Míg most a közel-keleti figyelem döntően a Perzsa-öböl felé fordul egy lehetséges összecsapás közepette Irán és az USA, illetve annak öböl szövetségesei közt, a nagy arab vidék viszonylag csendesnek látszik. Az Emirátusok épp vonul ki Jemenből és jelek vannak arra, hogy hamarosan Rijád is ezt teszi majd, ám a helyzet még messze nincs megoldva és Jemen újjáépítése igen messze van. Algéria és Szudán még mindig forrnak, de egyelőre a sorscsapás valószínűtlennek látszik mindkét esetben. A szíriai háborúnak is messze nincs még vége, de az eredmény már ismert és immár csak az idő és a részletek kérdésesek, amikor Damaszkusz győzelmet arat ellenségein. Szintén ehéten történt, július 25-én, hogy elhúnyt a tunéziai elnök, Muḥammad al-Bāğī Qā’id as-Sibsī. Ez ugyan lehet, hogy ismét gondokat okoz Tunéziának az ott kiújult terrortámadások közepette, de már eleve terveztek választásokat az idei évre. Így tehát ez talán mégsem okoz apavető gondot majd. Mindezek a kérdések azonban arab közvéleményt úgy tűnik messze kevéssé érdekli, mint az Öböl. Ami jogos is, hiszem mind érezzük, hogy ennek az összeütközésnek az eredménye most, az “évszázad alkujának” halála után, talán vízválasztó lesz a térségre nézve. Vajon Irán képes-e elviselni a rá nehezedő nyomást és megtartja befolyását a térségben, vagy megalkuszik és visszaszorul. A dolog természete, hogy most minden kétoldalú kapcsolat újraértékelődik, ahogy egy nagyobb térségbeli átrendeződés majd érezteti hatását minden függő kérdésben.
Van azonban egy viszonylat, amit mintha teljesen elfelejtettük volna, ez az, ami Irán és Egyiptom között van. Nem mintha lett volna korábban nagyon mit beszélni róla, de nagyjából 2016 közepe óta a két államnak semmi kapcsolata egymással és nem is fűznek semmit a másik tetteihez, még mindkettőjüket érintő ügyekben sem. Ami elgondolkodtató, tekintve a két ország jelentőségét a térségben. Itt pedig fel kell idéznünk, hogy a Közel-Keletnek négy regionális hatalma van, akik magukban is bírnak olyan etőbel, hogy a maguk javára befolyásolják az eseményeket. Ők Egyiptom, Törökország, Izrael és Irán.[1] Az e négy közötti belső rendszerek java igen jól ismert, meg ha ellentmondásosak is, mint a török-izraeli, vagy a török-iráni szálak. Mégis, arról szinte semmit nem hallunk, hogy mi Kairó véleménye a mostani öbölválságról, ami annál is inkább érdekes, mert nemcsak Szaúdi és az EAE szövetségese, de az egyetlen arab hatalom.
A kapcsolatok e két ország között valójában nagyon is érdekesek, hiszen ha meg tudnának egyezni egymással a térség legtöbb gondja orvosolható lenne. E kapcsolatok a múltban gyakran bizonyultak nehézkesnek, mégis volt egy rendkívüli – és rendkívül ellentmondásos – virágzás valamikor 2012-13 táján, hogy aztán lenyugodjanak és mostanra teljesen elhaljanak. E részletek nagyrésze kevésbé volt ismert még akkor is, amikor történtek és úgy tűnik mind el is felejtjük őket, mégis fontos, hogy emlékeztünk ezekre kicsit, ha meg akarjuk érteni a térséget. A kapcsolat eltolódásainak java a 2011 óta gyorsan változó körülményekre adott válaszként jelentkezett, de sokat belső szereplők okokzták a külső tényezőktől függetlenül. Épp ez teszi kapcsolatukat olyan egyedivé, s minthogy most a helyzet megengedi ezt számunkra, eheti témánkká is.
Olaj és víz
Az egyiptomi-iráni kapcsolatokat tekintve a Közel-Kelet egyik legérdekesebb, de egyben talán legkevésbé feltárt kapcsolatrendszerével foglalkozunk. Ami elgondolkodtató, hiszen a két állam sok tekintetben nagyon hasonló, és mindenképpen a térség két döntő súlyú térségbeli országról van szó. Ám az utóbbi években úgy tűnik, hogy nemcsak, hogy semmi kapcsolatuk egymással, de figyelemre méltó módon attól is elzárkóznak, hogy egymásról szóljanak, még mindkettőjüknek égető kérdésekben is. Ez volt többé-kevésbé a helyzet az ún. “Arab Tavasz” előtt, és ide is jutott vissza 2016 óta.
Nagyon hasonlóak ők, hiszen mindketten két nagy civilizáció örökösei, nagyon hasonló modern kori történelmük, jelentős hadseregük és gazdasági potenciáljuk van, a térség két legfontosabb csomópontját, a Hormuzi-szorost és a Szuezi-csatornát tartják ellenőrzésük alatt, és döntő befolyásuk van az arab világra. Irán egy teokrácia, mely 1979-es Iszlám Forradalmára épül, ahol a fegyveres testületek, melyek közt a főszerepet a Pāsdārān és az immár belé olvadt Basīğ játsza, nagyon fontos politikai és gazdasági szerepet töltenek be. Egyiptom, legalábbis elméletben, egy szekuláris állam, de a 2011-es forradalom és a 2013-ban lezajlott puccs fontos szerepet játszanak az állam mostani identitásában, és Iránhoz nagyon hasonlatos módon a mélyállam, a katonai felső vezetés fontos szerepet játszik a politikában és a gazdaságban. Ne felejtsük el, hogy a mostani elnök, ‘Abd al-Fattāḥ as-Sīsī a katonai elhárítást vezette Mursī elnöksége előtt, amikor is vezérkari főnök lett. Végtére mégicsak dandártábornok volt, mielőtt elnök lett. A vallás szinten közös pont, hiszen Egyiptom talán most névleg egy szekuláris állam, de a Muszlim Testvériség hazája, ami annak ellenére nagyon is jelen van a társadalomban, hogy a mostani vezetés ellenséges vele szemben, pont ahogy 2011 előtt. Így tehát ezt felhasználva, ahogy Mursī ezt meg is próbálta, Egyiptomnak megvan a potenciálja, hogy érdemben hasson a térségre a Közel-Kelet egyik legbefolyásosabb muszlim mozgalma útján. Csak két hasonló szintű mozgalom létezik, a Szaúd-Arabia által propagált Wahhābī ideológia és az Irán által felkarolt síi megújhodás. Még történelmi alapokon is könnyű lenne a vallási párbeszéd, hiszen a középkorban Egyiptom volt a központja az egyetlen síi kalifátusnak, a Fátimida Birodalomnak. Épp így, méretben, lakosságszámban, katonai erőben, gazdasági potenciálban és a térségre gyakorolt befolyásban közel ugyanott vannak. Ugyanez igaz az oktatás és a technológia területeire is, hiszen ezekben Egyiptom a legnagyobb arab állam, míg Irán a világ egyik leggyorsabban fejlődő országa a technológiai innováció terén. Ha Kairó és Teherán együtt tudnának működni, akkor a térség legtöbb gondját külső beavatkozás nélkül lehetne orvosolni és számos gazdasági ügyben segíthetnék egymást. Így hát bizonyos szempontból ez egy ideális páros.
Másrészt épp annyi ellentmondás van a kettő közt, mint amennyi hasonlóság. Egyiptom, még ha most nem is vesszük figyelembe a szekuláris kirakatot, egy döntően szunni ország, ahol a síának immár semmilyen tere sincsen. Az e két országban elnépszerűbb vallási felfogás pont egymás szöges ellentétei. A Testvériség és csatolt részei a síát látják legnagyobb ellenségüknek, amiért pedig az irániak java érthető bizalmatlansággal tekint az egyiptomiakra. Az ilyen ellentét általában ellenségességet, nem együttműködést táplál. Számos régiós kérdésben vagy pont az ellentétes oldalon állnak, vagy szinten életbevágó rivalizálás van köztük. Mint Szíria esetében példuál, ami mindig is döntő ügy volt Egyiptomnak, amivel rövid ideig 1958 és 1961 között még egy államot is alkottak, de mára stabilan Irán szövetségese. Az öböl államok szintén rivalizálás tárgyát képezik, hiszen ezeket Egyiptom szövetségesnek tekinti és számít anyagi segítségükre, ám Iránnak folyamatos vitái vannak velük. A többi kisebb ügyben szinte mind versenyfutás zajlik Egyiptom és Irán között, ahogy mindkét állam megpróbálja saját befolyását kiterjeszteni a térségben, ezzel egyszersmind saját jövőképüket a régióról. Így tehát a sok hasonlóság és egymás iráni megértés ellenére e kettő sokkal illőbb versenytársa egymásnak, mint partnere.
Honnan is jövünk
Csak az utóbbi évszázad történelmét nézve sok közös van a két orszag között, amitől talán jól meg is erthetnék egymást. Ám végül teljesen más következtetésekre jutottak és néha saját érdekeiket a másik kárára érvényesítették.
Az I. Világháború után mindkettőt gyengén beágyazott helyi monarchiák irányították, melyek alig leplezték a brit befolyást. Angliának közös védelmi egyezménye volt Egyiptommal 1951-ig, a Szuezi-csatorna birtoklása pedig életbevágó volt az olajkereskedelem számára, hiszen az európai import közel kétharmada itt haladt keresztül. Iránban a Pahlāvī-dinasztia olyan kísérlet jegyében jutott hatalomra, ami meg akarta szabadítani az országot az orosz-angol befolyástól, de 1941 után, amikor a szövetséges hatalmak hatalomváltás erőszakoltak ki, Teherán, és főként az új király, Moḥammad Reẓā Pahlavī erősen az angol támogatásra hagyatkozott a kommunista fenyegetéssel szemben. Nem is beszélve a saját parlamentáris intézményeiről. Irán döntő fontosságú volt a brit olajkereskedelem számára, minthogy az Ābādānban működő finomító volt az angol olaj fő forrása. Ez az a hely, ahol a BP született, eredetileg Angol-Perzsa Olajtársaságként (APOC). Az ‘50-es évek elején aztán mindkét országban erős politikai mozgalmak indultak a közvetett brit uralom felszámolására, bár nagyon eltérő formában. 1952-ben a katonai puccs véget vetett a monarchiának Egyiptomban, felmondott minden korábbi egyezményt és visszakövetelte Szuezt. Ez vezetett az angol-francia-izraeli agresszióhoz 1956-ban ‘Abd an-Nāṣir elnök ellen, ami ugyan katonailag sikeres volt, de politikailag elbukott és Egyiptom két évtizedre a Nyugat-ellenes tábor oszlopos tagja lett. Irán azonban, és itt kezdődik a különbség, ugyanebben az időben szintén egy brit ellenes fellépés tanúja volt, amit Moṣaddeq miniszterelnök (1952-53) vezetett. A közhiedelemmel ellentétben nem akarta felszámolni a királyságot, de az uralkodó szerepét szimbólikus ügyekre szorítva vissza teljes ellenőrzés alá akarta venni a nemzet javait, amit addig jelentős mértékben külföldiek bitoroltak. A fő kérdést az olajkivitel és az Ābādān-i finomító jelentették, amikért Irán kész volt vállalni a vele szemben bevezetett teljes bojkottot, az ügy végére pedig 1953-ban egy MI6-CIA irányította puccs tett pontot. Ez eltávolította Moṣaddeq-et és stabilizálta Moḥammad Reẓā hatalmát, aki cserébe nemhogy újra megengedte a brit gazdasági jelenlétet – bár jóval visszafogottabban -, de masszív brit-amerikai támogatás útján Irán a Nyugat bástyája lett a térségben. Így tehát amit a britek elleni függetlenségi küzdelmében Egyiptom megtapasztalt a közvetlen katonai beavatkozás útján, és nyert benne, azt Irán gazdasági háború és titkosszolgálati akciók fprmájában élte meg és elbukott. Míg Egyiptom komoly aggodalom forrása lett a Nyugatnak az ‘50-es években, addig Irán “Amerika csendőrévé” változott a térségben.
Idővel helyzetük megváltozott, de irónikus módon az asztal szemközti oldalán maradtak. 1979-ben az Iszlám Forradalommal Irán végleg szakított a Nyugattal és azóta is egy olyan eszmét hirdet, amit ‘Abd an-Naṣir is szeretett volna. Vagyis, hogy a térség államainak meg kell szabadulniuk a külső befolyástól és saját képességeikre kell alapozniuk. Bár Homeīnī halála óta Irán feladta a forradalom exportját, legalábbis hivatalosan, továbbra is együttműködést és belső erőkre való támaszkodást szorgalmaz, ez pedig sokkal hatásosabb külpolitikának bizonyult. Egyiptom ugyanakkor egy teljesen ellentétes utat járt be. Sādāt elnök alatt (1970-81) fokozatosan szakított szovjet és baloldali irányultságával és Izraellel békeszarződést aláírva Amerika barátja lett. A reginális önerőre hagyatkozás doktrinájával való teljes szakítás jól megmutatkozott abban, amikor Egyiptom még annak árán is vállalta ezt az utat, hogy kizárták az Arab Ligából. Amibe aztán a ‘80-as évek végén épp Irán rovására tért vissza. Szintén nem segítette a kapcsolatokat, hogy pont amikor Irán minden kapcsolatot megszakított Izraellel és annak követségét átadta a palesztinoknak Egyiptom békét kötött vele, illetve, hogy Sādāt menedéket adott a sahnak, aki Kairóban halt meg és máig ott van eltemetve.
Amikor az irak-iráni háború elkezdődött és az első nagy iraki csapás nem érte el az Iszlám Köztársaság összeomlását, az elhúzódó háborúban Irak hathatósabb segítség után nézett, mint amit az öböl államai pénzben nyújtani tudtak. Ez az az idő, már Mubārak elnök (1981-2011) – Sādāt jóval szerényebb képességű utóda – ideje alatt, amikor Egyiptom lassan visszakúszott az Arab világ ügyeibe és 1989-ben újra felvették az Arab Ligába. Akkorra, lévén óriási anyagi támogatás kezdett beáramlani az öbölből és Amerikából, Egyiptom teljesen nyugatbarát álláspontot vette fel és elfoglalta a fő követítő szerepét Izrael és az arab államok között. Ebből a helyzetből természetes, hogy Kairó gyakran ugyanazokat az aggályokat hangoztatta Iránnal szemben, mint az öböl monarchiák, és Mubārak maga is vádolta gyakran Teheránt, hogy bele akart avatkozni a belső ügyeibe. Kairó, pont mint a GCC államok arra panaszkodott, hogy Irán az arab világ belső ügyeibe avatkozik, ám ez egyiptomi szemüvegen át úgy értendő, hogy Teherán Kairó kárára szerez befolyást Palesztinában, Szíriában, Libanonban és még az Arab-félszigeten is. Így hát Egyiptom aggályainak javát ebben a fényben érdemes nézni, még ha a szavaik tükrözik is a szaúdi-emirátusi-bahreini nyilatkozatokat.
A bimbózó évek
A két állam, pont mint napjainkban, kimért ellenfelekként kerülgették egymást, 1979 óta semmilyen kapcsolatot nem tartva és nagyon igyekeztek tudomást sem venni a másik létezéséről sem. Nyílt súrlódásra főként azért nem került sor, mert Teherán tisztán látta nem tudja befolyásolni Egyiptomot, így aztán remélte, hogy majd jönnek a szebb idők, amikor a dolgok változhatnak. Ez a változás pedig el is jött, de többségében nagyon félreértelmezett remények közepette.
Amikor az ún. “Arab Tavasz” elkezdődött sokak szemében az egy őszinte muszlim megújhodási mozgalomnak tűnt. Bár mára már tudjuk, hogy Egyiptomban, ahogy szinte az összes országban, ezt a mozgalmat külföldről szították fel és a Testvériséget eszközül használták, mégis 2011 első hónapjaiban ez a megújhodási felfogás sokakban élt. Érdekes módon pont Iránban volt ez egy népszerű ötlet. Nem feltétlenül a politikai és mélyallami elit köreiben, amit mindezt sokkal nagyobb aggodalommal figyelte, hanem a híressé vált akkori elnök, Maḥmūd Aḥmadīnežād (2005-2013).
Ő az iráni politikai osztály egy nagyon sajátos szegletéből jött. Egy olyanból, ami erősen hazafias, a Nyugattal szemben erősen konfrontatív, vallási téren pedig olyan tanítók elkötelezett követői, mint Moḥammad-Taqī Meṣbāḥ Yazdī ajatollah, aki igen kevésre tartja ezt a világot, hiszen meggyőződése, hogy a rejtőzködő imám visszatérése a küszöbön van. Így tehát a legszigorúbb vallási fegyelmet követelik meg és ez az egy, ami végső soron számít. Ez a csoport, bár érdekes módon Aḥmadīnežād legbelsőbb tanácsadói hideg haszonelvűek és nem vallásos megszállottak, abból csinált karriert, hogy ők a forradalom első nemzedéke, vagyis mindent már az után és annak köszönhetően értek el. Ez különösen vidéket rezonált jól, legalábbis kezdetben. Aḥmadīnežād sokkal konfrontatívabbnak bizonyult, mint azt a politikai osztály meg tudta emészteni, sokkal konzervatívabbnak, mint amit a lakosság el bírt viselni, és összességében egy nagyon ügyetlen gazdasági vezetőnek bizonyult. Mindezek a tényezők nagyban hozzájárultak a kiábrándultsághoz. Nemcsak benne, hanem az egész politikai osztályban az ellentmondásos 2009-es választások után, amikor ugyanez az elit csakazért megtartotta az elnököt, hogy az állam becsületét védje. Ám míg a vezetés Aḥmadīnežādot egyre inkább botrányosnak és biztonsági kockázatnak kezdte el látni, vagyis időszerű volt sürgősen utódot keresni, ő még inkább önhitté vált, hogy maga is folytathat önálló politikát a többi erőcsoporttól függetlenül és elkezdte saját hátországa kiépítését. Mindezt fejben kell tartanunk, amikor azt nézzük, hogy az iráni állam hivatalosan hogyan viszonyult az Arab Tavaszhoz.
Míg a legtöbb erőcsoport gyanakodva szemlélete, Aḥmadīnežād hatalmas lehetőséget látott az Arab Tavaszban. Főleg, mert olyan országokban kezdődött, amik a nyugatbarát táborba tartoztak, mint Tunézia, vagy Egyiptom. Ő ezeket a “forradalamakat” az iráni ismétlődésének látta, s hogy ezekből is iszlám köztársaságok születnek majd. Ezért aztán a most sok országban hatalomra kerülő Testvériség síik iránt mély gyűlölete ellenére, Aḥmadīnežād nyíltan üdvözölte ezeket a változásokat, mégpedig számos alkalommal. Bizonyos esetekben persze mindezt a hatalmi elit is üdvösnek tartotta, mint Bahrein vagy Jemen esetében, de akikben volt némi előrelátás láthatták, hogy a hullám hamar elér majd olyan baráti országokat, mint Libanon, Szíria, vagy Irak, ahol ez a lelkesedés majd sok gondot okoz. Szinten fontos, hogy a frissen szárba szökő erők lehettek ugyan nevükben szinten muszlimok, de természetük a legteljesebb mértékig síi és Irán ellenes volt. Igy aztán hamar megszólalt a vészcsengő. Ám Aḥmadīnežād, ekkor már a legteljesebb önhittségben, hallani sem akart minderről és nekikezdett egyik legellentmondásosabb, egyben legizgalmasabb játszmájának, az Egyiptommal való összebékülésnek.
Ez nem is volt éppen új tőle, hiszen már 2007-ben felvetette Egyiptomnak a teljes diplomáciai kapcsolat helyreállítását és minden függő kérdés megoldását. Ezt igen hűvös én üdvözölték Kairoban és végül semmi nem lett belőle. Így aztán érthető, hogy az iráni elnök őrült a változásnak és ki akarta azt használni. Főleg miután Mursī-val az élen egy nyíltan iszlamista mozgalom került hatalomra, aki hamarosan ki is nyújtotta kezét Irán felé. Teherán hivatalos felkérésére 2012 augusztus 28-án Mursī Iránba látogatott, s ezzel ő volt az első egyiptomi politikus 33 év után. Látogatása alkalmával Mursī megerősítette szándékát, hogy erős kapcsolatokat építsen Iránnal, illetve, hogy a két ország közti együttműködés minden térségbeli gondot meg tud oltani, Szíriával az élen. 2013 február 5-én Aḥmadīnežād viszonozta a szívességet Kairóban, ő lévén az első iráni tisztségviselő, aki hivatalos úton Egyiptomba látogat a forradalom óta. Bár Mursī meleg szavakkal fogadta, mint potenciális barátot, a következő napon az iráni elnök máris megtapaasztalhatta, milyen nehéz ötletét a gyakorlatba átültetni, amikor egy botrányos sajtótájékoztatóba futott vele az Azhar mecset sejkjével. Nagyon fontos kezdeményezés volt ez Aḥmadīnežādnak, de még inkább Mursīnak, hiszen ő Iránt egy potenciális barátnak és egy megbízhatóbb partnernek látta. Félt a nyugati ellenlépésektől iszlamista kormányzata ellen és nem igen bízott saját katonai elitjében, aminek a java Amerikában tanult.
Beszámolók szólnak arról, hogy meg a hivatalos találkozó előtt Mursī segítséget kért, hogy a Testvériség kialakíthassa saját biztonsági apparátusát a Pāsdārān és a Basīğ mintájára. E célból 2012 december végén Qāsem Soleymānīt küldték Kairóba egy kétnapos találkozóra, melynek során
találkozott ‘Iṣṣām al-Ḥaddād-dal, Mursī külpolitikai tanácsadójával és a hírszerzés de facto fejével. Érdekes módon ekkor, 2012 augusztusa és 2014 máriciusa között, a védelmi miniszter és az egyiptomi hadsereg vezérkari főnöke nem volt más, mint ‘Abd al-Fattāḥ as-Sīsī, aki előtte pont a katonai hírszerzésnek irányította. Vagyis igen valószínűtlen, hogy ezekre a tárgyalásokra az ő tudta nélkül került volna sor, még ha esetleg nem is vett rajtuk közvetlenül részt. Iráni részről azonban a kérdéses személy jelentős, hiszen Qāsem Soleymānī egy élő legenda, és nemcsak Iránban. Már az Irak elleni háborúban is hősnek számított, ami után valamikor a ‘90-es évek végén a Pāsdārān elit erejének számító Qods (Jeruzsálem) Brigádok parancsnokának nevezték ki, aminek fő feladata a képzés és különleges műveletek útján való segítségnyújtás külföldi szövetségeseknek. Maga Soleymānī legendává vált folyamatosan a frontvonalban tűnve fel Szíriában és Irakban a Dā‘iš ellen harcolva, egyben folyamatosan politikai nyilatkozatokat is téve, főként az amerikai fenyegetések ellenében. Ha valóban őt küldték Kairóba Mursī és a Testvériséget megsegítendő, bár ő maga igen előrelátó és taktikus emberként nyilván nem őrült a feladatnak, akkor ez nem egy gesztus volt, hanem egy nagyon komoly kezdeményezés. Mursī részéről a kezdeményezés fontosságát mutatta, hogy nagyjából ugyanekkor, 2013 január elején a katari vezérkari főnök, Aḥmad ibn Nāṣir ibn Ğāsim is meglátogatta Kariót, méghozzá anélkül, hogy bármilyen katonai vezetővel találkozott volna.
Függetlenül minden látszólagos ellentmondastól és kivitelezési nehézségtől ez a békülés folyamat nem szorítkozott tikos találkozókra és néhány történelmi látogatásra, hanem Mursī kifejezetten erőltette több interjúban, hogy potenciális szövetségest lát Iránban és számos kérdésben, mint Szíria is, számít Teherán támogatására. Tekintve, hogy épp csak túl voltunk itt azon a ponton, amikor a szír állam legnehezebb idejét élte a külföldről szponzorált terrorista háborúban, amelyben Mursī kormánya épp súlyosan érintett volt, nagyon elgondolkodtató, hogy vajon mi lehetett a logika ebben a meglehetősen elborult megközelítésben. Az alapvető célok különböztek, minthogy Mursī és a Testvériség hasonszőrű kormányokat akart az egész térségben, amiben Szíria szerepe döntő volt, míg Irán addig akarta megállítani ezt a hullámot, amíg az nem éri el Teheránt, megintcsak Szíriát tekintve fő bástyának. Ugyanakkor ebben az időben Mursīnak pénz és támogatás kellett, akár meg Irántól is, hiszen Kataron kívül senki más nem volt hajlandó ezt neki megadni. Akárhogy akarta is azonban Aḥmadīnežād kiszélesíteni ezt a kapcsolatot, sokat már nem tehetett az ügyért, mert az utolsó egy-két évre az államfő, Hāmeneī nagyajatollah félreállította, pont az egész folyamatban tanúsított hibái és rossz helyzetfelismerése miatt.
Bár ez a kétéves időszak rövidnek tűnhet, mostanra pedig már jelentéktelennek, mégis történelmi, hogy ez a két regionális hatalom először próbálta elásni a csatabárdot. Ezek a mézeshetek azonban 2013 közepén véget értek, hiszen mindkét országban változás állt be. Iránban Aḥmadīnežād helyére az ügyes technokratát, Ḥasan Rōḥānīt választották, míg Mursī az as-Sīsī vezette puccs távolította el.
Kérlek, maradj velem!
Ez meg is kellett volna pecsételje e rövid barátkozást, ám Irán messzire ment, hogy életbe tartsa, sőt még javítsa is ezt a kezdeményezést. Ez egészen 2017 közepéig folytatódott. 2013 és 2016 között a hivatalos szálak kihűltek, de a mélyállami kapcsolat számos okból erősödött. Az új egyiptomi vezetés mindent igyekezett a visszájára fordítani, amit Mursī csinált és ez, ironikus módon, még javította is a kapcsolatokat. Kiszorítva Mursī legnagyobb támogatóit, Katart, Törökországot és a Testvériséget, Kairó épp azokat a feleket püfölte, amik Irán stövetségeseinek is sok gondot okoztak Libanonban, Szíriában és Irakban. Volt egy őszinte egyetértés a kettő közt valóban a Dā‘iš és barátai ellen harcolva a térségben. Bár hivatalosan nem dícsérhettek egymást, hiszen as-Sīsī pont egy sah-szerű katonai puccs eredményeként lett elnök a demokratikusan megválasztott iszlamista elnök megbuktatásával, vicces módon minden korábbinál nagyobb volt a szükség az együttműködésre és ez be is vált. Egyértelmű jelei voltak kint a terepen az együttműködésnek, úgy 2014-ben, mint 2015-ben, bár ugyanebben az évben as-Sīsī nemcsak, hogy minden kapcsolatot tagadott, de de még annak lehetőséget is kizárta, hogy a közeljövőben helyreállítanak a diplomáciai kapcsolatokat. Mindez azonban valószínűleg csak kirakat volt, hiszen nagy szüksége volt a folyamatos támogatásra az Ermirátusok és Szaúdi részéről.
2016, de még 2017 is sok okból egyre közelebb hozta a feleket. Szíria már kezdett túllépni a legrosszabbom és Egyiptom érezte, ez az alkalmas időpont segítő kezet nyújtani. Így Kairó diszkréten megbékélt Szíriával és még korlátozott katonai segítséget is nyújtott, miközben a hírszerzési együttműködés virágzott. Ennek a kezdeményezésnek pedig, hogy működjön, iráni hozzájárulást követelt. Jemen egy darabig ütközési pont volt a két fel között, hiszen Egyiptom támogatta a szaúdiak vezette háborút, amit Irán mélységesen elítélt. De hamarosan törések mutatkoztak Kairó és Riyád között, ami 2016 közepére mély szakadékká nőtt és legjobban a Tiráni-szoros szigetei körül kialakult vitában mutatkozott meg. Irán megérezte a lehetőséget, hogy végre leszákítsa Kairót az öböltől és 2016 októberében Teherán felajánlotta, hogy ellátja Egyiptomot iráni olajjal. A kapcsolatot eddigre Ḥosseyn Amīr ‘Abdollahiyān külügyminiszter-helyettes kezelte, a Rōḥānī kormányzat szakértői gárdájának egyik legjobb példája, aki sokat dolgozott a Kairó-Teherán folyosó nyitvatartásán. Ugyanebben az időben volt Kairó kísérlete a Szíriával való barátkozásra a csúcson, Irán is épp szabadult fel a szankciók alól a JCPOA eredményeként – így tehát nem volt gazdasági kényszer a részéről Egyiptom megsegítése mögött -, és még az akkoriban folyó szíriai béketárgyalásokon Lausanne-ban is igényelte Irán Egyiptom jelenlétét. Mi több, Teherán Egyiptom jelenlétét saját részvétele előfeltételeként szabta.
Kairó nem karolta fel ezeket a kezdeményezéseket, legalábbis hivatalosan nem, és bár Teherán még próbálkozott 2017 mindez leállt, amikor Egyiptom számos öböl állammal együtt hidegháborúba fogott Katar ellen. Az okot nyilván nem a forró iráni-katari kapcsolatban kell keresnünk, de egy lépés világosan mutatta, hogy Kairó rendezte vitáit Riyáddal és immár nincs hely Teherán számára.
Keresztező érdekek
Több ponton nem árt felidézni az ellentétes érdekeket, mert azok megválaszolják miért próbált e két állam jóban lenni meg 2013 után is, illetve, hogy ez miért bukott el. Jemen az egyik ilyen pont, de Egyiptom hamar kilépett, jól emlékezve a ‘60-as évekből milyen is ott háborúzni. Bár egy lehetséges iráni hídfőállás nem éppen kedvező kép, de sokkal jobb mint esetleges török és katari pozíciók megszilárdulása ugyanezen a vidéken. Végeredményben Egyiptom számára nem különösebben számít ki is nyer Jemenben. Szíria fontos volt Kairónak, hogy borsot törhessen Szaúdi és Törökország orra alá, akikkel akkor gondjai voltak, illetve a hírszerzési együttműködés életbevágó volt Egyiptomnak, amikor a fanatikusok kezdtek szépen visszavándorolni. Így aztán némi segítséget nyújtva Damaszkusznak meg lehetett édesíteni az alkut, de Egyiptom hamar felismerte, hogy nem tud magának itt befolyást kikaparni a többi már érdekelt erő rovására. Akkor pedig mi értelme törődni vele? Irak ugyanezt jelenti Egyiptom számára. Mostanra az egyiptomi elnök feladott minden nem életbevágó külső ügyet, részben azért mert már megszilárdította helyzetét és ismét áramlanak a nyugati segélyek, részben mert a gazdaság még mindig nem muzsikál jól és Sínai-félszigeten a felkelések még mindig komoly gondot okoznak.
Iráni szempontból a JCPOA előtt, majd Trump győzelme után, amikor már világos volt, hogy azt felmondásra kerül, Iránnal stabil kereskedelmi partner kellett, mégpedig nagytételben. Az olajszállítás biztosítása Egyiptom felé az európai piacokra való visszatérést jelenthette volna. Számos startégiai kérdés is a konszolidáció mellett szólt. Egyiptom leválasztása Szaúd-Arábiáról, úgy Jemenben, mint általában véve, kiváló eszköz Rijád megijesztésére. Ami 2016-ban valamennyire működött is, csak hosszútávon éppen as-Sīsī javára. Épp így, ha Egyiptom Szíria javára állt volna az arab világban, az Damaszkusz visszalépését jelenthette volna az Arab Ligába és bizonyos mértékben garantálta volna a háború fokozatos lezáródását. Ez 2014-ben égető fontosságú volt, még az orosz beavatkozás előtt. Bizonyos kérdések azonban mindezen megfontolásokat egyszerűen elavulttá tették. Egyiptom semmit hasznot nem hajtott és egyértelművé vált, hogy csak a további támogatásokra játszik az övöltől. Vagyis leválasztása a Rijád-Abū Zabī tengelyről csak illúzió. Törökország tökéletesen hajlandónak mutatkozott az együttműködésre, még a JCPOA összeomlása után is, így a kereskedelmi partner kérdése megoldott. A növekvő kereskedelem és az együttműködés döntő biztonsági kérdésekben felértékelte Törökországot Iránnak. Elnézve pedig az ellenségeskedést Kairó és Ankara között, egész egyszerűen Törökország többet ér. Az orosz beavatkozás és a Szír Hadsereg győzelmei az utóbbi években pedig mindent esetleges egyiptomi segítséget fölöslegessé tettek, mi több, egyenesen nem kívánatossá Damaszkusz számára.
Mindezek a tényezők, bár Teherán tényleg sokat tett megmentésére, végül megölték a kiújult barátságot a két ország közt.
A lehetőségek és a jövő
Van abban valami igazán irónikus, hogy pont a két vezető, aki megtörte a jeget a két ország között mostanra végleg lekerültek a porondról. 2019 július 17-én Mursī elhúnyt a börtönben, míg Aḥmadīnežād egy politikai stigmatizált lett, aki annyira elvadult, hogy még az 1979-es forradalmat is brit műveletnek titulálva megtagadta, bár maga is tevékeny részt vett benne. Mintha csak a sors akarná, hogy az ideológiát maga alá temesse az államérdek racionalitása.
Az előre látható jövőben nincs sok remény az iráni-egyiptomi együttműködés felújítására. A jelen helyzet kényelmes mindkettőjüknek, míg megváltoztatása túl sok erőt igényelne. Ugyanakkor, most mindkét oldalon olyan emberek vannak döntési helyzetben, akkknek élő tapasztalatuk van a másikról. Ez szülhet bizalmatlanságot, de építeni is lehet rá.
Ez a rövid összeborulás oly hosszú elszigeteltség után megmutatta, hogy van lehetőség egymás megértésére, ám a két elnök szomorú sorsa mutatja e kezdeményezés határait. Ami elég sajnálatos, hiszen a vallási és felfogásbeli különbségek ellenére óriási potenciál van az együttműködésben, úgy stratégiailag, mint a gazdaság terén.
Egyelőre Rōḥānī a fennamaradó három évében sokkal nagyobb gondokkal kell megbírkózzon és így egy békülés valószínűtlen. Ám egy hasonló gondolkodású utód esetén, ha a szaúdi és talán az amerikai befolyás is gyengül a térségben és Kína gazdasági behatolása új kereteket teremt, talán meglesz a kellő alap Teherán és Kairó számára. Főleg, mert egy ilyen közös ügyvitel igen jót tenne a Közel-Keletnek az Öböl manipulálta évek után.
[1] Hozzátenetnénk még Algériát, de elnézve korlátozott ambícióit a közvetlen szomszédságon kívül és jelenlegi belső nehézségeit Algír egészen egyszerűen nincs ugyanazon a szinten. Míg Szaúd-Arábia óriási gazdasági hatalma és nagy hadsereg talán felhelyezné a listára, de amit ez ér, az most húnyt el Jemenben.