Múlt héten Tunéziával foglalkoztunk, amit viszonylag elhanyagolt a világsajtó, dacára az elgondolkoztató eredménynek. Bár pár éve ugyanez a világsajtó, főleg a nyugatról irányított része, ünnepelte az ún. Arab Tavaszt a Közel-Keleten zajló demokratikus átmenet álcája alatt, ami mást sem hozott, mint pusztítást, most szinte vak ennek egyedüli jó eredményére, ami Tunézia. Ám a forgatókönyv, melyet egykor írtak egyeseknek ma is vonzó. Ugyan Tunézia most nem nagyon kapja el az érdeklődést, Irak és Libanon hetek óta válságban van. Ugyanazok a források pedig, amik olyan boldogan üdvözöltek minden változást 2011-ben a Közel-Keleten, most boldogan közvetítenek az eseményekről. Nem meglepő módon ezen államokban sokan már egy új Arab Tavaszról beszélnek, míg a tömegek az utcákon drasztikus változásokat követelnek, mégpedig nagyon is jogos igények alapján. Az események ugyanakkor sokakat emlékeztetnek Szíriára, s ez bizony sok aggodalomra ad okot. Főleg azok után, ami Algériában és Szudánban történt, ahol régóta fennálló uralmi struktúrák olvadtak le fokozatosan, ám egyelőre semmi stabil nem került ki belőlük.
Mi az annyira hasonló Irak és Libanon között? Igazából nem túl sok. Igen, mindkét állam arab többségű ország számos vallási közösséggel, akik döntő szerepet játszanak a politikában. Ám míg Irak egy síi többségű, olajban gazdag szövetségi állam egy kurd etnikumra épülő területi autonómiával, addig Libanon egy szolgató szektorra építő ország, ahol az etnikumok nem játszanak döntő szerepet, de a kormányon rengeteg vallási közösség osztozik, amelyek közül egyiknek sincs többsége. Irak közel négy évtizednyi háborún és óriási vagyona ellenére gazdasági nehézségen van túl, ebben pedig a Dā‘iš csak az utolsó véres fejezet. Libanon viszonylagos békében élt a polgárháború vége óta, legalábbis közel-keleti mércével mérve, mégpedig forrásai látszólagos hiánya ellenére viszonylag tisztes életszínvonalon. A különbségek tehát, melyek főként az élesen különböző politikai hagyományokból és történelemből fakadnak, jóval nagyobbak az egyszerű személőnek látszó hasonlóságoknál.
Van azonban két fontos hasonlóság, legalábbis a jelenlegi események tükrében. Mindkettő plurális és parlamentáris rendszer, amelyek nem egy mindenható vezető köré épültek, mint a legtöbb közel-keleti állam esetén. Ebben pedig minden párt saját politikai programot visz valamely etnikai vagy felekezeti közösséget képviselve. Így tehát bármilyen elégedetlenség nem egy emberrel szemben fejeződik ki, hanem a teljes poltikai rendszerrel szemben. Ám ezek a rendszerek, megint egy érdekes hasonlóság, a történelemnek egy erősen nyugat irányította pontján jöttek létre. Most azonban, ugyanezek a nyugatiak némi szimpátiát mutatnak a tüntetők felé és elégedetlenek az uralkodó réteggel szemben.
A másik furcsa hasonlóság Irak és Libanon között, hogy az utóbbi bő évtizedben egyre mélyebbre eveztek abba, amit egyesek Síi Félholdnak, másik az Ellenállás Tengelyének neveznek. Bárhogy hívjuk is, ez egy nagyon hathatós politikai-gazdasági-katonai közösség, mely Iránt tudja legerősebb partnereként, és ami nyíltan szembemegy a térség számára írt nyugati forgatókönyvekkel. Mindkét ország sokévnyi politikai bizonytalanságot élt meg, míg pont mostanában talált némi stabilitást, s pont ezt érte ezekeben a napokban alapvető megrázkódtatás.
Maga a tény, hogy két olyan ország, amely így, vagy úgy az iráni befolyási övezeten belül van s épp nemrég élt meg izraeli atrocitásokat, amik látszólag semmi célt sem értek el, el kell gondolkoztassák az embert, hogy miért pont ezek az államok élnek most meg válságot. Kint a terepen azonban, túl a teljesen jogos elégedetlenség abszolút őszinteségén, még sokkal nagyobb hasonlóságok vannak. Valójában olyan nagyok, mintha csak egyazon kottából játszanák ezeket, mögöttük pedig ott vannak ugyanazok a nagylelkű segítők.
Libanon: egy megtelt ülepítő
Libanonban most a probléma tárgya egy valóban óriási gazdasági válság, aminek mély gyökerei egészen a ‘90-es évekre mennek vissza. A kicsiny ország nagyban függ a libanoni diaszpórától és a külföldi anyagi segítségtől, úgy a Nyugattól, mint Szaúd-Arábiától. Ám abból adódóan, hogy az ország egyszerűen nem termel elég jövedelmet, dacára viszonylag fejlett gazdaságának és szolgaltató szektorának, az egész rendszer, és főként a dollárhoz kötötött libanoni valuta gyökeres újrarendezésre szorult. Főként a libanoni líra dollárhoz stabilan kötött árfolyama, hiszen ez a kettős rendszer vezetett el oda, hogy a gazdaság egy külföldi valután működik, míg az állami szolgáltatások és a fizetések annak a leértékelt helyi változatán. Nem ritka azt tapasztalni Libanonban, hogy a dollár vagy az euró teljességgel elsődleges valutaként működik. Minden mélyreható reform viszont olyan kormányt követel, ami nemcsak hogy stabil, hanem annyira stabil, hogy nyomás alá is helyezhető és akár időlegesen kész a népszerűtlenségre is. Ám a libanoni politikai rendszer maga teszi ezt szinte lehetetlenné.
Szinte csak amióta az állam létezik, volt egy kényes egyensúly a társadalom különböző felekezetű részei között. Az elnök maronita keresztény kell legyen, a miniszterelnök szunni, míg a házelnök síi. S ezek csak a legszembeötlőbb jegyek. A felekezeti megoszlás sokkal mélyebbre hatol. Ott van a közélet minden részében, és döntően felekezeti alapú pártokat hívott életre nagyon kevés és csakis részleges kivételekkel. Ez a rendszer, melyet legutóbb 1989-ben az aṭ-Ṭā’if-i egyezmény módosított, nagyban növelve a miniszterelnök szerepét az elnök kárára és kiegyenlítve az arányt a keresztények és a muszlimok közt, olyan helyzetet hozott létre, ahol reálisan nézve egy párt sem szerezhet többséget. Így aztán minden libanoni kormány egy mozaik kell, hogy legyen a – rivalizáló – pártok között. Ennek eredményeként a nagyobb pártok vagy beszálltak a kormányba, amiben aztán egymás ellen áskálódtak készülve a következő választásra, vagy kimaradtak és minden erejükkel a kormányt akarták megbuktatni, ami pedig az átalakítás helyett szabályos háborúkat folytatott a rivális pártok ellen. Ez döntően, de messze nem kizárólag a Ḥizb Allah-t súlytotta. Ebben a helyzetben igazi reformokat valóban nagyon nehéz elérni, míg pont maga a rendszer, aminek elsődleges feladata a főbb erők megbékítése és egy újabb polgárháború elkerülése, az államigazgatást felduzzasztotta és melegágya lett a nepotizmusnak és korrupciónak. Márcsak azért is, mert semmilyen hatásos elszámoltathatóságról nem lehet így beszélni. Miközben ez a rendszer sok tekintetben rendkívül demokratikus és sokszínű, remek példája a demokráciának, egyben félelmetesen működésképtelen is. Csak a példa kedvéért, a jelenlegi libanoni kormány 30 tagú, míg a mostani szír 33 – amiből 6 csak laza hatókörű államminiszter -, az egyiptomi 35 és a jordán 29. Az ország méretét elnézve ez valóban elképesztő. Ez a belső marakodás pedig folyamatos külső behatásokkal párosul.
Ez az a keretrendszer, ami eddig minden kormányt működésképtelenné tett, még ha éppen volt is kormány. Ám 2009 és 2018 között még választásokat sem tartottak, mert a Szíriában dúló háború Libanonra is kihatott. Míg a Ḥizb Allah benyomult segíteni a szír államnak, addig a térfél túloldalán a legnagyobb szunni tömb vezetője, Sa‘ad al-Ḥarīrī a fegyveres csoportokat támogatta. Amiért Szíria elfogató parancsot adott ki ellene. 2011 óta, mióta al-Ḥarīrī leköszönt a miniszterelnöki posztról, egy sor ügyvezető kormány váltotta egymást és gyakorlatilag politikai patthelyzet uralkodott. Ez kiválóan megmutatkozott abban, hogy nem voltak választások, illetve, hogy miután Mīšāl Sulaymān köztársasági elnök mandátuma 2014-ben lejárt, a parlament két évig nem tudott újat választani.
A normalitás 2016-ban kezdett visszatérni, nagyrészt annak köszönhetően, hogy a térség kezdett valamelyest lenyugodni és a szíriai kérdés is végleg eldőlt milyen irányt vesz. Azév októberében az a Mīšāl ‘Awn választatott elnöknek, aki a libanoni szír jelenlét régi ellensége, és aki 1990 és 2005 között száműzetésben élt. Az ő nevezése a versengő erők közt kötött egyességnek a része volt, hiszen ő jelenítette meg a legnagyobb szír ellenes keresztény csoportot, mégis 2006-ban egyezséget kötött a Ḥizb Allah-val. Ez utóbbi működőképes viszonyokat szavatolt a két fél között, ami ma is érvényben van. ‘Awn mozgalma, melyet veje, a jelenlegi külügyminiszter Ğubrān Bāsīl vezet, az új kormány egyik fő oszlopa lett, ami a korrupció elleni harcot tűzte zászlajára. Annak a stratégiának a részeként, hogy véget érjenek a belső harcok ‘Awn 2016 decemberében al-Ḥarīrī-t kérte fel kormányfőnek. A nemzeti egységben kifejeződő rendezés 2018-ban érte el a csúcsot, amikor kilenc év után végre ismét választásokat tartottak. Ezek után pedig gyakorlatilag ugyanaz az egységkormány maradt kormányon 11 pártot képviselve, élén al-Ḥarīrī-vel. Tehát röviden, a libanoni polgárháború után, túl a viszontagságos ‘90-es éveken, amikor az ország még mindig az izraeli megszállás ellen harcolt délen, majd a Cédrusos Forradalom után 2005-ben, ami véget vetett a szír katonai jelenlétnek, Libanon 2016-ban kezdett csak el épp a talpára állni. A kormány és a főbb állami hivatalok törvényessége épp a 2018-as választásokkal állt helyre. A kabinet pedig csak 2019 január 31-én állt fel. Így tehát al-Ḥarīrī ugyan már több mint 3 éve miniszterelnök, a jelenlegi libanoni kormány pont hogy nagyon is friss. Ebben pedig al-Ḥarīrī nem éppen az a nemzeti hős, aki egykor még 2009-ben lenni szeretett volna, hanem egy ügyintéző, egy politikai fogoly a jóval befolyásosabb keresztény Szabad Hazafias Mozgalom – ‘Awn pártja – és a síi Ḥizb Allah között. Ezt pedig szem előtt kell tartania a mostani események kapcsán. Arról pedig, hogy milyen ember is al-Ḥarīrī álljon csak itt egy példa a sok közül.
Bár ugyanazok a nevek forognak a libanoni politikában az utóbbi 15 évben, ezek az események a megágyaztak a korrupciónak, ami lehetővé tette, hogy az ország szépen elmerüljön az adósságban. A kisebb költségvetés és a lefaragott hiány ígéretéért cserében 2018 áprilisában egy óriási külső segély csomagról született megállapodás. Durván 11 millió dollárt, többségében hitelt, de 860 millió dollár értékben közvetlen támogatást pumpáltak a libanoni gazdaságba, a donorok pedig a Világbank, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, valamint Szaúd-Arábia voltak. Az egész korrupcióellenes program eleve csak 2016-ban indult az elnök részéről, aminek csak 2018-ban született némi stabil alapja és politikai felhatalmazása. Azóta azonban visszatérő ügy lett a legtöbb nagy párt esetében, amivel rendszeresen foglalkoznak. A szaúdi támogatás azért volt meglepetés, mert 2017 áprilisában Szaúd-Arábia gyakorlatilag túszul ejtette az odalátogató Sa‘ad al-Ḥarīrī miniszterelnököt, lemondásra kényszerítette, és a túszdráma csak erőteljes francia behatásra oldódott meg. Valószínűleg nem épp véletlen, hogy a libanoni-szaúdi gazdasági vegyesbizottság csak 2018 szeptemberében kezdett egyáltalán működni. Al-Ḥarīrī egykor Szaúd-Arábia támogatottja volt, főként első kormánya idején 2009 és 2011 között, de azóta láthatóan kegyvesztett lett. Azóta a szaúdiak új növendéket találtak Samīr Ğa‘ğa‘, egy maronita keresztény személyében, aki a polgárháborúban egykor a nagy maronita családok intézője, olykor szabályos kivégzőembere volt. Olyan sokkoló múltja van, hogy a polgárháború után bár amnesztia volt, mégis ő lett az egyetlen nevesebb ember, aki börtönbe került, s 11 évet töltött ott 1994 és 2005 között.
Két további szempontot érdemes figyelembe venni, amik jól megmutatják a libanoni helyzet súlyos belső ellentmondásait. A viszonylag kicsi országnak anyagi gondjai voltak már a polgárháború előtt is, amiből meglepően gyorsan talpra tudott állni. Évtizedek óta nagyszámú palesztin menekültnek ad otthont, akik idővel állandó lakosok lettek, olcsó munkaerővel táplálva a libanoni fekete gazdaságot. Helyzetük épp idén nyáron jutott ismét töresponthoz, amikor ez ismét az egész libanoni politikai közélet aggodalma lett, ahogy ezzel is már többször foglalkoztunk. Ez a már eleve nem könnyű helyzet találkozott a szír menekültek gondjával, akik tovább növelték az illegális foglalkoztatást. A kereskedelem és a behozatal leállása Szíria felől szintén gondot jelentett, ám bizonyos elemeknek nagyon is jövedelmező lett, hiszen a masszív csempészetből vagyonokat lehetett keresni. Így tehát a menekült kérdés, lett légyen az palesztin vagy szír, ugyan sokaknak volt kibírhatatlan, főleg a középosztálynak, aminek egyre zuhant az életszínvonala, ez nem olyasmi, amihez az elit szeretett volna hozzányúlni. Merthogy nagyon hasznos oldalai is vannak.
Libanon másik abszurd oldala, hogy miközben a kormányok jöttek és mentek, sokszor épp csak kitöltötték az űrt, addig az ország egyik legstabilabb intézménye épp a központi Libanoni Bank volt. Igazgatója, Riyāḍ Salāma, egy pártfüggetlen maronita, nemcsak a Libanoni Bankot vezeti 1993 óta szakadatlanul, de egy sor ellenőrző testületet is, beleértve a Legfelsőbb Banki Tanácsot. De felügyelő bizottsági tag az IMF-ben és az Arab Valutaalapban is. Vagyis nemcsak, hogy szinte minden szegmensét irányítja a libanoni gazdasági életnek, de elképesztő kapcsolatai vannak a nyugati és arab pénzcsapokhoz is. Meglepő lenne egy ilyen kis országtól, de jobban érthető egy ilyen helyzetből adódóan, hogy ez az ember az amerikai hírcsatornák rendszeres vendége. Miközben pedig a libanoni lakosság közel harmada a szegénységi küszöb alá süllyedt az utóbbi évtizedben, Salāma karrierje nemcsak a politikai válságokat élte túl, hanem az olyan botrányokat is, mint amikor kitudódott a fia párizsi esküvője idén tavasszal. Merthogy az esküvő még az Oscar gáláját is szégyenben hagyta.
Aztán elkezdődött
Ennek a hatalmas mozgalomnak a kezdetei most Libanonban kezdenek a feledés homályába veszni az új fejleményekkel, mégis igen érdekesek és fontosak. Merthogy ezek az apróbb részletek sokat elmondanak a jelenség természetéről.
A libanoni gazdaság már fenyegető válságban volt jó egy éve, amikor október 17-én a kormány összeült megvitatni a jövő évi költségvetést. Ez igen kritikus pillanatban történt, mert hetek óta üzemanyag hiány volt, korlátozások voltak a dollár használatában, pletykák keringtek a fizetések ki nem fizetéséről és a libanoni líra árfolyama kezdett elszállni. A kormányülésen felvetett ötletek között ott volt a lépcsőzetes ÁFA emelés és egy díjkivetés is a net alapú telefonszolgáltatásokra, mint amilyen a Facebook (Messenger), vagy a WhatsApp. Máig tisztázatlan hogyan, de ezeknek híre ment és teremészetesen felháborodást szültek. Kiváltképp az internet adó. Azon az estén a tüntetők egy kis csoportja, minden becslés szerint pár száz, az utcákra vonult Bejrútban és megbénította a főváros központját. Épp ugyanebben az időben a Köznevelési és Felsőoktatási Miniszter, Akram Šihayb itt hajtott keresztül a konvojával, amit a tüntetők megtámadtak és az egyik testőr többször a levegőbe lőtt. Šihayb egy eleve ellentmondásos figura, a Walīd Ğunblāṭ által vezetett Progresszív Szocialista Párt két drúz miniszterének egyike. Maga Ğunblāṭ még a régi elit oszlopos tagja a polgárháború éveiből, Libanon egyik legnagyobb drúz vezetője, aki valaha pont olyan nemzeti vezető szerepre pályázott, mint al-Ḥarīrī és igen színes életutat járt be. Bár rengetegszer váltott már oldalt, 2005 óta stabilan a Szíria ellenes csapatra fogadott, az utóbbi években azonban kezdett erősen háttérbe szorulni. Most azonban döntő szerepet játszik az eseményekben. Az első események után Ğunblāṭ kiadadta a testőrt a hatóságoknak és támogatta a tüntetéseket, de sokkal érdekesebb, hogy 18-tól, amikor a tüntetések kezdtek tömegessé válni, Šihayb elrendelte minden oktatási intézmény zárva tartását. Ezt a döntést aztán csak október 30-án írta felül 31-ei hatállyal, de csak miután a libanoni hadsereg elkezdte erővel megnyitni az utakat. Igen elgondolkoztató, hogy egy már eleve sokat kritizált miniszter miért vitte a konvoját aznap este a belvárosba, hogyan ismerték fel, miért döntött a konfrontáció mellet mikor el is hagyhatta volna a helyszínt, ám az incidens után miért záratta be az iskolákat, ami nyilvánvalóan felduzzasztotta a tüntetések.
A következő nap, 18-án, amikor még az adóemelés és az egész internet adó ügye meg csak szóbeszéd volt, óriási tüntetések kezdődtek az egész országban, majd támadások voltak a Ḥizb Allah, a vele szövetséges síi Amal párt és az ‘Awn féle Szabad Hazafias Mozgalom ellen. Az egész mozgalom, ami főként a nagyszámú külföldi diaszpóra körében egy óriási fesztivál képét öltötte, valójában tele volt riasztó és erőszakos jelenetekkel. A főbb utakat a fővárosban és a nagyobb városok között lezárták a tüntetők. Mi több, sok esetben igen messze a média ünneplő kameriának látószögétől, szabályos útonállás kezdődött bizonyos pontokon, ahol ismeretlenek blokádokat állítottak fel és igazoltatásokba kezdtek, nagyban emlékeztetve a polgárháború éveire. Politikai szinten azonban, bár az egész gazdasági okokból indult és a közfelfogás szerint a korrupció és a nehézségek ellen küzd, követelések jelentek meg a “rezsim” megbuktatásáról, egyes csoportok pedig a Ḥizb Allah lefegyverzését kezdték követelni.
A másik oldalon viszont Ğunblāṭ és a másik sötét figura, Samīr Ğa‘ğa‘ üdvözölték a tüntetéseket. Ők voltak az elsők, akik a kormány feloszlatását sürgették, aztán Ğa‘ğa‘ volt aki ki is húzta alóla a szőnyeget, amikor október 20-án lemondatta minisztereit. Érdekes az is, hogy bár a tüntetéseket elvileg az internet adó váltotta ki, al-Ḥarīrī miniszterelnök október 17 után már nem tartott kormányülést, de a telekommunikációs miniszter Muḥammad Šukayrt, aki az egész ötlet atyj, és aki a saját pártjának a tagja, őt sem mentette fel. Ehelyett október 18-án beszédet intézett a lakossághoz, 20-án pedig egy megszorításoktól mentes reformcsomagot ígért, a miniszterek fizetését pedig a felére csökkentette. Ebben a kritikus helyzetben ez csak olaj volt a tűzre, egy nagyon szánalmas megoldás, ami ugyanakkor nagyon őszintétlen is volt, hiszen ha valóban volt ilyen csomag a társolyban, akkor miért merültek fel a megszorítások eleve? Szintén érdekes, hogy a program eleve halálra volt ítélve, hiszen október 28-án Riyāḍ Salāma interjút adott a CNN-nek, amiben azt mondta, hogy az ország csak napokra van az összeomlástól. Ugyan azonnal visszakozott, hogy a szavait megmásították és ő nem azonnal várható összeomlásról beszélt, hanem egy rövid távon fenyegető helyzetről, a videó bizonyíték egyértelmű. Azóta a helyzet lassan de biztosan romlott. Al-Ḥarīrī felajánlotta lemondását, amit ‘Awn elnök először elutasított, mivel először le akarta nyugtatni az embereket. Mindeközben Ğa‘ğa‘ követői javát az utcán tartotta és azt állította, hogy a tüntetők ellen a Ḥizb Allah támogatói követtek el atrocitásokat. Az állításnak egyelőre semmi alapja nem bizonyosodott be, de nagyon erősen felkapta a nyugati és az izraeli média. Ebben a helyzetben pedig Ğa‘ğa‘ új kormányt követelt, még pedig az pártjának többségével.
Azóta már al-Ḥarīrī is lemondott, ám hogy mi volt erre a válasz és hogyan kapcsolódik mindez Irakhoz és még sok más példához, azzal jövő héten folytatjuk.