Ezen a héten a végére érünk a két héttel ezelőtt kezdett utazásnak, mely a nemrégiben az Izraellel való normalizálásról hozott emirátusi döntés okozta új helyzetet foglalja össze. Amibe nemcsak Bahrein sikerült beleerőszakolni, ezzel csökkentve a diplomáciai terhet, hanem másokat is a példakövetésre igyekeznek rábírni.
Először a három nagy tábort tekintettük át, hogy mi tartja őket egybe, s hogyan működnek. Nem feledve persze, hogy az Emriátusok miért tekintette alapvető érdekének, hogy végre nyilvános formát adjon Izraellel ápolt viszonyának, ezzel hivatalos szövetségesévé téve azt. Ami természetszerűleg felborította a táborok közötti egyensúlyt.
Másodjára a táborok közötti egyesúllyal foglalkoztunk, áttekintve kicsit hogyan tudnának ezek a táborok egymással együttműködni, vagy szembenézni azzal a fenyegetéssel, amit Izrael hivatalos belépése a térségbe jelenthet. Ez nyilván egy nagyon összetett rendszer, amiben az adott tömbök nem feltétlenül lépnek fel egységesen, és egyes tagok bizonyos kérdésekben a másik táborral együtt döntenek, míg más ügyekben szembekerülnek.
Ezen a héten ennek az áttekintésnek a végére érkezünk, megnézve a “semleges” feleket, vagyis másképp szólva felmérjük, hogyan reagálnak azok az államok, amelyek szorosan nem kapcsolódnak egyik nagyobb tömbhöz sem. Itt most átlépünk azon arab országokon, melyet egyszerűen nincsenek abban a helyzetben, hogy önálló külpolitikát folytassanak, mint Jemen, Szudán, vagy Líbia. Ezeket az országokat ugyanis adott erők már gyakorlatilag a feldarabolás szélére sodorták. Az ilyen országok, mint a gyakorlatilag megszállás alatt álló Bahrein is, nem tudnak független külpolitikai döntéseket hozni, tekintettel a rájuk nehezedő nyomásra és saját belső gyengeségünkre.
Mégis, ezeknek a “semleges” államoknak az ügye nagyon is fontos, mert számos fronton, ahol a három tömb egymásnak feszül, ilyen államok lehetnek a mérleg nyelve. Az ő helyzetük és az általuk hozott döntések jól megmutatják, milyen éles is a versengés bizonyos esetekben.
Mik tehát a fő, még mindig alapvetően semleges arab államok ebben a nagy összecsapásban, s hogyan néznek szemben a mostani realitásokkal?
Stratégiai egyenlőtlenségek
Mielőtt azonban ezt az áttekintést megtesszük, egy fontos adalékra fel kell hívni a figyelmet, különösen múlt héthez képest. A három nagy szövetség adott tagjai, kivált a vezető tagok hozhatnak-e önálló döntéseket, még akár az általuk képviselt csoport érdekei ellenében is? Azt látjuk, hogy ennek lehetősége mind a három tábor esetében teljességgel fennáll.
Azt már láthattuk korábban, hogy az Emirátusok önálló politikát folytat Jemenben, nemcsak olyan elvi GCC-tag szövetségesekkel szemben, mint Omán, vagy Kuvait, de még a látszólag legközelebbi szövetséges Szaúd-Arábia kifejezett rovására is. Jelenleg az Emirátusok nemcsak egy saját külön államocskát hoz létre Jemen déli részén, de még Szokotra szigetét is kész megosztani “új” izraeli szövetségesével. Sőt még erőlteti is, hogy Rijád is csatlkozzon a normalizálási folyamathoz, ami egyelőre még túlzás a szaúdi vezetésnek. Ez az öncélú politika azonban nem gátolta meg Abū Zabīt abban, hogy közös politikát folytasson Bahrein, Omán, Katar, Törökország, sőt legfőképpen Irán ügyében. Vagyis egy ellentét egy adott kérdésben nem zavarja meg az együttműködést az alapvető irányvonalban.
Ugyanez elmondható az Ellenállás Tengelyéről is, hiszen Irán nagyon fontosnak tartja legértékesebb arab szövetségesét, Szíriát, amin keresztül működteti legtöbb kapcsolatát az arab világban. Szíria a kapu a palesztin színtérre, a fő összekötő kapocs Libanon felé, és nagyon fontos kapcsolati hálót jelent szerte az arab világban. Ez a különleges kapcsolat azonban Teheránt sem gátolta meg abban, hogy támogatást nyújtson Katarnak annak legnehezebb időszakában, látszólag viszonzás nélkül. Azt sem, hogy stratégiai egyezményeket kössön Törökországgal, dacára Ankara pusztító szerepének Szíriában. Törökország és Katar külön-külön is hasznot húztak Teherán politikájából, ám ez nem változtatta meg ellenségességüket Damaszkusszal szemben.
Nemrég pedig az Örményország és Azerbajdzsán közötti konfliktusban ugyanezt a furcsa ellentmondást figyelhettük meg. Törökország nemcsak a palesztinok “megmentőjének” a szerepében tetszeleg, de nagyban támogatja Katar ugyanilyen próbálkozását, hogy az legyen Palesztina leghatékonyabb arab szövetségese, a normalizálás elleni folyamat arab vezetője. Mégis, ezzel egyidőben Ankara támogatja Azerbajdzsánt annak Örményország elleni agressziójában, ahol közvetítő szerepet játszik Baku és Tel-Aviv között, minthogy Izrael is számos stratégiai megfontolás miatt az azeri felet támogatja. Így tehát azt láthatjuk, hogy miközben a palesztin kérdésben Doha és Ankara is nagyon határozottnak tűnik Izrael megállításában, ez nem gátolja meg a stratégiai együttműködést vele más, még ennél is fontosabb csatatereken.
Így tehát azt találjuk, hogy míg a fő cél, üzenet egy táboron belül nagyon fontos, a vezető tagok bizonyos ügyekben ettől eltérhetnek, ha saját érdekük ezt megkívánja. Eleddig egyetlen ilyen öncélú lépés sem okozott törést egyik táborban sem, bár nyilván komoly frusztrációt váltanak ki. Ez a mozzanat nagyon fontos, mert sok esetben az eddigi “semleges” tagok dönthetnek úgy, hogy startégiai partnerséget építenek ki egy adott tábor vezető tagjával, miközben a tábor általános céljait, természetét elutasítják. Sőt akár még a tábor egészével is készek együttműködni, annak ellenére, hogy esetleg komoly fenntartásaik lehetnek bizonyos tagokkal szemben. Így tehát világosan kell azt látnunk, hogy ebben a kiterjedt regionális küzdelemben minden államnak választania kell, máskülönben rákényszerítik valamely tömbbel az együttműködésre. Ez azonban még felszínesen sem biztos, hogy együttműködést jelent az egész tömbbel. Ezek után tehát, mik a legfontosabb “semleges”, vagy félig semleges arab államok, amik megpróbálnak maguk szembenézni a fejleményekkel?
Omán
Az utóbbi egy év folyamán, főként mióta Ománnak új uralkodója van Haytam szultán személyében már többször foglalkoztunk Omán helyzetével, ami kétségtelenül egy sajátos arab állam. Omán hossszú ideje nagyon sajátos önálló külpolitikát folytat. Ennek egyik pillére a GCC-n belüli erős együttműködés, míg a másik az önérdeket érvényesítő békés kapcsolat minden regonális szomszéddal, beleértve Iránt is. Ez a politikai szükségképpen ellene hatott volna, hogy Maszkat bármelyik oldal mellett kiálljon, még akár a mostani feszült helyzetben is. A néhai Qābūs szultán ugyanis mindenáron el akart kerülni minden összeütközést.
Amint láthattuk, nem kis részben amiatt, hogy az Emirátusok mindent megtett az ománi belügyekbe való beavatkozásra, Haytam szultán már kész változtatni ezen a politikán. Maszkat nemrég felbontotta fő gazdasági kapcsolatait az Emirátusokkal és Szaúd-Arábiával, miközben egyre közelebb húzódik Törökországhoz. Meglepő módon közelebb, mint Katarhoz. Ez arra utalna, hogy Omán esetleg csatlakozik a török-katari tömbhöz.
Ugyanakkor a legközvetlenebb startégiai érdekek jó együttműködést diktálnak Iránnal. Ez könnyen fenn is tartható, tekintettel a történelmileg pozitív vallási és kulturális kapcsolatokra a két fél között. Omán nemrég szintén gesztusokat tett Szíria felé.
Ez arra utal, hogy az egyetlen tábor, amihez nem tud Omán csatlakozni az az Emirátusok vezette szövetség, hiszen Abū Zabī világosan konfrontatív pályán halad mind az Öbölben, mind Törökországgal szemben. Maszkat valószínűleg igyekszik majd kimaradni a soron következő összecsapásokból és távol tartani magát az Emirátusok lépéseitől, az azonban már egy nagyobb kérdés melyik táborhoz fog csatlakozni a helyzet ezt megkívánja. Az Irán, vagy a Törökország által vezetetthez?
Kuvait
Kuvait nagyban hasonló dilemma előtt áll. Nemcsak azért, mert kimarart a 2017 óta tartó öbölválságból, sőt még közvetíteni is próbált a két szembenálló fél között, hanem mert ugyanannyira tart Irántól, mint az Emirátusoktól. Ezt érthető is, hiszen Abū Zabī egyre nyíltabban halad a háború felé, ám Kuvait már megtapasztalta az ilyen politika pusztító hatásait, amikor Irak 1990-ben lerohanta. Az irak-iráni háború idején pedig legalábbis ennyire közeli és félelmetes tapasztalata volt a tankerháború alatt Iránnal. Izrael beengedése az Öbölbe nagyon is kézzelfogható közelségbe hozta a háborút a térségben. Ám Kuvaitnak, ami az utóbbi években kifejezetten jó kapcsolatot ápolt Iránnal, semmi előnye nem származhat sem az agresszív Irán-ellenes politikából, sem az izraeli barátságból.
Amíg a néhai Ṣabāḥ al-Aḥmad al-Ğābir aṣ-Ṣabāḥ emír élt, Kuvait legalább annyira vigyázott függetlenségére, mint Omán, ám ő nemrég elhúnyt. Utóda, Nawāf emír jelentések szerint azonban egy elődjénél gyengébb, és kevésbé tapasztalt személy, ami magában rejti, hogy hamarosan belharc indulhat a kicsiny államban. A versengő jelöltek mögött pedig ott lesznek az egyes táborok. Mielőtt a néhai emír elutazott volna utolsó orvosi kezelésére az USA-ba még megpróbálta biztosítani országát egy ilyen lehetőség ellen azzal, hogy már Nawāf utódjáról is döntést akart az uralkodócsaládon belül. Csak az idő a megmondhatója, hogy mennyire volt sikeres ez a kísérlet.
Kuvait szerepe azonban nem alábecsülendő, hiszen a normalizálás egyik legerősebb bástyája. Ezzel pedig komoly szálka Abū Zabī urainak szemében. Ez a feszültség legalább 2013-ra nyúlik vissza, amikor Kuvait sikerrel közvetített egy megbékélést Katar és ellenfelei között az Öbölben, majd 2017 után is több ilyen kísérletet folytatott. Ez a politikai még most májusban is irányadó volt. Ez arra utalna, hogy Kuvait sokkal közelebb áll Iránhoz. Épp ennyire igaz, hogy ha Kuvait szorosabbra vonná viszonyát Iránnal, az meg csak tovább vinné Bagdadot Teheránhoz, egyben rontaná kapcsolatait a GCC-n belül. A mostanában zajló kemény diplomáciai és média csörték Kuvait és Egyiptom között máris Kuvait elszigetelésére utalnak, illetve, hogy nyomás alá akarják helyezni, hogy adja fel ellállását az Emirátusok lépéseivel szemben. Tekintve azonban az eddigi vezetés mögött támogatást valószínűtlen, hogy Kuvait könnyen átesne az emirátusi-egyiptomi táborhoz. Ebből pedig könnyen egy a katarihoz hasonló újabb öbölválság jöhet.
Jordánia
Ha van ország, ami teljességgel a frontvonalak keresztüzében van, akkor az Jordánia. S bőven van mitől tartania. Jordánia még öbölbéli szövetségeseinél is nagyobb ellenszenvvel van Irán iránt, s nem szabad elfelejteni, hogy a térségbeli iráni kapcsolatok elleni leginkabb használt szlogent, a “Síi félholdát” Jordánia vezette be a köztudatba. Régen elmúltak már azok az idők, amikor a Hāšimī-dinasztia ősellenségével, a szaúdi monarchiával küzdött, ami szűk száz éve kiűzte hazájából, hogy aztán brit kegyből találja meg a szerencséjét Irakban és Jordániában. Bár Irakban a Hāšimī-dinasztia 1958-ban megbukott, Jordániában mind a mai napig hatalmon tudott maradni. Ennek ára viszont a szaúdiak elleni politika fokozatos elhagyása volt, aminek nyomán a ‘80-as évek végére szoros partneri viszonyt alakított ki Karióval és Rijáddal egyaránt. Így pedig egyre függőbbé vált a külföldi pénzügyi támogátástól az USA és az Öböl felől. Egyiptom után Jordánia volt az első állam, ami normalizálta viszonyát Izraellel 1994-ben. Ez azonban sosem célozta valóban szoros kapcsolatok kialakítását, hanem inkább egy biztonsági garanciát nyújtó gesztus volt. Jordánia sokkal jobban tartott Szíriától, később pedig Iraktól, ahogy az egyre inkább 2003 után iráni szövetséges kezdett lenni. Ezért aztán Jordánia egyre közelebb és közelebb húzódik Rijádhoz, egyben igyekszik megőrizni a Nyugat jóindulatát.
Az emirátusi-izraeli alku azonban komoly problémákat vetett fel. Jordánia nagyon is támogatta a szaúdi-emirátusi-egyiptomi vonalat a legtöbb kérdésben, mi több még dinasztikus kapcsolat is van az Emirátusok és a Hāšimī-ház között, ám ez az új alku azt jelenti, hogy amitől eddig tartottak és igyekeztek meggátolni, az valószínűleg hamarosan megkezdődik. Azaz a masszív izraeli gazdasági jelenlét, ahogy az Emirátusok nagyszabású gazdasági projekteket indít majd útnak Izraellel. Ebben az összefüggésben az alku palesztin éle, a palesztinok tömeges elvondorlása pedig Jordániát “pótállammá” fogja változtatni.
Ennek megakadályozásáért Jordániának visszájára kellene fordítania eddigi politikáját és távolodni kellene ettől a blokktól, ám ez szinte lehetetlen. Miután kiképzőtáborokat biztosított szélsőséges fegyveres csoportoknak, az ún. Szabad Szír Hadseregnek és leágazásainak, az amerikai műveleteket segítette Irak ellen és kiterjedt propaganda-háborút folytatott Irán ellen Amman mostmár aligha csatlakozhat az Ellenállás Tengelyéhez. Ez nem is lenne összeegyeztethető az ország nyugatbarát gazdasági és politikai berendezkedésével, amire a monarchia alapul. De épp így nem csatlakozhat a török-katari tömbhöz sem. Gyakorlatilag nincs meg hozzá a kellő közvetlen kapcsolata, hiszen teljességgel a másik két tömb és Izrael veszi körbe.
Jordánia már 2018 közepén is a gazdasági összeomlás szélén táncolt, majdnem ott volt, ahol most Libanon. Tüntetések már akkor a Szíriával való viszony rendezését követelték, illetve az Öböl politikájától való távolodást, ami már akkor is szinte lehetetlen volt Amman erős függése miatt a szaúdi-emirátusi pénzügyi segítségtől. Aztán a koronajárvány válsága megrázta az országot, ami szabályosan romba döntötte a két fő szektort, a turizmust és az Aqaba körüli Európát Kínával összekötő szabadkereskedelmi övezetet. A szorítás enyhítésére ‘Abd Allah jordan király, pont mint már 4 éve is az ugyanilyen válság alatt, szeptember 27-én feloszlatta a parlamentet. Aztán alig egy hétre rá, október 3-án elfogadta ‘Umar ar-Razzāz miniszterelnök lemondását. Ez azonban keveset segít a válság megoldásában, a monarchia pedig kettős szorításban van. Ha nem változtat irányt, akkor szövetségesei “falják fel” Jordániát, hacsak a lakosság előbb meg nem dönti a királyságot.
Irak
Irak szintén fontos ország, amivel már foglalkoztunk korábban többször is. Pont az Ellenállás Tengelye két fő tagja között terül el, s olyan politikai rendszere van, ami épp az ide való betagozódást diktálná. Főként a Dā‘iš elleni háború után, az al-Ḥašd aš-Ša‘abī és annak szövetségesei formájában politikai és paramilitáris csoportok is képviselik ezt a politikai akaratot Irakban. Vannak azonban, főként a deklasszált korábbi szunni elit és a kurdok körében, akik nem osztják ezt a irányvonalat és inkább Nyugat és Öböl orientált, egyben Irán-ellenes vonalat sürgetnek. A helyzetet csak nehezíti az amerikai katonai jelenlét, ami rejtett háborút folytat az iráni befolyás ellen.
Amióta csak a Dā‘iš rohama megindult, Bagdadnak volt egy nyugatbarát majd egy Irán-barát kormánya is, mely utóbbit belülről szakította szét, hogy megpróbált egyensúlyozni a két fél között és nem akarta, hogy az ország csatatérre váljon. Így jutottunk el idén oda, hogy miután ‘Abd al-Mahdī kormánya megbukott és hónapokon át tömegtüntetések uralták az utcákat, Muṣṭafā al-Kāẓimī, az iraki hírszerzés addigi igazgatója alakított kormányt. Fő célja, némileg erősebb ellenőrzés alatt tartva elődjénél az államgépezetet, hogy Irakot egyaránt távol tartsa Teherántól és Washingtontól is. Így előzve meg, hogy Irán bosszúhadjáratot indítson iraki területen Soleymānī tábornok haláláért, egyben elérje a teljes amerikai kivonulást.
Ezért aztán kénytelen volt keményen fellépni az amerikaiak ellen saját háborújukat vívó síi milíciák ellen, amit al-Kāẓimī meg is tett. Egyben határozottnak kellett lennie az amerikaiakkal szemben. Ez egyelőre úgy tűnik, működik is, hiszen egy sor kulcsfontosságú támaszpontot adtak vissza az iraki erőknek, majd al-Kāẓimī washingtoni látogatásakor Trump teljes kivonulást ígért. Ezt egyelőre nehéz kézpénznek venni, főként Trump híres ígérete után Szíria elhagyasáról, ami után szabályosan megszállták a szír olajmezőket. Bárhogy is, a teljes amerikai kivonulás ígérete önnmagaban is nagy teljesítmény.
Bagdad szándékai ellenére azonban nagy kihívások előtt áll. Irak semmiképpen nem maradhat semleges, hiszen mind a két szomszédos tábornak megvannak a politikai szövetségesei, akik képviselik érdekeiket. Ha tehát Irak nemet mond egy táborra, akkor azt csak egy másik tömb támogatásával teheti meg. Nem választhatja a török-katari tömböt, hiszen a törökök területeket tartanak megszállás alatt, és ezt nyilván a kurd régió is ellenezné. Sokan vannak, akik azt szeretnék, ha Irak eltávolodna Irántól, ám ez rendkívül nehéz. Elég csak az elektromos ellátásra gondolni, ahol Irak annyira függ Irántól, hogy egyszerűen nem fordíthat neki hátat, s minden ilyen kísérlet eddig, hogy azt Szaúd-Arábia váltsa ki eddig csődöt mondott. Így tehát Irak egyszerűen nem képes a szaúdi-emirátusi vonalat támogatni a Jordániával és Egyiptommal ápolt szoros viszony dacára sem, mert az gazdasági és politikai öngyilkosság lenne. Politikai, ideológiai és gazdasági megfontolásokból az együttműködés Szíriával és Iránnal is kifejezetten hasznos, csakhogy ezt az Öböl mellett az amerikaiak is ellenzik.
Irak az Ellenállás Tengelyének fontos tagjává tud váli, ha egyszer teljesen betagozódik, tekintettel gazdasági és katonai súlyára, valamint stratégiai helyzetére. Az egyetlen ok, amiért egyelőre “semleges” akar maradni az az, hogy el akarja kerülni az amerikai-iráni összecsapást, mielőtt újjáépülne. Hosszútávú helyzete azonban sokkal kevésbé kétséges, mint a jelenlegi kormány elkötelezettsége.
Tunézia
Amit Tunéziáról el lehet mondani, az gyakorlatilag igaz az összes észak-afrikai arab államra is, bár különböző lehetőségeik okán helyzetük némileg eltér. Mind távol állnak az Ellenállás Tengelyétől, kiváltképp annak iráni vonatkozásaitól. Sokkal közelebbi kapcsolataik vannak a másik két tömbbel, de azok versengése az egész térség számára fenyegetést jelent. Líbia erre a legjobb példa, ami nemcsak küzdőtér lett a török és az egyiptomi érdekek között, de egyben hatalmas gazdasági és biztonsági teher is Tunéziának és Algériának. Ezt az utóbbi években sorozatos terrortámadások kísérték mindkét országban, amik mind Líbiából eredtek. A választás tehát így a törökbarát és az egyiptomiak felé húzó csoportok között jelenik meg, de kiútként megjelent a közös arab vonal erősítésének és Szíria támogatásának a szándéka is. A realitások tekintetében azonban ez utóbbi inkább vágy, mint valós lehetőség.
Tunézia ideális terepe volt a török és katari gazdasági érdekek megjelenésének, a 2011 utáni politikai klímát pedig a Muszlim Testvériség uralta az an-Nahḍa vezetésével. Ez a párt folyamatosan veszít támogatottságából, de egyelőre hiányzik az az egységes erős rivális, ami a felválthatná. Ez a patthelyzet eredményezte a 2019-es ellentmondásos választásokat, melyek aztán egy erősen pánarab elnököt, Qays Sa‘īd-ot segítették hatalomra. Azóta a tunéziai politikai elit gyakorlatilag három rivális táborra szakadt. Az an-Nahḍa vezette parlamentre, mely a török vonalat képviseli, az ellenzéki pártokra, amik egy részét az Emirátusok pénzeli, és az elnökre, aki mindkettő ellenében egy erős párarab és nemzeti vonalat visz, egyben Algéria támogatását keresi. Tekintettel a kormány megbuktatására szőtt tervekre, amit meg is kíséreltek, ez a helyzet rendkívül fenyegető Tunézia számára. Éppen ezért lenne üdvös egy erős közös kiállás Algériával, ám Algériának megvannak a maga saját érdekei és problémái.
Tunézia talán nem tűnik kifejezetten fontos szereplőnek a térség viharában, ám ha valaki követi belső folyamatait láthatja, hogy talán ez a legjobb példája, milyen pusztító ez a rivalizálás. S minthogy most a tunéziai elnök a normalizálási folyamat egyik legszókimondóbb ellenzője, értéke is hirtelen megugrott.
Algéria
Algéria, ami az arab világ legnagyobb területű, egyben második legnagyobb lakossággal és katonai erővel bíró országa kétségtelenül erős tényező. Szerepét azonban több dolog is aláássa. Gazdasága még mindig döntően az olaj és gáz exportjára épül, ám a mostani tartósan alacsony árak miatt válságban van. Minthogy a koronajárvány keltette válság egyhamar nem fog elmúlni, a kilátások nagyon rosszak. Algériának támogatókra, de legalábbis gazdasági partnerekre van szüksége. Van is egy ilyen a horizonton, Törökország, de ez az irány komoly aggályokat kelt. Miközben Algír kész együttműködni Ankarával, határozottan elutasítja a Katar felől áramló Muszlim Testvériség befolyást.
A másik fő gond maga a politikai elit, ami az elmúlt év során gyakorlatilag összeomlott. ‘Abd al-Mağīd Tabbūn elnökké választásával és a korábbi politikai osztály szinte teljes bebörtönzésével Algéria most azt hirdeti, hogy megújult. Ez azonban igen kétséges állítás és Algériát ma elsősorban saját belső válsága köti le. Még ennél is bénítóbb, hogy Algír még mindig önmagát önálló hatalmi központként képzeli el, ami képes teljesen saját nagypolitikát folytatni. Ez nemcsak a három nagy rivális tömb léte miatt képtelenség, de jól meg is mutatkozott Líbiában, ahol Algéria minden igyekezete ellenére nem tudtott érdemi tényező lenni. Döntésképtelensége aztán ismét jól megmutatkozott, amikor Algéria hetekig semmit sem fűzött az emirátusi normalizáláshoz, hogy aztán végül elutasítsa és ismét halvány gesztust tegyen Szíria felé.
Algéria túl messze van az Ellenállás Tengelyétől, amihez amúgy ideológiailag a legközelebb lenne. Az Emirátusok jelentette tömb immár elfogadhatatlan a normalizálás miatt, hiszen az algír politikai kultúra épp az ilyen politikai irányvonal ellenében épült fel. Törökország vonzó partner és meg is indult az együttműködés számos kérdésben, de jogos félelmek vannak ezzel a vonallal szemben is, és Törökország is sokkal inkább le van kötve, minthogy kielégíthetné az algír igényeket.
Mindezek tükrében Algéria jövője azt mutatja, hogy szándékai ellenére passzív szereplő marad a versengésben, még ha adott kérdésekben egyes regonális hatalmakkal össze is dolgozik.
Marokkó
Marokkó bizonyos értelemben kivétel. Hagyományosan jó kapcsolatai az öbölállamokkal, ami megmutatkozott abban, hogy 2011-ben a GCC felkínálta a csatlakozást, konfliktusos viszonya Iránnal és korábbi félhivatalos kapcsolatai Izraellel mind arra utalnak, hogy jó partner lehetne mind az emirátusi, mind a török-katari tömb számára is. Politikai közelsége meg is mutatkozott több startégiai kérdésben, minthogy Marokkó támogatta a szír kormány megbuktatására tett kísérleteket a “Szíria barátai” konferencia megrendezésével, majd rövid ideig csatlakozott a szaúdi agresszióhoz Jemenben.
Ám az Abū Zabī és Doha közötti szakadás dilemmát jelent Rabatnak. A politikai együttműködésnek megvan az alapja, az anyagi támogatás pedig jól jönne, de Marokkónak egyszerűen nincs érdeke az egyik tömb felé a másik ellenében.
Bizonyos példák azt mutatják, hogy Rabatnak egyre több gondja van mind az Emirátusokkal, mind Szaúd-Arábiával, de az algír-török barátkozás a Marokkó és Algéria közti feszült viszony miatt a másik tábort sem teszi vonzóbbá. Így tehát, legalábbis egyelőre, politikai és gazdasági súlya ellenére Marokkó egyelőre kívülálló, és a valódi semleges arab államok ritka példája marad.
Válassz, vagy választanak
Meg kell érteni, hogy sok ezek közül az államok közül egyáltalán nem akar egyik nagy táborhoz sem tartozni. Vagy azért, mert magukat is elég nagy és erős önálló játékosnak érzik, mint Algéria; vagy mert ugyanannyira tartanak az összes tábor néha vakmerő lépéseitől. Ilyen Omán és Kuvait a Persza-öbölben, vagy a belsőleg lassan szétszakadó Irak.
Bizonyos országok, mint Marokkó, vagy Omán megengedhetik maguknak, hogy nagyjából valóban semlegesek legyenek, köszönhetően viszonylag elzárt földrajzi helyzetüknek. Ám sokan, mint Kuvait, Irak, vagy Jordánia, gyakorlatilag egy ki nem mondott harcmező közepén fekszenek. Egyik ilyen helyzetben sem kerülhető meg az a realitás, hogy ahogy a három nagy tábor egymásnak feszül az arab világ teljes felfordulása közepette, mind a három tömb úgy próbálja javítani viszonylagos helyzetét a többivel szemben, hogy további tagokat von be. Ezzel is gátolva a többieket, hogy terjeszkedjenek. Ha egy állam nem elég erős, hogy állja ezt a nyomást, mint ma Tunézia, vagy Irak, akkor a szétszakadás adott szintjére kerülhet. Akkor pedig saját védelme érdekében nincs más választása, minthogy válasszon egy oldalt.
Összességében, azonban a legvalószínűbb kilátás, hogy a most beállt viszonylagos patthelyzet és kiegyensúlyozottság után a küzdelem e “semleges” arab államokért nőni fog. Így tehát további nehézségek és akar hirtelen változások is könnyen megtörténhetnek az össze itt felsorolt államban.