Barátok vagy riválisok?
Az Iszlám Konferencia Szervezetének török parlamenti képviselője, Orhan Atalay kritizálta a 2019 februárjában az EU és az Arab Liga között lezajlott kairói találkozót. Atalay szerint az amerikaiak venezuelai lépései és az európaiak hallgatása az egyiptomi kivégzésekkel kapcsolatban azt mutatja a világ közvéleménye számára, hogy az igazság, a demokrácia és a szabadság egyszerű hazugságok a nyugati szóhasználatban. Atalay ugyanakkor az Amnesty International-re hivatkozva több tucat ember kivégzéséért az egyiptomi elnököt, as-Sīsī-t is elítélte. A török politikus egyértelművé tette, hogy szerinte sem az amerikaiak, sem az európaiak, sem pedig Szaúd-Arábia nem fogja megmenteni as-Sīsī-t, ha adott esetben szüksége lenne rá. Ráadásul Erdoğan is kijelentette egy TV-interjúban, hogy addig nem kíván találkozni egyiptomi kollégájával, amíg az nem engedi szabadon az ártatlanul börtönbe juttatott embereket. Majd hozzátette, hogy a független bíróság hiánya vezethetett oda, hogy február 22-én kilenc ártatlan fiatalt végeztek ki az egyiptomi hatóságok. Ez a kijelentés már csak annak fényében is érdekes, hogy a két politikus legutóbb 2013-ban, mindössze negyven nappal az egyiptomi puccs előtt találkozott az isztambuli Dolmabahçe Palotában.
De mi az oka annak, hogy a török fél ilyen vehemensen reagált a találkozóra? Miért osztotta meg a török média az angol kommentárokat is? Miért fontos ez Ankara számára? Nyomós oknak kell a dolog hátterében állnia, pláne, hogy egy török parlamenti képviselő arra az Amnesty International-re hivatkozik a nemzetközi színtéren, amelynek tevékenységét – amint azt Taner Kılıç[1] esetéből láthattuk – otthon finom szólva sem nézik jó szemmel.[2]
A motivációk megértése érdekében vessünk egy pillantást a török-egyiptomi kapcsolatok alakulására Mursī és a Muszlim Testvériség bukása óta.
A Testvériség szerepe
Az többé-kevésbé közismert tény, hogy Erdoğannak az 1970-es évek óta jó kapcsolatai vannak a Testvériséggel. Ezzel együtt a szervezet törökországi jelenléte 2006 után vált igazán láthatóvá, amikor is az iszlám világ NGO-it tömörítő egyesület révén egy sor törökországi csoport – MÜSİAD, İHH, Türkiye Gönüllü Teşekkürler Vakfı – kezdett támogatást kapni a Testvériségtől.
Rajtuk kívül azonban egyéb, hivatalosan NGO-ként működő társaság is színesíti a mezőnyt. Egyiptom kapcsán például a Genç Müslümanlar (Fiatal Muszlimok) számos olyan videót tett közzé mostanság, amelyekben az egyiptomi vezetés brutalitását taglalták és empátiával viseltettek a néhány nappal korábban kivégzett fiatalok iránt. A honlap tanúsága szerint a csapat mindössze két főből áll és az összes fordítást arabról törökre segítőkész önkéntesek végzik.
Felvetődik továbbá a kérdés, hogy a politikai szempontokon túl miért olyan fontos a török vezetés számára a Testvériség támogatása? Nos, a válasz röviden abban foglalható össze, hogy az AKP-nak is megvan az a szellemi bázisa, ami hasonlóságokat mutat a Testvériség gondolatiságával. Itt nevezetesen a Said Nursi Bedüizzaman (1877–1960) által írt Risale-i Nur-ra kell gondolni. Said Nursi az ún. Nurcu-mozgalom alapítója volt az, akinek már az 1950-es években jó kapcsolatai voltak a Testvériség szíriai – aleppói – szimpatizánsaival. Olyannyira, hogy a szíriai „testvérek” a szóban forgó művet le is akarták fordítani arabra. Igaz ugyan, hogy Said Nursi felismert néhány különbséget a két ideológia között, a viszonyrendszert a Testvériség és a saját mozgalma között ezzel együtt ’két igaz testvérként’ írta le. Ezzel magyarázható az is, hogy a 8. Török Nyelvi Játékok megnyitóján miért beszélt Erdoğan Nursi hagyatékáról mint helyi szellemi termékről. A török elnök a Risale-i Nur-ból is idézett, amikor azt mondta: „A tudatlanság, a szükség és a széthúzás a mi ellenségeink. E három ellenséggel szemben pedig a tudás, a képesség és az összefogás fegyvereivel harcolunk.” [3]
Szóval a Testvériség (törökül: İhvan) szerepe és az a tény, hogy Törökország – szaúdi és katari jóváhagyással – menedéket nyújt sok tagjának nem maradhatott titokban. A 2013-as puccs után az İhvan törökországi jelenléte megerősödött, komoly politikai krízist okozván ezzel Ankara és Kairó között. A kapcsolatok kihűlésével párhuzamosan – a hivatalos diplomáciai kapcsolatokat az átmeneti ügyvivők szintjére redukálták – Isztambul a Testvériség regionális központjává vált. Nem véletlen, hogy néhány forrás szerint a Testvériség tagjai még 2013 végén, nagyjából 90 millió amerikai dolláros pénzügyi támogatásban részesültek török forrásokból.
Amikor az al-Arabiyya TV-ben 2017-ben megkérdezték Erdoğant a Testvériségről, a török elnök azt mondta, szerinte a FETÖ[4]-vel ellentétben – akik céljaik elérése érdekében nem riadtak vissza az erőszak alkalmazásától sem – a Testvériség nem terrorszervezet.
Érdemes azt is megemlíteni, hogy Erdoğan gyakran használja az ún. ar-Rabī‘a szimbólumot is, ami egyiptomi olvasatban a 2013. július 3-i katonai puccsal szembeni ellenállás – tágabb értelemben a szabadság – jelképével egyenértékű. Ugyanakkor a hivatalos egyiptomi olvasatban az ar-Rabī‘a a terror szinonimája. Erdoğan ezt szem előtt tartva azt is hangsúlyozta, hogy a jelképnek van egy másik jelentése is, nevezetesen az “egy nemzet, egy zászló, egy haza, egy állam” koncepciója. Akárhogyan is, az ar-Rabī‘a is egy összekötő kapocs a Testvériség és a török elnök között. Egyébként maga a szimbólum ar-Rabī‘a l-‘Adawiyya-ra, a bászrai születésű első muszlim női szentre utal, aki a 8. században Jeruzsálemben halt meg.
Az ar-Rabī‘a használatát egyébként a legnagyobb török ellenzéi párt kritikáját is maga után vonta. Ahogy a katari válság kitörése után a CHP vezetője egy politikai rendezvényen kihangsúlyozta, a török miniszterelnöknek a Katar és Szaúd-Arábia közötti viszályban semlegesnek kellene maradnia és nem kellene a szóban forgó szimbólumot használnia. Kılıçdaroğlu, a CHP főtitkára emlékeztette a török kormányt, hogy a Testvériség nemcsak Egyiptomban, de Szaúd-Arábiában és az Egyesült Arab Emírségekben is terrorszervezetek listáján szerepel. Ezzel szemben Katar nyíltan folytatja a Testvériség támogatását.
A hivatalos kapcsolatokra visszatérve, amikor valamivel később – 2017 végén – a bilaterális kapcsolatok a megfelelő „pályára” állhattak volna, a Mohammed Sabreen-hez hasonló egyiptomi szakértők szerint előállt az a helyzet, hogy hiába lenne sok területen mindkét fél érdeke az együttműködés, Kairó a török lépéseket a belügyeibe való beavatkozásnak tekinti. Ez pedig lehetetlenné teszi a megállapodást. Más szóval, ami a törököknek a FETÖ, az Egyiptom számára az İhvan. Mindemellett ugyanakkor a már említett szakértő azt is hangsúlyozta, hogy a török-egyiptomi diplomáciai válság mögött erős amerikai/izraeli politikai érdek húzódik, amelynek célja, hogy a közel-keleti politikai diskurzusban Izrael helyét átvegye Törökország és Irán, mint a térség instabilitásának fő okozói.
Egyiptom természetesen nem hagyta szó nélkül az Erdoğan által elmondottakat és emlékeztette a nemzetközi közösséget, hogy Törökországban 70 ezer embert tartóztattak le politikai alapon és 130 ezer török állampolgárt távolítottak el a munkahelyéről az elmúlt két évben. Az egyiptomi felet a törökök még azzal sem tudták jobb belátásra bírni, hogy kiadták Kairó számára az olyan Testvériség tagok némelyikét, mint például Muḥammad ‘Abd al-Ḥāfiẓ.
A török kormány és a hozzá tartozó média egyébiránt Emmanel Macront is kritizálta, amiért azért kénytelen as-Sīsī-vel együttműködni, hogy saját észak-afrikai érdekeit érvényesíteni tudja. Ebben az összefüggésben pedig azért van szükség Egyiptomra, mert Kairó a Líbiát érintő francia-olasz rivalizálás tekintetében döntő fontosságú lehet. Figyelembe véve, hogy 2013 óta – az USA és Oroszország után – Franciaország a harmadik legnagyobb fegyverszállító Egyiptom számára és hogy nagyjából 150 vállalata révén összesen 33 ezer embernek ad munkát az országban, már jobban érthetővé válik Ankara azon törekvése, hogy csökkentse az európaiak Egyiptomot érintő aspirációit. Törökország ugyanis, ami szintén fegyver exportőr állam, szintén szeretné kivenni a részét az észak-afrikai piac kínálta lehetőségekből. Nem beszélve azokról a társadalmi és gazdasági célokról, amelyek megvalósulásáért Afrika-szerte szintén sokat tettek az elmúlt 15 évben. Azt sem nehéz elképzelni, hogy Ankara a Testvériséget nemcsak közel-keleti, hanem európai – főleg francia és német – illetve afrikai céljai érdekében is felhasználja. Ez pedig szintén növeli a feszültséget a két ország között.
A Suwākin-sziget
A kétoldalú kapcsolatok szintjén van egy másik problémagóc is, nevezetesen a Szudánhoz tartozó Vörös-tengeri kikötő, a Suwākin-sziget.
A Szudán és Törökország között 2017. december 24-én létrejött egyezmény létrejöttét Kairó idegességgel és gyanakvással fogadta. Törökországnak ugyanis sikerült 650 millió amerikai dollárért „kölcsönbe venni” a szigetet, ami őszintén szólva nem is tűnik nagy összegnek. Pláne nem annak fényében, hogy a terület stratégiai, gazdasági és katonai célok számára egyaránt megfelel. Szomália után ugyanis ez lesz a második katonai török katonai támaszpont Afrikában. Ráadásul, mivel több ezer török katona állomásozik Észak-Cipruson is, ez azt jelenti, hogy Egyiptom szomszédságában már három katonai támaszpont működik. Nem meglepő, hogy ez a körülmény zavarja az egyiptomi vezetést, ami a török külpolitika ilyen jellegű lépéseit magára nézve fenyegetésnek tekinti.
A sziget körüli polémia a belpolitikában is fellángolt. Főleg a CHP és a Meral Akşener vezette İyi Parti ellenezte a projektet, mondván, hogy ennek az egy szigetnek nem lenne szabad fontosabbnak lennie, mint annak a 18 szigetnek, amit a görögök szálltak meg 2004 óta. Utóbbi téma – vagyis a megszállt szigetek – körül a török döntéshozók körében is megosztottság tapasztalható. Míg egyik oldalról úgy tekintenek a folyamatra, mint ami akár a casus bellire is elég hivatkozási alap lehet, mások – főleg a kormánykörök – úgy gondolják, hogy néhány „szikla” elvesztése nem tekinthető a törökellenes görög agresszió megnyilvánulásának. Ráaádásul a probléma megjelenésekor – vagyis 2004-ben – az EU-török tárgyalások éppen újraindulóban voltak. Ebből kifolyólag pedig Ankara nem akarta kockára tenni a csatlakozási folyamat sikerességét olyan területekért, ahol csak „kecskék legelnek”.
A fent tárgyalt két kritikus kérdésen – vagyis a Testvériség és a Suwākin-szigeten – kívül a Ḥamās törökök általi támogatása szintén akadályt jelent a kétoldalú kapcsolatokban. Az AKP-kormány nagy hangsúlyt fektetett a Kairó számára rettentő érzékeny, az izraeli-török-egyiptomi viszonyt is befolyásoló kérdésre. Ami a Ḥamāst illeti, a párt természetesen nagyon hálás a török segítségét és sosem feledik el megemlíteni a jó török kapcsolataikat. Éppen ezért sok arab ország – köztük Egyiptom is – nehezményezi azt, hogy miközben Ankara úgy akarja láttatni magát, mint a megszállás alatt élő arabok védelmezője, valójában igen jó kapcsolatok ápol Izraellel. Ez a vád őszintén szólva bizonyos szempontból nehezen is tagadható, hiszen Palesztina, a Ḥamās és a Testvériség kapcsán Törökország sikeresen osztja meg az amúgy sem egységes arab világot. Hasonló folyamat figyelhető meg a szíriai háború kapcsán is, amelynek során Ankara egyszer sem tett olyan lépést, ami Tel-Aviv stratégiai érdekeit veszélyeztette volna. Épp ellenkezőleg, az mindkét ország közös érdeke, hogy ne engedjék a közvetlen szomszédságukba (még jobban) az orosz és iráni érdekeket. Ezzel magyarázható az is, hogy jóllehet a belpolitikában a török fél erős Izrael-ellenes szólamokkal dolgozik, a külpolitikában Izrael megbízható szövetségese az ország. Ez pedig különös tekintettel az ún. ’arab tavasz’ kezdete óta igaz. Erre pedig Egyiptom is felhívja a figyelmet, hogy tudniillik a törökök valójában elárulják a palesztinok és a muszlimok ügyét és a valóságban – a török propagandán túl – stratégiai partnerként kezelik Izraelt.
Jövőbeni forgatókönyvek
Ahogy fentebb is jeleztük, a török-egyiptomi kapcsolatok drámaian megváltoztak a 2013-as puccsot követően. Jóllehet mindkét fél hangsúlyozza a dialógus újraindítására vonatkozó akaratát, a politikai és gazdasági versengés miatt lehetetlenség elásni a csatabárdot. Míg Törökország próbálja blokkolni a Nyugat azon próbálkozásait, melyek befolyásolhatják Egyiptom jövőjét és fontos kártyákat tart a kezében, addig Egyiptom úgy tekint a török lépésekre, mint a nemzeti érdekeire való potenciális fenyegetésre. A Testvériség tagjainak nyújtott menedék pedig Kairó szemében egyet jelent a hivatalos egyiptomi kormány ellen harcoló terroristák támogatásával. Ugyanakkor Egyiptom is nyomást helyez Törökországra azzal, hogy a terrorizmus finanszírozásával vádolja. Ezzel párhuzamosan pedig igyekszik még szorosabb kapcsolatokat kialakítani a nyugati hatalmakkal.
A rivalizálás tétje a következő. Mindkét oldal igyekszik a mérleg nyelve, a „híd” lenni a nyugati és a muszlim világ között. Ez az oka annak, hogy a török kormány olyan elszántan reagált az EU-arab tárgyalásokra és ezért jött jól számukra a britek kritikus hangvétele is. Még az Amnesty International is felhasználható volt ebben a játszmában. Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy a „híd” szerepe nem azt jelenti egyik ország esetében sem, hogy passzív szereplőként, a nagyhatalmak eszközeként kívánnak megjelenni a nemzetközi porondon. Törökországnak megvan a történelmi és kulturális háttere ahhoz, hogy büszke és szuverén államként viselkedjék. Egyiptom pedig – az arab világ legnépesebb államaként – szintén komoly célkitűzéseket fogalmazott meg. Amíg azonban nem történik komoly változás a török, vagy az egyiptomi politikában, a kétoldalú kapcsolatok hasonló intenzitáson maradnak. 2019. március 31-én Törökországban helyhatósági választásokat tartanak. A nemzetközi közvélemény meglátja majd, hogy az eredmények befolyásolják-e majd a török külpolitikát, vagy sem. Amennyiben igen, úgy Kairó valószínűleg az ún. Millet İttifakı legjelentősebb képviselőinek, vagyis a CHP és az İyi Parti sikeréért szorít majd.
[1] Taner Kılıç az Amnesty International törökországi vezetője. 2017. június 6-án terrorista cselekmény vádjával őrizetbe vették és csak több, mint egy év elteltével, 2018. augusztus 15-én engedték szabadon.
[2] Érdemes Andrew Gardner, az Amnesty Internationl törökországi tagjának megnyilvánulásait is megnézni. Garnder ugyanis nyíltan kritizálja a török kormányt.
[3] A szöveg eredeti török nyelven: ‘Bizim düşmanımız cehalet, zarûret, ihtilâftır. Bu üç düşmana karşı san’at, marifet, ittifak silâhıyla cihad edeceğiz.
[4] Fethullah Gülen Terör Örgütü – Fethullahista Terrorszervezet – a török hatóságok szerint terrorszervezet, amelynek vezetője Fethullah Gülen.