Medinától Isztambulig: fordulatok a szaúdi-török viszonyban

A török külpolitika a „keleti világ” felé – ami alapvetően a muszlim világot és a Közel-Keletet jelenti – nem olyan intenzív, mint volt 1923 előtt. Az ún. szakirodalom legalábbis nagyon gyakran él ezzel a megállapítással. Bizonyos szempontból pedig valóban, ez vitathatatlan tény, ám korántsem igaz minden esetben. Az ugyanis több, mint nyilvánvaló, hogy semmilyen nemzet, vagy kulturális hagyaték nem tehető semmissé néhány év alatt és semmilyen közösség nem szakítható ki egyik pillanatról a másikra abból a környezetből, amelyekben évszázadokig létezett. Ez alól a törökök sem kivételek. Az iszlám és a török hódítók emléke, akik a fél világ meghódítása után új világhatalmat hoztak létre, máig élő hagyományt jelentenek az országban. Az persze igaz, hogy az előző jelentősen veszített az 1923 előtti jelentőségéből, de az utóbbi a nemzeti karakter részévé vált, amit minden szinten propagálnak az oktatástól a hadseregig. Mint ahogyan az is tény, hogy amikor az 1950-es években a vallás ismét része lett a nagypolitikának, az arab-török kapcsolatok újra az érdeklődés homlokterébe kerültek. Korabeli források is tanúskodnak arról, hogy a török döntéshozók sok esetben a nyugati orientáltságú külpolitika miatt aggódva figyelték az arab világ reakcióit. Ez volt az az időszak, amikor a korábban betiltott vallási irodalom előtört a mélyből és egyre többekhez eljutott. A Said Nursi (1878–1960) által létrehozott ún. Nurcu-mozgalom – Eşref Edip Fergannal (1882–1971) és Necip Fazıl Kısakürekkel (1904–1983) együtt – ezekben az években indult útjára.

Mikor a konzervatív Necmettin Erbakan miniszterelnök lett (1995), első külföldi hivatalos útja a Közel-Keletre vezetett. Csakhogy mivel hazája 1952 óta a NATO tagja volt, a Maghreb országok erős fenntartásokkal fogadták a török politikust, akinek őszinteségében bizonyára kételkedtek is. (Ez pedig nem bizonyult kifizetődőnek a választásokon sem, hiszen Moammer Kadhafi annyira megalázta Erbakant annak líbiai látogatásakor, hogy a választók nem felejtvén a „nemzet becsületén” esett csorbát, az első adandó alkalommal kiszavazták Erbakant a hatalomból).

Mindezzel azt próbáljuk csupán hangsúlyozni, hogy 2002-re, mire az AKP hatalomra került, a magasrangú török politikusok egy része a korábbiakhoz képest igenis más – sokkal jobb – kapcsolatokat kívánt az arab világgal. Ugyanakkor az, hogy jobb gazdasági, kulturális és politikai együttműködés alakuljon ki, nem azt jelentette, hogy az ország fel akarta volna adni helyét a nyugati szövetségi rendszerekben. Sőt, épp ellenkezőleg, Ankara arra törekedett, hogy a legerősebb és legbefolyásosabb szereplő legyen a régióban. Ráadásul, az AKP kormányzat szerette magát példaként beállítani és olyan imidzs kialakításán dolgozott, ami azt sugallta az egész világnak, hogy a szunni iszlám és a demokratikus állam együttélése nem utópia többé. Ebben az összefüggésben, történelmi értelemben Atatürk hagyatéka és a jelenlegi török kormányzat céljai hasonlóságot mutatnak. Előbbi a szuverenitás és a fejlődés, utóbbi a demokrácia és az iszlám, mint irányelvekre hivatkozva kívánnak példával elöl járni elsősorban a keleti, muszlimok lakta világ felé.

Fahreddin pasa és az örmények

Ami a bilaterális kapcsolatok illeti, 2017-ig Rijád és Ankara számos megállapodást és együttműködést kötött különböző területeket érintően. 2006-ban Abdullah király Törökországba látogatott és aláírt egy 6 pontból álló egyezményt. 2013-ban katonai együttműködés kezdődött, két évre rá pedig – amikor a török államfő látogatott Rijádba – megállapodás született a stratégiai parnerség kiszélesítéséről. 2016-ban Selman bin Abdulaziz hivatalos látogatáson járt Törökországban, ami után a külügyminiszterek is tárgyalóasztalhoz ültek. Azt is érdemes megemlíteni, hogy 2008-ban éppen Törökország lett az első nem arab állam, ami stratégiai partnere lehetett a GCC (Egyesült Arab Emirátus, Bahrein, Katar, Kuvait, Omán és Szaúd-Arábia) országainak.

Ami azonban jelenlegi témánkat illeti, nyilvánvalónak tűnik, hogy a törökök által az elmúlt években az arab országokkal kiépített partnerségi viszonyban változás történik. A Middle East Eye teregette ki azt a titkos tervezetet, ami az Emirátus döntéshozóinak asztalán landolt és amiben a szaúdi koronaherceg, Mohammed bin Salman arról beszélt, hogy „stratégiai tervet” szőtt Erdoğan ellen. Az irat szerint: „A királyság támadást kíván intézni Törökország ellen a gazdaságban és sajtóban egyaránt annak érdekében, hogy kevesebb szaúdi turista látogasson Törökországba és a szaúdi befektetések száma is csökkenjen. Cél továbbá, hogy a szaúdi turisták számára alternatív úticélokat javasoljanak, hogy kevesebb török terméket importáljon az ország, és legfőképpen, hogy minimalzálják Törökország regionális szerepét az iszlám ügyekben.”

Szimbolikus lépés volt az is továbbá, hogy a Medinában ezév májusában rendezett Iszlám Konferenciára Ankara nem kapott meghívót. Azok számára persze, akik követték a kétoldalú kapcsolatok alakulását, nem jelentett az eset nagy meglepetést.

A tervezetre visszatérve fontos kiemelni, hogy az május 24-én keletkezett. Néhány héttel azt követően, hogy az Anatólia Hírügynökség (AA) egy hosszú cikkben számolt be a szaúdi sajtó törökellenes megnyilatkozásairól. Az AA arról írt többek között, hogy az Ukaz nevű szaúdi lap állítasa szerint Törökországban 1006 szaúdi állampolgárt tartanak nyilván eltűntként. A lap azzal riogatta olvasóit, hogy az országban rendszeresen támadnak meg arab turistákat. A propaganda pedig részben – a törökök hivatalos tagadásának ellenére – elérte célját, ugyanis 2019 első két hónapjában mindössze 41 000 szaúdi látogatta meg Törökországot, ami 38%-os visszaesést jelent.

De az Ukaz nem állt meg itt. Egyéb cikkeiben nemcsak azt közölték, hogy a törökök 1,5 millió örményt gyilkoltak meg az első világháború során, de azt is, hogy a török történelemben a „Medina tigriseként”, vagy a „Sivatag tigriseként” ismert Fahreddin pasa[1], Medina egykori kormányzója nemcsak számos városlakót deportált, de rengeteg kegytárgyat is elrabolt és Isztambulba szállíttatott a ma Szaúdi-Arábiához tartozó városból. Utóbbi gondolatmenet viszont nem volt újdonság. Az Emirátusok külügyminisztere, Abdullah bin Zajed már 2017-ben nyilvánosan tette fel provokatív kérdését: „Tudtátok, hogy Fahrettin pasa ellopta medinaiak tulajdonát és kézzel írott munkáit? Na, így viselkedtek Erdo ğan ősei az arabokkal szemben.”

A végső és legsúlyosabb ítéletet az emirátusi és szaúdi sajtó végül az alábbi módon határozta meg: „az oszmanizmus és a Muszlim Testvériség érdekházasságot kötöttek”.

Az Anatólia Hírügynökség azt is aláhúzta, hogy a szaúdi sajtó támadásai Törökország ellen egyenesen odáig mentek, hogy az országot a „sátáni háromszöghöz” sorolták, vagyis Iránt, Katart és Törökországot egy kalap alá vették.

De vajon mi történhetett a háttérben, ami ezt az elszánt sajtóhadjáratot eredményezte a kis-ázsiai ország ellen? A már hivatkozott török állami hírügynökség (AA) szerint három fő pillérről lehet beszélni. Először is Dzsemál Hasogdzsi megölése után a török államfő részletes vizsgálat megkezdését szorgalmazta. Másodsorban Törökország nyíltan támogatja a Muszlim Testvériséget, ami szintén problematikus Rijád szempontjából. Végül, de nem utoljára – és valószínűleg ez a legfájdalmasabb Szaúd-Arábia számára – Ankara több európai hatalommal közösen, az amerikiai kezdeményezés ellenére sem hajlandó Irán elszigetelésére és nem kívánja terrorszervezetként elismerni az iráni Forradalmi Gárdát sem.

Az Emirátusok, Szaúd-Arábia és Törökország között tehát éleződőben van a feszültség és jóllehet főleg Ankara igyekszik elkerülni a nyílt konfrontációt, számos politikailag bizonytalan régióban az érdekellentétek már felszínre törtek. Tágabb dimenzióban pedig elmondható, hogy mivel Törökország is felismerte az USA régióban betöltött hatósugarának csökkenését, (lásd az S-400-as esetét) nem akar vesztesként kikerülni a játszmából.

[1]Ömer Fahreddin Türkkan (1868–1948): Török parancsnok, diplomata. A mai Bulgáriához tartozó Ruszcsuk városában született, ahonnan családjával együtt később, az 1878-as orosz-oszmán háború hatására a mai Törökország területére költöztek. Különböző katonai iskolákban tanult, hogy aztán 1916-ban a 4. hadsereg parancsnokaként sikerrel védje Medinát a brit és arab erők ellen egészen 1919-ig, amikor is a brit csapatoknak sikerült bejutniuk a szent városba. Fahreddin pasát Máltára deportálták. 2 év eltelte után csatlakozott a Musztafa pasa által vezetett ankarai erőkhöz. Tagja lett a Török Nagy Nemzetgyűlésnek, majd afganisztáni követté nevezték ki, mely pozícióját 1926-ig töltötte be. Ezen időszak alatt támogatta a bolsevik-ellenes közép-ázsiai harcokat. Hazatérte után a török fegyveres erők magasrangú tisztjeként még tíz éven át szolgált a hadseregben. 1936-ban nyugalmazták.

A „Közel-Kelet gyilkosa” versus Erdoğan?

Több olyan hely is van a muszlim világban, ahol a GCC említett vezető országai teljesen eltérő ösvényen járnak ahhoz képest, mint amilyen utat Ankara követ. Először is, 2014 óta Abu-Dzabi és Rijád pénzügyi támogatást ad a Szíriai Demokratikus Erőknek, amely szervezet Törökország szerint a terrorcsoport, hiszen a legerősebb csoportja Ankara szerint a PKK szíriai szárnyának tekinthető YPG. Szintén Szíria tekintetében jelent sokat, hogy míg az Emirátus 7 év után ismét megnyitotta damaszkuszi követségét, Törökország még nem lépett ez ügyben, sőt, több szíriai katonai akció után Erdoğan újabb katonai csapatok küldését fontolgatja, ezúttal az Eufrátesztől Keletre. Zárójelben talán megjegyezhető, hogy a katonai és külpolitikai siker fontos eszköz lehet a török belpolitikában is annak érdekében, hogy az isztambuli helyhatósági választások utáni ellenzéki hangulat ne fokozódhasson tovább az AKP ellenében.

A Testvériség, mely ellen Abu-Dzabi emírje, a koronaherceg és a fegyveres erők legfőbb parancsnoka Mohammed bin Zajed „kulturális háborút” vív, szintén kényes kérdés. Az egyiptomi puccs után – ahogy arról már az Amaraia korábban írt – Törökország a Testvériség sok tagjának menedéket nyújtott. De nemcsak erről van szó. Azt is érdemes végiggondolni, hogy minden potenciális tömegbázison alapuló mozgalom politikai értelemben veszélyt jelent a szaúdi és emirátusi vezetők és családjaik számára. Ugyanakkor – és ez jelentős különbség – a török elnököt is lehet ugyan diktátorként ábrázolni, de tény, hogy ő még szabadon kimehet az utcára még Antalyában is, nem esik bántódása. Ezzel pedig Erdoğan is tisztában van. Ez az oka részben annak, hogy próbálja kiaknázni a választók tömegében rejlő erőt és olyan képet kialakítani önmagáról, amiben ő maga az „igaz muszlimok” vezetőjeként tűnhet fel.

Líbia a másik olyan helyszín, ahol az Öböl és a török érdekek erősen eltérnek egymástól. Az észak-afrikai országban ugyanis nagy a versengés a kőolajban gazdag területek, valamint kikötők birtoklásáért. A Fájez esz-Szarrádzs vezette Nemzeti Egységkormány Ankarától, valamint a nemeztközi közösségtől – főleg Olaszországtól – kap támogatást. A török álláspont annyira egyértelmű, hogy a líbiai vezetőt július elején maga Erdoğan fogadta Isztambulban. Vele szemben ugyanakkor Haftár tábornok is fellépett a stratégiai területek ellenőrzéséért, amit a háttérben az Emirátusok, Szaúd-Arábia (és Egyiptom) támogat. Török szempontból Líbia már 2011 előtt is fontos terület volt, hiszen dollár milliárdokat fektettek be az afrikai országba. Ráadásul ezek az infrastrukturális befektetések (kórházak, hotelek, légibázisok, stb.) a tervek szerint bővíthetőek is lehetnek, ha a líbiai védelmi ipar török termékeket vásárol. Ezen túlmenően pedig – ahogy azt az egykori külügyminiszter, Ahmet Davutoğlu tanácsadója, Bülent Aras jelezte – Szudán, Katar és Szomália után talán újabb katonai támaszpont kialakításán is gondolkoznak. Ugyancsak Aras pedzegette, – és ez a mi témánk szempontjából szintén kulcsfontosságú meglátás – hogy mivel Törökország nem bízik az Emirátusokhoz, illetve Szaúd-Arábiához hasonló regionális szövetségeseiben, megpróbál kiépíteni, vagy legalábbis megerősíteni egyéb kapcsolatokat a muszlim világon belül.

Aras észrevétele természetesen nem az egyedüli. Ömer Fatih Özkan kutató és Líbia-szakértő szerint az észak-afrikai háború nem más, mint egy olyan proxi-háború Szaúd-Arábia, az Emirátusok és Törökország között, amely nem érinti a felek közötti gazdasági kapcsolatokat.

David Hearst, a Middle East Eye egyik szerzője szerint 2018 végén az egyiptomi, emirátusi, szaúdi titkosszolgálatok képviselői a Moszad vezetőjével, Yossi Cohennel egyeztettek. A találkozó célja állítólag Törökroszág regionális pozícióinak gyengítése volt. Hearst szerint pedig az ügy érdekében közös stratégia is született. Elsősorban döntést hoztak arról, hogy Irakban a felek a szunni erőket fogják támogatni és akadályozni igyekeznek majd Erbil és Ankara kapcsolatának fejlődését. Ebben az összefüggésben döntöttek arról is, hogy a YPG-nek különleges támogatást nyújtanak, ami a gyakorlatban nem jelent mást, minthogy a Damaszkusszal szembeni merev politika változóban lehet. Ebből a szempontból az Emirátusok damaszkuszi képviseletének újranyitása már sokkal inkább érthetővé válik. Annál is inkább, mert Bahrein, aki külpolitikai kérdésekben Rijáddal szinte mindig együtt mozog, szintén megnyitotta a maga követségét a szír fővárosban. Rijád pedig mégmesszebb ment azáltal, hogy nagyjából 100 milliárd dollárt folyósított azokra a területekre Szíriában, ahol a hatalom a kurd fegyveres erők, a YPG kezében van.

Ami az Emirátusok és a törökök közötti viszonyt illeti, néhányak arról számoltak be, hogy Abu-Dzabi katonai puccs kiprovokálását tervezi Törökországban már azóta, hogy a Muszlim Testvériség megbukott Egyiptomban. A felvetés akkor válik különösen is érdekessé, ha vetünk egy pillantást a kétoldalú gazdasági kapcsolatokra. Az Egyesült Arab Emirátusok ugyanis – a 4,6 milliárd dolláros összegével – a legjelentősebb közel-keleti vásárlója a török termékeknek. Ezen túlmenően pedig további 7 milliárd dolláros bevételt könyvelhetnek el azok a török cégek, amelyek leginkább az Öbölbeli ország építőiparában tevékenykednek.

Szintén fontos megemlíteni, hogy nemcsak az Emirátusok, de Szaúd-Arábia is sokat tett azért, hogy a Testvériség megbukjon Egyiptomban. A pletykák szerint Abdel Fatah asz-Sziszi hatalomra kerülése előtt a Szaúdi család 5 milliárd dollárral segítette a még hatalomban lévő Muszlim Testvériséget.

A Törökországgal kapcsolatos minden tervvel origójaként meg kell említenünk egy nevet – Mohammed Dahlanét –, aki kulcsfigurája lehet sok mindennek. Feltehetően az ő emberei voltak azok a török álláspont szerinti kémek is, akiket emirátusi papírjaik ellenére Isztambulban letartóztattak (egyikük időközben gyanús körülmények között meg is halt). Dahlant „a Közel-Kelet gyilkosaként”, valamint Mohammed bin Zajed „pitbulljaként” is szokták emlegetni. Ő maga palesztin, gázai származású és arról vált hírhedté, hogy számtalan merényletet szervezett az elmúlt időszakban. Jasszer Arafat biztonsági főnöke volt, majd később, szerbiai és montenegrói bujkálása idején a szerb állampolgárságot is kapott. Sinem Köseoğlu a konzervatív Gerçek Hayat szerzője, még a török puccskísérlet előtt, 2016 elején arról írt, hogy Dahlan lehet a főszereplője egy esetleges, Törökország elleni puccs előkészítésének. Köseoğlu akkor még azt gondolta, hogy a tervet jóváhagyta – vagy legalábbis nem ellenezte – Moszkva és Teherán is. Amennyiben a szerző által leírtakat komolyan vesszük, megállapíthatjuk, hogy a felek közötti bizalom már 2016 előtt megingott.

Mi történhet a damaszkuszi úton?

Ahogy az ellenségeskedés az Egyesült Arab Emirátusok, Szaúd-Arábia (és Egyiptom), valamint Törökország között kulminálódott az elmúlt években, úgy próbált meg Ankara új hídakat építeni az arab világon belül. Tette és teszi mindezt úgy, hogy közben nem akarja elveszíteni sem az Öbölből érkező befektetőket, sem pedig az általuk jelentette piacokat. A Líbiában, Szíriában és Szudánban követett politika – vagyis a különböző stratégiai pozíciók megszerzésére tett kísérlet – ugyanakkor nem feltétlenül kecsegtet sikerrel. Ennek oka elsősorban az lehet, hogy – figyelembe véve a jelenlegi és a történelmi példákat is – Törökország számára az együttműködés nem mindig elégséges, pláne akkor, ha a teljes partit is meg lehet nyerni. Ebben az összefüggésben a szíriai háborúra és az amerikaiak által ajánlott „évszázad alkujára” adott muszlim reakciók döntő jelentőséggel bírnak, talán már a közeljövőben is. Egy valami azonban világos: Törökország annyi kártyát szeretne a kezében tartani, amennyit csak lehetséges és jóllehet ma még ez elképzelhetetlen, Törökország maga mögött hagyván a múltat, válhat még Szent Pállá a Damaszkusz felé vezető úton.