Immár két hete, hogy a Ṭālebān Mozgalom lerohanta Kabult. A terrorista szervezet állítólagosan meglepő győzelme ellenére az együttműködése a fegyveres szervezet és az országot megszálló nyugati hatalmak között jól működőnek tűnik.
Ezen a héten tovább folytatjuk e fejlemény kevésbé világos, vagy legalábbis kevésbé reklámozott vetületeivel. Mindabból, amit látunk, vagy legalábbis mutatnak nekünk, sokminden távol áll a valóságtól ebben az ügyben. Ám a kérdés fontossága messze túlmutat Afganisztánon, hiszen az itt felhasznált módszereket már láthattuk, és bizonyosan nem itt használták őket utoljára. Egyben van további két ország a térségben, ami épp úgy amerikai megszállás alatt áll, mint Afganisztán, de Washington azt állítja, hogy hamarosan kivonul onnan. Ezek Irak és Szíria.
A világot sokként érte a Ṭālebān hirtelen és mindent elsöprő győzelme. Legalábbis állítólagosan, hiszen amint láttuk múlt héten, nem sok ok volt a meglepetésre. Láttuk, hogy az amerikaiak és az általuk felállított afgán kormány pontosan tudta mi következik. Ám ma egy új helyzet előtt állunk. Egy olyan helyzet előtt, amiben egy nemzetközileg elismert terrorszervezet lett egy országban a vezető erő. Hogyan hat ez a fejlemény a térség országaira és a szomszédokra? Hogyan tudnak majd ők boldogulni ezzel az új “terrorista” szomszéddal? Hogyan tudnak az eddig kormány tagjai alkalmazkodni az új helyzethez? De vajon ez a Ṭālebān tényleg mindenki ellensége?
Az új valóság
Amint láttuk múlt héten, az amerikaiak készültek a teljes kivonulásra és pontosan tudták mit is cselekszenek. De vajon mások is felkészültek erre a fejleményre? Mi lehetett az amerikaiak forgatókönyve tudván, hogy végül a Ṭālebān lesz Afganisztán vezető ereje?
Az első logikus kérdés, hogy vajon az amerikaiak miért idéztek elő egy ilyen helyzetet? Egy helyzetet, amiben a Ṭālebān vette hatalmába azt az Afganisztánt, amiben húsz évig háborúztak, s amely háború végül minden eredmény nélkül ért véget?
A térképre pillantva Afganisztán stratégiai szerepe világos. Még akkor is, ha figyelembe se vesszük az ország lehetséges erőforrásainak felhasználását. Az ország pont Kína, Irán és a korábbi szovjet, ma is erős orosz befolyás alatt álló közép-ázsiai országok között van. Ezek az államok mind kiemelt helyen szerepelnek az amerikaiak listáján, mind ellenséges, vagy legalábbis erősen kordában tartandó országok. Egyben ott van a ma már ipari óriásnak számító India, aminek szinten komoly tervei voltak Afganisztánban sokan fektetve bányáiba. E célból India sokat fektetett az iráni Čābahār kikötőjébe, ami a kapu kellett volna legyen számára Afganisztán felé. S ott van még Pakisztán, egy sokáig erős amerikai szövetséges, főleg a Szovjetunió elleni fedett háborúban, ami eleve a Ṭālebān létrehozásával kezdődött. Ám újabban Pakisztán már nem az az egyértelmű szövetséges, ahogy Washington számára stratégiai szerepe és haszna is megkérdőjelezhető.
Világos tehát, hogy egy veszélyes szomszéd hátrahagyása Kína, Irán és Oroszország számára nem feltétlenül rossz dolog Washington számításában. Nemrég számos vitában amerikaiak elemzők éveltek is azzal, hogy míg a Ṭālebān már nem jelent közvetlen veszélyt az USA számára, az igazi vesztese a Ṭālebān uralta Afganisztánnak Irán. Merthogy a ‘90-es évek végén Teherán majdnem háborúba ment a Ṭālebān ellen, így minden jel szerint most is fenyegetést jelent majd Iránra, amely erőt kell elvonjon ide az amúgy fontosabb Perzsa-öböl mellől. Egyben ez egy szigetelő övezet is lesz Kína és Irán között. Peking ugyanis nemrég stratégiai partnerséget kötött Iránnal, nagy szüksége van Irán energiaforrásaira és komoly érdeke van megjelenni a Perzsa-öböl mentén. Van tehát logika abban, hogy egy ennyire problémás államot hagyjon Amerika maga után, ami fenyegetést jelent majd minden szomszédjára. Leköti majd őket, míg az Afganisztánon belüli végtelen belháború folytatódik tovább, de ezek a harcok már majd nem kötnek le amerikai erőket és eszközöket. De vajon ezek az országok készek kezelni ezt a helyzetet? Láthattuk ugyanis, hogy az amerikaiak az utóbbi két évben gondosan megtervezték a kivonulást, így bizonyosan a szomszédok sem vesztegették az időt. Nyilván ők is készültek forgatókönyvekkel.
Irán és a Ṭālebān
Valóban, Irán múltja a Ṭālebānnal erősen problémás. A szovjetek által hátrahagyott afgán kormány bukásakor az Északi Szövetséget támogatta, de gyakorlatilag bárkit a Ṭālebān ellen, hogy ezzel megelőzze egy terrorista állam születését a szomszédságában. A beállt helyzet óriási biztonsági kihívást jelentett Iránnak két okból is. Először is, és ez a közvetlenebb, ez terrorista támadások kockázatát jelentette Iránnak hosszú és nehezen ellenőrizhető határa mentén. Másodszor a menekültek beáramlása biztonsági és gazdasági kihívás teher volt Iránon, s valóban végül többmillió afgán menekül telepedett le az országban. Ezen okok miatt Teherán le akarta lassítani a Ṭālebān győzelmét, vagy akár meg is előzni azt, ha lehet. Ez végül majdnem háborúhoz vezetett, amit csak a kitartó ENSZ közvetítés előzött meg, illetve az a józan felfogás Teheránban, hogy egy katonai megoldásnak nincs lezárási terve.
Ez a fagyos viszony végül Afganisztán amerikai megszállásával ért véget, amit Irán egykedvűen kezelt. Egyrészt a Ṭālebān állam összeomlása megkönnyebbülést jelentett, ám másrészt az amerikai katonai jelenlét keleti határai mentén már aggályos volt. Ez aztán közelebb hozta a két korábbi ellenfelet és egyes korábbi afgán vezetők, de még Ṭālebān tagok is meghallgatásra találtak Teheránban. Irán nem-hivatalos módon segítséget nyújtott az afgán felkelőknek, hogy azok lekössék az amerikai erőket, de ez egyben lehetőséget is jelentett, hogy barátokat találjon Afganisztánban. Ez volt a tervezés kezdete annak, hogy mi lesz, amikor az amerikaiak távoznak egy nap.
Az iráni elemzők most ugyanakkor arra mutatnak rá, hogy ma a Ṭālebān nem az, ami a ‘90-es években volt. Amint ezt látni fogjuk, ez nagyban igaz is. Az átalakulás hatalmas. Ám Teherán nem egyedül a “megszelídített” Ṭālebān kártyára játszott, hanem segített barátokat is felépíteni magukat. A talán leghíresebb és legtöbbet emlegetett csoport a többségében hazara etnikumu Fāṭimiyyūn Zászlóalj. Ezt az ideológiailag elkötelezett paramilitáris erőt állítólagosan Szíriában hozták létre és képezték ki a nyugati támogatású terrorista csoportok ellen, hogy a szír állam oldalán harcoljon. Bár a Szírián belüli valódi súlyuk erősen vitatott, ettől még egy fontos ütőkártyát jelentenek, amit ma az iráni elemzők is nyíltan elismernek. A hazara etnikum főleg Afganisztán északi részén összpontosul, közel az amúgy üzbég ‘Abd ar-Rašīd Dostum hadúr hatalmi központjához, aki maga sem épp barátja ma a Ṭālebānnak. Az esetleg neki adott segítség és a már meglévő befolyás Afganisztánon belül komoly tárgyalási alap lehet a Ṭālebānnal szemben. Nem feledve, hogy a Fāṭimiyyūn csak egy a hasonló műveletek között.
Teherán is számolt a Ṭālebān hatalomba való visszatérésének lehetőségével. Ezért még időben kapcsolatot létesített vele egy újabb háború közeli helyzet megakadályozására. Az kevésbé nyilvános, hogy a kapcsolatfelvétel mikor történt, bár számos vád szerint Irán menedéket nyújtott egyes Ṭālebān tagoknak az amerikai megszállás évei alatt, de a hivatalos áttörés 2021 júliusban volt. 2021 július 7-én kezdődött a “Párbeszéd az afgánok között” konferencia Teheránban, ahol nemcsak az azóta megszűnt afgán kormány képviselői voltak jelen, hanem a Ṭālebān tagjai is. Ennek során Moḥammad Ğavād Ẓarīf iráni külügyminiszter pont azzal az ‘Abd al-Ġanī Barādar mullāval találkozott, aki Katarban a Ṭālebān “diplomáciai képviseletét” vezette.
A tárgyalások pontos eredménye kevésbé ismert, de a konferencia során Ẓarīf külügyminiszter kijelentette: “Megerősítjük Irán elkötelezettségét, hogy segítséget nyújtson az átfogó társadalmi, gazdasági és politikai fejlődés elérésére a béke megszületése után az országban”. Ez egyenesen nem mondja ki, de sejtetni engedi, hogy Teherán kész tárgyalni egy teljesen új kormányzattal Kabulban, miután az amerikaiak távoztak. Így tehát nem meglepő, hogy Teherán hivatalosan is üdvözölte “az afgán nép győzelmét, amikor kiűzte az amerikaiakat”. Ami kirajzolódott az az, hogy Irán kész elfogadni a Ṭālebān kormány valóságát, politikai és gazdasági támogatást nyújtani, feltéve, hogy ez az új kormányzat visszafogja magát és nem folytatja a húsz évvel korábbi ellenséges magatartást.
Ez Teherán számára a legjobb elérhető forgatókönyv. Végre egy olyan kormányt láthat itt, ami nem barátja az amerikaiaknak, nem enged amerikai támaszpontokat működni országa területén, amiért cserébe gazdasági együttműködést ajánl. Ami kifejezetten előnyös is lehet, ha Kína gazdasági folyosót épít itt ki. Ám az alku biztosítására Teheránnak paramilitáris szövetségesei vannak Afganisztánon belül, akik lehetnek barátok, de jelenthetnek gondot is, ha a Ṭālebān Teherán ellen fordulna.
Kína és a Ṭālebān
Kínának sokkal kevésbé terhelt múltja van ezzel a fegyveres csoporttal és megvan az az előnye is, hogy állami szintű üzleti partnerei belügyeibe való be nem avatkozási politikája jól ismert. Kína pedig nagyon is üzletben gondolkozik, amikor Afganisztánról van szó. Máris hatalmas befektetéseket eszközölt a szomszédos Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban, nemrég pedig stratégiai partnerséget kötött Iránnal. Ide Afganisztán lehet a folyosó. Egyben Afganisztán viszonylag gazdag a ritka földfémekben. Erre India, Kína nagy gazdasági riválisa is szemet vetett, de ezeket a pozíciókat most Kína készül átvenni. Kína már ma is globális termelés nagyjából 55%-át adja ezen a területen, vagyis komoly tapasztalata van ezen a téren ennek a gazdasági és logisztikai óriásnak. Kínán keresztül az afgán ritka földfémek gyorsan találnak majd piacot, ami alkalmasint stabil bevételt jelent majd az új afgán kormánynak. Ehhez még hozzáadva az ipari és infrastrukturális befektetéseket, mindez meggyőző erő lehet a Ṭālebānnak, hogy az üzlet jobb a háborúzásnál.
Ez lehetne az a helyzet, amikor a Ṭālebān nemcsak a háborút, de a békét is megnyeri. Ha kellő stabilitást tud teremteni, bármilyen végletekig kegyetlen módszerekkel éri is ezt el, akkor az alapja lehet annak a valódi gazdasági fejlődésnek, amit az amerikaiak csak ígérgettek, de sosem értek el. 2021 július 13-án pedig, vagyis még mindig Kabul eleste előtt a Ṭālebān szóvivője Dohában üdvözölte a lehetséges kínai befektetéseket Afganisztánban. Nem folyt részletekbe, de a körülmények ismeretében nem nehéz kitalálni mire is gondolt. Mindez persze nem váratlanul történt. Régóta zajlottak már a tárgyalások a két fel között. 2021 július 28-án aztán ugyanaz az ‘Abd al-Ġanī Barādar mullā találkozott Kínában Wang Yi kínai külügyminiszterrel, aki ugyanazon hónap elején még Iránban tárgyalt.
Ismét csak azt látjuk, hogy egy nemzetközi terrorszervezet első, vagy második számú vezetője, aki éveket töltött pakisztáni börtönben és amerikai nyomásra engedték el, szabadon utazgat a világban és nemzetközi megállapodásokat köt. Lehet, kicsinyes szőrszálhasogatás, de talán nem árt feltenni a kérdést: Ugyan milyen útlevéllel és mely légitársaság jóvoltából utazgathatott ő így könnyedén, miközben az átlag állampolgár ma is óriási korlátozásokkal küzd a COVID miatt? S mindez még hetekkel Kabul eleste előtt történt. Amikor a tömegmédia még nyugtatta a hangulatot, hogy még a legrosszabb forgatókönyvek esetén is hónapokba kerül, amíg a Ṭālebān Kabul közelébe jut. A válasz nyilvánvaló az üzlet.
Oroszország és aṬālebān
Mindazok után, amit eddig láttunk, nem is lenne meglepő, ha ugyanezt az afgán küldöttséget Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel, vagy akár magával Putyin elnökkel látnánk tárgyalni, ám ilyen találkozó hivatalos szinten nem történt. A két fél közös múltja miatt ez nem is meglepő. Ám az orosz reakció is elgondolkodtató.
Ezév augusztus 17-én Lavrov a következőket mondta: “… biztató jeleket látunk a Talibántól…”, de azt is, hogy Oroszország nem siet majd elismerni a Ṭālebān kormányt. Ugyanakkor azt is közölte, hogy Oroszország készen állt a Ṭālebān győzelmére és kapcsolatban állt vele az utóbbi hét évben. Ugyanakkor kiemelte, hogy Moszkva továbbra is terrorista szervezetnek ismeri el a Ṭālebānt.
Ez a hozzáállás, ami nem is kifejezetten Oroszország sajátja, némileg érthető egy korábbi, 2021 július 16-i sajtótájékoztató válaszai alapján. Bár Lavrov diplomatikusan fogalmazott, világosan átlátszott az a gondolat, hogy az USA érdeke a maga mögött hagyott káosz és katonai fenyegetés volt főbb riválisai tőszomszédságában, ahová meg esetleg közvetítőként vissza is térhet. Ám a legtöbb szomszédnak magának is voltak kapcsolatai Afganisztánon belül és nyomást gyakoroltak a feljövőben lévő új hatalomra, hogy a békés kapcsolatok és az együttműködés mindenkinek hasznosabb.
Ugyanez igaz Oroszországra is, aminek kevesebb közvetlen gazdasági érdeke van Afganisztánban, de a közép-ázsiai szövetségesei biztonságot igényelnek. Ez a kiemelt ügy Moszkva számára, bár a gazdasági együttműködés Iránnal és Kínával ezen a téren is jövedelmező lehet. Ezek a szempontok gyakorlatilag minden szomszédnak fontosabbak, mint az új afgán kormány összetétele. Más szavakkal Oroszország, mint a többi szomszéd számára is egy korlátok közé szorított és “megszelídített”, de stabil Ṭālebān kormányzat jobb a káosznál.
Még a Nyugat is
Szerte a nyugati médiában olyan nyilatkozatokkal találkozhatunk, hogy ami Afganisztánban történt, az meglepetés, egyben a Nyugat és a nyugati értékek teljes csődje. Azt már láthattuk mennyire meglepetés. Ám az európai hatalmak vezetőinek dühe érthető, hiszen az USA kényelmesen világos magyarázat nélkül kivonul, közben pedig a kivonás hatalmas terhét rakja rájuk. Washington kérésére mentek Afganisztánba, most pedig otthagyták őket egy ellentmondásos helyzetben, amit nem nagyon tudnak megmagyarázni.
Végül egy terrorista szervezet vette át az ország irányítását, ami ellen húsz évig háborúztak. Ezt valóban nagyon nehéz nem kudarcnak eladni. Mégis most augusztus 28-án Boris Johnson brit miniszterelnök és német kollégája, Angela Merkel hosszas egyeztetést tartottak a helyzetről és két fő kérdést szögezték le. Nemzetközi erőfeszítésnek és segítségnek kell történnie a humanitárius katasztrófa megelőzésére, illetve a Ṭālebān elismerése és a vele való kapcsolatfelvétel lehetséges, de csakis akkor, ha szabad utat adnak mindenkinek, aki el akarja hagyni Afganisztánt. Egyben be is ismerték, hogy csak eddig a különböző irányokba 15 ezer embert telepítettek ki.
Ez tehát azt jelenti, hogy bizonyos feltételek teljesítése mellett a Nyugat kész hatalmas összegeket pumpálni és befektetni Afganisztánba, annak ellenére is, hogy azt épp lerohanta egy terrorszervezet. Figyelemreméltó változása ez az álláspontoknak a még akár pár hónappal ezelőttihez képest is. Nincs többé szó a Ṭālebān legyőzéséről, de vannak ígéretek segélyekre. Elgondolkodtató álláspont ez, figyelembe véve milyen messze és ék ezek az országok Afganisztántól, illetve, hogy nincs itt közvetlen gazdasági, vagy biztonsági érdekük. Másként fogalmazva megengedhetnék, hogy az új vezetéssel való minden kapcsolat nélkül egyszerűen elhagyják Afganisztánt.
Az amerikai kapcsolat
Amint láthattuk, az amerikai politika Afganisztán elhagyásáról szólt a lehető legrövidebb időn belül. Merthogy ellenségei képesek voltak lekötni az amerikai hadsereget itt, holott azokra egyre nagyobb mértékben van szükség terepeken. Washington végül nem tudott itt stabil hídfőállást kiépíteni itt Irán, Oroszország, Kína és India ellen, ahogy ezt húsz éve elképzelték. Mégis kedvezőbb volt egy robbanásig feszült helyzetet maguk mögött hagyni, ami aztán minden riválisuk a fenyegetést jelent. Eleddig ez egy döntően sikertelen stratégiának tűnik, de számos utalás van arra, hogy a máris jól működő Amerika-Ṭālebān együttműködésnek lesz még kifutása.
Végtére is ma egy nagyon zavaros helyzet áll fenn a kabuli reptér körül, ahol a két korábbi (?) ellenség nemcsak, hogy két hete napi szinten néz farkasszemet, de együtt is kell dolgozniuk a káosz kezelésére. Több videó is azt mutatja, hogy a reptéren belüli és az akörüli káosz ellenére ellenőrzőpontok veszik azt körbe minden irányból, ahol remek az összhang. Míg bent főként amerikai a katonák ellenőrzik a belépést, kint a mezei Ṭālebān harcosok és a Badr Hadtest tart rendet. Ugyanaz a Badr Hadtest, amit az eddigi afgán hadsereg kiválóan képzett elit alakulata volt, amíg nem csatlakozott a Ṭālebān soraihoz, ők biztosították ugyanis Kabul bevételét. Ezek a felvételek zavaros képet adnak arról, hogy vajon az eddigi afgán hadsereg mennyire is “esett szét”, állt át, vagy lett része az új rendben. Számos egyszerű Ṭālebān harcos ugyanis beszámolt róla, hogy csak azokat engedik a reptérre, akik rendelkeznek megfelelő iratokkal, ezeket pedig az amerikaiak határozzák meg.
Ismert jelenség minden nagyobb katonai művelet befejezése után, hogy a felhasznált hadianyag, főként a szárazföldi járművek hazaszállítása olyan költséges, hogy jobb “elajándékozni” azokat a szövetségeseknek a költségek lefaragására. Most az amerikaiak ilyesmire nem gondolhatnak, az eredmény mégis sokkoló, lévén éveken át tervezték a kivonulást. Így aztán Washington egyszerűen otthagyta eszközei többségét afgán szövetségeseire a támaszpontokon. Az utólagos igazolás aztán az, hogy sajnos ezek végül a Ṭālebān kezébe kerültek. De pontosan mit is hagyott Amerika maga után?
Elképesztő azt látni, hogy az amerikaiak nemcsak ezeknek az eszközöknek a visszaszerzésére nem tesznek kísérletet, de még csak meg sem próbálják elpusztítani őket. Ennek pedig a végeredménye, hogy erősen felfegyvereztek egy terrorista mozgalmat. Amivel, vagy ennek utódaival pedig vannak még terveik.
Egy új Ṭālebān?
Láthattuk, hogy a legtöbb állam hozzáállása a Ṭālebānhoz gyökeresen megváltozott a húsz évvel korábbiakhoz képest. A sugalmazott magyarázat mindig az, hogy ez már nem az a Ṭālebān. Ez a Ṭālebān emberi jogokról, női jogokról beszél, ígéreteket tesz, amnesztiát ad és nemzetközi egyezményeket köt. Ez valóban nem az, amit a ‘90-es években láthattunk, amiket egy rongyos, de fanatikus földalatti szervezet fokozatosan elfoglalta az országot. A Ṭālebān szóvivői Katarban, illetve mostmár Afganisztánban is szinte naponta tartanak sajtótájékoztatót a világ minden csatornájának, sokszor kifejezetten okosan kezelve a helyzetet.
A tett ígéretek beváltása majd megmutatkozik a gyakorlatban és teljesen érthető, hogy sokan szkeptikusak. Van azonban egy sokkal mélyebb változás is a Ṭālebān természetében. Míg a ‘90-es években ez csak egy volt a sok viszonylag kicsi harcoló csoport között, ami aztán fokozatosan maga alá gyűrte, vagy kiirtotta a többit, erős belső hierarchia jellemezte egyetlen ember, ‘Umar mullā parancsa alatt. Ma, a Ṭālebān egy gyűjtőszervezet, ami hihetetlen sebességgel olvasztott be teljes hadtesteket az eddig hadseregből. Ha ugyan valóban ez az igazság. A vezetés azonban már nem egyetlen személy kezében van. A már múlt héten érintett megosztottság mellett a helyi és a Katarban csoportosuló vezetés között, van egy közösség, egy irányítótanács is. Ez pedig némileg idegen a hasonló szervezetektől.
Ez az igazgatótanács pedig annyira befogadó lett, hogy kész egy hatalommegosztó rendszert is elfogadni, mely szerint az új kormányban a törzsi vezetők és a korábbi kormány egyes szereplői is helyet kapnak. S nem is akárkik. A jelentések szerint az Afganisztánt irányító új kormányzati tanácsnak része lesz Ḥamīd Karzāy korábbi köztársasági elnök és a korábbi külügyminiszter, illetve később Afganisztán főkormányzója, ‘Abd Allah ‘Abd Allah is. Utóbbi 2020 óta a Nemzeti Megbékélési Legfőbb Tanács főtitkára volt. Ennél fogva ő vezette a tárgyalásokat a kormány delegációja és a Ṭālebān között Katarban. Ő volt Ašraf Ġanī eddigi elnök fő riválisa is. Ám már egy bő éve is a Ṭālebānnal való megegyezésére lobbizott.
Ennek fényében már nem olyan meglepő azt látni, hogy a Panğšīr-völgyben még meghúzódott katonai ellenállás, ami ígérte, hogy tovább harcol a Ṭālebān ellen ma már nem olyan elszánt. Egy ponton még arról is szóltak a hírek, hogy ennek a katonai csoportosulásnak a legfontosabb vezetője, Aḥmad Mas‘ūd is hűségesküt tett a Ṭālebānnak. Aztán ez a még mindig alakulóban lévő ellenállási erő, ami szinte semmi figyelmet nem kap most a külföldi vezetőktől, egyszerre tűzszünetet kötött Kabul új uraival.
Amit valójában láthatunk, az a Ṭālebān és a korábbi afgán vezetés legfelsőbb krémjének az összeolvadása. Ami valóban egy szalonképesebb, “megszelídítettebb” mozgalmát jelent, ami már nem az az ámokfutó szervezet, ami egykor volt. A kérdés az, hogy melyik tábor felé húz majd.
Vészjósló példa
Miért olyan fontos ma Afganisztán a Közel-Kelet szempontjából? Nyilván van itt mit tanulni a politika természetéről. Ám nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt, hogy nem Afganisztán az egyetlen értelmetlen és véget érni nem akaró katonai művelete az amerikaiaknak a Közel-Keleten. A lista élén ott áll megkérdőjelezhető szerepe Irakban és teljesen törvénytelen jelenléte Szíriában.
Irakban a parlament már hozott egy határozatot felszólítva a kormányt az amerikai erők kiutasítására, az ellenállás pedig Irán támogatásával egyre nő. A meg mindig törékeny jelen iraki kormányzat nemrég kimerítő tárgyalásokat folytatott az amerikaiakkal, hogy elérje a kivonást. Biden ezt meg is ígérte 2021 december 31-ig. Csak addig még lesznek parlamenti választások is. Irak is terrorszervezetekkel, főként a Dā‘iš-sal küzd, de ettől még eltökélt az amerikai kivonás mellett. Nyilván az eszközök és a hatalom átjátszása egy vállalhatatlan szervezetnek az afgán recept alapján Irakban nem járható, de 2014-ben egyszer már kísérleteztek vele. Ekkor próbálták meg utoljára “elhagyni” Irakot az amerikaiak. Szintén nem mellékes, hogy Afganisztánnal ellentétben az USA bent szeretne maradni Irakban. Bagdadnak tehát jó oka van aggódni az esetleg felcsapó káosztól az amerikaiak távozása esetén.
Szíria legalább ennyire összetett kérdés. Amikor most a legtöbb állam helyreállítja kapcsolatait Damaszkusszal és még az arab országok többsége is arra ösztönzi Washingtont, hogy hagyja el Szíriát, teljesen világos, hogy a jelen helyzet sokáig már nem fenntartható. Ám az USA nem nagyon hagy el pozíciókat anélkül, hogy előtte le biztosítaná érdekeit. Így tehát várható a Qasad tevékenységének a fokozódása Kelet-Szíriában az amerikaiak irányítása alatt, mielőtt bármilyen komolyabb döntés születne a kivonulásról. Amire jó eséllyel csak majd Irak után kerül sor, ha az egyáltalán megvalósul.
Máris vannak olyan aggodalmak, melyek szerint az afgán forgatókönyv hamarosan ismételhető magát Irakban. S Irak valóban puskaporos hordó most, a választások előtt. Ezzel már jövő héten fogunk foglalkozni.