Tunézia, mint a térség megannyi állama folyamatos tüntetésektől és politikai válságtól szenved. Míg az egyik legnagyobb gond, a líbiai válság úgy tűnik, a megoldás felé halad, számos egyéb nehézség is létezik.
Az ország sosem nyerte vissza igazán stabilitását, miután első arab országként még 2010-ben megtapasztalta az ún. “Arab Tavaszt”. Mégis a jelenség inkább pozitív példájáként ritka kivételnek számított, hiszen nem omlott össze, s nem is esett egyik végletbe sem. Nem lett szélsőséges Muszlim Testvériség állam, de katonai junta sem került hatalomra. Ennek ellenére azonban a politikai bitonytalanságot terrorista merényletek és belpolitikai harcok kísérték, amit az egymásnak feszülő regionális tervek, a gazdasági válság és végül a koronajárvány tettek sokkal súlyosabbá.
A 2019-es elnökválasztáskor az ország Qays Sa‘īd személyében egy valóban hazafias, egyszerű emberre talált, ám a parlamenti választások már nem voltak ilyen szerencsések. A nagyobb politikai pártok közti patthelyzet végül törékeny politikai alkukat és gyenge kormányokat szült, melyek sorra omlottak össze. Azóta Hišām al-Mašīsī immár a harmadik kormányfő, pártoktól független kormánya pedig épp olyan gyenge, mint az azt megelőző. Nemrég nagyarányú kormányátalakítást jelentett be, de lehet, hogy ez már késő volt, hisz nem sokkal utána olyan tömegtüntetések indultak, amiket még mindig nem sikerült ellenőrzés alá vonni. A kormányfő válasza pedig kínosan hasonlít Bin ‘Alī korábbi elnök elhíresült utolsó beszédeire, melyek meggyorsították bukását. Emiatt pedig sokan úgy spekuláltak most, hogy a “második Arab Tavasz” már el is kezdődött.
Tunézia a színfalak mögött hatalmas regionális összecsapások színtere. Vannak arra utaló jelek, hogy ezek a szembenálló tervek képesek lehetnek belülről darabokra szakítani az országot. E növekvő belső viharok ellenére, amelyeket még csak fokozott a korona járvány, az egyetlen szereplő, ami még megpróbálja egységben tartani az országot az az elnök.
Sajnos azonban reakciói a mostani tüntetésekre – amiknek maguknak is megvannak a gyanús részletei – komoly nemzetközi reakciókat keltettek, s ezek mostmár közvetlenül őt, Qays Sa‘īd-ot támadják. Ezen belső gondok közepette érkezett a hír 2021 január 28-án, hogy sikerült megakadályozni egy merényletet az elnök ellen. Ami immár a második az utolsó hat hónap folyamán.
Tunézia valóban a széthullás szélén áll? A regonális versengés ütközött ki? Vagy az ország most fizeti meg az árát, amiért ellenállt a nyomásnak és kitért az Izraellel való normalizálás elől? Mennyire súlyos a válság Tunéziában és mit jelent ez a térségre nézve?
Válság minden szinten
Tunézia nagyon hasonlóan Libanonhoz mély válságban van. Miközben van egy mély gazdasági és társadalmi válság, az igazi gond az, hogy sokak számára úgy tűnik, a politikai osztály teljesen elszakadt az emberek realitásaitól és elmerült a véget nem érő vitákban. Ezzel egyidőben viszont Tunézia számos egymással szemben álló külpolitikai terv csatatere is lett, és ez mind meg is jelenik a politikai színtéren.
A gazdaság már tíz éve is gyenge lábakon állt, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végül Bin ‘Alī néhai elnök megbukjon. Nem sok minden javult azóta és az ország egész régiói szakadtak le teljesen. Ezek most a tüntetések fő gócai. A túrizmust, ami a bevétel egyik fő forrása volt nagyon keményen érintette az ún. “Arab Tavasz”, majd évekkel később a terrortámadások. Főként a népszerű üdülőövezetek elleniek, mint amik 2013-ban, majd 2015-ben történtek. A helyzet az utóbbi években épp csak elkezdett javulni, amikor a koronajárvány csapta meg az országot. Ez számos okból különösen pusztító volt. Azzal, hogy mostmár több teljes szezon esett ki, egész ágazati szektorok kerültek az utcára. Ilyen már történt korábban is, bár soha ilyen nagy szinten, amire eddig a fiatalok szokásos válasza az volt, hogy máshol kerestek munkát. Vagy az ország más részébe vándoroltak, vagy Európába mentek szerencsét próbálni. Ám a járványügyi korlátozások miatt az ilyen mozgás most lehetetlen és még aki el is jut Európába sem igen talál munkát. A lezarások miatt még az országon belüli mozgás is nehéz, így aztán egész térségek váltak földönfutóvá, akik most a elégedetlenek sorait növelik.
A politikai osztály azonban úgy tűnik, fényévekre van mindettől. Érdekes módon a fő küzdelem nem is a két legnagyobb párt, a házelnök Rāšid al-Ġannūšī vezette iszlamista an-Nahḍa és a Nabīl al-Qaruwī – Tunézia egyik legnagyobb mágnása – vezette Qalb Tūnis között zajlik. Dacára annak, hogy milyen erőszakos volt a kampány, mégis most kiegyensúlyozott, még ha némileg haszonelvű viszony is uralkodik köztük. Az an-Nahḍa igazi és al-Ġannūšī személyes ellenfele egy ‘Abīr Mūsī nevű hölgy, a Szabad Dustūrī Párt elnökasszonya. Sok tekintetben ő jelenití meg a régi világot, minthogy pártja a Burqība és Bin ‘Alī képviselte eszmékért állt ki és hevesen támadja a Muszlim Testvériséghez köthető csoportokat. A legutóbbi választásokon azonban 17 mandátummal csak az ötödik helyre futottak be és csak kevés szövetségesük van. A kettő közt éles ideológiai küzdelem van az államon belüli társadalmi rend körül, de ellentétük mögött ott van a regionális és nagyhatalmi szembenállás is.
Amíg a Líbia körüli válság éles volt, főként 2020 derekán, amikor Törökország nyerésre állt, Rāšid al-Ġannūšī egyértelműen élvezte főbb pártfogója a szintén a Testvériséghez kötődő török kormány támogatását. Gyakran találkozott a török elnökkel, ami sok kritikát váltott ki, hiszen sokaknak úgy tűnt – és ezt erősen reklámozták is -, hogy al-Ġannūšī államfőként viselkedik. Holott Tunéziában a külpolitikát hagyományosan a köztársasági elnök diktálja. Úgy tűnt, hogy az an-Nahḍa világosan török szövetségesként jeleníti meg Tunéziát, ami távol esett az igazságtól, de még távolabb az elnök számdékaitól. A nyár folyamán folyamatosak és igen élesek voltak az összeütközések al-Ġannūšī and Qays Sa‘īd között, amit az elnök ügyesen ki is használt. Még az an-Nahḍa-n belül is komoly ellenzéke van al-Ġannūšī-nak. Ugyanis már fel kellett volna adnia pártja elnöki tisztét.
Bár annak a lehetősége, hogy Tunézia egy török hídfő legyen a líbiai jelenlét számára fenyegető volt, a másik véglet épp olyan veszélyes az államra nézve. Az an-Nahḍa legelszántabb ellenfele, ‘Abīr Mūsī és annak Szabad Dustūrī Pártja Szaúd-Arábiától és az Emirátusoktól kap támogatást. A két párt közti ellentét akkora, hogy ezt kihasználva tervek születtek a teljes politikai rendszer megdöntésére erőszakos utcai tüntetésekkel. Igaz ugyan, hogy erős ellenérzések vannak az an-Nahḍa-val szemben a politikai osztályon belül, de sokan a stabilitás érdekében sokkal inkább működnek együtt vele, mint a Szabad Dustūrī párt sokszor erőszakos módszereivel.
Ennek a szembenállásnak a csúcsán, amikor a járvány már megcsapta az országot és szórványos tüntetések törtek ki – bár sokan külföldi kezekre gyanakodtak – egy újabb tehertétel következett. Washington nagyon erős nyomást gyakorolt minden arab országra, hogy kövesse az Emirátusok példáját és normalizálja kapcsolatait Izraellel. ‘Abīr Mūsī, az Emirátusok közeli szövetégese volt a belső nyomásgyakorlás fő forrása, bár ezt az irányvonalat hivatalosan nem vállalta fel. Ezzel szemben az an-Nahḍa sikerrel kamatoztatta katari és török szövetségesei álláspontját a folyamat ellenében. Végül pedig ott volt az elnök, aki egy nagyon szilárd nemzeti, közös arab irányvonal mellett elkötelezett álláspontot jelentett és minden tárgyalást elutasított az Izraellel való kapcsolatokról. Ehhez hozzá kell tenni, hogy Tunéziát már 2019 júliusában megrázta egy botrány, amikor kiderült, hogy az akkori kormány egyre közelebb került Tel-Avivhoz.
Végül Qays Sa‘īd szilárd elhatározása távol tartotta Tunéziát a normalizálástól, ami egyben komoly keserűséget váltott ki ellene nemzetközileg. Ami most vissza is ütött.
Tunézia mélyen megosztott. Az emberek egyre inkább úgy érzik, hogy a pártok csak a marakodással vannak elfoglalva. A főbb pártok teljes szembenállásban vannak, bár egyiknek sincs világos többsége és sokuk belsőleg is megosztott. Így tehát három főbb politikai pólus alakult ki. Az an-Nahḍa támogatói, vagy legalábbis akik készek együttműködni vele, legerősebb ellenfele, a Szabad Dustūrī Párt és végül a köztársasági elnök, aki az utóbbi két kormányt összerántotta.
Gyanús tüntetések.
2021 január 14-én hat nagyobb tunéziai városban törtek ki tüntetések járványhelyzet miatt lezárások és az elviselhetetlen életkörülmények ellen. Ez önmagában egyáltalán nem meglepő, mivel Tunézia változó intenzitással, de folyamatosan tüntetések színtere volt 2010 óta, a mostani helyzetben pedig az indulat teljesen érthető. Ami gyanús azonban az az, hogy mindez most napokkal azután történt, hogy al-Mašīšī miniszterelnök a kormány nagyarányú átrendezését bejelentette volna. Nyilván már érezhető volt a felgyülemlett feszültség. Szintén fontos, hogy sok előzővel összehasonlítva és figyelembe véve a helyzet súlyát, a mostani tüntetések nem voltak kifejezetten nagyok.
Az is meglepő, hogy bár az első pár napban ezek jórészt elkerülték az arab sajtó figyelmét még Észak-Afrikában is, az európai források máris egy lehetséges “második Arab Tavaszról” cikkeztek. Mintha csak várták volna, hiszen több nyugati forrás már ilyen spekulációkkal élt 2020-ban, de 2019-ben is.
Tekintve, hogy amint láttuk léteznek tervek Tunézia destabilizálására, az ilyen fejtegetések igenis aggodalomra adnak okot Tunéziában. A kezdetben közönbös, majd rosszul felmért reakciók al-Mašīšī miniszterelnök – és a legtöbb párt – részéről a helyzetet csak rosszabbá tették.
Itt lépett közbe Qays Sa‘īd, az egyetlen olyan politikai szereplő, akinek még van komoly befolyása az utcára. Több látogatást is tett a tüntetések színhelyére. Képes is volt némi nyugalmat hozni, de bizonyos utalások nemzetközi kritika tárgyává tették, amivel a leginkább támadott személy lett.
Merénylet, vagy kitaláció?
A már amúgy is bizonytalan körülmények közt érkezett a hír, hogy az elnök ismét merényletkísérlet célpontja volt. A hír pedig ismét nem az elnöktől, hanem számos állítólagosan hozzá közeli forrásból származott. Az első beszámolók szerint január 26-án egy gyanús küldemény érkezett Qays Sa‘īd-nak az elnöki palotába, ami egy alkalmasint mérgező gyanús anyagot tartalmazott. Az hamar kiderült, hogy az elnök jól van, de a tüntetésekről és a belső feszültségekről sikerrel terelte el a közfigyelmet. Főként azért, mert az elnök még ma is népszerű és valószínűleg ő az emberekhez legközelebb álló politikai szereplő.
Január 29-re a vizsgálatok azt állapították meg, hogy nem volt méreg a csomagban és Qays Sa‘īd elnök élete egyáltalán nem forgott veszélyben. Ám sem az elnök, sem hivatala, sem a hatóságok nem kívánták ezen túl kommnetálni az ügyet.
Az eset gyanúsan hasonlít egy hasonlóra, ami még augusztusban történt. Akkor széles közben azt írták, hogy valaki megpróbálta megmérgezni az elnöki palotába szánt kenyér szállítmányt, hogy megölje Qays Sa‘īd elnököt. Ez később teljes kitalációnak bizonyult. Egy nappal később az elnök maga ment le az egyik gyanúba keveredett helyi pékségbe és vett magának és családjának kenyeret, ezzel cáfolva a találgatásokat, hogy nincs jól, vagy hogy rettegne. Az állítólagos merénylet kísérlet végül teljesen kitalált történetnek bizonyult, amit maga az elnök cáfolt, ez azonban nem válaszolja meg a kérdést, hogy ki állt mögötte. S hogy mi volt a szándéka vele.
Talán egy hozzá közel álló személy próbált felhajtást keríteni az elnök támogátására, aki elkeseredetten próbál egyensúlyt találni a különböző szekértáborok között. De épp így lehettek figyelmeztetések is, hogy változtatnia kell magatartásán.
Bármi is történt, az könnyű belátni, hogy a két eset összefügg. Csak a szándék nem világos. Az ügyet pedig nem lehet félvállról venni, hiszen Qays Sa‘īd már többször világos jelét adta, hogy aggódik az ország biztonságáért. Júliusban először tett meglepetésszerű éjjeli szemlét egyes katonai és rendőrségi központokban, világos a mutatva, hogy ő irányítja az államot. A jelenet mégis meglepő volt, mert az ilyesmi ismeretlen volt elődeitől, kiváltképp, hogy Qays Sa‘īd maga egyáltalán nem egy katonai szereplő.
Az elnöknek van karizmája, megválasztása pedig világos üzenet volt annak idején, hogy az emberek a teljes poltikai rendszerrel elégedetlenek. Varázsának része, hogy ma is rendszeresen tesz látogatást az ország bizonyos részein és van kapcsolata az utca emberével. Január 18-án, épp az első tüntetések után el mert látogatni az egyik érintett környékre és támogatást is kapott. A tünetők többsége támogatást mutatott, de követelték, hogy oszlassa fel a parlamentet. Épp ez a még ma is figyelemre méltó támogatottság és az ország külpolitikája miatt elkötelezett kiállás az, ami most dühöt váltott ki külföldön.
A látogatás során ugyanis, miközben az emberekhez szólt, egyes szavait úgy magyarázták – félre -, hogy az a zsidókat tette felelőssé a tüntetésekért. Ezt ugyan érdemben cáfolták, mégis az Európai Rabbik Konfeneciája nevű szervezet Qays Sa‘īd elnököt antiszemitizmussal vádolta és hatalmas politikai kampányt indított ellene. Világos, hogy immár személyes ő maga is célkeresztbe került.
Al-Mašīsī bukik.
Bármi volt is a tüntetések mögötti valódi ok, a miniszterelnök reakciója igen szerencsétlen volt. Csak napok elteltével válaszolt a tüntetésekre. A lakossággal nem találkozott, nyilatkozata viszont nagyon hasonlított Bin ‘Alī utolsó beszédeire. Márpedig ez a jázminos forradalom tizedik évfordulóján különösen rossz jel volt.
Al-Mašīsī csak 2020 szeptemberében került csak kormányra, miután az előző kormány szétesett. Pártfüggetlen személy, aki az elnök tanácsadója volt, majd 2020 februárjától belügyminiszter volt Ilyās al-Fahfāh kormányában. Qays Sa‘īd jelölte ki, mivel úgy tartották, hogy az elnökhöz olyan álló személy, aki élvezi al-Ġannūšī támogatását is. Ám több összetűzés volt az elnökkel. Első igazi önálló lépése a kormány általakítása volt, napokkal később pedig kitörtek a tüntetések. Az új miniszterek csak január 30-án léptek hivatalba, de ezen a ponton már nágyon úgy tűnik, hogy egyre imkább elveszíti az ellenőrzést.
A tüntetők mostmár nyíltan követelik az elnöktől, hogy oszlassa fel a parlamentet és írjon ki új választásokat. Ha ez megtörténik, akkor a válság még tovább nő. Arra pedig szinte semmi esély sincs, hogy az új választások érdemben más eredményt hoznának. Csakhogy ahogy most al-Mašīšī kezdi elveszíteni áz irányítást, lehet, hogy nem lesz már alternatíva.
Ha pedig Tunézia bukik…
Fontos kiemelni, hogy Tunézia az előző választások óta gyakorlatilag folyamatos válságban van, amiktől eleve azt várták, hogy kivezesse az országot az egymást kövétő működésképtelen kormányok zsákutcájából. Az eredmény tehát pont az ellenkezője lett. Amit azzal annak idején foglalkoztunk, a végeredmény azt jelentette, hogy egyik nagy párt, még szövetségeseivel együtt sem képes többségbe kerülni a törvényhozásban. Így tehát minden azóta alakult kormány törékeny alkuk eredménye volt, amiben mindig az an-Nahḍa egyezett bele egy szakértői kormányba. Ennek még így is komoly befolyásnak az eredményeként a főként az Emirátusokból támogatott baloldali pártok mindent megpróbáltak, hogy leváltsák az an-Nahḍa-t vezető Rāšid al-Ġannūšī-t házelnöki tisztéből. A kísérlet visszacsapása azonban megbuktatta al-Fahfāh kormányát. Azóta egymást követik kísérletek és a bosszúk, hog valamiképp változást érjenek el a pártok közti patthelyzetben.
Az elnök óvatosan lavírozva a felek között igyekezett elkerülni, hogy bevonják a napi sárdobálásba és inkább a nemzeti kérdésekre összpontosított. Ám a látogatásai a katonai és a rendőri támaszpontokra azt sugallja, hogy valóban fél egy puccstól és az állam összeomlásáról. Míg Qays Sa‘īd ma is népszerű és valóban az az ember, akit a nép akart, egyáltalán nem az, akit a pártok szerettek volna. Merthogy erős saját akarata van, de egyik oldal felé sem hajlik igazán. Ami mostmár tóbb bosszúságot okoz, mint népszerűséget.
Így aztán nem lehet kizárni, hogy valamely belső – vagy külső – oldal megpróbálta eltenni láb alól. Valószínűbb azonban, hogy egy igen amatőr kísérlettel próbáltak felszítani a támogátast iránta, egyben elterelni a figyelmet a folyamatos tüntetésekről. Azonban világos, hogy a központi irányítás nagy bajban van. Ez pedig regonális ügy.
Tunézia elsődleges fontosságát az adja, hogy ez az állam gyújtotta fel az ún. “Arab Tavasz” lángját. Sokan felvetették, hogy ez most újra megtörténhet, hiszen a térség realitasai keveset változtak az egy évtizeddel korábbiakhoz képest. Az életkörülmények pedig elviselhetetlenek lettek a járványügyi lezárások miatt.
Ha Tunézia ismét káoszba merül, akkor az ismét lángba boríthatja a térséget. Erre pedig máris nagyon nagy a fogadókészség Libanonbantól Irakig. Nagyon rossz hatással lenne a líbiai válságra, de egyéb államra is, mint a szomszédos Algéria, akit joggal aggasztanak a tüntetések. Nehogy esetleg átterjedjenek hozzájuk is.
Tunézia sorsa nem másodlagos. Merthogy egyre inkább úgy tűnik, Líbia után Tunézia lesz a regionális ambíciók csatatere. S bár Qays Sa‘īd elnök mindent megtesz az ország egyben tartására, lehet lassan elfogy körülötte a levegő
