Bár az utóbbi hetekben a Közel-Kelet azoktól a fejleményektől volt hangos, amik az öbölben, Jemenben, legutóbb pedig éppen Szíriában zajlottak, nagy dolgok történtek az arab nyugaton is. Még most is a libanoni tüntetések eseményei uralják a szalagcímeket, ami valahol jogos is, hiszen a dolog kimenete még nem ismert és joggal aggaszt most sokakat, ám mindeközben valódi, és még sokkal inkább kézzel fogható változás történt Tunéziában. Több hónapnyi felfűtött kampányolás után az észak-afrikai ország két elnökválasztási forduló és parlementi válaszások tanúja volt. Az eredmények pedig rengeteg kérdést vetnek fel.
A változás a Karthágó Palotában egyszerre szimbólikus és nagyon is fontos az egész térség számára. Szimbólikus abban az értelemben, hogy ez a harmadik nagy választás az ország erős emberének, Zayn al-‘Ābidīn ibn ‘Alī-nak a 2010-es bukása óta, mely beindította az általunk csak Arab Tavasznak ismert tragédiát. Minthogy pedig ez volt gyújtópont, s sokan ezt tekintették nyolc éve az arab világ által áhított demokratikus változás legtisztább példájának, Tuniézia sorsa mindig is döntően fogja befolyásolni az eseménysor megítélését. Még ha annak minden más lánca nagyon messze is esik a tunéziai példától. A választások ugyanakkor nagyon fontosak is voltak, úgy belső, mind regionális okokból.
A 92 éves Bāğī Qā’id as-Sibsī elnök elhúnyt, ez pedig előbbre hozta a már amúgy is novemberre kitűzött választásokat. Ahogy az első választások 2011-ben az iszlamista körök győzelmét hozták, a második 2014-ben pedig már a velük való elégedetlenséget mutatta, részben a korábbi elitet hozva vissza, most az volt a kérdés, hogy ki kerül ki győztesen. Az parlamenti választások eredményei még nem világosak, de az elnökválasztásé igen meglepő.
Tunézia sok szempontból bír most különleges fontossággal. Amint ezzel már júniusban foglalkoztunk, Tunéziát alapjaiban rázták meg azok a hírek, hogy az állam és a kormány folyamatosan közeledik a diplomáciai kapcsolatok kiépítése felé Izraellel. Ugyanakkor az tunéziai biztonság folyamatosan romlik az utóbbi években, amit politikai gyilkosságok, túristák, de még a biztonsági szervek ellen a fővárosban is elkövetett terrortámadások jellemeztek. Ez nem épp jelentéktelen a térségben, hiszen Líbia komoly aggodalmat okoz a szomszédainak és térségbeli hatalmak küzdőtere lett az utóbbi években. Ebben a tekintetben Tunézia szerepe kiemelten fontos, mert ha Tunézia is politikai káoszba süllyedne, akkor az újabb gondot jelentene a szomszédoknak. Főként a legbefolyásosabbnak közöttük, Algériának, ami bár most maga is földcsuszamlásszerű változásokat él át, komoly szerepet kezdett játszani Tunézia belbiztonságában. Valószínűleg nem véletlen, hogy a megválasztott új elnök, Qays Sa‘īd már a kampány során is többször kijelentette, hogy egy kiegyezés Izraellel legfelsőbb árulással ér fel, illetve, hogy Tunézia sosem lesz zavarkeltés, vagy veszély Algériának. A választások a demokratikus intézményrendszer óriási sikerét hozták, hiszen soha nem látott mennyiségű jelölt mérettette meg magát az elnökségért. Ezek végül egy, a hatalom berkein kívüli függetlent juttattak hatalomba és óriási változást okoztak a parlamentben. De vajon ez a 61 éves jogászprofesszor képes lesz-e tartani ezt a látszólag arabpárti vonalat, miközben még mindig igen messze vagyunk a kormányalakítástól és a politikai paletta is minden korábbinál töredezettebb?
Önkényből demokráciába. Az előző két választás.
Tunézia kapott először lángra az Arab Tavasz során 2010-ben, mely megbuktatta az akkor már 23 éve hatalmon lévő Zayn al-‘Ābidīn ibn ‘Alī elnököt. Bár mostanára már tudjuk, hogy sok hatalom volt érdekelt ebben a változásban és a tüntetések javát kívülről szervezték, a változások viszonylag gyors menete és a viszonylag kis számú veszteség, főként Egyiptommal, Jemennel, Líbiával, vagy Szíriával összehasonlítva, idealizált fényben tüntette fel a Jázminos Forradalmat. Ez még az arab világban is így van, holott Egyiptom, Líbia, Szíria és Jemen keserű példái után az már elfordult az Arab Tavasz idealizálásától. De a tunéziai forradalom képe sosem változott meg igazán.
Egy hosszabb folyamat után, amiben a régi elit megpróbálta megtartani a lehető legtöbbet a hatalmából, 2011 októbrében, vagyis a forradalom után közel egy évvel választásokat tartottak, ez pedig az iszlamista mozgalmak elsöprő sikerét hozták. A legnagyobb győztes a Rāšid al-Ġannūšī vezette an-Naḥda, a török AKP-re nagyon hasonlító tisztán iszlamista párt, illetve a Munṣif al-Marzūqī vezette Kongresszus a Köztársaságért (CPR), a Muszlim Testvériség helyi lerakata lettek. Együtt döntő fölénybe kerültek a parlamentben, helyzetüket pedig tovább erősítette, hogy 2011 decemberében a nemzetgyűlés al-Marzūqī-t választotta elnökké. Az új kormány nagy együttérzést mutatott a többi, akkor az arab világban feljövőben lévő iszlamista mozgalom iránt, főként Líbiában és Szíriában. Nem bizonyult ugyanakkor képesnek arra, hogy sikeresen átalakítsa az államot és újra felvirágoztassa a gazdaságot. Ahogy 2014-re a többi arab országban az Arab Tavasz eredményei kezdtek keserű fordulatot venni, kezdett kifogyni a lendület az iszlamizmusból és megindult a visszarendeződés. Két politikai merénylet siettette az iszlamisták visszaesését Tunéziában. A Šukrī Bil-‘Ayd elleni merénylet 2013 február 6-án, illetve a Muḥammad Braḥīmī elleni 2013 július 25-én. Mindketten a Népi Mozgalom korábbi tagjai voltak, az akkori szocialista-szekuláris ellenzék egyik pártjáé. Mindkét merényletet iszlamista elkövetőknek tulajdonították, akiktől úgy hírlett, és ez is volt a közvélekedés, hogy az an-Naḥda-hoz kötődtek. Ezek a botrányokat, melyek már akkor utcai összecsapásokhoz vezettek, tovább súlyosbították az akkori belügyminiszter, Luṭfī bin Ğiddū kijelentései, melyek szerint bizonyos állami szervek aktívan közreműködtek abban, hogy fiatal tunéziaiak iszlamista terrorcsoportokhoz csatlakoztak Szíriában, lányok pedig ún. “szexuális dzsihádot” folytattak ott. 2014-re, részben az új alkotmány elfogadása körüli ellentétek miatt, a kormány széthullott és új választásokat írtak ki 2014 októberére.
A 2014-es parlamenti választások azon kérdés körül forogtak, hogy vajon az an-Naḥda meg tudja-e őrizni a hatalmát, esetleg még növelni is tudja azt, vagy a szekuláris-baloldali ellenzék megálljt tud-e parancsolni az iszlamista előretörésnek. A két fő versenyző az an-Naḥda és a Nidā’ Tūnis (Tunézia Felhívása) voltak, mely utóbbi egy laza egység volt a korábbi baloldal és az előző vezetés pár nagyágyúiból, élükön Bāğī Qā’id as-Sibsī-vel. As-Sibsī valaha az ország legendás első elnökének, Ḥabīb Būrqība-nak volt a kegyeltje. Míg az an-Naḥda visszaesett, főként a szegényebb délen nyerve, addig a Nidā’ Tūnis nagy győzelmet aratott, 86 helyet szerezve a 217-ből. 2014 decemberében aztán as-Sibsī, aki a Būrqība korszakban döntő belbiztonsági posztokat töltött be és 2011 után rövid ideig miniszterelnök is lett, még az első Ibn ‘Alī utáni elnökválasztást is megnyerte al-Marzūqīval szemben. Az új kormány egy döntően centralista-szekuláris irányítás lett a Nidā’ Tūnis vezetésével, bár később az an-Naḥda is támogatta azt. Az igazi kérdés azonban az volt, hogy ez vajon csak a régi gárda pillanatnyi visszatérése volt-e, vagy egy új, progresszívabb formáció születéséé, ami idővel majd alternatíva lehet a már jóval szervezettebb an-Naḥda ellen. A válasz idén jött el, hiszen az október 6-ai választásokon a Nidā’ Tūnis 86 képviselői helyről 3-ra esett vissza. Ez azonban döntően annak volt köszönhető, hogy pártok váltak ki belőle, s csak részben az igazi változás hiánya miatt.
Ez az óriási változás és az eddigi kormánypárt teljes széthullása óriási gazdasági és biztonsági aggodalmuknak is betudható. Ha az an-Naḥda-CPR kormány a politikai gyilkosságok és a szíriai háborúban való részvétel miatt bukott, akkor a Nidā’ Tūnis kormány idejét még sokkolóbb, nyiltan terrorista merényletek árnyékolták be. Alig fogott neki az új vezetés a gazdaság elkeseredett átszervezéséhez, amikor 2015 március 15-én három terrorista támadta meg a Nemzeti Bardo Múzemot a Parlament közvetlen közelében 22 embert megölve és további 50-et megsebesítve. Nem is sokkal később, 2015 június 26-án egy másik támadás következett a Sūsa melletti tengerparton 38 túristák ölve meg. Aztán 2015 november 24-én egy a köztársasági őrezred tagjait szállító buszt robbantott fel egy öngyilkos merénylő, 12 katonát ölve meg a fővárosban. Azév decemberében egy jelentés már 7000 főre tette a Dā‘išhoz csatlakozott tunéziaiak számát, akiknek java a főváros tágabb környékéről és délről származott. A helyzet a további romlás mindenáron való megakadályozását követelte meg és teljesen paralizálta a kormányt, ami képtelennek tűnt a további merényletek és a terroristák hazatérésének megakadályozására. Egy belső jelentés 2016 januárjában tökéletesen mutatta, hogy milyen rossz a helyzet, rámutatva, hogy pusztán 2016 január elseje és a hónap közepe között a biztonsági szervek 6 terrorista sejtet számoltak fel és több mint 6300 rajtaütést végeztek. Abban a hónapban óriási tüntetések kezdődtek az ország középső részein, főleg gazdasági okokból, de a hatóságok terrorista beszivárgást gyanítottak mögötte. Január 22-én Ibrāhīm al-Ḥaddād nyugalmazott vezérőrnagy arra figyelmeztetett, hogy a helyzet rendkívül súlyos és állandó terrorista beszivárgás zajlik a líbiai és az algír határon keresztül. Szavai nagyon is helytállónak bizonyultak, mert 2016 január 28-án terroristák próbáltak meg betörni a Líbiából és összecsaptak a hadsereggel, ami egyre képtelenebbnek bizonyult a határ ellenőrzésére. Nem sokra rá terroristákat fogtak el Qayrawān-ban és a hadsereg Líbiából bejövő fegyverszállítmányokat fogott el. A helyzet annyira rossz volt, hogy sürgős külföldi segítséget kellett igényelni és novemberre már a köztársasági elnök is beismerte, hogy amerikai drónok segítik a határőrizetet. A sokkal kézzel foghatóbb segítség azonban Algériából érkezett, abból az országból, ami joggal aggódott, hogy esetleg Tunézia káoszba süllyed. Algír már 2014 végén negyedmillió dollárt adott a tunéziai biztonsági szervek megerősítésére, majd 12 ezer katonát küdött a határra. Algéria nagyon erősen lobbizott egy erősebb gyüttműködésért, aztán 2017 márciusában a két ország egy biztonsági protokollt írt alá, aminek értelmében az Algír szolgálatok sokkal aktívabb szerepet vállalhattak a terrorellenes műveletekben. Jól mutatta milyen komoly gondot jelentett Algériának Tunézia, amikor 2018 márciusában egy terrorista hálózatot kapcsolatak le Algériában, ami Tunézián keresztül fegyvereket csempészett be Törökországból és támadásokra készült.
Mindeközben a gazdaság romokban állt, hiszen 2015 elején, de még 2016-ban is az országot komoly tüntetések rázták meg minden szektorban, köztük a rendőrség körében is. 2016-ra túrizmus, ami a gazdaság egyik fő pillére volt, látványosan visszaesett. Minden kísérlet ellenére 2016 januárjában a kormány is beismerte, hogy a korábbi foglalkoztatási tervek csődöt mondtak és egy teljesen újat sürgetett 2020-ig. Ez messze nem volt egy egyszerű feladat, hiszen ezen idő alatt az európai országok nagy nyomást helyeztek Tunéziára, hogy fogadjon vissza menekülteket. Példának okáért Németország 2016 januárjában Tunéziát biztonságos országnak rangsorolta és elkezdte a menedékkérők visszatoloncolását. Az azonban egyáltalán nem volt világos, hogy itt csak tunéziaiakat küldenek-e vissza.
Valószínűleg az utolsó csepp a júniusi botrány volt, mely rávilágított, hogy a kormány máris jó úton haladt egy Izraellel való megegyezés felé, izraeli túristák pedig szabadon és törvényesen beengedve úgy járták a tuniszi utcákat, mintha csak a saját hazájukban lennének. Ám ettől még a választások nem kedveztek az an-Naḥda-nak sem. Bár első helyen végzett, csak 52 helyet szerzett a nemzetgyűlésben, vagyis 2014 óta újabb 17 helyet vesztett. A kormány mandátuma végére némileg visszanyerte az irányítást, de egyértelmű volt, hogy nagy változásokra van szükség. Ez elkerülhetetlenül be is kellett, hogy következzen, hiszen a Nidā’ Tūnis széthullott, amint nagyobb csoportok szakadtak ki belőle és a legikonikusabb személyisége, az elnök is elhúnyt.
A parlamenti választások.
2018 végére nyilvánvaló volt, hogy a Nidā’ Tūnis nem tudja megőrizni a hatalmat, ez pedig siettette a frakciók kiválását. Tisztán látszó folyamat volt ez, ám a legnagyobb csapás akkor érkezett el, amikor a köztársasági elnök, a párt legnagyobb neve 2019 júliusában elhúnyt. Ez felgyorsította a párt erózióját, annak ellenére is, hogy az akkor már 92 éves politikus biztosan nem vállat volna még egy mandátumot. Ebben a folyamatban a legnagyobb győztes egy teljesen újonnan alapított kiszakadó párt, a Qalb Tūnis (Tunézia szíve) lett, amit június 20-án egy bizonyos Nabīl al-Qaruwī alapított. Al-Qarūwī szintén komoly szerepet játszott az elnökválasztásban, ám ő az új üzleti elitet képviselte a Nidā’ Tūnis-on belül, ami világosan szakított a régi elittel.
Egy másik fő nyertes a szintén frissen alapított Taḥyā Tūnis (Éljen Tunézia) lett az agrármérnök egyetemi tanár Yūsaf aš-Šāhid vezetése alatt, aki 2016 óta a miniszterelnök volt és keményen küzdött az iszlamista előretörés ellen. Egyik legismertebb lépése a teljes arcot takaró fátylak teljes betiltása volt 2019 júniusában, hivatalosan biztonsági okokból. A programja erősen szekuláris-liberális volt, egyfajta visszatérés a Būrqiba korszakhoz. Viszonylag komoly sikere arra utal, hogy a válsztók nem teljesen büntették az előző kormányt, hanem az sokkal inkább szétesett.
Ezek a jelek, együtt az an-Naḥda viszonylagos visszaesésével azt jelentenék, hogy az iszlamista hullám világosan visszaesőben van és van némi nosztalgia is a 2011 előtti, biztonságosabb világ iránt. A választók az új pártokat kedvelték, illetve azokat a régieket, amiknek határozott szekuláris elköteleződése volt, mint a Nép Mozgalma, ami hatodikként futott be. Figyelemre méltó azonban a Szabad Dustūrī Párt (Ḥizb ad-Dustūrī al-Ḥurr) szintén viszonylag jó szereplése 17 mandátummal, mely az ötödik helyet jelentette. Ugyanis ez a 2013-ban alapított – és 2016-ban átnevezett – párt tisztán 2011 előtti emberekből áll. Ez gyakorlatilag a korábbi állampárt, melyet 2011-ben eltiltottak, de még 2014-ben is komoly megkötések közt indult.
Ugyanakkor a politikai iszlamizmus sem vesztette el teljesen a választók kegyét. Nemcsak azért, mert az an-Naḥda lett a győztes, hanem mert számos új, agresszívabb iszlamista formáció is jól szerepelt. Ezek egyike a Karāma, azaz a Megbecsülés Koalíció (I’tilāf al-Karāma), mely 2019 februárjában három helyi Muszlim Testvériség lerakatból alakult. Ezek az Igazság és Fejlődés Párt, a Reform Frontjának Pártja (Ḥizb Ğabhat al-Iṣlāḥ), Tunézia első kinyilvánítottan iszlamista pártja, és a CPR. Míg ez a koalíció a negyedik helyen végzett, számos más, kisebb, régivágású frakció is bejutott a parlamentbe, mint a Ḥizb ar-Raḥma (A Kegyelem Pártja), vagy a Tayyār al-Maḥabba (Szeretet Mozgalma), bár jóval szerényebb eredményekkel.
Ezeken túl számos, összesen 20 harmadikutas, populista, vagy gyűjtőpárt, általában új alakulat jutott be, illetve 12 független képviselő is. Ez valóban nagy győzelmet jelent a demokrácia számára, de egyben igen meg is nehezíti egy stabil kormány kialakítását. Az iszlamista erők még együtt sem tudják elérni a szükséges 109 helyet a 2017 fős nemzetgyűlésben. De épp így az öt legnagyobb szekuláris erő összeállva sem, ami azt jelenti, hogy még ebben az esetben is a kispártokból kellene halászgatniuk. Arról nem is beszélve, hogy köztük is óriási a széthúzás, hiszen míg van ami tisztán a régi állampárt képviselője, addig mások már az új üzleti elitet jelentik. Ez olyan utat jelöl ki, melyben néhány szekuláris párt alkut köt pár iszlamistával. Az an-Naḥda nyilván a legkézenfekvőbb erre a szerepre, hiszen már a korábbi kormányt is támogatta, ám azzal, hogy a támogatottsága folyamatosan esik, minden pártnak kockázatos hozzá kötni a sorsát. Végtére is, a legtöbb párt épp az iszlamista előretörés megállításával kampányolt. Szintén fontos, hogy egy ilyen széles koalícióban a pártok egymás rovására versenyeznének, ami ellehetetlenítene minden hatékony kormányzati munkát.
A harc egy működőképes koalícióért még mindig élesen zajlik és egyelőre meg keveset lehet tudni. A Karāma Koalíció máris bejelentette, hogy biztosan az új kormány része lesz, de semmi szín alatt nem áll össze a Szabad Dustūrī-val, vagy a Taḥyā Tūnis-szal. Természetesen az an-Naḥda-ra, mint természetes szövetségesre tekintenek, de egyelőre a megkért ár még igen magas. A Nép Mozgalma is bejelentette már, hogy kész összebútorozni az an-Naḥda-val, de ezért cserébe a miniszterelnöki és számos döntő miniszteri posztot kérnek cserébe. Egyelőre úgy tűnik, hogy most mindenki az an-Naḥda-nak udvarol és egyelőre az idő nekik kedvez. Tekintve, hogy messze ők a legnagyobb párt aligha lesznek majd megkerülhetőek. Rāšid al-Ġannūšī pedig most jobban el van foglalva külkapcsolati építésével, semmint hogy a kormányalakítással fárasztaná magát. Október 21-én már Isztambulba ment Erdoğannal találkozni, aki mozgalma legnagyobb támogatója.
Ezt az új kormányt megalakítani nyilván nehéz feladat lesz, de egyben tartani majd azt hosszútávon még ennél is nehezebb. Ami akár sokkal egyszerűbb is lehetett volna, ha Nabīl al-Qaruwī megnyerte volna az elnökválsztást. Ez a Qalb Tūnis-t az ország legbefolyásosabb pártjává tette volna, ám a választók másképp döntöttek.
Az elnökválasztás.
Ha a parlamenti választások eseménydúsak voltak, akkor semmi kevesebbet nem lehet elmondani az elnökválasztásról. Összesen 26 jelölt indulását hagyták jóvá, akik közül 8 független volt, bár csak néhány mögött nem állt ott valamelyik párt. A főbb pártok saját vezetőiket indították jelöltként. A nagy kivétel ismét csak az an-Naḥda volt, ami a párt elnökhelyettesét indította, ‘Abd al-Fattāḥ Mūrū-t, aki Ġannūšī régi barátja és egy jól ismert muszlim hittudós. A folyamatot némileg beárnyékolta a választójogi törvény nyári változtatása. Az új verzió el akart tiltani az indulástól minden olyan jelöltet, akinek már van priusza, vagy aki olyan civil szervezethez kötődik, ami külföldről kapott támogatást. Ez ugyan elég logikusnak hangzik, ám a közvélekedés szerint ez kifejezetten két jelöltnek szólt. Ulfa Tarrās-nak egy kisebbik pártból és Tunézia egyik legnagyobb mágnásának, Nabīl al-Qaruwī-nak. Ez végül nem valósult meg és al-Qaruwī rajthoz állhatott. Egy sor televíziós vita után a jelöltek között, ami igazán irigylésre méltó jelenség, a választások első fordulóját szeptember 15-én tartották, amin al-Qaruwī másodikként jött ki 15%-kal. A győztes azonban egy független jelölt, Qays Sa‘īd lett, aki 18%-ot kapott. Ők ketten mérettették meg magukat a második fordulóban október 13-án, ahol Sa‘īd több mint 72%-ot kapott. Ez nem is elsősorban a saját személye szempontjából kiemelkedő, hanem az ellenfél miatt, akivel szemben győzött.
Nabīl al-Qaruwī egyszemélyben jeleníti meg az új vállalkozói elitet, aki a karrierjét olyan nagy európai cégek vezetésénél kezdte, mint a Palmolive, vagy a Henkel, majd átnyergelt a média világára. Amikor a 2000-es években hazaköltözött és egy saját céghálót épített ki, melyek java a médiában volt érdekelt számos helyi érdekeltséggel szerte Észak-Afrikában. A cégbirodalom ékköve a Nessma (Nisma – fuvallat) tv, Tunézia egyik első magáncsatornája, és az egyik legnézettebb is. 2007-ben olyan partnerekkel alapította ezt a céget, mint Silvio Berlusconi. A 2010-es tüntetések alatt arra használta ezt a hátteret, hogy bemutassa az eseményeket és támogassa a változást, ami hamarosan át is változtatta a tv állomást egy napi 24 órás hírcsatornává. Hamarosan azonban szembe találta magát az akkor éppen felívelőben lévő iszlamista vonallal, amikor a Nessma leadta a híres Persepolis című filmet. Ez az 1979-es Iráni Iszlám Forradalmat mutatja be erősen kritikus szemmel, amit a muszlim világ sok részén iszlámellenesnek tekintenek. A cég vezetőjeként al-Qaruwīt el is marasztalták, s ez majdnem lehetetlenné tette most számára az indulást. Hamarosan összeállt a régi elittel és a Nidā’ Tūnis egyik fő embere lett. Amikor aztán elszakadt onnan, akkor médiabirodalmát a saját kampánya szolgálatába állította és óriási anyagi hátterével az egyik legesélyesebb jelölt lett hirtelen. Ez be is juttatta a második fordulóba, de mivel a választások egyik fő témája épp a korrupció és a megélhetés volt, a mágnás rosszul szerepelt az egyetemi tanár ellenében. Al-Qaruwī valóban ellentmondásos figura, aki jól élt a régi világban, de az új rendszer alatt is szépen gyarapodott. Kiváló kapcsolatai vannak az európai politikai körökkel, nem csak Berlusconival, de ugyanakkor az algír katonai elittel és állítólag az izraeli Moszaddal is. Az egész személyiség sok olyat testesít meg, amit a tunéziaiak meggyűlöltek az utóbbi nyolc évben. A gazdag vállalkozót, aki épp most akarja bevásárolni magát a politikába. Balszerencséjére a fő rivális egyáltalán nem ilyen típus volt.
Qays Sa‘īd jogot tanított a Tuniszi Egyetemen. Szerény, de művelt családból származik és mégis eljutott oda, hogy az Arab Liga egyik jogi tanácsadója legyen. Közelismerésnek örvendő alkotmányjogász. Karrierje java a 2011 előtti világhoz köti, ám soha nem volt aktív a nagypolitikában és nem tartozott egyetlen párthoz sem. Távol maradt közélet nagy harcaitól és viszonylag ismeretlen volt, amíg idén el nem indult az elnöki címért. Szerény, vallásos, de szekuláris álláspontú és a pánarab ügyeket szívén viselő embernek ismerik. A júniusban kitört botrány egy esetleges kiegyezesről Izraellel megdobta a kampányát, sikere pedig valószínűleg nagyban köszönhető annak, hogy egy párt sem állt be mögé. Ahogy most is, egy párt felé sem mutat semmi szimpátiát.
Kérdéses jövő.
A szavazatok teljes szórása a pártok nagy száma között és az a tény, hogy főleg az új formációk jártak jól, amíg a régebbi pártok visszaestek, valamint az, hogy a végén egy régi vágású pártfüggetlen tanár lett az elnök, mind az általános elégedetlenséget mutatják Tunéziában. Az emberek megelégelték az új világot és az állandó botrányokat, de egyelőre nem alakult ki a stabil új helyzet. Az iszlamista pártok a legszervezettebbek, de ők sem tudtak érdemben előre lépni, még ha az összes vallásos pártra leadott szavazatot összesítjük is, akkor is halvány visszaesést látunk.
Azt még majd meglátjuk, hogy milyen kormányt sikerül ebből a helyzetből összebarkácsolni, vagy netán előrehozott választások jönnek most először, de az biztos, hogy most nincs kilátás erős kormányra. Ami egy jogos aggodalom. Részben azért, mert Tunézia az egyik legnagyobb toborzó terepe lett az iszlamista terroristáknak azon országok közt, amik maguk nem hullottak teljes káoszba. Mármost úgy, hogy még mindig messze a béke Líbiában és Algéria is nehézségekkel néz szembe, komoly félelem van attól, hogy Tunézia is esetleg újra fellángol. Ez erős együttműködést diktál a térségben, amíhez Qays Sa‘īd minden bizonnyal megfelelő ember. Végtére is a kampányban többször is elmondta, hogy az algírok és a tunéziaiak egy nép két országra szakítva. Az elnök, bár nem ő a kormányfő, komoly befolyással bír a biztonsági és külügyek területére, így aztán sokat tehet azért, hogy közel maradjon Algériához és elkerülje a régión kívülről jövő befolyást, jöjjön az Törökországból, az öbölből, vagy Európából.
De úgy, hogy nincs stabil politikai hátországa, vajon képes lesz-e irányban tartani a hajót? Ez az elkövetkező idők nagy kérdése a Karthágó Palotában.