Múlt héten láthattuk, hogy Muḥammad ibn Salmān szaúdi koronaherceg dilemmái egyre nőnek és számos jel utal arra, hogy elkeseredetten próbálja bebiztosítani magát. Elbukta azt a hazárdjátékot, amivel Trump hatalomban maradására játszott és ezzel jó eséllyel elveszti legerősebb támogatóját.
Túlélésének legvalószínűbb útjának az tűnt, hogy rendezi sorait, megerősíti ellenőrzését az állam fölött és biztonsági garancia után néz, ami védheti magát egy esetleges amerikai manővertől, ha Biden félre akarja állítani. Ez vitte arra bizonyos – még mindig hevesen tagadott – találkozóra Netanyahuval a saját kalandparkjának számító Nayūn városába. Ez azonban nem várt felzúdulást keltett a szaúdi udvaron belül. Nem is annyira az irány volt a gond, hiszen Rijád alapvetően nincs ellene az emirátusi ötletnek, hogy Izraellel szövetkezzenek Irán ellen, amivel hosszútávon biztosítanák az amerikai kegyet. A gond sokkal inkább az a naivitás volt, amivel Ibn Salmān ezt a politikát követte. Az izraeliek ugyanis túl a szaúdiak számára elviselhetetlen hírverést keltettek az ügynek.
Így tehát az elmúlt hét során Rijád hirtelen 180 fokos fordulatot tűnik venni. Az kevésbé világos, hogy maga a koronaherceg, vagy sokkal inkább a még meglévő racionálisabb körök, de a szaúdi vezetés – legalábbis egyelőre – hátat fordított az izraeli barátságnak és teljes más álláspontra helyezkedett. Kihasználva bizonyos öbölbéli szövetségesek közvetítését és Trump köreinek, főként kedvenc Jared Kushnerjének egyik utolsó elkeseredett manőverét Rijád jelezte, hogy kész a Katarral szembeni válságnak véget vetni és a kapcsolatokat teljességgel a 2017, vagy akár a 2013 előtti szintre visszaállítani. Ez annyiban nem is olyan meglepő, hogy a Doha elleni hidegháború sosem volt igazán szaúdi művelet és már korábban is voltak kísérletek a megbékélésre. Ám ahogy ez a folyamat most zajlik az valóban meglepő. Ha pedig sikerrel jár, akkor valóban megváltoztatja a térség dinamikáját.
Függetlenül attól, hogy mennyire valószínűtlen, ez mégis egy nagy lépés. Pusztán az, hogy ez felmerült, máris azt jelzi, hogy hamarosan vagy szakadás áll be a szaúdi-emirátusi viszonyban, vagy egy válság a szaúdi vezetésen belül.
Bárhogyan is, jelenleg az idő épp nem Ibn Salmānnak dolgozik, mivel a normalizálási folyamat, bármilyen lassú is legyen, máris a törés jeleit kezdte mutatni. Ahogy a háború vége is Jemenben eddiginél messzebbre sodorja egymástól Rijádot és Abū Zabīt.
Izrael kikosarazva?
A hírek múlt héten Netanyahu látogatásáról Nayūnba és találkozójáról Ibn Salmānnak nagy hullámokat vert. Elnézve a politikai vitát szerte az arab médiában, feltűnő volt, hogy még a leglelkesebb szaúdi elemzők sem próbáltak a szaúdi külügyminiszter cáfolatai mögé bújni, hanem inkább erős zavarral kezelték a kérdést. Több dolog is nagyon kellemetlen volt, és nagyon kockázatossá tette ezt az utat. Csak később derült az ki, hogy valószínűleg nemcsak Netanyahu, de Yossi Conen Moszad igazgató is ott volt Nayūnban. Ezzel pedig az a látszat alakult ki, hogy a cél egy biztonsági és hírszerzési együttműködés kiépítése még a formális normalizálás előtt. Ez, akármilyen kínos is önmagában, pont egybeesett Moḥsen Fahrīzāde iráni atomtudós meggyilkolásával. Az izraeli hírveréssel együtt az a látszat alakult, ki, hogy a szaúdiak részt vettek a merénylet tervezésében. Ugyan Irán nem vádolta Rijádot közvetlenül, annak mégis volt félnivalója.
Majd hirtelen Rijád lezárta ezt a csatornát és lemondott egy magasrangú biztonsági találkozót, amit az izraeliekkel tartottak volna Szaúd-Arábiában. Úgy tűnik, tehát, hogy a szaúdi-izraeli mézeshetek máris véget értek. Valószínűtlen, tudván milyen nehéz helyzetben van, hogy maga Ibn Salmān dömtött így, hanem azt lehet feltételezni, hogy a körülményeket tekintve a racionálisabb körök, a konzervatív tábor Rijádban győzte meg ismét Salmān királyt az irányváltásról.
Ez nem jelenti, hogy a szaúdi-izraeli szövetség, vagy akár Szaúd-Arábia csatlakozásának az útja a normalizáláshoz lezárult volna. Kétségtelenül Ibn Salmān a megfelelő ember a feladatra és politikai életútja is alapvetően ebbe az irányba mutat. Ám azok, akik másik utat szeretnének – és akik talán már meg is találtak a koronaherceg utódját erre a célra – mindent elkövetnek most ennek a folyamatnak a gátlására, alternatíva adására, de egyben a lehető legtöbb akadályt állítva a koronaherceg elé is. Merthogy az aleternatíva, Katar, nemrég nagyon határozottan kifejezte, hogy nem fog csatlakozni a normalizáláshoz. Másképp fogalmazva, semmiképpen nem békül meg az Emirátusokkal olyan módon, ami gyakorlatilag önfeladást jelentene. Tehát a katari-szaúdi megbékélés, kiváltképp az emirátusi és bahreini kapcsolatok kárára gátolni fogja a szaúdi normalizálást is. De vajon járható-e egy ilyen út?
Egy hirtelen fordulat
Az egész mögöttünk hagyott hét folyamán hírek keringtek egy lehetséges megbékélésről Szaúd-Arábia és Katar között. Az első világos jelzés az amerikaiaktól érkezett még november 30-án, amikor Trump jelezte, hogy küszöbön áll egy megegyezés. Ami nagy lépés, hiszen a két állam között nem 2017 nyara óta nincs közvetlen diplomáciai kapcsolat.
Akkor négy állam, Szaúd-Arábia, az Emirátusok, Bahrein és Egyiptom vádolta azzal Katart, hogy az túl közeli kapcsolatokat ápol Iránnal, beavatkozik a többi ország belügyeibe, illetve pénzügyileg és az al-Jazeerán keresztül ideológiailag támogatja a terrorizmust. Szaúd-Arábia mindent megtett, hogy további országokat is megnyerjen ennek, de ez igazából sosem járt sikerrel és a válság gyakorlatilag megmaradt a négy az egy ellen szintjén. Ami kezdetben nagyon közel járt a háborúhoz, hiszen Rijád és Abū Zabī a közvetlen katonai beavatkozást fontolgatta a bahreini modell alapján, s ezt csak a török és pakisztáni katonai jelenlét akadályozta meg. Az eredmény egy sor vád és követelés lett, amit teljes kereskedelmi és közlekedési blokád követett. Egy rövid ideig ez teljes zárlatnak is tűnt, amit csak a gyors iráni segítség tört meg. Teherán folyosót biztosított Törökországnak, hogy megsegíthesse szövetségesét, de egyben saját kikötőit és piacait is megnyitotta Katar előtt.
Ez a hidegháború, amitől Omán kezdéttől fogva távol tartotta magát, Kuvait pedig próbálta azt közvetítéssel megoldani még ma is folyik, de az első nehéz hónap után Katar megtanult jól együttélni a helyzettel. A válság, aminek a célja Katar megtörése volt, sosem érte el igazán a célját, a GCC-t viszont jóvá tehetetlenül megtörte. Rijád ennek a küzdelemnek az élén állt, ám mostanra bizonyítást nyert, hogy ez mindig is döntően Abū Zabī küldetése volt számos gazdasági, hegemonisztikus és személy okból. Amíg a folyamatok összességében a szaúdi-emirátusi tengelynek kedveztek, ott volt Trump lelkesen támogatni őket és nem volt ok a változtatásra Rijádot semmi nem motiválta, hogy felhagyjon vele. Igaz nem is áldozott sokat a sikeréért. Ám azzal, hogy várhatóan Trump távozik Ibn Salmān kezd kifogyni az időből. Sietve, hogy felvértezze magát a változással szemben Szaúd-Arábia elkezdte lezárni a nyitott ügyeket. Ezek közt az első Katar kérdése volt.
A kiegyezés december 4 szombat este vált ténnyé, miután aš-Šayh Aḥmad Nāṣir Muḥammad Āl aṣ-Ṣabāḥ kuvaiti tájékoztatási és külügyminiszter bejelentette, hogy a megelőző napok során sikeres tárgyalásokat folytattak és sikerült megegyezést elérni. Érdekes azonban, hogy ez a nyilatkozat is közvetlenül említi az amerikai támogatást és Jared Koushner nevét az ügyben, ami nagyon kétségessé teszi merre is halad ez a folyamat. Márpedig minden beszámoló szerint éz éppen az ő ötlete volt.
A kuvaiti bejelentést hamarosan szaúdi és katari kollégái is megerősítették. Ezek a nyilatkozatok azonban jóval visszafogottabbak voltak és csak a megegyezés közeli lehetőségéről beszéltek. November 5. szombatra megtudhattuk az első szivárogtatásból, hogy valóban van egy egyezmény. Ugyanakkor ezen a ponton minden értékelés csak tipp, hiszen egyelőre nincs a kezünkben kézzel fogható dokumentum.
Bár egyelőre az egyezmény nem nyilvános, amit nyíltan közöltek, hogy Szaúd-Arábia minden tekintetben befejezi a blokádot. Megnyitja a szárazföldi és légi utakat, újra engedélyezi a pénzügyi kapcsolatokat és szabad mozgást biztosít a két állam között. Bár feltűnően keveset hallunk arról, mit ad Katar cserébe, amitől az egész úgy fest, mintha Szaúd-Arábia egyszerűen feladta volna a dolgot, nem is ez a legérdekesebb részlet. Valóban felmerült, hogy cserébe Katar három dologban adhatna engedményeket. Bezárathatná az al-Jazeerát, megszüntethetné a török katonai támaszpontokat és megszakíthatná kapcsolatait Iránnal. Az első kettő esetében a katari beleegyezés rendkívűl valószínűtlen, hiszen ezek nemcsak sikeres vállalkozások, de 2017-ben életmentőnek is bizonyultak a katari vezetés megmentésére. S minthogy Katar nem bízhat meg túlságosan a szaúdiakban, főként nem annak kapkodó koronahercegében, az öngyilkossággal érne fel ezekben az ügyekben engyedményeket tenni. Ami azonban Iránt illeti, ott pont hogy bizonyítást nyert, hogy Doha éppenhogy nem távolodni igyekszik Teherántól.
Az érdekes azonban az, hogy Szaúd-Arábia ezt a lépést most egyoldalúlag teszi meg. Azaz gyakorlatilag magukra hagyja a blokád többi államát, az Emirátusokat, Bahreint és Egyiptomot, és a maga javára köt egy egyezményt – bármit tartalmazzon is az. Ettől a ponttól a zárlatot fenntartani teljesen értelmetlenné vált. Katarnak még Szaúd-Arábia ellen sem okozott megoldhatatlan gondot a túlélés, de innentől a blokád már csak egy aprób kellemetlenség lesz. Ebben az összefüggésben az is világos, hogy a blokád országai elleni szaúdi cserbenhagyás súlyosan rontja kapcsolataikat a többi három országgal. A sokk és a kiváltott frusztráció nagyon is tisztán érezhető, hiszen immár három nappal az egyezmény és egy héttel az első bejelentés után semmilyen hivatalos válasz sincs Kairóból, Manámaból, vagy Abū Zabīból.
Bahrein esetében Rijádnak megengedheti, hogy figyelmen kívül hagyja Manámat, figyelemmel a lehetőségeik közti különbségre és a tényre, hogy alapvetően megszállva tartja a kicsiny országot. Még meglepőbb azt látni, hogy Egyiptomot sem vonták be, vagy legalább tájékoztatták kellő mértékben a döntésről. Pedig logikus lenne, hogy Szaúd-Arábia legalább néhány szövetséget magával visz ezen az úton. A tény, hogy Egyiptomot nem vonták be a döntésbe arra utal, hogy vagy azok, akik ezt most Rijádban elhatározták nem bíztak Kairóban, vagy azt, hogy egyszerűen nem érdekli őket, mert jóval fontosabb céljaik vannak. Végül pedig nagyon furcsa hogyan születhetett meg egy ilyen lépés Abū Zabī nélkül tudva, hogy ez alapvetően egy emirátusi kaland. Főleg annak tudatában nagyon meglepő ez, hogy ezt nem lehet másként értelmezni mint üzenetet Rijádtól Abū Zabīnak: a kapcsolat természete megváltozott! Rijád nem fog eltűrni minden minden emirátusi húzást és azt, hogy teljesen semmibe veszi. De vajon kitől jött az üzenet, és milyen céllal? Tudván milyen közel áll egymáshoz a két koronaherceg Rijádban és Abū Zabīban, és hogy Muḥammad ibn Zāyid szaúdi kollégájának eddig mentora, szabályos tartótisztje volt nem valószínű, hogy ez a kapcsolat bomlott volna fel. Ez pedig szaúdi belső okokra utal.
Feszültség Rijádban
Már múlt héten is utaltunk arra, hogy Muḥammad ibn Salmānnak sok oka van aggódni. Legtöbb mostani tette azon a számításon alapszik, hogy Biden hamarosan átveszi a Fehér Házat, személyes kapcsolatai Washingtonnal elvesznek és az amerikaiak esetleg támogatni fognak egy a leváltására tett lépést. Ezért próbált tető alá hozni egy megállapodást az izraeliekkel – ami számos beszámoló szerint amúgy is személyes vágya – és megerősítette a már amúgy is letartóztatásban lévő legvalószínűbb riválisai őrizetét. Hónapok óta úgy tűnt, hogy a növekvő – és egyáltalán nem alaptalan – félelme és vele szembeni ellenállás dacára Muḥammad ibn Salmān stabilan kezében tartja a helyzetet. De vajon valóban így van?
Ez ugyan csak spekuláció, de mi van, ha azok az erők, amiknek még mindig van bejárásuk az öregedő királyhoz és van némi befolyásuk rá megelégelték a helyzetet? A régi gárda azon tagjai, akiknek ugyan nincs semmi gondjuk egy csendes együttműködéssel Izraellel, de mindig is elutasítottak minden állandó szövetséget – leszámítva az USA-t -, így őrizve meg lehetőségeik szabadságát talán úgy érezték, hogy a normalizálás máris túl messzire ment? Hogy a koronaherceg olyan helyre vezeti az államot, ahol a belső felháborodás és a külső kritika alatt akár be is dőlhet? Világos jelei vannak ennek az elégedetlenségnek és a régi gárda újjáéledésének, amit egyszer már úgy tűnt félreállítottak. A Bahreinben 2020 december 4-6 között tartott 16 Regionális Biztonsági Csúcson (Regional Security Summit) – alias Manáma Dialógus – az immár 75 éves Turkī ibn Fayṣal herceg kelt ki Izrael ellen a régi időkből ismert heves retorikával. A kritikát, ahogy erre sok elemző utalt is, elsősorban a Moszad igazgatójának nemrég Szaúd-Arábiába tett látogatása váltotta ki.
Fontos kiemelni, hogy Turkī ibn Fayṣal az egész Szaúd család talán legműveltebb tagja, egy hideg és számító személyiség, aki több mint két évtizeden át vezette a Szaúdi Általános Hírszerzést, vagyis tovább, mint bárki más az ország történetében. Amióta 2007-ben visszatért washingtoni nagyköveti megbizatásából gyakorlatilag nyugdíjban volt. Csak nagyon ritkán vállalt nyilvános álláspontot, s még ritkábban nemzetközi kérdésekben. Így tehát nyugodtan feltételezhető, hogy kritikája nem is annyira Tel-Avivnak szólt, hanem sokkal inkább egy jelzés volt, hogy az eddigi folyamat most véget fog érni.
De ha vannak körök az országban, akik meg akarják akadályozni a szaúdi normalizálást, akkor kell egy alternatívát találniuk Muḥammad ibn Salmān helyére, hiszen ő nyilván be fogja teljesíteni ezt a folyamatot, amint hatalomra kerül. Azt is láthattuk, hogy ő ezzel tökéletese tisztában is van, és letartóztattat, vagy félreállít minden lehetséges ellenlábast. Úgy tűnne tehát, hogy nincs aki a koronaherceg helyére léphetne. De mi van akkor, ha van ilyen személy?
Az kevésbé ismert, hogy van-e, de végtére is a Szaúd család tele van hercegekkel. Elég, ha csak van egy bábos, aki el tudja intézni a hatalomátadást. Nemrég pedig nyíltan fel is merült egy ilyen név. Ő Sa‘ad al-Ğabrī, aki a Muḥammad ibn Salmān által félreállított és letartóztatott volt koronaherceg Muḥammad ibn Nāyif jobbkeze volt hosszú éveken át. Al-Ğabrī kiemelt hírszerzési parancsnok volt és neki voltak a legközvetlenebb kapcsolatai a nyugati szolgáltokkal. 2015-ben elbocsátották, de közel maradt mentorához annak 2017-es letartóztatásáig. Muḥammad ibn Nāyif letartóztatása és bebörtönzése után al-Ğabrī elmenekült az országból és Kanadában kapott menekültjogot, ahol ma is él. Azóta hazájában már letartóztatták gyermekeit és még a fivérét is, illetve korrupció miatt több vádat is emeltek ellene. Bár nem egy közszájon forgó név, valójában volt annyira fontos, hogy 2018-ban ő is rajta legyen azon a listán, amin Hāšuqğī, és állítólagosan egy kivégzőosztag el is ment érte Kanadába. 2020 nyarán amerikai szenátorok egy része nyíltan követelte Trumptól, hogy intézze el al-Ğabrī gyermekeinek szabadon engedését. Ez kellően mutatja, hogy megfelelő helyeken al-Ğabrīval igenis számolnak és messze kiterjedtebb kapcsolatai vannak, mint holmi egyszerű biztonsági tisztnek. Az alapján pedig, hogy honnan jön, a koronaherceg legvalószínűbb helyettese tehát mégis Muḥammad ibn Nāyif.
Mármost ha valami mozgásban van a mostani koronaherceg Muḥammad ibn Salmān ellen, akkor a legfontosabb meggyengíteni hatalmát. Márpedig eddig a legerősebb kártya a kezében az Emirátusokból kapott támogatás volt. A Katarral való megbékélés remek eszköz ezeknek a kapcsolatoknak az aláásására. Merthogy ebben az esetben Abū Zabī nem lehet kritikus a fejleményekkel kapcsolatban. Eddigi ugyanis minden visszalépés, vagy kritika az Emirátusok politikája ellen szigorú politikai lépéseket vont maga után. S lehet, hogy pont ez az, amit egyesek Rijádban várnak, hogy a provokációt nyílt ellenségeskedésig vigyék el, majd pedig a küzdelem körülményei között meggyengítsék és leváltsák Muḥammad ibn Salmānt.
Katar vajon letérdelne?
A szaúdi belharcoktól eltekintve azonban mit jelent ez az alkú, a megbékélés a térség számára? Nyilván jelzi a növekvő frisztrációt Szaúd-Arábia és az Emirátusok között, de mit jelent ez Katar számára? Vajon Katar valóban megbékülhet Szaúd-Arábiával? Jelentheti ez a török-katari tengely, a térség három hatalmi csoportosulása egyikének végét? Vagy esetleg épp ellekezőleg, pont Szaúd-Arábia csatlakozna hozzájuk?
Amint erre már utaltunk, Katar a legfontosabb kérdésekben egyszerűen nem adhat engedményeket. Nem zárathatja be az al-Jazeerát, egy többmilliárd dolláros vállalkozást, ami a világon a BBC után a legnagyobb média hálózat. Nemcsak anyagilag, hanem amiatt a publicitás miatt sem, ami az egyik döntő tényezője volt, hogy Katar meg tudta védeni magát a szaúdi inváziótól és végül meg tudta fordítani a mérleg nyelvét. Ugyanez igaz a török támaszpontokra is Katarban, amik biztosítják Doha sértetlenségét és a legtöbb térségbeli művelet irányítási központjai Líbiától Etiópiáig. Ha Katar beleegyezne ezekbe a követelésekbe saját szuverenitását adná fel. Így tehát nem meglepő, hogy most semmit sem hallunk ezekről a követelésekről.
De mi a helyzet a török kapcsolatok meggyengítésével? Végtére is már egy jó ideje hallható az öbölbéli médiától, hogy számukra a török és az iráni “fenyegetés” ugyanolyan életbevágó és fenyegető. Vagyis azt legalább el lehet érni, hogy még ha a támaszpontok maradnak is biztonsági garanciaként, Katar legalább távolodjon Törökországtól? Valójában pont az ellenkezőjét látjuk.
2013 óta emirátusi és egyiptomi kívánalmakra a szaúdi-török viszonyban egy fagyos zárlat állt be. Ugyan ez nem volt annyira éles, mint Egyiptommal, vagy az Emirátusokkal, de világos volt, hogy Rijád és Ankara ellenfelek. Aztán idén október 6-án a szaúdik szabályos gazdasági háborút hirdettek Törökország ellen. Ez azonban november végére hirtelen a visszályára fordult és november 21-én a szaúdi király személyesen hívta fel telefonon Erdoğan elnököt átfogó megbékélést ajánlva. Akármennyire meglepő is volt, Szaúd-Arábia gyakorlatilag bejelentette a Törökország elleni “háború” végét, és az első eredményekre nem is kellett sokat várni. Rijád megvonta Szíriában a kurdok támogatását, hogy megbékítse Ankarát. Ezt a vonalat vitték most tovább Katarral, vagyis ez nem is olyan éles fordulat, mint elsőre tűnhetett.
A válság kezdete óta a másik követelés az volt, hogy Katar távolodjon el Irántól. Bár Doha mindig is azt hangoztatta, hogy nem ápol különleges viszonyt Iránnal, és valóban, az Emirátusok ma is jóval nagyobb kereskedelmet folytat Teheránnal, Doha nem is tudta volna elvágni ezeket a szálakat a blokád miatt. Irán biztosította a túléléshez az utánpótlási vonalat. Irán nélkül Katar éhezett volna és meg kellett volna hajolnia a szaúdi-emirátusi követelések előtt. De vajon most ez megváltozhat? Katar meg fogja változtatni politikáját Iránnal szemben? Valójában ez az egyetlen dolog, amiben teljesen tisztán lehet látni. Katar nyeri ezt a küzdelmet. November 24-én, vagyis amikor a szaúdi-katari megbékélési tárgyalások már folyamatban voltak, katari vezetők az iráni Iszfahánban nagyszabású kereskedelmi és energetikai együttműködési egyezményt írtak alá. Katar még ki is nevezett Iránba egy különleges kereskedelmi megbízottat, amit eddig csakis az USA, Anglia és Franciaország esetében tett meg. Vagyis Katar teljesen világosan épp közeledik nempedig távolodik Irántól, ezzel pedig forrásokat biztosít az irániaknak. Ebből teljesen világos, hogy az iráni kapcsolatok megszakítása nem lehet a szaúdi alku ára.
Valójában az egyetlen dolog, ami említésre került a blokád feloldásáért cserébe az az, hogy Katar visszavonja a blokád miatti károkozasért indított nemzetközi keresetet. A nyáron Katar már megnyerte a pert és mostanra már csak a jóvátétel mértéke volt kérdéses. Bizonyára komoly összegről van szó, de ez aligha lehet a szaúdi visszakozás fő oka. Ez pedig azt jelenti, hogy Szaúd-Arábia gyakorlatilag kapitulált. Merész lenne azt állítani, hogy Rijád esetleg csatlakozni akarna a török-katari tengelyhez, ezt nem is lehet megvalósítani, de azzal, hogy hozzájuk közeledik a lépés inkább az Emirátusok ellen szól. Ennek pedig jó okai vannak.
Figyelmeztető jelek
Nemrég két esemény mutatta egész világos jelét, hogy a mormalizálás siettetese talán mégsem olyan okos ötlet. Hogy esetleg mégiscsak jobb, ha Rijád kivár egy kicsit, legalább addig, amíg az amerikai választásoknak egyértelmű eredménye lesz. Ahogy a múlt héten láthattuk, a háború Jemenben a végéhez közeledik. A jemeni erők, miután visszaverték a szaúdi csapatok felmentő kísérletét teljesen bekerítették Ma’rib városát. Eközben pedig a szaúdi csapatok már Jemen déli részén is összecsapásokkal néznek szembe, holott eddig ez a terület viszonylag stabilan az ellenőrzésük alatt állt. Vagyis miközben a szaúdi csapatokat a jemeniek felőrlik immár északon és délen is, addig az emirátusiak szinte nem tesznek semmit, csak saját védenceiket támogatják, hogy azok egész Dél-Jement elfoglalják.
A másik figyelmeztető jel Szudánból érkezett. Ezen a héten a szudáni vezetés nyíltan figyelmeztette Pompeo amerikai külügyminisztert, hogy Szudán nem fogja normalizálni kapcsolatait Izraellel és visszalép az egyezménytől, hacsak az amerikai Kongresszus nem fogad el egy törvényt Szudán felmentésére a szeptember 11-vel kapcsolatos vádak alól. Ez talán csak egy ravaszkodó kelletésnek tűnik, de a szudániak erre december 31-ét tűzték ki határidőnek. Ami gyakorlatilag eleve lehetetlen, ismerve az amerikai törvényhozás sebességét, a közelgő ünnepi leállást és tudván azt, hogy még mindig nem világos, ki lesz a következő amerikai elnök. Ezzel pedig nagyon is valószínű, hogy Szudán visszalép és mégsem köt kapcsolatokat Izraellel. Ez pedig megint bizonyítja, hogy a normalizálás mégsem annyira nyerő folyamat, mint amennyire két hónapja tűnt.
Amikor Szudán az egyezményt az amerikaiakkal megkötötte már felvetettük, hogy ez még nem a játszma vége. Ám pont a szaúdi-katari béküléssel egyidőben – ami aligha lehet véletlen – ez jól mutatja, hogy a normalizálás nem olyan egyértelmű és az Emirátusok nem sem annyira lehengerlő minden vitában.