Az utóbbi héten a legellentmondásosabb jelzések érkeztek Rijádtól. Mára egyértelmű, hogy a szaúdi vezetés kész nagyarányú változtatásokat hozni külpolitikájába és olyan problémákat végleg lezárni, amikben korábban semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó.
Egyrészt több beszámoló és jelzés is arra utalt, hogy Szaúd-Arábia minden korábbinál közelebb áll ahhoz, hogy csatlakozzon az Izraellel normalizáló táborhoz, ezzel pedig Biden egy olyan kérdésben ünnepelhet, amiben végül Trump nem járt sikerrel. A politikai számításokon túl komoly befektetésekről is beszélnek, amikkel az öbölországok többsége mélyreható gazdasági partnerséget építene ki Tel-Avivval akár politikai gesztusokkal összekötve, akar azok nélkül is.
A másik oldalon viszont pont amikor ezek a kérdések köröztek a hírekben Rijádban tíz év óta először fogadták hivatalos látogatáson az iráni külügyminisztert. Ez volt a szimbolikus betetőzése a februárban aláírt egyezménynek, miközben nemrég mindkét oldalon újra megnyíltak a követségek és a konzulátusok. Teherán pedig ismét nagykövetet küldött Szaúd-Arábiába.
Bármely irányba is szeretné Rijád végül normalizálni kapcsolatait és így a szembenállás helyett az együttműködést választva hosszútávú regionális egyensúlyt kiépíteni, magát ezt a változást nem lehet túlbecsülni. A jelzések egy esetleges szaúdi-izraeli normalizálásról nem csak azt jelentenék, hogy az egyik legbefolyásosabb arab ország ismerné el Izraelt, mégpedig a palesztin kérdés rendezése nélkül, hanem hogy pont az az állam tenné, ahol a legszentebb muszlim zarándokhelyen fekszenek. Ennek hatalmas lélektani hatása lenne a muszlim világban a Izrael és a palesztin ellenállás megítélésére. Ugyanakkor az Iránnal szembeni immár négy évtizedes bizalmatlanság és ellenségeskedés lezárása az együttműködés útjait nem egyszerűen egy korábbi ősellenség, hanem egyben az USA ellenfele felé nyitná meg.
Ugyanakkor az is teljesen világos, hogy a két irányvonal nem vihető egyszerre. Nem lehet egyszerre új regionális egyensúlyt építeni Izraellel és Iránnal is. Egyszersmind nem lehet Izrael kiengesztelésével hatalmas diplomáciai szívességet tenni Washingtonnak, miközben ezzel egyidőben Iránnal karöltve új térségbeli helyzetet kialakítani, ami hatalmas pofon az amerikai diplomáciának.
Mik tehát a lehetőségek? Melyik irányba tervezhetik Rijád urai a jövőjüket?
Küszöbón áll a megegyezés Izraellel?
Az utóbbi hét folyamán többször is felmerült ez a kérdés, főként a nyugati sajtóban, újra és újra amellett érvelve, hogy ez immár csak idő kérdése. Tehát a szaúdi-izraeli normalizálás valóban a küszöbön áll.
A részletek áttekintése előtt először is érdemes átgondolni, hogy Rijád miért döntene emellett a lépés mellett. Trump alatt hatalmas nyomás volt Szaúd-Arábián, hogy csatlakozzon az Emirátusok által megkezdett folyamathoz és normalizálja kapcsolatait Izraellel. Ezzel a lélektanilag legfontosabb muszlim ország gyakorlatilag átlépne a palesztin kérdésen és anélkül nyitva diplomáciai kapcsolatokat Tel-Avivval, hogy megoldaná a megszállás kérdését. Csakhogy akkor Rijád ügy érezte, hogy minden nyomos érv ellenére az idő még nem érett meg egy ilyen mélyreható változáshoz.
Azóta voltak apróbb gesztusok, hogy enyhítsenek a nyomáson. Ilyen volt a királyság légterének megnyitása az izraeli polgári légijáratok előtt, vagy hogy érdemben nem reagáltak az Izrael és Szaúd-Arábia közötti esetleges üzleti megállapodások felröppenő híreire. Ebben a tekintetbe az idő a szaúdiakat igazolta, hiszen Tel-Aviv az eddigi legszélesebb megosztottságba süllyed, miközben újra és újra meginog a megszállt palesztin területek feletti ellenőrzése.
Elmúlt tehát a kínálkozó esély, főként, mert a Biden adminisztráció elődjénél jóval kevésbé erőltette a normalizálási folyamatot és a szaúdi-amerikai kapcsolatok is történelmi mélypontra süllyedtek. Rijádnak tehát nem volt igazán szüksége arra, hogy mélyebben foglalkozzon a kérdéssel. Nem kellet elköteleződnie, de nem is volt szükség rá, hogy élesen kizárja ezt a lehetőséget.
Trump alatt Szaúd-Arábia számára a fő érv a normalizáló táborhoz való csatlakozás mögött az volt, hogy ezzel el lehet nyerni az Egyesült Államok kegyét, további támogatást lehet szerezni Jemenben és általában az Iránnal szembeni politikához. Ezt csak vonzóbbá tették a befektetési lehetőségek a királyság számára, ami már akkor elindult gazdasága teljes átszervezése felé és új életet lehelt abba az üzleti modellbe, amivel messze elmaradt szomszédaitól az Öbölben. A poltikai gesztusok és a gazdasági előnyök mellett Washington a lehető legmodernebb fegyverzet átadását ígérte, illetve, hogy szabad utat ad a szaúdi atomprogramnak. Amikor azonban Biden hivatalba lépett a fegyverüzleteket visszavágták, a poltikai támogatás megszűnt, sőt Biden egy nagyon visszás szaúdi-ellenes irányvonalat nyitott. Ezzel az addigi irányvonal zsákutcába jutott, ami arra kényszerítette Rijádot, hogy átgondolja stratégiáját és új lehetőségeket mérlegeljen.
Ezen a héten azonban először arról érkeztek hírek, hogy most első alkalommal Szaúd-Arábia jordániai nagykövetét azzal bízta meg, hogy a királyságot Palesztinában is képviselje. A korábbi politikát megváltoztatva a szaúdi nagykövet Ammanban egyszersmind Palesztinában is ún. nem rezidens nagykövet, valamint jeruzsálemi konzul is lenne. Augusztus 12-én Nāyif ibn Bandar as-Sudayrī nagykövet, aki a szaúdi királyi család abba az igen befolyásos as-Sudayrī ágába tartozik, amibe maga az uralkodó is, Ammanban átadta megbízólevelét Muğdī al-Hālidī palesztin elnöki tanácsadónak.
Ez igen sok kérdést vetett fel, hogy vajon mik a szaúdiak valódi szándéka ezzel az egyértelműen szimbolikus lépéssel, Tel-Aviv azonban azonnal élesen elítélte azt és kijelentette, hogy nem fogja megengedni egy szaúdi konzulátus megnyitását Jeruzsálemben.
A lépést valóban mindkét irányba lehet értelmezni, habár az kétségtelen, hogy szimbolikus gesztusról van szó és a gyakorlatban semmin nem változtatna, hiszen a szaúdi nagykövet nyilván nem fog Jeruzsálembe látogatni. Ehhez közvetlenül kellene érintkezni az izraeli hatóságokkal, ami egy hivatalos diplomáciai egyezmény előtt egyik félnek sem elfogadható. A gesztust egyrészt úgy lehet felfogni, hogy ez egy “próbaüzem”, az első lépés a normalizálás felé, a legjobb ürügyet kihasználva közvetett kapcsolatot lehet kiépíteni az izraeli féllel és befektetései lehetőségeket lehet kiaknázni, hivatalos egyelőre csakis a palesztin területeken. Ezt a magyarázatot sokan fel is vetették a nyugati sajtóban. Másrészt viszont mindezt pont az ellenkezőjeként is fel lehet fogni. Minthogy Szaúd-Arábia már most is hivatalosan elismeri a Palesztin Hatóságot önálló államnak és az Arab Liga tagjának, a diplomáciai elismerést nem igen lehet magasabb szinte emelni. Bizonyos értelemben azonban most pont ezt teszi, provokálja az izraelieket és azt jelzi, hogy Rijád nemcsak a normalizálástól zárkózik el, hanem meg növeli is támogatását a palesztinok felé.
Fontos hozzátenni, hogy a Washington és Rijád közti az utóbbi két évben feszült viszony ellenére nemrég komoly tárgyalások voltak a két fel között. Az amerikaiak azt akarják, hogy Szaúd-Arábia távolodjon Oroszországtól és ne tegyen neki több gazdasági gesztust, de erőltetik a normalizálást is Izraellel, ami Bidennek a jövő évi választások előtt nagy fegyvertény lenne. Bennfentes források szerint a szaúdiak bizony feltételek között hajlandók elfogadni ezeket a kéréseket, de cserébe a korábbi fegyverszerződések folytatását kérik, komoly biztonsági garanciákat és nagyarányú segítséget ahhoz, hogy a királyság megindítása polgári atomprogramját. Ez utóbbi a legnagyobb akadály, mivel ehhez kellene, hogy ezt Izrael is elfogadja, továbbá kétharmados jóváhagyást igényel az amerikai Kongresszustól. Márpedig ezt szinte biztosan nem lehet keresztülvinni, mivel a republikánus képviselők nem fognak hozzájárulni, hogy ekkor ajándékot adjanak Biden diplomáciai sikeréhez. Túl azon, hogy ezt Izrael is élesen ellenzi.
A szaúdi nagykövet megbízatásának kiterjesztése a Palesztin Hatóság területére lehet annak a jelzése, hogy szeretnének kapcsolatokat építeni Tel-Avivval, de jelezhet elégedetlenséget is. Ahol azonban azok a magyarázatok gyengék, amelyek szerint ez már a normalizálás nyitánya az az, hogy az öbölállamok viselkedése általában ennek ellentmond. Ha ez már valóban a kapcsolatfelvételről szólna, akkor azt anyagi kezdeményezések vezetnék be, befektetések és megemelt támogatások a palesztin vezetésnek. Szólnak ugyan most hírek arról is, hogy Jared Kushner, Trump veje útján máris nagyarányú befektetések zajlanak az Öböl pénzéből Izraelben, ezek a hírek elsősorban az amerikai sajtóból származnak és sokkal inkább személyes kapcsolatokról szólnak, semmint állami politikáról.
Kétséges, hogy vajon mik a szaúdiak valódi szándékai ezekkel a lépésekkel. Rijád talán a lehetséges reakciókat méri fel és csendben készíti az utat egy későbbi normalizáláshoz. Azonban ugyanennyire lehetséges, hogy elégedetlenséget fejezi ki, vagy a tétet növeli az amerikaiakkal való tárgyalásokon. Jobb feltételeket akar kicsikarni, kihasználva, hogy az amerikaiak befolyása visszaszorulóban van a térségben. Bárhogy is legyen, a helyzetet összességében nézve, tekintettel arra, hogy Rijád kapcsolata Moszkvával kiváló, miközben Bidennel mélyponton van, nagyon valószínűtlen, hogy a szaúdiak komoly lépésre szánnák el magukat az amerikai elnökválasztás előtt. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy addig az amerikaiak egyre nagyobb nyomást fognak kifejteni.
Új felállás Iránnal
Szintén ezen a héten történt, hogy augusztus 17-én Ḥosseyn Amīr ‘Abdollahiyān iráni külügyminiszter tíz év óta először hivatalos úton Rijádba érkezett. Itt pedig kifejezetten szívélyes fogadtatást kapott szaúdi kollégájától, Fayṣal ibn Farḥāntól. Mi több, később még maga Muḥammad ibn Salmān szaúdi koronaherceg is személyesen fogadta.
Ez már önmagában is feltűnő fejlemény, főként egy olyan időszakban, amikor sok spekuláció lát napvilágot egy lehetséges szaúdi-izraeli normalizálásról. Ez a lépés azonban csak a legfrissebb abban a folyamatban, ami februárban kezdődött, amikor Irán és Szaúd-Arábia kínai közvetítéssel egyezményt írt alá a kapcsolatok rendezéséről. Az egyezmény értelmében a két fél újranyitja nagykövetségeit és konzulátusait három hónapon belül – a valóságban ez több mint hét hónapot igényelt – és rendezik ellentéteiket.
Az egyezmény aláírása óra mind Irán is hivatalos látogatásra hívta a szaúdi királyt és Szaúd-Arábia is ugyanígy az iráni elnököt. Ennél fontosabb, hogy azóta számos közvetlen tárgyalást folytattak és mind a két fel most nyíltan egy új regionális együttműködés kialakításáról beszél. Ebbe beletartozna egy biztonsági, sőt még katonai együttműködés, gazdasági kapcsolatok és közös projektek, közös befektetések, de szó van mindennek kiszélesítéséről is az egész szintjén. Más szavakkal Irán-GCC biztonsági és gazdasági együttműködésről van szó. Ezt Amīr ‘Abdollahiyān újfent elismételte Rijádban, ami ellen a szaúdiaknak semmi ellenvetése nem volt.
Az kétségtelen, hogy a két fel közt kicsi a valós bizalom és az új felállásban van valami kényelmetlen. Ugyanakkor nagyon nyilvánvaló politikai támogatás van emögött mind a két vezetés részéről. Apró politikai gesztusokkal haladnak előre. Június elején hét év után újranyitott az iráni követség Rijádban, majd augusztus 9-én Teheránban a szaúdi követség is megnyitotta kapuit. Augusztus 13-án a szaúdi konzulátus is újra megnyílt Mashadban. Július 17-én Fayṣal ibn Farḥān látogátott Teheránba, hogy előkészítse ezeket a lépéseket.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni mit is jelent a szaúdi külpolitika ilyen mély változása a térségre nézve úgy, hogy most a két fél nem egyszerűen visszatekeri az órát 2016-ig, amikor megszakították kapcsolataikat. Egészen a 2000-es évek elejéig mennek vissza, amikor egyszer már voltak lépések egy fenntarthatóbb együttélés felé. Teherán és Rijád most nem a korábbi hidegháborút állítja vissza, hanem valódi előrelépést tesznek, hogy meghaladják az utóbbi négy évtized felhalmozott ellentéteit. Bár erről nyíltan nem esik szó, egy mély egyetértésről van szó. Ebben Irán végleg felhagy a “forradalom exportja” politikával, amit az 1979-es Iszlám Forradalom után követett – és a ‘90-es évek végén csendben lezárt -, amiért cserébe Szaúd-Arábia feladja eddigi ellenséges, folyamatosan külföldi segítséget kérő magatartását Iránnal szemben. Mi több, mind a két fél gazdasági együttműködésről beszél, közös befektetésekről, vagyis Szaúd-Arábia kész bizonyos szintig megkerülni az Irán elleni amerikai szankciókat és kész elősegíteni fejlődését. Ennél is jelentősebb, hogy mind a két fél biztonsági és katonai együttműködésről beszél, bár ennek az egyetértésnek a konkrét határai nagyon bizonytalanok. Legalább ennyire fontos, hogy Rijád kész ezt az együttműködést kiterjeszteni a GCC szintjére. Mégpedig akkor, amikor – Bahreint leszámítva – a GCC tagállamok máris sietve erősítik kapcsolataikat Teheránnal.
Br mindez nagyon ígéretes a térség stabilitására nézve, ésszerű a kérdés: Miért? Mit nyernek ezzel a felek? Valójában mindkét oldal nagyon sokat nyerhet.
Irán ugyan bizalmatlan GCC szomszédaival szemben, hiszen számos Irán ellen bármikor használható amerikai támaszpontnak adnak otthont, a korábbi politika ezeknek a kormányoknak az aláásására, hogy így bírják távozásra az amerikaiakat már jó ideje halott. A 2000-es évekre világossá vált, hogy ehhez nincs meg a kellő erő. Ma viszont szükség nincs rá. Az amerikaiak kapcsolatai szinte az össze GCC tagállammal gyorsan romlanak – még ha továbbra is nagyon erősek -, így tehát sokkal hasznosabb ösztönözni ezeket a változásokat és békés együttélést ígérni. Ebben nem lenne többé szükség az óriási katonai kiadásokra, hanem a közös gazdasági fejlődés előtt nyílnának távlatok. Ugyanebben az összefüggésben ha valóban megvan az esélye, hogy Szaúd-Arábia követi az Emirátusok és Bahrein példáját és normalizálja kapcsolatait Izraellel, akkor világos, hogy azt fenyegetésekkel, vagy erődemonstrációval nem lehet megakadályozni. Ez még csak gyorsítaná a folyamatot. Ehelyett Irán egy alternatívát kínál. A kölcsönösen pusztító szembenállás helyett Irán hozzáférést ajánl piacaihoz, befektetési lehetőségeket és technológiai képességei megosztását a GCC tagállamoknak. Összességében Iránnal hasznosabb, hogy egy közös biztonsági mechanizmust alakítson ki a GCC-vel, ami elejét veheti minden fenyegetésnek ezekből az országokból, amiért cserébe együttműködést és támogatást ajánl. Főként most, amikor a szakadék egyre nő Washington és az öbölállamok közt. Amit Teherán szempontjából ki is kell használni.
De miért hasznos ez a szaúdiaknak? Ebben vannak közvetlen célok és sokkal tágabb, hosszútávú megfontolások. A szaúdi vezetés megértette, hogy Iránt nem lehet katonai, vagy gazdasági eszközökkel sarokba szorítani. Az amerikaiaknak sem sikerült, az izraeliek sem kifejezetten sikeresek ezzel és négy évtizednyi szembenállás sem hozott semmi kézzel foghatót. Jemen esete ebben az összefüggésben nagyon kijózanító példa, ahol úgy tűnt, hogy egy gyors katonai beavatkozással könnyen fel lehet állítani egy baráti kormányt és az ottani iráni érdekeltséget ki lehet szorítani. A hadművelet azonban egy elhúzódó háborút eredményezett, ami egyre több erőforrást emészt fel. Ezzel szemben Irán jóval kisebb ráfordítással ellenőrzése alatt tudta tartani a helyzetet. Jemen ma a gyorsan javuló szaúdi-iráni kapcsolatoknak a tesztpályája. Ha minden jól megy, akkor Irán nagyon hasznos közvetítő lehet, hogy Rijád egy méltóságát megőrző megállapodással lezárja ezt a felörlő háborút. Irán meggyőzése gazdasági eszközökkel el tud jutni oda, hogy Teherán tiszteletben tartsa a szaúdi érdekeket és nagyon jövedelmező üzleti partnerséget lehet kialakítani vele.
Vannak ugyanakkor sokkal hosszabb távú megfontolások is. Egyáltalán nem véletlen, hogy az Irán és Szaúd-Arábia közti egyezményt Kínában írták alá. Miközben az Egyesült Államok szerepe a térségben folyamatosan csökken Kína befektetései és gazdasági ereje máris megjelent a térségben. Ami technológiát, vagy infrastrukturális beruházást a Nyugattól nem lehet beszerezni – ideértve az atomtechnológiát is -, azt Kína örömmel megadja. Ugyanakkor Iránnak ezen a térség már előnye van, mivel stratégiai partnerségi egyezményt írt alá Kínával. Ha tehát az Öböl aktív részese akar lenni a kínai gazdasági térnyerésnek, akkor az rendezett viszonyokat követel Iránnal. Ugyanilyen fontos tényező Oroszország is, hiszen az ukrajnai háború máris megmutatta, milyen kiterjedt az orosz-iráni katonai együttműködés. Ez egy újabb ok arra, hogy Irán nagyon is fontos. Annyira, hogy több évtizednyi fenyegetés és szankció után most az amerikaiak sem fenyegetéssel próbálják meggyőzni Teheránt, hogy csökkentse az oroszok katonai támogatását, hanem csábító ajánlatokkal.
Merre tovább?
Ahogy láthattuk, mind a két irányba vannak érdekek. Szaúd-Arábia talán idővel valóban csatlakozik a normalizáló táborhoz, de most ennek az irányvonalnak nincs igazi lendülete. Addig azonban kipróbálja a megegyezések és kiengesztelődés politikáját Iránnal, minthogy most sok a közös érdek.
Ha ezt sikerül keresztülvinni, akkor a Közel-Kelet egyik fontos állandó problémagócát sikerül feloldani és kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködéssé fejleszteni.
Bárhogy is, nagyon fontos változások zajlanak a szaúdi külpolitikában ezekben a hetekben, miközben Rijád egyre távolabb sodródik Washingtontól.