Folytatva az előző hétről, a líbiai válság messze túlnőtt egy helyi konfliktus szintjén és immár a térségbeli és a globális erők csatatere lett. Pont ahogy pár éve Szíria is, s bizonyos mértékig mind a mai napig. Ezek fontos dolgok, hogy meg lehessen érteni a térség hatalmai mire alapoznak az általuk támogatott felek védelmében. Ám ennél fontosabb, hogy milyen természete lett ennek a regionális küzdelemnek, és hogy hogyan reagálnak erre a nagyhatalmak.
Múlt héten magasra emelkedett a tét, ahogy Egyiptom belengette, hogy kész katonailag is beavatkozni, immár a maga tetszése szerint zárva le a válságot. Azt is láthattuk, hogy ez korántsem egyszerű manőver most Kariónak, mert Etiópiában sokkal fontosabb lekötöttsége van. Ám ezen a héten két fontos elmozdulás is fokozta a szembenállást Líbia körül. Az egyik a látszólagos elmozdulás az etióp kérdésben, ami adhat némi fölös teret Egyiptomnak a szabad mozgásra. A másik a török-francia szembenállás erősödése, ami egy igen ellentmomdásos csörtéhez vezetetett a líbiai partoknál, majd a francia miniszterelnök lemondott és Macron elnök kinevezte az utódát. Mi több, Franciaország most felvetette, hogy kilép a NATO itteni műveleteiből és a Líbiával kapcsolatos együttműködésből, világosan jelezve, hogy elégedetlen azzal, ahogy a szövetség a török jelenlétet kezeli Líbiában. Ámbár meglehet, hogy ez sokkal kevésbé bizonyul nyomásgyakorló eszköznek, mintsem saját gyengesége jelének, amit most a török elemzők nyíltan és nagyon arrogánsan meg is ünnepelnek.
Ugyanakkor több Líbiával szomszédos ország Tunéziával és Algériával az élen most fokozzák erőfeszítéseiket, hogy még időben elkerüljenek egy komoly összecsapást. Egyik részről világos üzeneteket látunk, hogy elégedetlenek a dolgok mostani alakulásával, míg a másikon lépéseket tesznek, hogy még az események elszabadulása előtt megoldás szülessen a kérdésben.
Így tehát ezen a héten megnézzük ennek a válságnak a három szintjét a helyi fölött. Minthogy ezek mind hatnak egymásra, s meglehet sokkal fontosabbak mint az, ami konkrétan a terepen zajlik. Főként mert jelenleg épp pillanatnyi szünet állt be a Líbián belüli katonai műveletekben. Vajon ez lesz az esély egy átfogó béketárgyalásra, vagy csak a vihar előtti csend?
Egypitom előnybe kerül?
A múlt héten láthattuk, hogy június 20-án as-Sīsī egyiptomi elnök nagyszabású szemlét tartott Sīdī Barrānī-ban, azt a benyomást téve, hogy katonai beavatkozással fenyeget Líbiában. Felvetettük, hogy mindez talán azért még korai, vagy talán csak egy blöff, hiszen Kairót sokkal jobban nyomasztja az etiópiai Nagy Reneszánsz-gát kérdése. Azóta azonban két nagy változás segítette az egyiptomi álláspontot, s ezzel elérhetőbbé tette a líbiai katonai beavatkozást. Az egyik a növekvő török-francia feszültség, ami a teher egy részét leveszi Egyiptom válláról Törökországgal szemben. Erről azonban még nagyobb részletességgel lesz szó. A másik az etióp álláspontban történt változás, ami még alig egy hónapja nagyon eltökélt volt.
Még az előző héten is azt vetettük fel, hogy a Sīdī Barrānī szemle talán nem is Törökországnak szóló üzenet volt, hanem esetleg Etiópiának. Érdekes módon nemsokra rá fordult a kocka. Nagyjából egy hónapja, ahogy a gát építkezései utolsó szakaszukba értek a tárgyalások körülötte pedig zsákutcába, az etióp kormány azt mondta, hogy jó eséllyel feltöltik a tározókat még Egyiptom és Szudán ellenkezése dacára is. Addisz-Abeba jól tudja, hogy egy ilyen forgaótkönyv esetén komoly előnyre tenne szert, hiszen a nemzetközi közvetítés és bírói eljárás iszonyú hosszúra nyújtható, addig pedig használhatná a gátat. Mi több, bármilyen nemzetközi szervezetnek sokkal nehezebb a visszájára fordítani egy már működő tervet, mint megakadályozni annak üzembe helyezését. Egyiptom tehát úgy tűnt veszít. Ám június 26-án, vagyis csak napokkal Sīsī Barrānī után Etiópia elfogadta az Afrikai Unió közvetítését és beleegyezett, hogy “tartózkodik bármilyen egyoldalú lépés meghozatalától, beleértve a gát feltöltését, mielőtt megegyezés jönne létre” Egyiptom, Szudán és Etiópia között. E célból technikai bizottságot hoznak létre a minden érintett felet kielégítő megegyezés kimunkálására, ez pedig nem az ENSZ, hanem az Afrikai Unió felügyelet alatt működne, ahol Egyiptomnak több befolyása van. Június 29-én aztán Egyiptom az ügyet az ENSZ BT elé vitte és óvta Etiópiát minden egyoldalú lépés meghozatalától, mire Etiópia úgy reagált, hogy a kérdés ENSZ szinten való rendezése “rossz precedens lenne”. Láthatólag Etiópia egy nagy lépést tett visszafelé, míg Egyiptom húzásai – vagy fegyegetései? – működni látszanak. De ez csak az egyik ok, amiért a vitában most Egyiptom felülkerekedni látszik.
Szintén június 29-én történt, hogy egy neves etiópiai énekest, Haacaaluu Hundeessaa-t tisztázatlan körülmények között megöltek, ami tömegtüntetéseket szült egy jól érezhető etnikai éllel. Július 1-re ez máris 80 életet követelt. Július 2-ra a tüntetések, de a tüntetők és még az ellenzéki politikusok letartóztatása is folytatódott. Ez máris megrengette az etióp kormányt és jó esélye látszik, hogy Etiópia hamarosan politika bizonytalanságba süllyed. Azt nem lehet tudni, hogy Egyiptomnak mennyi köze van ehhez az elégedetlenségi hullámhoz, ha egyáltalán bármi, de nyilván jól ki tudja használni a helyzetet, amit most nagy lelkesedéssel meg is tesz. Ez pedig sok időt és erőforrást szabadít fel Kairónak, hogy addig más kérdésekkel foglalkozzon. Például Líbiával.
Amíg közel egy hónapja Egyiptom aligha volt abban a helyzetben, hogy sok erőforrást szentelhetjen Líbiára, esélyei most sokkal jobbak. Főként mert azóta a helyzet súlypontja egy egyiptomi-török szembenállásból egy francia-török csörtére helyeződött át. Ám mielőtt erre rátérnénk, szintén fontos megvizsgálnunk Tunézia és Algéria nemrég megélénkült aktivitását az ügyben.
Tunézia és Algéria
Június 22-én Qays Sa‘īd tunéziai elnök Párizsba látogatott és közös sajtótájékoztatót tartott Macron francia elnökkel. Bár a közös nyilatkozatok a kétoldalú kapcsolatokra össszpontosítottak, Sa‘īd már itt hangoztatott egy dolgot, amit később többször elismételt. Mégpedig, hogy a Tripoliban székelő államhatalom, az al-Wifāq lehet ugyan törvényes, de ideiglenes, ami nem folytatódhat. Ez az első alkalom, hogy egy komolyabb elmozdulás tanúi lehetünk az tunéziai álláspontban, ami eddig nagyon is támogató, de szigorúan semleges volt. Ez azért volt így, mert Tunézia nagyon sokat veszített és komoly veszélybe sodorta a Líbiában beállt háború. Minden külföldi beavatkozást figyelembe véve Tunézia egyértelműen nem az a játékos, ami komolyan befolyásolni tudja a végeredményt, így tehát eddig megpróbált kimaradni a játszmából. Nemrég azonban, ahogy ezzel már foglalkoztunk, a külső, főleg török nyomás egyre nő Tunézián és igen kínos incidensekre is sor került, ami már reakciót követelt. Főként amiatt, ahogy erre nemrég szintén fényt derül, a Líbiában farkasszemet néző táborok mind a maguk oldalára akarják állítani Tunéziát. Egyik oldalról mint hídfőállást, míg a másikon mint olyan pontot, ahonnan a török benyomulás feltartható. Ez pedig a polgárháború szélére sodorta Tunéziát. A helyzet valójában annyira rossz Sa‘īd elnök és Rāšid al-Ġannūšī, a házelnök és a legnagyobb tunéziai parlamenti párt, az an-Nahḍa vezetője között, amit már egyes lapok szabályos “hideghaborúként” jellemeznik. Így tehát, tudván milyen komolyan ott áll Törökország az an-Nahḍa mögött, teljesen logikus, hogy a tunéziai vezetés nemzetközi támogatás után nézett, hogy a törökök ne tudják megerősíteni uralmukat Tripoli fölött, mielőtt még a belpolitikai helyzet irányíthatatlanná válik és a versengő táborok magukkal rántják Tunéziát egy polgárháborúba.
A sajtótájékoztató utáni napon, június 23-án Qays Sa‘īd hosszú interjút adott a France 24-nek franciául és arabul is, amikben már főként a líbiai helyzettel foglalkozott. Ismét kiemelte kifogásait a líbiai helyzet és a török befolyás miatt, hogy a külföldi beavatkozások csak rontják a helyzetet, ahelyett, hogy segítenék azt, és ismét kiemelte, hogy a Tripoliban működő kormány csak ideiglenes. Ami egy új, de nagyon ügyes húzás az al-Wifāq-kal kapcsolatban, nem próbálva vitatni az aṣ-Ṣahīrāt Egyezményen alapuló törvényességet – amit Tunézia is elismert -, hanem hanem azon az alapon kezdte ki, hogy az al-Wifāqnak már lejárt a mandátuma. Vagyis, hogy annak egy ideiglenes megoldásnak kellett volna lennie, hogy az Líbiát új választásokhoz és új intézményekhez vezesse. Így tehát külpolitikai döntésekre és nemzetközi egyezmények megkötésére kihatással az egész térségre nincs meg a felhatalmazása. Világos volt az üzenet, hogy Tunézia immár nem semleges fél. Líbiai belpolitikai kérdésekben talán az, de minthogy a helyzet ezen már messze túlnőtt, Tunisz mostmár lépéseket tesz az al-Wifāq ellenében. Mindezzel szemben Sa‘īd azt vetette fel, hogy minthogy egyik fél sem tud átfogó eredményt elérni, a döntést a líbiai törzsek kezébe kellene adni, hogy azok ideiglenes szerveket alakítsanak egy új alkotmány, az alapján pedig új választásokig. Ez éles reakciókat szült az al-Wifāq részéről, visszautasítva a tunéziai elnök beavatkozását, párhuzamot húzva eközött és az egyiptomi fenyegetés között, mintha azok ugyanannak a folyamatnak a részei lennének. Azt üzenve ezzel, hogy az al-Wifāq számára immár Egyiptom és Tunézia ugyanazon az oldalon és egyazon szinten vannak.
Mindkét fél számára tehát most úgy tűnik, hogy Tunézia útját próbálja állni a török befolyásnak Líbiában, minthogy az fenyegetést jelent saját nemzetbiztonsága számára. De azért is, mert ha valóban háború tör ki Egyiptommal, akkor a következények legalább ennyire drámainak lesznek. Ezért aztán Tunáziának erős támogató kellett, hogy a törzsekre alapozó kezdeményezését felkarolja. Bár emögé nem kapott érdemleges támogatást, Franciaország kész volt segíteni. De miért pont Franciaország?
A tengeri egyezmény Törökország és az al-Wifāq között, amiről még itt lesz szó és ami a líbiai török katonai jelenlét alapját képezte, a török tengeri felségterület növelését jelentette, ami természetesen felingerelte Görögországot és Ciprust. Franciaország már akkor megjelent Görögország támogatói között és EU szankciókkal fenyegetett, amit most Párizs ismét felmelegített. Ebben az összefüggésben Franciaország ideális jelölt volt Tunéziának. De csak a második legjobb lehetőség Algéria után. S itt keresendő a másik fő ok. Tunézia, és maga kifejezett Qays Sa‘īd elnök mindent megtett a tunéziai-algériai együttműködés erősítéséért, amit Algír úgy tűnt, jól fogad. Tunézia szándéka az volt, hogy együtt gyakoroljanak nyomást az al-Wifāqra és Ankarába, hogy álljanak el a nagyarányú török berendezkedéstől. Csak miután ez csődöt mondott fordult a második legjobb támogatójához. De vajon miért fordított hátat Algéria Tunéziának a líbiai válságban? Így tett-e egyáltalán?
Korábban Tunézia kapcsán láthattuk, hogy Algériának nagyon kényes kapcsolata van Törökországgal. Egyik részről a masszív török benyomulás a térségbe nyilván nem üdvös, ám a másik részről a gazdasági és katonai együttműködés nagyon is hasznos. Kevés ország kész komoly mértékben befektetni Algériában és a francia katonai aktivitás a térségben, főként Maliban kifejezetten irritálja Algériát. Az új vezetés bizonyítani akar a lakosság szemében és ezért felhozta az összes már jól bevált témát Nyugat-Szaharától a francia jelenlétig. Innen nézve Algéria érhető módon óvatosan foglal állást Törökország és Franciaország között, mert mindkét lehetőségnek elég rossz áthallásai vannak. Akármelyik oldal ellen foglal állást, az autómatikusan a másik melletti támogatást jelent, márpedig Algéria most nem szívesen áll Franciaország mellé bármiben. Míg ennek ellenkezője üdvös.
Ám a helyzetet a jelen útján engedni folytatódni legalább annyira nem kellemes Algériának. Egy nyílt háború lehetőségének, pláne egyiptomi beavatkozással nagyon rossz kilátásai vannak Algéria számára. Ha Egyiptom hatalomra juttatná Ḥaftart – ami egyelőre egy nagyon távoli kilátás – , akkor az a líbiai befolyásuk nagyreszének elvesztését jelentené, hiszen Algéria sokáig sokkal közelebb állt az al-Wifāqhoz. Maga háború és a menekültek meginduló új hulláma, együtt a megnövekedett terrorista cselekményekkel nyilván nem nem kívánatos. Így tehát Algéria nagyon szívesen venné elejét az egyiptomi beavatkozásnak, bár az Arab Liga külügyminiszteri találkozóján nem emelt nyílt kifogást. Ám a további török benyomulás sem kívánatos. Így tehát Algéria saját folyamatba kezdett, ami még meg is előzte az egyiptomi fenyegetést.
Június 13-án ‘Aqīla Ṣāliḥ, a (kelet-)líbiai parlament házelnöke előre be nem jelentett látogatást tett Algériában, és bár nem nagy ceremóniával, de találkozott Tabbūn algír elnökkel is. Szinte semmit nem hoztak nyilvánosságra erről a találkozóról, ami sokakat meglepett, mert ekkor még líbiai katonai akciók zajlottak és az al-Wifāq nyereségeket könyvelt el. Ám Algéria azt hangsúlyozta, hogy a válságnak nincs katonai megoldása és a külföldi beavatkozásnak véget kell érnie. Más szavakkal, úgy tűnt Algéria kész Ḥaftar mellé állni, ami már több korábbi lépés után is így tűnt. Azonban június 20-án egy újabb meglepés találkozóra Fāyiz as-Sarrāğ, az al-Wifāq vezetője érkezett Algírba, hogy Tabbūn elnökkel találkozzon. Ezúttal pedig a fogadtatás nagyon is ünnepélyes volt.
Az a kép alakult ki, hogy Algéria először Ḥaftar, majd az al-Wifāq képviselőit kérette be, hogy ismét döntő közvetítő legyen a válságban. Nagyon keveset lehet tudni ezeknek a találkozóknak a tartalmáról, de szeleskörű találgatások zajlanak arról, hogy Algír még most is egy megállapodást próbál tető alá hozni, amiben az al-Wifāq hatalmon maradhatna, törvényessége megerősítést nyerne, nyereségeit megtartva tűzszünethez jutna, de ezért cserébe a török támaszpontokat nem állítanák fel. Ezen az úton az egyiptomi beavatkozás még elkerülhető lenne, amitől Algériának nyilván már előre voltak ismeretei. Így Algéria elejét vehetné a háborúnak, de megtarthatná jó kapcsolatait Törökországgal, ami most elsődleges fontossággal bír. Ebben a folyamatban Algéria egyedül cselekszik, talán csak Egyiptommal egyeztetve, de nagyon kevéssé véve figyelembe Tunéziát. Ezért forudult tehát Tunézia Franciaország felé. Ezzel a megközelítéssel a fő gond, hogy ezen a ponton az al-Wifāq már nagyon kevés döntési szabadsággal bír a török kormány ellenében. Tripoli számára az igazi döntések mostmár Ankarában születnek, ami nem készül visszakozni. Épp ellenkezőleg, még csak jobban felbátorodott Franciaország mostani szerencsétlenkedéseitől.
Egyelőre nagyon is homályos, hogy Tunézia és Algéria egyáltalán mit tud elérni egy teljes háború megelőzéséért, vagy hogy Törökország nagyerővel ne rendezkedjen be a határaik mentén. Tunézia most a francia támogatásra szorítkozik, az azonban még elválik, hogy ennek mennyi haszna van. Algéria azonban sokkal nagyob befolyással bír a kérdésben és több eszköze van arra, hogy nyomást gyakoroljon a törökökre, ha a válság valóban abba a szakaszba lép át. Egyelőre azonban, most hogy Franciaország fellépett, elég “csak” kivárni és közelről figyelni az eseményeket.
A török-francia csörte
Amint láthattuk múlt héten, Franciaország máris kifejezte, hogy nagyon erősen ellenzi a török jelenlétet és aktivitást Líbiában. Ennek sok oka van, és sokminden történt is azóta.
A feszültség már nagy volt a két fél között, amikor június 10-én a komoly incidens történt. 2011 óta a NATO Tengeri Védelmező hadművelete járőrözik a líbiai pártok mentén betartandó a fegyverembargót, ebben pedig számos NATO tagállam vesz részt, köztük francia hadihajók is. Június 10-én a francia Courbet hadihajó a Tripoliba tartó és tanzániai zászló alatt haladó Cirkin szállítóhajót feltártóztatta a líbiai felségvizeken. Megpróbálta átvizsgálni azt, élve a gyanúval, hogy a hajó Törökroszágból szállít fegyvert az al-Wifāq számára. A francia védelmi minisztérium szerint a szállítóhajót kísérő török hadihajók, mely a török fél szerint csupán orvosi ellátmányt szállított Líbiába, agresszívan léptek fel, célbavették a francia hajót és meghátrálásra kényszerítették. Így tették lehetővé, hogy a tanzániai hajó Líbiába érjen. Az ilyen összeütközesek nem is példa nélküliek, hiszen márciusban a francia Provance hadihajó egy török hajót fordított vissza és nem engedte, hogy Líbiába jusson. Azóta Franciaország folyamatosan azzal vádolta Törökországot, hogy az megszegi az embargót és fegyvert szállít Líbiába. Amit immár Törökország az al-Wifāqkal kötött egyezmény alapján nem is nagyon tagad, ám a francia vádaknak mégis komoly alapjuk van, hiszen technikailag az embargó mind a mai napig érvényben van. Vagyis csak idő kérdése volt mikor fognak a törökök határozott lépéseket tenni a szállítmányaik biztosítására. A nünius 10-én történt incidens után Franciaország bejelentette, hogy felfüggeszti részvételét a NATO műveletben, mivel a NATO még mindig csak vizsgálja az ügyet és nem volt képes világosan állást foglalni. Ezzel úgy tűnik, hogy Franciaország hazárdjátékot folytatott és vesztett, ám egyszersmind szabad kezet is nyert, hogy a törökök előzetes tudta nélkül cselekedjen. Főként mert politikai alapot is nyert a fellépésre az Arab Liga határozatával és a tunéziai támogatással.
Egyelőre azonban úgy tetszik, hogy Franciaország gyenge és nem képes elejét venni a török benyomulásnak Líbiába. Kétséges, hogy Párizs egyálalán mennyire elszánt, hiszen július 1-én Edouard Philippe kormányfő lemondott és egy nappal később Jean Castex-et jelölték ki új miniszterelnöknek. Egy ilyen botladozás a franciák részéről a Görögországnak és Ciprusnak, majd most Tunéziának és Egyiptomnak beharangozott támogatás után láthatóan most felbátorította a török elemzőket. Franciaország szankciók bevezetését kérte Törökország ellen az EU-tól, amit július 13-án vitának majd meg.
A még mindig érvényben lévő amerikai szankciók és egy sor korábbi fényében az EU részéről a tavalyi al-Wifáqkal kötött tengeri egyezmény, valamint a tengeri olajkitermelés kiterjesztése miatt – arra alapozva, hogy azt kizárólag a szinte csak általa elismert Észak-Ciprus körül végzi – az újabb szankciók nagyon is komoly hatással lehetnek. Ám ez vezet el Líbia másik stratégiai értékéhez Törökország szemében. A török gazdaságnak számos kulcsfontosságú partnerségi és együttműködési területe van. Az egyik ilyen Irán, ami jól meg is mutatkozik a szíriai válságban megfigyelhető nagyon ellentmondásos viszonyban a két fél között. Az afrikai államokkal és az EU-val ápolt kereskedelem két ennél jóval fontosabb terület és Líbiának fontos szerepe lehet mindkettőben. Líbia logisztikai bázis lehet Algéria és Afrika belső területei felé, de egyben ugyanez az ország az EU-ba irányuló illegális és tömeges migráció egyik fő kapuja is. Úgy Afrikából, mint a Közel-Keletről. Törökország maga a másik ilyen fontos kapu, és ezt a helyzetét nagy hatékonysággal ki is használja Anakra, minthogy eddig az EU azt a politikát alkalmazta, hogy különböző anyagi támogatások formájában fizetett Törökországnak az áradat feltartóztatására. Bármilyen feszültség merült is fel eddig, Ankara kisebb-nagyobb mértékben kinyitotta ezt a szelepet. Ha Törökország stabil befolyást szerez a másik fő szelep fölött is, akkor az eddigi játszmát közvetlenül és közvetetten is folytathatja. Ez a kényes helyzet az, amiért az EU vezető államai, mint Németország és Olaszország nagyon is hezitálnak, hogy támogassák-e a francia szankciós kéréseket.
Ankara mindennek tudatában van és csak felbátorítja. Ám a helyzet az, hogy Franciaországnak hatalmas befektetései és érdekeltségei vannak a líbiai olajszektorban. Ugyanakkor a török iparban, még a hadiipar területén is. A legutóbbi líbiai lépésekkel a törökök átléptek a francia érdekeltségeken. Mármost Franciaország megegyezést szeretne. Ha Ankara kész lenne garatnálni a francia olajérdekeltségeket annak ellenére, hogy Párizs sokáig Ḥaftar mellett foglalt állást, akkor a francia kifogások is varázsütésre eltűnnének. Ám ha nem, akkor Franciaország talán elszántabb lépéseket is kész tenni, vagy tényleg beáll egy egyiptomi hadjárat mögé.
A török nyomulás
A török katonai berendezkedés alapja a 2019 november 19-én az al-Wifāqkal kötött tengeri egyezmény volt, ami messze túlmutat Líbián. Az egyezmény értelmében, amiért cserébe az al-Wifāq hatalmas katonai támogatáshoz jutott és gyakorlatilag egy török protektorátus lett, a két fél megegyezett közös tengeri határukról és egy közös exklúzív gazdasági zónát (EEZ) alakítottak ki, maguknak követelve minden nyersanyagot ezen belül. Ez a közel 200 tengeri mérföld mély EEZ közvetlen folyosót nyit a két állam között, irónikus módon Törökországot pont ahhoz a Kelet-Líbiából kötve, ahol a kormány a törökök ellen van. Ezzel együtt ez döntően fontos Ankarának, mert jogi alapot teremt a nagyarányú olaj és gáz feltárasokra – hamarosan kitermelésre is – Ciprus, a görög szigetek és Líbia partjai mentén ebben az EEZ-ben. Ez már hosszabb ideje a török kormány igénye, s ez még a Líbiában kiaknázható kincseknél is fontosabb.
Érthető módon Görögország és Ciprus voltak az elsők, akik elítélték ezt az egyezményt, de hamarosan csatlakozott Egyiptom és Franciaország is. Május 11-én ez a négy állam és az EAE közösen ítélték el az egyezményt és lépéseket sürgettek ellene. Az EU-val együtt azon az állásponton vannak, hogy az egyezmény egy törvénytelen kísérlet, ami más államok, főleg Görögország és Ciprus alapvető jogait sérti. Törökország álláspontját – szembemenve az általános gyakorlattal – arra alapozza, hogy a tengeri felségvizeket a szárazföldi partvonal, és nem a kiugró szigetek alapján kellene meghatározni. Ezzel azonban gyakorlatilag gyűrűbe fog több görög szigetet, Ciprust és kettévágja a Földközi-tengert.
Az nagyon is kétséges, hogy milyen jogi támogatást fog szerezni Ankara az egyezményhez, de jól tudja, hogy egy jogi vita évtizedekig is elhúzódhat és addig is házon belül van egy nagyon is fontos területen. Az itt kitermelt javak nagyon fontosak, de gyakorlatilag kizárólagos fennhatóságot szerezni egy Afrikában nyúló folyosóra még ennél fontosabb. Ez jogosan aggaszt számos érdekelt államot. Egyben mutatja a török ambíciók valódi mértékét.
Oroszoroszág és Amerika
Nyilván a legnagyobb kérdés, mint mindig, hogy nagyhatalmak, kiváltképp Amerika és Oroszoroszág hogyan áll a kérdéshez. Úgy tűnik mindkettő jelen van fegyverszállításokkal, de csak ritkán nyilvánulnak meg a kérdésben. Legalábbis messze nem azon a szinten, hogy azt más régiós kérdésekben teszik, mint amilyen Szíria, Irán, vagy Irak ügye.
Oroszoroszág hivatalosan támogatja a – valójában nem is létező – békefolyamatot és semleges, bár nagyon kritikus Törökországgal szemben és látszólag közelebb áll Ḥaftar-hoz. Főként közvetetten Egyiptom és az Arab Liga, vagy akár Szíria útján. Komoly orosz fegyverszállítmányok is jutottak Ḥaftar-hoz Egyiptomon keresztül. Ám még így is, Moszkva itteni szerepvállalása nagyon messze van attól, amit más hasonló kérdésekben láthattunk. Ez nagyrészt betudható a szíriai helyzetnek, hiszen a terroristák folyamatos átszállítása Szíriából Líbiába nem feltétlenül rossz az oroszoknak. Sok okból pedig Moszkva inkább az együttműködés útjait keresi Ankarával Szíria ügyében. Márpedig Szíriának nagyobb jelentősége van az orosz vezetés számára, mint Líbiának, a prioritásokat tehát ez határozza meg.
Washington sokáig szintén úgy tűnt, hogy távol tartja magát a líbiai kérdéstől 2011, de főleg 2015 után. Nemrég nagy figyelmet kapott, hogy az USA kivonja erői egy komoly részét Németországból. Az viszont már kevésbé, hogy ezeknek az erőknek egy része Líbiába tart, nemrég pedig az amerikaiak épp a líbiai orosz jelenlét miatt növelték jelenlétüket Tunéziában. Itt ismét összefonódik a líbiai és a szíriai kérdés. Ahogy egyre nő helyi szinten az ellenállás törvénytelen jelenlétével szemben Szíriában, Washington kész támogatást nyújtani a törököknek Líbiában, ami az amerikaiak számára kisebb prioritás. Ezért cserébe pedig török együttműködést várnak a Szíria elleni gazdasági háborúhoz.
A globális hatalmak számára Líbia másodlagos ügy. De nagyon fontos, mert ezer szálon kapcsolódik a szíriai, következésképpen a teljes közel-keleti egyenlethez. Innen nézve a konkrét eredmény Líbiában nem is kifejezetten fontos nekik. De a körülötte kavargó vihar már annál inkább.
Ḥaftar nyomában
Bár az még kérdéses mit hoz a válság következő szakasza, egy fontos változás máris megfigyelhető és sokan fel is hívták rá a figyelmet. Amíg nagyjából egy évvel ezelőttig Ḥaftar képviselte Kelet-Líbiát minden fórumon és tárgyaláson, legutóbbi kairói látogatása óta gyakorlatilag eltűnt. Nem volt ott Sīdī Barrānī-ban, és nem ő, hanem ‘Aqīla Ṣāliḥ látogatott el Algériába, majd most július 3-án Moszkvába. Hol van tehát Ḥaftar?
Eltűnése két dolgot jelenthet. Vagy az eddig őt támogató erők lemondtak róla, ám semmi ilyesmiről nem hallottunk eddig. Vagy, amint azt nemrég nagyon pontosan jelezték is, a mögötte álló erők most stabil jogi alapot keresnek a közvetlen beavatkozásra. Ḥaftar valóban a Kelet-Líbiában álló erők parancsnoka, de nem egy választott politikus. ‘Aqīla Ṣāliḥ az, aki a keleten lévő hatóságok és államszervezet hivatalos vezetője, az al-Wifāq egyenrangú párja. Az ő felemelése minden tárgyalás során jó eséllyel azt is jelezheti, hogy a közvetett támogatás ideje véget ért, a közvetlen beavatkozáshoz pedig kell egy hivatalos képviselő, aki mögé be lehet állni.
Ez lehet az a rendezési stratégia, ami eddig nem látszott.