeit a szír hadsereg ellen. Érdekes módon ez megint csak azt erősíti, hogy minden ilyen bejelentés dacára az utóbbi két hétben semmi ilyesmi nem történt eddig.
Ez a fejlemény nem új és Washington már egy ideje ápolgatta ezt a csatornát. Amikor az első török katonák elestek Idlibben, ennek kapcsán a korábbi amerikai nagykövet James Jeffrey – aki most pont az Egyesült Államok szíriai különmegbízottja -, aki beszél törökül azt mondta, hogy “immár mártírjaink is voltak!” Vagyis Törökország halott katonái Amerika mártírjai is. Ezt az üzenetet megértették Ankarában, de egyben szerte az arab világban is. Ezen az úton Amerika azt jelezte, hogy kész támogatni Ankarát ismét a szír kérdésben. Február 11-én, amikor James Jeffrey Ankarába érkezett, világossá tette, hogy Washington Ankara mellett áll Moszkva ellenében. Az an-Nayrabnál elszenvedett vereség után mindezt Hulusi Akar török védelmi miniszter is megismételte, megtoldva ezt a légvédelmi rendszerek kérdésével. Úgy tűnne tehát, hogy az a szövetség, ami az USA és Törökország közt Kelet-Szíriában és az S-400-as kérdésében megtört ismét helyreállt. De vajon tényleg így van? S vajon ki nyer ezen többet?
Ebben a játszmában nyilván a legfontosabb szereplő Törökország és Ankara szempontjából a szír mérkőzés kezd a végéhez közeledni. Amint ezzel már foglalkoztunk, Törökországnak most a legnagyobb gond, hogy mit tegyen az általa éveken át kiképzett milíciákkal. Most, hogy minden más kiút kezd lezáródni. Valószínűleg nem véletlen, hogy szintén ehéten első alkalommal Erdoğan nyíltan beismerte, hogy “szír” milicista erők – főként szíriai türkmének – harcolnak Líbiában. Minden más lehetőség lezárultával Erdoğan igen tudja, hogy ezek a szélsőséges elemek hamarosan Törökországban lesznek, mégpedig nagy számban – ahol már eleve vannak is – és ezért mondta nemrég, hogy “minden csatát amit most nem vívunk meg Szíriában, hamarosan Törökországon belül kell majd megvívnunk”. Vagyis az utolsó mencsvár, hogy minnél nagyobb számban küldik ezeket most a darálóba. Az an-Nayrab elleni támadás ezt célozta, hogy javítsa ezek morálját és a terepen tartsa őket. De egyre több hír érkezik arról, hogy mindazokat, akik megpróbálnak a török határ felé megszökni, azokat a török erők elfogják és letartóztatják. Bár ezek sorsáról eddig semmit sem lehet tudni, de joggal feltételezhető, hogy hamarosan feltűnnek majd a hivatalos statisztikákban, mint a török terrorellenes művelet eredményei. Minthogy ugyanez a folyamat most belsőleg is zajlik, mint amikor nemrég letartóztattak Bursában egy Abū Taqiyya nevű korábbi szír Dā‘iš parancsnokot, holott évekig nyugodtan élt itt szerelőként.
Világosan kell azt látnunk, hogy most Törkország számára minden lehetőség rossz. Még ha a terrorista csoportok többsége meg is hal Szíriában és a többit mind le is tudják tartóztatni – ami kész csoda lenne -, akkor is ezt azt jelentené, hogy a szír állam győzött. Ez egy dolog, de mi lesz a több milliónyi menekülttel, akik Törökországban élnek? Eddig az volt a terv, hogy őket áttelepítik az ún. “felszabadított biztonságos övezetekbe” a Törökországgal szövetséges terrorista csoportok felügyelete alá. De ez nem igazán halad, és ha a szír állam helyreállítja fennhatóságát mindenhol, akkor ez a terv biztosan elbukik. Akkor mi a teendő? Ha a szírek maradnak Törökországban, akkor a belső nyomás csak nőni fog. Amíg nem volt belső kihívója igazán Erdoğannak, addig ezt figyelmen kívül lehetett hagyni, de az új versenytársak megjelenésével – akik közt sok olyan korábbi AKP tag van, mint Davutoğlu – ez már egy nagyon kockázátos lehetőség. Hagyni a szíreket visszatelepülni, vagy meggyőzni őket erről semmivel sem jobb alternatíva, hiszen akkor lehull a lepel az éveken át gondosan építtetett “Törökország segít a diktatúra ellen” színjátékról. Ha a szírek valóban a diktatúra elől menekültek el, akkor annak győzelme után miért mennek vissza? Minthogy minden változat rossz, így Törökország úgy döntött még egy kicsit halogatja a megoldást, és közben esetleg kihasználja ezt a Washingtonnal ápolt viszony megjavítasára is és szerez rég áhított eszközöket tőle. Ezzel erősítve helyzetét a regionális rivális Irán ellenében is, ami most úgy tűnt sebezhető. Ám az egyre több török katona elvesztése a terepen, s még ennél is inkább a teljes képtelenség némi nyereség elérésére egyre kiszámíthatatlabbá teszi Erdoğant. A játszma egyre élesebb regionális szinten is, hiszen ahogy Ankara ide-oda lépeget Oroszország és Amerika között mindkettőtől a lehető legtöbb engedményt csikarva ki, nehéz kiszámítani, hogy mikor fogy el a szerencse és az egyik fél beleun Ankara játszmáiba. Ami Oroszország részéről úgy tűnik el is érkezett.
Ez szintén megmutatkozik abban, hogy Erdoğan, bár elfogadta a meghívást egy háromoldalú csúcstalálkozóra Idlibről, február 22-én hamar tető alá hozott egy másikat is. Egy négyoldalú találkozót Oroszoroszággal, Németországgal és Franciaországgal közösen március 5-re. Ami szintén nem várható, hogy túl szerencsés lesz, hiszen Németországnak kicsiny súlya van a szír kérdésben és Merkel kancellár már a visszavonulását egyengeti. Nem valószínű, hogy épp kellemes lesz a beszélgetés, amikor a török vezetőknek azt kell elmagyarázniuk, hogy hogyan alázták meg a német hadiipar remekét, a Leopárd tankokat, amiket viszonylagos könnyedséggel lőttek ki an-Nayrabnál, és még csak megalázóbb, hogy mindez egy terrorista támadás során történt. Franciaország kapcsán Macron elnök sem várható, hogy túl barátságos lesz, miután Erdoğan nemrég nyílt színen gyalázta őt legutóbbi algériai útján. Európai közvetítést egymagában Szíria kapcsán soha nem is nagyon próbáltak ki és soha nem bizonyult hatásosnak sem. Vagyis Erdoğan kezd kifogyni a lehetőségekből és ezzel a lépéssel próbálja ellensúlyozni a már beharangozott teheráni csúcsot, ahol szintén komoly ellenállásra számíthat.
Az USA számára nyilvánvaló, hogy ez egy remek lehetőség a szír ügyben ismét megjelenni. Arra, hogy visszaszerezzen valamit pozícióiból, amiket pont Törökország miatt vesztett el. Figyelemreméltó azonban, hogy ezt az alapvetően diplomáciai manővert most az amerikai külpolitika leginkább vérszomjas elemei vezetik. Pompeo a legaktívabb a színen, James Jeffrey pedig az ő egyik legközelebbi tanácsadója. Feltűnő, hogy Trump ismét mintha ott sem lenne. Nyilván Washingtont nem nagyon érdekli Idlib, vagy akár az ottani eredmények – másképp már rég megpróbált volna maga is megjelenni ott – de ismét megjelenve elodázhatja a változást. S minél később lesz eredmény Idlibben, annál később lesz szó Kelet-Szíriáról és az olajmezők ottani törvénytelen megszállásáról, ahol a helyi ellenállás egyre nő. Minél tovább lehet ezt elodázni, annál több az esélye, hogy ezt az ügyet át lehet tolni a következő amerikai kormánynak – Trumppal, vagy nélküle -, hogy aztán vagy megünnepeljék a kivonulást, vagy ismét kinyissák ezt a kérdést más irányba. Ma Washington valóban feltekerte a hangnemet Törökország támogatásáról, de az eremények már nem ennyire egyértelműek. Washington valóban fel fog hagyni az évek óta folytatott gazdasági háborúval és elfelejti az S-400-asok ügyét egy szíriai lehetőségért? Törökország lezárja majd az orosz olajvezetékeket Európába? Törökország felhagy majd a Fethullah Gülen elleni szólamokkal, aki még mindig Amerikában lakik? Nyilván jóval nagyobbak az ellentétek Ankara és Washington között, s még csak nagyobbak személy szerint Trump és Erdoğan között annál, hogy mindezektől el lehessen tekinteni. Semmi kétség, hogy Ankara mindezt tisztán látja is. A hazárdjáték szépsége, hogy mind Ankara, mind Washington megpróbálja kihasználni a másikat.
Míg az eredmények még nem világosak, semmi kétség, hogy Törökországnak sokkal több vesztenivalója van. Először is lehet, hogy Washington most nagyon éles nyelvezetet használ Idlib kapcsán és a Törökországgal vállalt szolidaritásától, de egy dolgot nem ígért be. Közvetlen katonai támogatást. Eddig a szíriai háború hosszú évei alatt az USA égett a vágytól, hogy végre jó ürügyet találjon és megdöntse a szír kormányt katonailag. Most erre itt a remek helyzet, de nem tűnik úgy, hogy ezt kihasználná. Az válasz persze nem bonyolult, Oroszország ellenében ez túl nagy vállalkozás lenne nagyon kicsi nyereségért. Mindenesetre beszédes, hogy az USA nem készül közvetlen segítséget nyújtani, a legtöbb amit ajánl, az fegyver. Még beszédesebb, hogy februrár 21-én az amerikai Központi Parancsnokság szóvivője, Myles Caggings, ugyanaz a személy, aki egy hete még azt kellett megmagyarázza, hogy az amerikai légierő miért bombáz szír falvakat Kelet-Szíriában, sokkoló bejelentéssel élt Idlib kapcsán. Szavai szerint Idlib tartomány “a terrorista szervezetek mágnese”. Igen éles váltás ez az eddigi “Asad öli a civileket Idlibben” vonalhoz képest, amit Törökország még most is folytat, de majdnem azonos ez Damaszkusz véleményével.
Ez jó eséllyel annak a jelzése, hogy az USA emlékeztetni szeretné Törökországot, hogy most még az egyszer kész együtt játszani, de ez a fordula kell legyen az utolsó.
Szintén némileg érthetetlen azt látni, hogy Oroszország hiretelen megváltoztatta álláspontját és elkezdte közvetlenül is támadni a török csapatokat. Mármint ha valóban ez történt. Először is a hivatalos álláspont nem változott, hiszen Moszkva beleegyezett abba, hogy találkozzon a törökökkel mind az irániakkal, mind a francia-német duóval együtt. Csupán a kétoldalú találkozó elől zárkózott el, de ettől még a tárgyalást részesíti előnyben. A különbség inkább a megnyilvánulásokban jelenik meg, ahogy most az oroszok nyíltan a terrorizmus támogatásával vádolják Törökországot, azt követelik, hogy hagyjon ezzel fel, illetve azt vetik fel, hogy Törökország nem tett eleget vállalásainak. Itt igazából a fő kérdés, hogy Oroszország miért döntött hiretelen úgy, hogy növeli a támogatás mértékét? Ez talán elsőre természetesnek hat, de nem szabad elfelejteni, hogy az orosz csapatok az orosz érdekek miatt és nem valamiféle vonzalomból vannak Szíriában. A legfontosabb célok, a katonai és gazdasagi nyereségek már biztosítottak, ahogy a szír kormány helyzete is, hogy teljesítse ezeket a vállalásokat. Idlib kevés fenyegetést jelent erre és hosszútávon még kedvezőbb is Oroszországnak, ha húzódik a kérdés. Minél tovább húzódik ez a harc, annál tovább szorul rá a szír kormány az orosz támogatásra és annál kevesebb esélye van, hogy esetleg akár részlegesen is kibújik. Ám a válasz ott rejlik, és jó eséllyel ez bőszítette most fel Moszkvát, hogy a támadások a Ḥamīmīm katonai reptér ellen sűrűsödnek és egyre kifinomultabbak is a törökök által támogatott csoportok részéről. Amire most, hogy a szír hadsereg egymaga is nagy eredményeket ér el ideje válaszolni.
Összességében az egyetlen fél, aminek nem változott az álláspontja az a szír kormány. De egyben ez is az, ami most a legtöbbet nyerhet. Minél tovább hezitál Törökország, hogy hogyan lépjen a szír hadsereg eredményeivel szemben és milyen tanulságokat vonjon le an-Nayrab esetéből, annál több terület szabadítható fel és így Ankarát kész helyzet elé lehet állítani.
A másik fordulat
Ez a hét egy másik régionális játékos visszatérésének és újrahelyezkedésének is a tanuja, ez pedig Irán. Teheránt tényleg félreállították az Asztana folyamat után Szocsiban, és az is látszott, hogy Oroszországnak nincs sok hozzáfűznivalója a Szíria elleni izraeli támadásokhoz. Nem mintha azok hatása nagy lett volna. Az állításaik ellenére az izraeliek nem tudtak komoly károkat okozni az iráni pozícióinak Szíriában. Ám maga a tény, hogy Moszkva szinte egy szót sem szólt ezekről beszédes. Legalábbis ez volt a helyzet a legutóbbi incidensig, amikor egy iráni utasszállítót majdnem lelőttek az izraeliek és az orosz katonai reptéren kellett landolnia Ḥamīmīm-ben. A leglátványosabb jel az volt, amikor az amerikaiakkal való feszültség csúcsán azok Qāsem Soleymānī elleni merénylete után Putyin hirtelen látogatást tett Damaszkuszban. Az üzenet egyértelmű volt, hogy Szíria orosz felségterület és Iránnak ezt tudnia kell.
Nemrég még minden joggal török elemzők vidáman azon mulattak, hogy Iránt teljesen kiszorították a szíriai tárgyalásokról és nincs többé igazi súlya. Ám most, ahogy an-Nayrab után patthelyzet állt be Moszkva és Ankara között Teherán ismét megjelent a színen. Február 20-án bejelentették, hogy lesz új orosz-török-iráni csúcs Idlibről márciusban. Méghozzá pont Teheránban. Igaz, hogy ezt ellensúlyozza a négyoldalú találkozó az európai felekkel, illetve, hogy az elemzések hosszasan kitérnek a török halogatás okára ennek elfogadásáról, de az mindenképpen látszik, hogy Irán szerepe nem ért véget. Ez az üzenet nemcsak Ankarának, de épp így Moszkvának is szól. Merthogy pont akkor, amikor az oroszok közel-keleti műveleteikben zsákutcába jutottak, épp ideje volt egy másik látogatásnak. Február 16-án, vagyis még an-Nayrab előtt, az iráni házelnök, ‘Alī Lārīğānī Damaszkuszba érkezett. Találkozói viszonylag rövidek és formálisak voltak, de elég erős üzenetet hordoztak, hogy Teherán Damaszkusz mellett áll és semmi helye sincs kompromisszumnak Idlib kapcsán. Damaszkuszban azonban Lārīğānī csak átutazóban volt az igazi cél, Bejrút felé. Itt találkozott a libanoni elnökkel meghívva őt Iránba, és a nemrég kinevezett Ḥussām Diyāb miniszterlenökkel. Ez pedig az első hivatalos találkozó volt az új libanoni kormányfő és az iráni vezetés között. Természetesen Lārīğānī a látogatást egy találkozóval zárta a Ḥizb Allah vezetőivel, kiértékelve a helyzetet. Ám ez messze nem egy udvariassági látogatás volt, hiszen Lārīğānī egy sor ajánlattal érkezett az új libanoni kormány felé hitelektől villanyerőművek építéséig. Ez utóbbi pedig pont az a terület, ahol Libanonnak sok gondja van az utóbbi években, Iránnak pedig komoly tapasztalata. Mindez egy kosárnyi olyan csábító ajánlat az együttműködésre, amit még a libanoni ellenzék is csak azon az alapon tudta támadni, hogy Irán úgysem fogja tudni teljesíteni ezeket. Azt azonban minden fél elismerte, hogy mindez most hatalmas segítséget jelentene Bejrútnak. Olyan segítséget, amit most senki más nem akar megadni.
Ennek az utazásnak az üzenete, pont mint Putyin damaszkuszi látogatasáé, hatalmas. Lārīğānī az iráni politikai osztály egyik legfajsúlyosabb képviselője, aki 2008-ban lett az iráni parlament elnöke egy sor kiemelt beosztás után, és ő a Lārīğānī klán feje. Ez egy sor nagyon befolyásos képviselőt, vallási előljárót, értelmiségit és üzletembert jelent, aminek élén ott van a négy Lārīğānī testvér. Utazása három szempontból is nagyon fontos pillanatban érkezett. Először is ott van az egyre növekvő feszültség Idlib kapcsán, ahol most Teherán ismét komoly befolyással léphet fel, épp az amerikaiakkal egyidőben, csak hát a túloldalon. Másodszor, miután Washington hosszas erőfeszítéseket tett, főként Pompeo köre, hogy aláássa az iráni pozíciókat Irakban és Libanonban, most mindkét országban új kormány van. Irakban az új miniszterelnök, Muḥammad ‘Alāwī február elején került kiválasztásra és február 19-én tartotta meg első nyilvános beszédét, amiben bizalmat kért az iraki képviselőháztól az új reformkormányhoz. Ő egy viszonylag súlytalan iraki politikusnak számít, akit leginkább unokatestvére, a korábbi kormányfő ‘Iyād ‘Allāwī miatt ismernek. Ezzel együtt azonban nem egy masszívan Irán-ellenes személyről van szó, megválasztása pedig keresztülhúzta a legagresszívabb jelentkező, Muqtada aṣ-Ṣadr reményeit. A legaktívabb Irán-ellenes csoportok csődöt mondtak Irakban és nem tudták átvette a hatalmat, Abū Mahdī al-Muhandis megölése pedig ismét egyberántotta az Irán-párti tábort. Ugyanez mondható el Libanonról is, ahol Sa‘d al-Ḥarīrī teljességgel meg volt győződve, hogy nem alakulhat kormány nélküle és el lehet érni egy előrehozott választást. Ám csalatkozni kényszerült és találtak ügyeletest az új kormány vezetésére. Egy sokkal kisebb és a Nyugat számára is sokkal vonzóbb kormány élére, amiben helyett kapott az első arab női védelmi miniszter, de még mindig tagja a Ḥizb Allah. Meg lehet érteni, hogy al-Ḥarīrī, aki hitt a nála nagyobb öszeesküvőknek, most miért lett olyan keserű a legutóbbi beszédében, mondván: “A sötétség vezetőjével dolgoztam együtt”. Mégegyszer megpróbálta felkorbácsolni a feszültséget az új korány ellen és új választásokat kikényszeríteni, de egyelőre Ḥussām Diyāb kormányfői széke stabilnak tűnik. Pont ebben az időben érkezett Lārīğānī, hozva magával egy sor megoldási ajánlatot Libanon legégetőbb gondjaira. Vagyis minden kísérlet és a Soleymānī ellen elkövetett merénylet csúcspontja után is Irán nagyon erős játékos.
Lārīğānī látogatása már csak azért is jelentős, mert ehéten parlamenti választásokat tartottak Iránban. Megjelenésünk idejében még mindig nincsenek hivatalos végeredményeink, de úgy tűnik a részvétel megint nagyon magas volt, a Principalisták – a konzervatív tömörülés – taroltak és az első előrejelzések szerint ‘Alī Lārīğānī elveszítette beosztását. Az a tény, hogy pont a választások előtt elment erre a fontos útra ahelyett, hogy erősen kapányolt volna otthon szintén magabiztosságot sugároz. Nem is említve, hogy a magas részvétel, az egyetlen amire az államfő kérte a lakosságot, ismét csak megerősítette az iráni államot. Ha valaki olvassa ezeket a jeleket, akkor világosan látható, hogy a legnehezebben már túl van Irán, a “maximális nyomást” kiállta és ismét halad előre. Ámbár Rōḥānī elnöknek és a 2013-ban megkezdett megbékélési politikának egy darabig vége, ha a konzervatív tömb valóban tarolt.
A vihar an-Nayrab fölött
Érdekes módon az an-Nayrabért vívott csata, ami nagy győzelmet hozott a szír hadseregnek, de máskülönben érdektelen, mégis nagy folyamatokat indított be. Szíria tekintetében bizonyosan, de egyszersmind egy jóval nagyobb helyezkedés is van most az egész térségben, ahol szinte minden játékos változtatott álláspontján. Érdekes, hogy a két legnagyobb változtató pont Amerika és Irán. Ezzel a sok nagy változással a térség képlete semmivel sem lett egyszerűbb. Ám egyelőre a szír szerencse kitart, a török pedig fogyóban van. A következő hetek és a két Idlibről tartott csúcstalálkozó fejleményei döntő fontosságúak lesznek, főként mert úgy tűnik, Putyin most megmakacsolta magát.