A világ még mindig mélyen a korona miatti játvány hatásai alatt van és még mindig az ezzel összefüggő témák uralják a szalagcímeket. Bár sok ország, főként Európában óvatos lépéseket tesz az óvintézkedések feloldására, Trumpot még most is komoly támadások érik a járvány, és annak gazdasági vonatkozásai kapcsán hozott intézkedései matt. S hát valóban, egyes javaslatai több mint furák. Mindez egy darabig eltart majd, függetlenül a járvány valós alakulásától, merthogy ennyire közel a választásokhoz ez nyilván egy olyan téma, amivel az amerikai választók azonosulni tudnak. Nemúgy, mint a külpolitikai lépésekkel. Pedig azok is igen fontosak, főleg a Közel-Kelet vetületében.
Egyben olyan időket is élünk, amikor az olaj ára soha nem látott, és korábban elképzelhetetlennek hitt mélységekbe zuhant. Széles körben ennek magyarázatát a most dúló orosz-szaúdi “olajháborúban” látják, de ahogy most a szaúdi költségvetés rég nem látott hiányt kezd elérni és máris 9,1 milliárd dollár deficitet produkált az első negyedévben és hírek szerint már Trump is megfenyegette Rijádot a kitermelés csökkentése érdekében, egyre kétségesebb mennyire csak a szaúdiak magukban felelősek a kialakult helyzetért. Nagy változások vannak Jemenben is, ahol a korábban leginkább támogatott Hādī elnök vezette látszatkormány gyakorlatilag megbukott azzal, hogy a Déli Átmeneti Tanács kikiáltotta az autonómiát a déli tartományokra. Ez könnyen ketté is tépheti Jement, ám ahogy láthattuk, az amerikaiak ettől a színtértől sincsenek messze. S ott van Líbia is, ahol folyamatos visszaesés után Ḥaftar tábornok, aki a lehető legszélesebb arab támogatást élvezi a líbiai térfélen, ehéten egyoldalú tűzszünetet hírdetett, bár ez nem állította meg az összecsapásokat. Ámbár minderre csupán napokkal aután került sor, hogy a Ḥaftar bejelentette a aṣ-Ṣuhayrāti Egyezmény felmondását, mely elviekben épp a politikai alternatíva kizárásával teljes háborút jelent.
Világos, hogy bár a fő érdeklődést most a korona viszi el, a Közel-Kelet tele van fejleményekkel, sok közülük rejtve a közvélemény elől, méghozzá igen messzemenő hatásokat sejtetve. Egyrészt, látszólag meghajolva Bagdad nyomása alatt, mivel úgy tűnik, az irakiak végre megállapodásra jutottak az új miniszterelnök személyéről, az amerikaiak sorra adják át bázisaikat, még a hírhedt Abū Ġarīb börtönt is. S mostmár az irakiak nyíltan az amerikai teljes kivonulás menetrendjéről beszélnek, amint majd júniusban vitatnak meg. Sokan érthető módon szkeptikusak, hiszen számos utalás volt egy küszöbön álló amerikai puccsra, de egyelőre a jelek bíztatóak. Ha pedig ez nem lenne elég ellentmondásos, ugynebben az időben az amerikaiak növelik jelenlétüket Szíriában, mintha csak oda vinnék át csapataikat Irakból. A szíriai helyzet pedig, főként a keleti részén, tele van apró, de beszédes jelekkel, amik mind arra utalnak, hogy hogy előbb, vagy utóbb nagy változások következnek. Miközben egyre több híre érkezik a Dā‘iš hirtelen újra megélénkült mozgásának Kelet-Szíriában, harcosaik egy komoly része gyanús körülmények között megszökött egy Qasad ellenőrizte börtönből, mely történet aztán furcsa mód eltűnt a nyilvánosság elől. Aztán az amerikaiak elkezdtek egyre nagyobb erőket és felszerelést áthozni ide, épp miközben vonulnak ki Irakból. Emellett helyi szíreket kezdtek toborozni, hogy azok élő pajzsot jelentsenek létesítményeik körül, melyre úgy tűnik a Qasad már nem alkalmas, és miközben egyre nő az amerikai megszállás elleni ellenállás, immár halálos áldozatokat is követelve. Márpedig az ellenállás természete Szíriában világosan különbözik ennek rendszertelen és sokszor kontraproduktív iraki változatától.
Az amerikaiak, bár csak ritkán kommentálják ezeket a lépéseket, mindezt átszervezésnek, áthelyezésnek nevezik, csapataik újrarendezésének a térségben. Érdekes módon pont akkor, amikor az iráni-amerikai viszony is elmérgesedőben van, és miközben Izrael növeli Szíria elleni támadásait, egyelőre eredmény nélkül.
Mit is látunk itt? Az Irakból, majd végül Szíriából való teljes kivonulás első lépéseit? Erőösszpontosítást Szírián belül egy nagyobb művelet végrehajtására Irakban? Amerikai nyomást Damaszkuszon, vagy csak a törvénytelen megszállás stabilizálását? A kiújult izraeli terror Szíria ellen csak egy lépés az új koalíciós kormány összerántására, vagy Tel-Aviv tényleg olyan változásokat érzett meg a szír helyzetben, ami érdekei ellen való? Ezek a kérdések képezik ehéten fő témánkat.
Bagdad új ura
Valóban, az iraki miniszterelnök-selejtező, amióta csak ‘Ādil ‘Abd al-Mahdī lemondott, a maga fordulataival és minden mozdulatát követő árulással inkább hasonlított a dél-amerikai szappanoperákra. Minket is sokszor csapott be már ez a játszma, amikor azt hittük végre kijelenthetjük, hogy megvan az utód, hogy aztán hirtelen egy másik jelölt váltsa fel. Nem is lenne ebben semmi meglepő, hiszen már Nūrī al-Mālikī leváltása is alig pár héttel a megnyert választások után nagyon gyanús körülmények között történt, hogy aztán a 2018-ás választások patthelyzetet hozzanak, nagyon hasonló eredménnyel mint a mai, melyek után a hosszú csaták egy külsőst, ‘Ādil ‘Abd al-Mahdī-t eredményezték. Egy technokrata és elkötelezett jelölt volt, de gyenge.
Ez a már-már tragikomikus sorozat úgy tűnik véget ért április 9-én, alig pár órával azelőtt, hogy lejárt volna a pártok határideje egy új jelölt megnevezésére. Már április 8-án hírek érkeztek, hogy a legnagyobb pártok megegyezésre jutottak egymással, de a korábbi fordulatok tükrében ez csak egy üres felvetésnek tűnt. Minél fogva biztosnak látszott ‘Adnān az-Zurufī helyzete ügyvezető miniszterelnökként, míg az előrehozott választásokat meg lehet tartani. Ezúttal azonban az előrejelzések helyesnek bizonyultak és Barham Ṣāliḥ iraki elnök megbízta kormányalakításra Muṣṭafā al-Kāẓimī-t a legnagyobb pártok kívánságára.
2016 óta al-Kāẓimī az iraki hírszerzés igazgatója. Jelentések szerint igen közel áll Ḥaydar al-‘Abādī korábbi miniszterelnökhöz és a nyugáti érdekkörökhöz, egy régivágású baloldali és a szekuláris állam elkötelezett híve. Ő is kimerítő nyugati oktatásban részesült, de sosem lett kettős állampolgár. Bár nincs mögötte pártszervezet, végzettségére nézve jogász, szakmája szerint pedig újságíró, mégsem egy könnyűsúlyú személy és számottevű hatalmi bázisa van. Így tehát sokan őt látják a megfelelő jelöltnek, aki egyenlő távolságra van Washingtontól és Teherántól is. Pont olyan, amilyennek ‘Abd al-Mahdī-nak is lennie kellett volna, de őt felfalta a párt-, és a nagypolitika. Egyelőre al-Kāẓimī kellően magabiztos képet sugároz, máris számos kérdésben felvázolta terveit egy önellátó és önjáró Irakról, május 1-én pedig már hírek érkeztek a javasolt kormánytagok neveiről, ami egy jó jel. Ámbár a korábbi fordulatok után már semmit nem merünk jósolni.
Ha al-Kāẓimī valóban kormányt tud alakítani, az kizárja az előrehozott választások esélyét idén, vagy jövőre, tudván pedig, hogy van rálátása az ország biztonsági helyzetére, talán van esélye stabilizálni Irakot. Ha csak nem ássa alá helyzetét valamelyik befolyásos “szövetséges”.
Kivonulás, vagy helycsere?
Valóban, ha valaki követi a szalagcímeket, most azt hiheti, hogy az amerikaiak és a Koalíció többi résztvevője épp vonul ki. Az egész még március közepén indult egy sor véres összecsapás után, amikor az amerikaiak feladták egyik legellentmondásosabb támaszpontjukat, az al-Qā’im-ot a szír határ mentén, és azt az iraki erőknek adták át. Sokan csak trükknek látták ezt, egy üres gesztusnak, mert ez volt talán a leginkább elvágott támaszpont, ahol nagyon gyenge volt a helyi támogatás az amerikai jelenlét iránt és egyre nehezebb volt az utánpótlást biztosítani. Ám a kivonulás folytatódott a Qayyāra támaszponttal északon, majd a K1 támaszponttal Kirkūk-ban március végén. Valójában ezek hatalmas létesítmények és sokan úgy vélték, hogy Washington ezeket sosem adná fel. Nem is beszélve a francia erőkről, amik, bár hivatalosan a koronajárványra hivatkoztak, szintén a teljes kivonulás mellett döntöttek. A Koalíció többi résztvevője is bejelentette, hogy már csak a kiképzésben vesznek részt. Ezzel pedig jelezték, hogy készek felállni az asztaltól és ha valóban megszületik a döntés, akkor elhagyni az országot.
Ez a folyamat új lökést kapott az új miniszterelnök személyéről született új döntéssel, ám bizonyos dolgokat nem szabad figyelmen kívül hagyni. Egyáltalán nem véletlen, hogy al-Kaẓimī most mindent megtesz az orosz S-400-as – vagy akár valamely régebbi modell – légvédelmi rendszer megszerzéséért. Ellentétben Törökország, vagy Egyiptom esetével, egy ilyen húzás döntően nem politikai, hanem égető taktikai megfontolás. Amikor a feszültség kezdett elszabadulni a nyár folyamán és ‘Ādil ‘Abd al-Mahdī miniszterelnök egyre lekeseredettebb csapdába került Washington és Teherán között, amikor “ismeretlen” repülők bombázták az iraki erők támaszpontjait, már akkor kiviláglott, hogy Bagdad egyik legnagyobb gondja, hogy nem uralja saját légterét. Így tehát al-Kaẓimī most olyan rendszert akar, amelyet nem az amerikaiak kezelnek, így végre az iraki kormánynak lenne kellő tárgyalási alapja a saját szuverenitása védelmekor. Mert amíg az iraki légiirányítás és légvédelem amerikai kézben van, addig bizony az amerikai erők Irakban maradásáról Washington saját belátása szerint dönt.
Ezek a támaszpontok fontosak, ám néhány, mint az elhíresült ‘Ayn al-Asad is a sivatag közepén, vagy akár csak a bagdadi amerikai nagykövetség, órási telephelyek, melyek még így is bőven elégségesek a politikai folyamatok befolyásolására, vagy akár a Soleymānīt érthez hasonló szintű merényletek irányítására. S akkor ott van még Iraki-Kurdisztán ügye, ahol a helyi autonóm kormány egyáltalán nem erőlteti az amerikaiak távozását. S ami ellenében Bagdadnak igen nehéz lesz az amerikaiak kiutasítását elérnie, hiszen a kurd politikai erők ott ülnek a szövetségi parlamentben, illetve egy ilyen fellépés ismét előhozná a kurd térség teljes elszakadásának ügyét.
S ez még csak a dolog hivatalos oldala. A politikai bizonytalanság nem múlt el Irakból, még a déli, főként síi lakta részről sem, és a tüntetések annak ellenére folytatódnak, hogy már sokat vesztettek lendületükből. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az al-Kaẓimī előtti utolsó jelölt, ‘Adnān az-Zurufī épp tüntetők halála után vesztette el a versenyt, ahogy a vallási vezetők megvonták tőle támogatásukat. Való igaz, hogy népi, még fegyveres szintű ellenállás is zajlik az amerikaiak ellen, de ez igen szétszórt, a füstfelhők mögött pedig ismét felültötte a fejét a Dā‘iš Irakban. Ahogy látni fogjuk, ez gyanúsan egyidőben zajlik azzal, hogy ugyanez zajlik Szíriában és a szervezet egy komoly része csodával határos módon meg tudott szökni, majd fel is tudott szívódni a közvetlen, vagy közvetett amerikai irányítás alatt álló szíriai börtönökből. Hírek szólnak arról is, hogy ezzel egyidőben az amerikaiak Dā‘iš foglyokat mozgatnak ismeretlen helyekre Szíriában. Ezzel pedig egyidőben az al-Ḥašd aš-Ša‘abī egyes részei kereken a szervezettel való összajátszással vádolják az amerikaiakat. Mint az történt május 1-én, amikor az an-Nuğabā’ Mozgalom azzal vádolta az amerikaiakat, hogy azok Dā‘iš csoportokat mozgatnak át Szíriából Irakba a biztonsági helyzet aláásására és egy puccs előkészítésére. Ezek pedig immár nem holmi légből kapott gyanúsítgatások, mert pusztán órákkal az an-Nuğabā’ belejelentése után a Dā‘iš évek óta a legnagyobb összehangolt támadását hajtotta végre három központi iraki tartományban. Ezt május 2-án még az iraki erők jól kézben tarották, de a korábbi támadások fényében világos, hogy a fenyegetés ismét nő.
Bárhogy is legyen, az ellentmondás világos. Ha az amerikaiak valóban kivonulnak, akkor ez miért nem egy áttekinthetőbb módon zajlik beleértve az összes támaszpontot, még akár Észak-Irakban is? Ha valójában nem akarnak kivonulni és mindez csak egy látványos gesztus, amíg találnak egy módot az iraki parlament döntésének felülbírálatára, akkor miért vonulnak ki még stratégiai fontosságú és igen drágán felhúzott támaszpontokról is? Az eddigi átirányítások mértéke messze túlmutat egy szokásos gesztuson. Akárhogy is, a Szíriában tett lépések sokkal kevésbé őszinte szándékokra utalnak, tudván, hogy az iraki politikai helyzet még képlékeny. S egy “visszatérés” eddig sem volt nehéz Washingtonnak.
A szír oldalon
A szír térfel is az utóbbi hetekben a mozgások hirtelen megugrását mutatta, nagyban az amerikaiaknak betudhatóan. Amióta csak Trump bejelentette másfél éve a teljes kivonulást Szíriából, az ügy oda-vissza hintázott. Először az hangzott el, hogy at-Tanaf-ot Szíria déli részén nem hagyják el, mert az egy stratégiai védelmi pont Izrael számára. Ez már magában is világos jelzése annak, hogy az eredeti jelszó, azaz a Dā‘iš elleni küzdelem csak egy kifogás a megszállásra. Ám a kelet-szíriai területek helyzete teljes bizonytalanságban volt a tavaly októberben megindult török hadműveletig az ún. “Szíriai Demokratikus Erők (Qasad)” ellen, mely egy részlegesen amerikai kivonulást eredményezett.
Mostanra már világos, hogy ez inkább volt a jelelévő erők újracsoportosítása, de legalább elhozta ar-Raqqa és Aleppó tartományok felszabadulását az amerikai megszállás alól. A valóságban ez a megszállás koncentralását jelentette, immár szigorúan az olaj és gazlétesítmenyekre összpontosítva. Aminek kapcsán szakértők rámutattak, hogy mindez egy kettős célt szolgál a megszállás némileg öneltartóvá tételével, miközben megfosztja a szír államot az olajtól, következésképpen a gazdaság újraindításához kellő anyagi és energiaforrásoktól. Ezutón továbbra is lehet nyomást gyakorolni Damaszkuszra, amit Washington nem is szakaszt el, ismét csak aláhúzva a Dā‘iš elleni rektorika hamisságát. Másrészt viszont, és ez a legfontosabb, ezzel Washington elvágja az utánpótlási utat Irak és Szíria közt, a kiterjedt szövetségi tömböt kettévágva.
Az amerikai jelenlét folyamatosan és lassan nőni kezdett ezév elejétől, s jelenleg 14 amerikai bázis van itt, nem számítva at-Tanaf-ot. Erről nemrég részletes leírást is tudtunk közölni. Ez pedig csak egyre nő, egyre több katona és hadianyag illegális beáramlásával Irakból, immár szinte napi szinten, miközben ott állítólag zajlik a kivonulás. Az is megerősítést nyert, hogy további két bázist akarnak felhúzni, de terveik még ezen is túlmennek.
Helyi források megerősítik, hogy míg az amerikaiak megkezdték két további támaszpont felállítását és ehhez már a földterületet is megszerezték, egy új helyi “szövetséges” toborzásába kezdtek. Washington jelenleg egy új helyi fegyveres csoportot képez, főként arabokból, kompenzálandó a Qasad döntően kurd jellegét. 350 dollárt fizetnek fejenként és eddig 3 alakulatba szervezve 800 főt szedtek össze, vagy legalábbis ez a cél. Bár a csoportnak még neve nincs, kiképzése máris erősen megkezdődött, hiszen az amerikaiak 50 főt hoztak át at-Tanaf-ból a képzésre, ami a jelentések szerint soha nem a Qasad kiképző központjaiban folyik. Ismerve pedig az at-Tanaf melletti bázis természetét, jó eséllyel nem csak amerikaiak nyújtanak itt ismereteket. Két dolog azonnal szembeötlő ebben a fejleményben. Előszőr is ezt a csoportot az olajlétesítmenyek körül, elsősorban az al-‘Umar olajmező mellé telepítik majd elő pajzsnak. Ezzel arra számítanak, hogy a helyi törzsek és a központilag a szír állam által szervezett rajtaütesek ritkábbak lesznek a helyileg toborzott erők ellen. Egyben ez egy jelzés is arra, hogy az eddigi teljes ráhagyatkozás a Qasadra a végéhez közeledik, vagy egyszerűen már elégtelen. Ami nem is teljesen meglepő, tudván, hogy a Qasad nehezen talál már egy ideje szíriai tagokat és a többség törökországi és iraki kurd. Tehát ez az új csoport hasonló gonddal néz majd szembe. Ezzel együtt is, ez egy nyílt jele annak, hogy az amerikaiak még nem készülnek távozni egyhamar.
Világos, hogy növekvő mértékű ellenállással számolnak, ami zajlik is. Mi is beszámoltunk róla, hogy a helyi lakosság szinte napi szinten állítja meg, vagy legalább száll szembe az amerikai járőrökkel, de immár a rajtaütesek sem ritkák “ismeretlen személyek” részéről, ami már veszteségeket is okoz. Bár ez kevéssé meglepő, nemrég két amerikai katonát elraboltak, ami immár tervezésre utal.
Érdekes módon ez a megnövekedett amerikai mozgás pont a kiújult Szíria elleni izraeli támadásokkal egyidőben zajlik. Ezek elvileg iráni katonai célpontok ellen zajlanak, de eddig csak polgári személyeket bombáztak Damaszkuszban, illetve egy libanoni határátkelőnél. Ehhez járult nemrég egy masszív támadás a megszállt Golánról Palmyra ellen, mélyen a Szíriai-sivatagban. Míg ezek az attrocitások mostmár heti két-három alkalomra emelkedtek, az ok kevéssé világos. Úgy is lehet tekinteni, hogy egy viszonylag hosszabb nyugalmi időszak után, amikor Netanyahu az eredménytelen előrehozott valsztások között a helyzeréért aggódott és nem engedhetett meg magának veszteségeket, a koalíciós megállapodás után most az új kormány erőt akar mutatni. Főként, hogy a koroanjárvány kezelése miatt egyre több kritika éri a kormányt. Mások azonban azt vélelmezik, hogy most a szembenállás új fázisba lépett, mivel az izraeli kormány bejelentette az iráni katonai jelenlét kiűzését Szíriából.
Mindez időben nagyon gyanúsan közel van az amerikai átcsoportosításhoz, ami pedig egy agresszívabb megközelítésre mutat az amerikai-izraeli tandem részéről, egyben nem feledve, hogy Amerikában választások közelednek, így tehát addig nagy lépés nem valószínű. Ez pedig vagy egy nagy PR akcióra mutat az új tel-avivi kormány részéről – tekintve, hogy Gantz vezérkari főnök volt -, vagy egy új, hosszútávú terv kezdetére, távol a Dā‘iš elleni szólamoktól. Ez egyik igen félelmetes képet vetít előre a terrorszervezet kilátásairól. S itt ismét érdemes felidéznünk, hogy hogyan áll Tel-Avív a Dā‘iš és ahhoz csatolt al-Qā‘ida szervezetekhez, melyek kisebb csoportokban ott vannak még most is a megszállt Golánon és at-Tanaf körül.
Vége lesz valaha?
Ez az a kérdés, ami egyre többször tér vissza az utóbbi években Szíriában és a térségben, bár némileg eltérő tartalommal. Általánosságban a kérdést a Dā‘iš jelenlétére értették és 2017 végére, 2018 közepére úgy tűnt az ügy véget is ér. A szervezetet megtörték, bevételeit elvágták, főbb toborzóterületeit lezártak előle és úgy tűnt, hamarosan a vezetőséget is kézre kerítik. Azóta pedig állítólag a vélelmezett kalifát is megölték, majd helyettesítették. Mégis valahogyan a szervezet nem tűnt el, az utóbbi pár hónapban pedig új lendületet kapva újrakezdte küldetését. Ez Irakban kevéssé meglepő, ahol a szervezet valóban jól fel tudta használni a meglévő társadalmi és felekezeti ellentéteket, de az már feltűnőbb, hogy Szíriában a terrorcsoport csak azokon a területeken nőtt vissza, ahol a szír állami felügyelet nem teljes. Főleg keleten, ahol a napi irányítás megosztott és az összecsapások is egyre gyakoribbak. Mindkét ország esetében azonban feltűnő, hogy ellentétben a 2013-14-es állapottal, most a Dā‘išnak lehetősége volna közvetlenül támadni az amerikai, vagy egyéb nyugati erőket. Támadásait mégis az állami erőkre korlátozza. Számos felvetés született az ellentmondás feloldására, de a fő magyarázat, hogy bizonytalanságban a terrorcsoportok valamilyen formában újraélednek. Ennél fogva tehát az állami felügyelet helyreállítása és megerősítése elsődlegesen fontos kellene legyen. Ahogy az együttműködés erősítése is a szír és az iraki hatóságok és erők között, ahogy látszólag a Dā‘iš és pár egyéb terrorszervezet ide-oda vándorol a két ország között. Furcsa módon azonban pont ez az, amit az amerikai jelenlét a legjobban ellehetetlenít. Mégpedig teljesen világos, hogy szándékosan, hiszen jeleléte a határátlekőknél összpontosul.
Ez egyben a fenti kérdés másik fele, vagyis, hogy az amerikai megszállás véget ér-e valaha. Ahogy látttuk Irakban jogi lépések születtek ellene. Ám ez a helyzet némileg könnyebb attól, hogy itt az amerikaiak hivatalos megegyezés alapján vannak jelen, amit az irakiak – legalábbis elméletben – felmondhatnak. Ezzel pedig megvonhatják a jogi alapját az amerikai jelenlétnek és követelhetik kivonulásukat. Szíriában azonban a teljes amerikaiak jelenlét törvénytelen, és kevéssé számít mennyit tiltakozik Damaszkusz az ENSZ-ben, ennek egyelőre nincs hatása. A következő logikus lépés az USA elleni nyílt háború lenne, ami azonban már kényes kérdés, tekintettel Szíria szövetségeseire, akik nem kívánnak totális háborút Amerikával; de egyben ellenségeire nézve is, mint amilyen Izrael, amik alig várják az okot a háborúra. Ez logikusan egy olyan utat feltételez, amire már utalt is a szír elnök több interjúban, hogy a helyi ellenállás ellenőrizhetetlenül nőni fog, idővel pedig kiűzi az amerikaiakat. Pont ahogy Libanonban is történt Izraellel. Igaz, több mint tíz évbe került, de végül Izraelnek ki kellett vonulnia. Márpedig az egy sokkal életbevágóbb ügy volt Izrael számára, és elkötelezettebb is volt, mint most az amerikaiak Szíria ügyében. Az pedig gyanítható, hogy a szír hírszerzés nincs messze a mostani támadásoktól keleten. Az legutóbb történt emberrablás mutatja ezt a célt, egy politikai szándékot a fellépés mögött, ami tehát nem csupán spontán népi harag.
Ugyanakkor a megnövekedett jelenlét és egy újabb fegyveres csoport felállítása keleten a helyi lakosság ellenőrzésére megintcsak intő jel, hogy az amerikaiak hosszabb távra terveznek. Ez esetben megintcsak megvannak az előzmények Libanonból, az Izrael által futtatott Dél-Libanoni Hadsereg formájában. Vagyis a párhuzam ebben is megáll. Azóta a Dél-Libanoni hadsereg is már elporladt, a remény tehát ettől még adott.
Ám az amerikai jelenlét kérdésében fel kell tenni a motiváció kérdését. Miért vannak ott az amerikaiak? Az olajért? Jelenleg az amerikaiaknak bőven elég tartalékuk van és immár exportőrök, de szükség esetén bármikor mozgósíthatják az Öböl anyagi és energia tartalékait. Ahhoz a térfélhez mérve a szír olajtartalékok eltörpülnek. Ez inkább eszköz ennek a ködös és teljesen törvénytelen műveletnek a pénzelésére, hogy azt a lehető leginkább önfenntartó legyen, hiszen Trump már több mint egy éve kivonulást ígért. Így tehát ennek nem szabadna terhelnie költségvetést. Egyben azt a célt is szolgálja, hogy a szír államot anyagi, és a legalapvetőbb energiaforrástól vonja meg gazdasága újraindítására. Ami Aleppó teljes felszabadításával immár nagyon is fontos lenne. Amíg a gazdasági újjáéledés feltartható, addig a szír állam is sebezhető marad. Pontosan ezért nyújtja Washington a háborút.
Összességében persze nagyon is lehetséges, hogy a közelgő választásokkal az amerikai mélyállam katonai-hírszerzési része máris egy új elnök mellett tette le a voksát. Ha pedig ez meg is történik, akkor az talán majd engedélyezi az új háborút. Ennek érdekében egy stabil alapot hoznak most létre, s talán pont ezt látjuk most mindkét országban. Amit ha Trump marad, akár fel is lehet majd csomagolni.
A jóval nagyobb stratégiai cél azonban nem közvetlenül Washington saját érdekeihez kötődik. Sokkal inkább ahhoz, hogy feltartóztassák azt a tömböt, amit egyébiránt az Ellenállás Tengelye néven ismernek. Vagyis, hogy megakadályozza egy erős libanoni-szír-iraki-iráni tömb kikristályosodását. Ami egy amerikai szövetséges elsődleges célja. Ebben a vetületben pedig az amerikai jelelétnek akár nagyon hosszú kifutása is lehet, hiszen minden eszközt megragad hozzá. Olyanokat is, amiket egyesek természetellenesnek tartanak.