Május 21. hajnali óráiban tűzszünet született az izraeli kormány és a Ḥamās közt, ami a gyakorlatban kiterjedt az összes palesztin ellenálló szervezetre. Ezzel a legújabb gázai háború véget ért, 12 izraeli és legalább 243 palesztin életét követelve.
Ahogy a viszonylagos nyugalom helyreállt és ünneplés lepte el Gáza és Ciszjordánia utcáit mind a két fél győztesnek hirdette magát. Az óriási pusztítás és a nagyjából két hétig tartó zűrzavar ellenére mind a két félnek volt oka, hogy győzelmet hirdessen. Tel-Aviv óriási politikai támogatást szerzett, a Ḥamās, az Iszlám Dzsihád és több másik ellenálló szervezet számos harctéri parancsnokát megölte, s ami még fontosabb, felmérte palesztin ellenfelei valós képességeit. Ezzel pedig jobban felkészülhet a következő összecsapásra. A palesztin fél meg tudta lepni izraeli ellenfeleit és nagyon komoly anyagi veszteséget mert rá. Ők is komoly támogatást szereztek, bár főleg csak az arab és muszlim világból, megalázták az izraeli légvédelmet és mind közt a legfontosabb, a közvetítők útján garanciákat szereztek eredeti követeléseik betartására. Jeruzsálemben az aš-Šayh Ğarrāḥ negyed lakói egyelőre elkerülik a kilakoltatást, az al-Aqṣā mecset ügyében pedig ígéret született, hogy nem háborgatják és elzárják a zsidó szélsőségesek elől, hogy ne okozzanak felfordulást.
Valóban, a veszteségek ellenére mind a két félnek volt oka, hogy örömét lelje az eredményben. Ám az igazi győztesek pont azok a vezetők lettek, akikről egy hete azt mondtuk, hogy nagyon veszélyes hazárdjátékot folytatnak a saját kicsiny politikai céljaikért. Ők Netanyahu, aki nagy lépést tett, hogy továbbra is miniszterelnök maradhasson, Ismā‘īl Haniyya, aki szintén nagyot lépett, hogy palesztin elnök lehessen.
Nagyon is sátáni találkozás, ami egyben lerakta az alapjait a következő borzalmas összecsapásnak. De mik az igazi nyereségek és veszteségek?
Bibi ismét elemkedőben
Amint egy hete rámutattunk, Netanyahu nagyon is sokat nyert ezen a gyanúsan jókor jövő háborún. Maga a puszta tény, hogy most garanciák születtek az aš-Šayh Ğarrāḥ negyedre és az al-Aqṣā-ra vonatkozóan, bizonyítja, hogy a háborút meg lehetett volna előzni. Már ha Tel-Aviv ezt szerette volna. Dacára a Vaskupola leszereplésének, annak, hogy nem volt Gázában szárazföldi hadművelet, illetve, hogy a Ḥamās és szövetségesei nem törtek meg, Netanyahu nagyon sokat profitált. Alig több mint egy hete maradt a “változás koalíciónak”, hogy végre egy Netanyahu nélküli kormányt alakítsanak, mivel megbízatásuk erre június 2-án lejár. A mostani háború előtt ennek a koalíciónak a gerincét a baloldal maradványai jelentették, valamint a Yair Lapid vezette – a legutóbbi választások második – “liberálisok”, a palesztin Egyesült Lista és néhány olyan radikális jobboldali csoport, mint Naftali Bennett Yamina pártja. Bennett kiváltképp fontos volt, mert szavazókat tud szerezni a növekvő jobboldali hullámból, a háború előtt pedig valószínű miniszterelnökként tekintettek rá.
A háború eredménye, hogy a Knesszet palesztin képviselői mostmár képtelenek bármilyen izraeli kormányhoz csatlakozni. Netanyahu eleve nem is számított rájuk, de mostmár legalább a versenytársakat sem erősítik. Ennél fontosabb, hogy a legnagyobbb taktikai vesztes pont Naftali Bennett lett. Pártja, a Yamina máris jelezte, hogy kész egy hatalommegosztó megállapodásra. Pont ahogy Benny Gantz is tette nem olyan régen, ami aztán teljesen ledarálta a pártját. Egyes baloldali kispártok szintén meggondolták magukat. Bennett nagyon sokat kritizálta a mostani kormányt, ám most a jobboldali felbuzdulás hatalmasra hágott. Ha meg akarja tartani a jobboldali szavazók támogatását, akik most pont az erős vezető képében tetszelgő Netanyahu köré sereglenek, Bennettnek meg kell védenie a legutóbbi háború politikáját.
Maga a háború ismét felszínre hozta a “változás koalíció” minden belső ellentétét, amitől mostanra gyakorlatilag szét is esett. Ezzel Netanyahu jó eséllyel továbbra is hivatalban marad a következő választásokig, amin megint jobbak a kilátásai. A legutóbbi választáson már leszerelte a legnagyobb riválist, a korábbi vezérkari főnök Benny Gantz irányította Kék-Fehér Koalíciót. Most elszigetelte a palesztin képviselőket, akiket ellenfelei nem fognak tudni felhasználni. Felszítva a jobboldali érzéseket, most szavazatokat tud lopni az olyan radikálsioktól, mint a Yamina, de még a liberálisoktól is. A legrosszabb, amire számíthat, az egy újabb eredménytelen szavazás, ami után sorozatban már a hatodik előrehozott választás jöhet. Ám addigra már felhasználhatja a koronajárvány fölötti “győzelmét”, felhalmozott nemzetközi támogatást, és gyengének mutatva őket lesöpörheti jobboldali ellenfeleit.
Azok az apróbb engedmények amiket tett, amik eleve időlegesek, eltörpülnek a háború nyújtotta politikai haszon mellett. Az amúgy megalázó hibák, amiket elkövetett, amikor a palesztinok hathatós válaszcsapásokat tudtak mérni, még az előnyére is fordíthatóak. A düh ugyanis el fogja homályosítani a helyzet világos értekélését.
Még az engedmények is a hasznára vannak. Ismét felmérte ezeknek a kicsiny, szimbólikus súlyú ügyeknek a szinte varázslatos erejét, amivel akkor indít új gázai háborút és feszültséget, amikor neki kényelmes. Az al-Aqṣā olyan nagyságrendet képvisel eleve, ami miatt nem is tehetne ellene semmi többet, de miért is adná fel ezt a nyerő kártyát? Merthogy a mecsetet körülvevő érzékenységgel bármikor provokálható új háború. Amikor csak neki alkalmas.
Úton az új palesztin elnökhöz
Még ennél is drámaibb, ahogy a Ḥamās, szövetségesei, és kifejezetten maga Haniyya mekkora politikai és katonai erőt tudtak mutatni. 16 évnyi belharc és a Maḥmūd ‘Abbās alatt teret vesztő irányítás után megmutatták, hogy kellő tervezéssel, jó regionális támogatással és elszántsággal a palesztin ellenállás valóban erőt tud mutatni és engedményekre tudja kényszeríteni az izraelieket. Legalábbis ez a látszat most az utcákon. Gáza és Ciszjordánia utcáin mindenütt a lakosság ünnepelte a háború véget, de sokkal inkább az eredményeket. Senki nem skandálta azonban ‘Abbās, vagy a Fataḥ más vezetőinek a nevét, ami máris megágyazott a küszöbön álló palesztin választások eredményének. Amit sokáig már nem lehet halasztani. Miközben a Ḥamās és a hasonló szervezetek harcoltak és el is értek figyelemremétó eredményeket, addig ‘Abbās semmit sem tudott felmutatni. Sem a harctéren, sem nemzetközileg, hiszen szinte senki nem vele tárgyalt. Az ő politikai sírja kész.
Valóban, a palesztinok, főként Gázában embertelen veszteségeket szenvedtek. Ám a dologban az ördögi az, hogy – palesztin mércével – ezek az iszonyatos emberveszteségek nem számítanak magasnak. 2008-9 folyamán Gáza 1166 embert veszített egy három hetes háborúban, majd 2014-ben ugyanez a szám 2125 és 2310 között egy 7 hetes háborúban. Bár 2014-ben a Ḥamās nagyobb veszteséget – 67 katonát és 6 civilt – mért az izraeliekre, ennek az izraeli szárazföldi hadművelet volt az oka. Erre szinte biztosan most is építettek, de nem történt meg. 2014-ben aztán a háború végén nemcsak Tel-Aviv, de még ‘Abbās is azt hangoztatta, hogy a Ḥamās olyannyira meggyengült, hogy nem tud majd több háborút vívni. Most mégis Haniyya azt állíthatja, hogy még fejlődtek is. Az izraeliek be sem mertek – vagy csak nem akartak – menni Gázába, miközben érzékeny célpontokra sikerrel mértek csapást. A háború rövidebb volt és kevesebb veszteséget hozott a korábbiakhoz képest. Ezzel egyidőben ‘Abbās semmit sem tudott felmutatni. Ami pedig az anyagi veszteséget jelenti, az jelentős, de nem kell majd sok hozzá, hogy komoly nemzetközi, főleg arab segítség érkezzen, az infrastruktúrát pedig – a szánalmasan minimum szintre – gyorsan helyreállítják.
Igaz, hogy a palesztinok számos harctéri parancsnokát megölték ebben a háborúban. De ez inkább csak a palesztinoknak veszteség általában véve, s inkább nyereség a Ḥamās régi gárdájának. Merthogy a fiatal katonai egyéniségek új generációja a legnagyobb fenyegetés Haniyya és Miš‘āl számára. Haláluk tehát kettős nyereség. Riválisok haltak meg, de egyben mártírokként meg is lehet ünnepelni őket, amivel tovább épül a pártvezetés nimbusza.
Ami igazán számít, az a politikai nyereség kint az utcákon és a térségben összességében. A fiatalok most látták, hogy van hathatós módja a visszavágásnak a támogatás pedig a radikálisok felé mozdul el. Ugyanakkor minden olyan térségbeli tényező, aminek érdeke a palesztinok támogatása, hogy azok lekössék Tel-Avivot, nem nagyon lesznek már érdekeltek ‘Abbās felkarolásában, hanem ismét a Ḥamāsra voksolnak majd. Így tehát függetlenül attól, hogy milyen viszályaik voltak az utóbbi években Szíriával, Iránnal, az Öböllel, sőt még Törökországgal is egy adott ponton, ezeken felül tudtak kerekedni. A Ḥamās ismét “nyeregben van”.
Főként, mert olyat tudtak tenni, amit szinte semelyik korábbi palesztin vezetés sem tudott. Megígérték, hogy elérnek bizonyos dolgokat, aztán a háború véget ezeket biztosították is. Állták a szavukat és úgy tudtak feltűnni, hogy Tel-Avivot engedményekre kényszerítették.
Az eltékozolt lehetőségek háborúja
Mind a két oldalon, főként a palesztinon, a háború elképesztő mennyiségű elpazarolt lehetőséget mutatott.
Az izraeliek számára a legnagyobb veszteség a politikai zsákutcából való kitörés lehetősége volt. Nemcsak nem sikerült Netanyahut leváltani, hanem még erősebb is mint volt. Úgy belpolitikailag, mint nemzetközileg. A konfliktus egyben elképesztő erőszakot mutatott helyi, kistérségi szinten az utcákon. Ez mutatja, hogy az “egyállami” megoldás és az izraeli-palesztin együttélés lehetősége egyre távolabb van. A politika az egyre élesebb szembenállás felé halad.
A palesztin oldalon azonban a veszteség jóval nagyobb. Az eredményekből világos, hogy a Ḥamās jó ideje építgette ezt a figyelemreméltó rakéta arzenált és sok meglepetést halmozott fel. Láthatóan meg is tudtak lépni az izraeli vezetést, az arzenál egy része pedig egyértelműen kívülről érkezett. Ha továbbra is titokban tartották volna, mire képesek, akkor nyomásgyakorló erejük is nagyobb maradt volna, hiszen egy esetleges nagyobb regionális háborúban – aminek mindig megvan az esélye – jóval nagyobb hatást tudtak volna gyakorolni. Most Tel-Aviv viszonylag pontosan felmérte mi várható Gázatól, miközben ennek az arzenálnak egy része ki is merült. A meglepetés erejét viszonylag jelentéktelen és időleges eredményekért elpazarolták.
Amit ez a palesztin vezetés nem értett meg, hogy bár minden regionális számításban fontosak, ilyen lépések után mindig egyre kisebb lesz a beléjük vetett bizalom. Ugyanis világos, hogy azonnal felültek a politikai provokációnak és jóval nagyobb lehetőségeket puskáztak el.
A legnagyobb veszteség a palesztinoknak azonban az, hogy bebiztosították Netanyahu helyzetét. Ha egy új kormány került volna hatalomra Tel-Avivban 13 év után, azt a dolog természeténél fogva egy jó ideig viták és marakodás követte volna. Merthogy a “változás koalíciója” valójában nagyon heterogén politikai erők laza halmaza. Egy dolog egyetérteni egyetlen politikai lépésben, ám teljesen más irányítani egy országot. Ha pár palesztin képviselő még be is került volna a kormányba, az tényező lehetett volna a mérséklet felé. Sokkal kiszámíthatóbb Tel-Avivot hozott volna az arabságnak.
Kölcsönös függőség
Végtelen irónia, hogy pont a most győzelmet ünneplő erők azok, amik a legtöbbet köszönhetik egymásnak. Irónikus, mert épp az egymás elleni állítólagos győzelmüket építik sikerüket. A Ḥamāsnak pont olyan izraeli vezetés kell, mint Netanyahué. Ami néha szeszélyes, máskor agresszív és – nem is alaptalanul – démonizálni lehet, de mindig kész végül hasznos politikai alkukat kötni.
Ugyanakkor Netanyahunak is pont ilyen palesztin vezetők kellenek. Akik egymással marakodnak. Kapkodnak. Kellő provokációval biztosan háborúba vihetőek, ha a politikai racionalitás ezt igényli. Eközben pedig egy olyan szervezett irányítanak, amit a világ jelentős részén eleve terror szervezetnek tartanak, s ezzel mindig lehet nemzetközi támogatást biztosítani.
Ez az ellentmomdásos kölcsönös függőség már most lerakta az alapjait a következő, még puszítóbb háborúknak. Amikor majd szükség lesz rájuk.
Mind a két félnek jó oka van ünnepelni, nem annyira az embereknek, akiket elvben képviselnek. Mégis, a bombáktól függetlenül is ördögi, kénes illat járja át 2021 májusának ezt véres küzdelmét.