2024. április 1-én Tel-Aviv légicsapást mért Damaszkuszban az iráni nagykövetségre és a konzulátusra, amivel nyolc Szíriában és Libanonban szolgáló iráni katonai tanácsadót gyilkolt meg, köztük az Iráni Forradalmi Gárda egyik tisztjét, Moḥammad Reẓā Zāhedī dandártábornokot. A csapás teljesen elpusztította az iráni konzulátust, károkat okozott a nagykövetségben és a környező épületekben, a követség és a konzulátus személyzetének számos tagja megsebesült, négy szír polgári személyt szintén megölt és egyáltalán nem utolsó sorban minden a diplomáciai kapcsolatokat érintő nemzetközi szabályt megsértett.
Mindez a Teherán és Tel-Aviv közti közvetett intenzív háború legújabb fejezete, ami a Gáza elleni népirtó háború óta még csak jobban eldurvult. Vezető tisztségviselők és katonai parancsnokok meggyilkolása, egymás félig titkos katonai létesítményeinek bombázása harmadik országokban, vagy szintén harmadik országokban közvetlen támadások egyáltalán nem jelentenek újdonságot a két fel között.
Azonban egy a hivatalos követség és konzulátus, vagyis hivatalosan bejelentett diplomáciai létesítmények elleni támadás már új. Ez a diplomáciai normák megsértésének ritka és kirívó példája, ha leszámítjuk a polgárháború sújtotta országokat. Nem is beszélve arról, hogy ugyan a Szíria elleni folyamatos agresszió már eddig sem tisztelt semmilyen jogi normát, de eddig Damaszkusz belvárosa, lakóövezetei bombázása eddig még azon kevés tabu egyike volt, amit nem léptek át. Legalábbis nem ennyire nyíltan.
Az agresszió teljesen jogos felháborodást okozott a nemzetközi fórumokon és az ENSZ-ben, a szokásos kevés valódi eredménnyel, ugyanakkor a nemzetközi médiának az izraeli álláspont felé hajló része nem vesztegette az időt, hogy igazolja az akciót. Szinte még gratulálva is hozzá, hogy sikerült ilyen értékes célpontokat eltalálni és határozott üzenetet küldeni.
A két fél közti teljesen nyílt ellenségeskedés tükrében azt is gondolhatnánk, hogy az esetben végül is semmi új nincs. Úgy is tűnhet, hogy Irán, de még inkább Szíria gyenge, elkeseredetten nem tud megoldást találni arra, hogy megvédje magát, pláne, hogy visszaüssön. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy amikor legutoljára valami hasonló történt, amikor az amerikaiak meggyilkolták Qāsem Soleymānī tábornokot Bagdadban Irán egy Irakban lévő amerikai támaszpont nyílt bombázásával válaszolt. Várható tehát valami hasonló? Tel-Avivban és Washingtonban nyilvánvalóan így gondolják, mivel az izraeli fél minden védelmi intézkedést a legmagasabb fokozatra állított, míg az amerikaiak közvetett üzenetekben próbálják lebeszélni Teheránt egy közvetlen csapásról.
Példátlan diplomáciai sérelem
Az 1979-es forradalom óta Iránnak érdekes és igen zavaró története van a nemzetközi normák megsértésében, mind az okozó, mind az elszenvedő oldalon. Végtére is 1979-ben a forradalom zavaros időszakában Irán volt az, ami megszállta a teheráni amerikai nagykövetséget és 52 túszt, köztük diplomatákat is 444 napig tartott fogva.
Később 1988-ban Irán szenvedett el példátlan humanitárius tragédiát, amikor az amerikai U.S.S. Vincennes hadihajó mélyen iráni felségvizeken lelőtte az Iran Air 655-ös járatát, amely Bandar Abbāsböl tartott Dubajba. 290 ember halt meg akkor, amiért Amerika sosem kért bocsánatot.
1998-ban Afganisztánban az Mazar-i-Sarif városában működő iráni konzulátust rohanta le a Taliban, ahol tíz iráni diplomatát öltek meg.
Legújabban pedig 2020 januárjában az amerikaiak merényletet hajtottak végre az Iráni Forradalmi Gárda parancsnoka, Qāsem Soleymānī ellen Bagdadban, ahol diplomáciai küldetés én volt és az iraki állam diplomáciai immunitást élvező vendége volt. Washington ismét csak nem kért bocsánatot. Sem Irántól, sem Iraktól, aminek pedig katonai parancsnokai szintén életüket veszítették.
A diplomáciai mentesség, vagy a nemzetközi normák megsértésének tehát megvan a maga nagyon sötét története a térségben, főként a Teherán, Washington és Tel-Aviv közti állandó köztes háború keretében. Így tehát Teherán nyilván jogosan háborodik fel, az azonban nagyon valószínűtlen, hogy a konzulátust egyfajta menedékkérőt használták volna magasrangú katonai vezetők találkozójához. A cél sokkal inkább egy elzártabb, ellenőrizhetőbb helyszín kiválasztása volt. Irán számos az álláspontját támogató állam mellett pedig nyilván tiltakozik, de elnézve a minden emberi és jogi normát megsértő gázai izraeli akciókat, mégpedig teljes amerikai támogatás mellett, nyilván pontosan tudják, hogy ennek semmilyen hozadéka sem lesz.
Ki volt Zāhedī tábornok?
Moḥammad Reẓā Zāhedī dandártábornok, az Iráni Forradalmi Gárda elit Jeruzsálem Erőinek parancsnoka – ez az egység felel az Iránnal szövetséges külföldi felek támogatásáért tanácsadókkal, különleges műveletekkel és katonai eszközökkel – valószínűleg nem tartozott az iráni hadsereg ismertebb arcai közé, de egyáltalán nem volt egy szürke hivatalnok. Nagyon komoly katonai tapasztalat volt mögötte, különösen Szíria és Libanon kapcsán.
Zāhedī az Irakkal vívott háború végén a Forradalmi Gárda egyik középszintű tisztje volt, de nem sokra rá gyorsan emelkedett ranglétrán. Sok kollégájától eltérően pedig távoli tartotta magán a nyílt politikai színtértől. A ‘90-es évek közepére Libanonba küldték és Irán itteni szövetségesei, főként a Ḥizb Allah támogatásával bízták meg. Kiemelt szerepet játszott azokban az akciókban, amik végül az izraeli megszállást 2000-ben kivonulásra kényszerítették. Később is ezen a poszton maradt, segítve a Ḥizb Allah képességei fejlesztését, amik 2006-ban mutatkoztak meg, amikor a Libanon elleni izraeli agressziót sikerült visszaverni abban az évben. Ebben a megbízatásban egs nagyon szűk magasrangú körhöz tartozott, ami összehangolta az Irán és a Ḥizb Allah közti műveleteket, valamint az ehhez kellő szír támogatást. Ennek a körnek már minden tagja elhunyt. 2006-ban elődje halála után átvette az Iráni Forradalmi Gárda szárazföldi és légierejének irányítását, ám két évvel később visszakerült a Jeruzsálem Erőkhöz és hatalmas tapasztalata miatt ismét Libanon támogatásával bízták meg. A Szíria ellen 2011-ben megindult háború folyamán is végig ezen a poszton szolgált, de elsősorban tervezőként, és nem frontparancsnokként.
Az iráni források szerint ez a megbízatása 2018-ban véget ért, de igen valószínű, hogy a Gáza elleni háború kezdete óta visszatért ehhez a feladathoz. Bármi legyen is ebből az igazság, az biztos, hogy hatalmas tapasztalata és kiterjedt ismeretségi hálója volt ebben a térségben, ahová csak nagyon ritkán tért vissza személyesen.
Halála előtt csupán pár nappal érkezett Szíriába és végig Damaszkuszban, diplomáciai misszión tartózkodott, ami vélhetően bizony védelmet adott neki. Számos nyugati forrás arra utalt, hogy a konzulátuson meghalt iráni tanácsadók magas száma, köztük Zāhedīvel annak jele, hogy magas szintű egyeztetést folytattak az izraeli támadás idején, ami a Palesztinát és Szíriát segítő akciók következő szakaszát tervezte volna meg.
Ennek a felvetésnek alapot ad, hogy március 29-én, vagyis pusztán három nappal korábban Tel-Aviv egy sor támadást hajtott végre Észak-Szíriában, számos pozíciót bombázva Aleppó tartományban és magában Aleppó városában is. Ekkor 38 szír katonát és a Ḥizb Allah öt tagját ölték meg. Az a támadás máris példátlanul véres akció volt a szír hadsereg ellen, amit nyíltan és közvetlenül összehangoltak a térség terrorista csoportjainak támadásával. Illetve már akkor is bombázták Damaszkusznak azt az elővárosát, ahol komoly iráni jelenlét van. Minthogy joggal feltételezhető, hogy már akkor is voltak iráni veszteségek és a támadás szokatlanul nagy volt, valószínű, hogy Teherán máris egy válaszlépést tervezett, amikor a második támadás történt. Ennél fogva tehát a két esetet együtt kell kezelni.
Zāhedī elvesztése kétségtelenül fájdalmas vérveszteség az iráni műveleteknek, ahogy a területi megbízottak elvesztése is, akik a közvetlen akciókat felügyelték. Az is valószínű, hogy a műveletek, amikről Damaszkusznak egyeztettek most csapást szenvedtek, legalábbis időlegesen elakadtak. Ám ha valaki azt hiszi, hogy az ilyen veszteségek megijesztik, vagy megtörik Iránt, vagy valamilyen meggondolatlan akcióra sarkallják, az lemaradt az iráni taktika utolsó három évtizedéről. Az akciók biztosan folytatódnak majd, ahogy a Qāsem Soleymānī elleni merénylet után is. Elnézve pedig a a térségben Irán és szövetségesei műveleteit Szíriában, Irakban és Libanonban, képességeik láthatóan folyamatosan fejlődnek azóta.
Teherán tehát hamarosan meg fogja találni a megfelelő utódokat, tanul a hibáiból és a leckét feldolgozva folytatja. Az azonban nagyon kétséges, hogy a válasz gyors lenne. Lehet szó valamilyen támadásról az Iraki-Kurdisztánban, vagy a térség más részén lévő izraeli állások ellen a látszat fenntartására, de egy palesztinai közvetlen csapás az izraeli hadi gépezetre most szinte kizárt. Először is, mert most mind az izraeliek, mind az amerikaiak teljes készültségben vannak, jobb tehát kivárni, amíg lankad a figyelmük. Ugyanakkor készültségben állni egy soha nem jövő támadásra nagyon kimerítő tud lenni. Teherán tehát kellő időt ad, hogy megfelelő választ adjon.
De hol van Szíria?
A két izraeli támadásnak egy érdekes szempontja az a kérdés, hogy hol van mindebben Szíria? A szír hadsereg valóban olyan gyenge, hogy nem tudja megvédeni még a fővárost sem? Nem jut elég támogatáshoz Oroszországtól és Irántól, hogy az ennyire direkt támadásokat kivédje legalább? Nem tud tenni semmit, amikor Tel-Aviv nyíltan terrorista csoportokkal karöltve hajt végre támadásokat mélyen az országon belül?
Ez utóbbi egy külön kérdés, ám azt érdemes megjegyezni, hogy bár Fayṣal al-Miqdād szír külügyminiszter azonnal az iráni konzulátusra ment és kifejezte együttérzését, valamint Szíria erősen élesen tiltakozott az ENSZ-ben, a szír álláspont a nyugati híradásokban szinte teljesen hiányzott. Ez nagyrészt annak a felfogásnak tudható be, hogy Szíria mostanra minden önállóságát elveszítette, hogy önállóan lépjen, az igazi kérdés tehát, hogy Irán miként válaszol. Ez azonban nem helytálló, mert Szíriának megvan a maga politikai irányvonala függetlenül attól, hogy mennyire közel van Moszkvához, vagy Teheránhoz. De mindez arról is szól, hogy számos nyugati beszámoló iráni elégedetlenséget pedzegetett, hogy jó eséllyel szír biztonsági hiányosságok, vagy szivárogtatások tették lehetővé Tel-Avivnak, hogy tudomást szerezzen a találkozóról és támadhasson.
Ha egyedül az április 1-i támadást vesszük, ennek akár lehetne is alapja, de a három nappal korábbi támadást is idevéve, ahol a szír hadsereg szenvedte el a nagyobb veszteségeket, ez már nagyon is valószínűtlen forgatókönyv.
A helyzet az, hogy bármennyire is úgy tűnik, hogy Tel-Aviv azt és ahhoz támadja Szírián belül minden következmény nélkül, amit csak akar, a szír haderő egyáltalán nem védtelen. Ugyanakkor nem kap olyan mennyiségű támogatást szövetségeitől, mint amit az izraeliek kapnak az USA oldaláról.
Tűnhet úgy, hogy Szíria teljesen kívül áll a Gáza körüli harcokon, akár közvetlenül, akár Libanonban és Irakban, nem szabad azt elfelejteni, hogy a térség iráni műveleteit a szír hadsereg kiterjedt támogatása nélkül nem lehetne végrehajtani. Ugyanakkor Damaszkusz nagyon vékony jégen egyensúlyozik, amikor területei egy része török, míg más részei amerikai megszállás alatt állnak, ahol az iraki minta szerint egy kurd szeparatista enklávét akarják létrehozni. Mindezt pedig pusztító gazdasági háború tetéz.
Ilyen körülmények között Damaszkusz továbbra is igyekszik nyomást gyakorolni szövetségeseire, hogy fokozzák támogatásukat és hathatósabb védelmi eszközökkel lássák el. Ami az Oroszország és Irán közt egyre erősebb kapcsolat tükrében jogos elvárás. Amíg pedig ezeknek a megszállásoknak a terhét szinte egyedül kell viselnie, Damaszkusz nagyon is óvatos, hogy ne nyisson több frontot, mint amennyit megengedhet és veszélytelennek mutassa magát, amíg a megfelelő idő el nem jön egy ellencsapásra, bár szövetségeseinek szabad utat enged.
A színfalak mögött
A fő kérdés az, hogy Tel-Aviv miért indított ennyire nyílt támadást, tudva, hogy ez csak fokozza a Gáza miatt már amúgy is hatalmas nemzetközi nyomást? Kétségtelen, hogy a kritikátlan amerikai támogatás motiváló tényező. De ettől még ez egy nagyon magas ár volt, ha a szándék csupán Irán visszariasztása volt. Ilyen fenyegetésekkel már eddig is éltek és eddig nem tűnik úgy, hogy működött volna.
Az ilyen támadások egyre növekvő mértéke, az egyre gyakoribb terrorista támadások Iránban és nemrég történt konfliktus Pakisztánnal mind arra utal, hogy Tel-Aviv aggódik. A színfalak mögött valami készül Szíriában és Libanonban, ami egyelőre még nem mutatta meg magát, de az izraeli vezetés legfelsőbb szintjein tudnak róla és egyre elkeseredettebben próbálják megakasztani.
Érdekes jel a nemrég kezdődött belháború az ún. Hay’at Taḥrīr aš-Šām, az al-Qā’ida szíriai ág soraiban, ami valaha kiváló eszköz volt a Szíria ellen 2011 óta harcoló államok kezében, de mostanra visszaszorult Észak-Szíria egy csücskébe, török oltalom alá. Mostanában azonban Törökország elkezdett leszámolni az ilyen radikális csoportokkal az országon belül és elkezdte átrendezni ezeknek a fegyveres csoportoknak a vezetését Szíriában is. Ezek a csoportok elkezdtek felbomlani, ami számos utat kínál Ankarának, hogy hogyan tervezze tovább észak-szíriai megszállását. Utalhat azonban ez arra is, hogy lassan elkezdi felszámolni ezeket. A március 29-én történt támadás kétségtelenül azt a célt szolgálta, hogy javítsa ezek morálját és azt üzenje, hogy az Irán elleni háború ellenére a szír állam továbbra is célpont.
Hasonló jelek mutatkoznak Szíria keleti részén is, ahol az utóbbi egy év során már kétszer is kitört helyi törzsi felkelés az amerikai támogatást élvező kurd szeparatisták ellen. Azóta pedig az illegális amerikai támaszpontok elleni támadások jelentősen fokozódtak és nem csak Irakból kiindulva.
A motiváció
A damaszkuszi iráni konzulátus elleni izraeli támadás kapcsolódik ehhez a felfogáshoz, hogy a térségben gyorsan változnak a viszonyok, amiket ellensúlyozni kell, de elsősorban Gázából sugároznak ki.
A mostani gázai háború nemcsak a palesztinok elleni eddigi leghosszabb, hanem egyben az izraeli hadigépezet történetének leghosszabb nyílt háborúja is. A hadsereg mozgósítása teljes, a tartalékosok többségét már behívták, leszerelni nagyon nem lehet őket és a titokban tartott veszteséglisták ellenére egyre nagyobb veszteségekről szólnak a hírek. A teljes amerikai támogatás nélkül ez a gyors totális háborúkra kalibrált gépezet már kifáradt volna. Ehhez pedig most gazdasági mélyrepülés és egyre nagyobb politikai megosztottság társul nemcsak a poltikai körökben, hanem a társadalom egészében. Több százezer a belső menekültek száma. Ezzel együtt pedig Netanyahu szinte semmit nem ért el.
A gázai háború egyszer véget fog érni így, vagy úgy. Ezen a ponton pedig aligha lesz elég felmutatni, hogy Gázát teljesen lerombolták. Ez Netanyahu poltikai karrierjét már nem menti meg, főként mert a háború után előkerülnek majd a háború katonai baklövései, az elégedetlen katonák beszámolói, hogy az egész helyzet egyáltalán hogyan állhatott elő. Ez mind óriási teher lesz a kormányon. A válságkabinet kisebb frakciói már elkezdtek kiválni, a gondok pedig jóval nagyobbak lesznek, amikor a háború lezárul. Ha lezárul.
Netanyahu régóta poltikai hazárdjátékot folytat, minden katonai kalandba előszeretettel vágott bele, amikor úgy érezte, hogy elveszítette a támogatást. Most tehát, amikor a gázai háború a kifulladt egy újabb, meg nagyobb kalandra van szüksége. Már többször utalt rá, hogy a háború következő szakasza Libanon lesz, a Ḥizb Allah elleni harc. Ez eddig az amerikai tiltakozás miatt nem indult meg. Ami nem jelent tiltást, de azt igen, hogy ezt Tel-Avivnak egyedül meg megvívnia. Ami pedig Gázánál is nehezebb terep lesz.
Netanyahu számára tehát az egyetlen út előre egy újabb háború. A remény, hogy a kermāni mészárlás, a vezető tisztek meggyilkolása Libanonban és Szíriában, most pedig a konzulátus lerombolása Iránt olyan lépésre kényszeríti, ami után áldozati szerepben tűnhet fel ismét a nemzetközi porondon, figyelmen kívül hagyva az előzményeket. Amikor pedig ez megtörténik, nyílt háborút kezdhet, amit elsősorban már az amerikaiak vívnak majd meg.
Van azonban két nagy gondja. Az első, hogy a nagyon is fájdalmas provokációk ellenére Teherán nem ül fel ezeknek. Nem ad ürügyet egy közvetlen amerikai-izraeli agresszióra, hanem továbbra is a háttérből mozgatja a szálakat, nagyon hatékonyan. A másik, hogy közelednek az amerikai választások. Addig pedig Biden már nem fog belevágni egy kockázatos és megosztó kalandba, amikor a közvélemény máris Tel-Aviv ellen fordult.
Közeleg a válaszcsapás?
Összegezve, két dolog szinte biztosan folytatódni fog. A Szíria elleni izraeli támadások egyre fokozódó mértékben, alkalmasint még érzékenyebb célpontokat is támadva, illetve az izraeli megszállást aláásó iráni akciók.
Szinte biztosan egy-két héten belül Teherán csapást fog mérni, vagy fedett akciót hajt végre izraeli célpontok ellen Irakban, a Vörös-tengeren, valamelyik afrikai országban, vagy a nyílt tengeren. De ez csak egy tekintélyt megörző korlátozott akció lesz. Az igazi válasz sokkal később jön majd, és sokkal pusztítóbb is lesz.