A líbiai válság már évek óta forr és ez az észak-afrikai ország alig látta bármiféle jelét a nyugalomnak a hírhedt al-Qaddāfī ezredes 2011-es bukása óta. A képlet, ami pár éve még nagyon összetett volt három külön kormánnyal, miközben az ország nagyobb része közvetett külföldi megszállás és különböző terrrorista csoportok uralma alatt állt némiképp egyszerűbb lett az ENSZ által támogatott tűzszünet óta 2015 decemberében, ami az aṣ-Ṣahīrat egyezményként híresült el. Ezután, bár a helyi törzsi csoportosulások még mindig fontos szerepet játszottak, gyakorlatilag két rivális kormányzat működött, melyek kölcsönösen törvényen kívülinek tekintették egymást, a háború mérlege és pedig közöttük oda-vissza változott, ahogy a felek egyre inkább regionális és nemzetközi támogatóikra hagyatkoztak.
A háborúnak ez a változékony menete éles fordulatot vett tavaly, amikor a Tripoliban székelő Nemzeti Egységkormány (al-Wifāq) Fāyiz as-Sarrāğ vezetése alatt egy nagyon ellentmondásos tengerhatár egyezményt kötött Törökországgal, mely példátlan török támogatást eredményezett, beleértve ebbe, hogy török felügyelet mellett terrorista csoportokat szállítottak át Szíriából Líbiába. Törökország még a térségbeli államokat, mint Tunéziát és Algériát is megpróbálta meggyőzni, hogy álljanak mellé, majd állandó bázist próbált felállítani Líbiában. Ahogy ez a kísérlet és a tavalyi berlini békekonferencia kudarcot vallott, a Líbia keleti felét irányító kormány Halīfa Ḥaftar vezérezredes oltalma alatt elkeseredett támadást indított egyiptomi-szaúdi-emirátusi támogatás mellett a főváros elfoglalására. Ez nemcsak szintén megbukott, de nemrég Ḥaftar megszégyenítő vereségeket is szenvedett, mely összeomlással kezdte fenyegetni a kelet-líbiai kormányt, illetve azt vetítette előre, hogy Líbia tartósan török befolyás alá kerül.
Mindaddig ez “csupán” egy kiterjedt közvetítőkön keresztül vívott háború volt a befolyásért, amiben a fő kérdések a török-egyiptomi versengés és a török regionális befolyás voltak, de a líbiai színtérre szorítkoztak. Ám ez múlt héten egy újabb fordulatot vett. Miután Ḥaftar ismét Kairóba ment, hogy as-Sīsī-vel egyeztessen, az egyiptomi elnök először tűzszünetet és egy új béketervet jelentett be. Nem meglepő módon ez nem ért el eredményt, így június 20-án a líbiai határ melletti legnagyobb katonai támaszponton tartott szemlét és beszédet, melyet sokan már a nyílt egyiptomi katonai beavatkozás nyitányának értelmezték. Azóta Kairó nagyon is aktívan készíti elő a terepet. Nemcsak az Arab Ligától és a líbiai kérdésben hagyományos szövetségeseitől szerzett támogatást, de még Franciaországtól is. S mostmár további régiós országok, mint Tunézia és Algéria is komoly aggodalmat mutatnak.
A líbiai válság robbanás küszöbén áll, vagy legalábbis így tűnik, s sok állam már a várható hatásra készül. Ugyanakkor nagyon is jogos a kérdés, hogy Egyiptom valóban kész-e belevágni egy ilyen hosszútávú kalandba, vagy csak hatalmas hazárdjátékot folytat. Merthogy mindezzel egyidőben as-Sīsī-nek van egy másik és sokkal nyomasztóbb gondja is, amit meg kell oldania. Amihez még kevesebb eszköz áll rendelkezésre.
E megfontolások közepette három fontos szintjét érdemes megnézni a kérdésnek. Ki kicsoda a líbiai válságban, s vajon melyik oldalon áll a törvényesség? Ez a válság és a lehetséges egyiptomi(-francia?) katonai beavatkozás hogyan hat az olyan térségbeli államokra, mint Algéria? S hogy merre tart a közvetett háború a török-katari és az egyiptomi-szaúdi-emirátusi táborok között, amiben az egyiptomi katonai bevatkozás Líbiában döntő csata lehet.
A törvényesség nyomában
Ahogy az egész válság egyre nagyobb külső beavatkozást vonz és nyilvánvalóan már túl haladt a líbiai belső kereteken, hiszen mindkét fél hatalmas külső támogatást kap, immár nagyon is fontos, még ha nem is döntő kérdés az, hogy melyik fél áll a törvényesség talaján. Röviden, egyik fél sem teljesen jogos képviselője egész Líbiának. Ám a kérdés egy döntő szempontból mégis fontos. Minden érintett nemzetközi szereplő egyetérteni látszik abban, hogy a törvénytelen külföldi beavatkozásnak véget kell vetni, hogy lehetővé tegyék a líbiai belső erők tárgyalását egy átfogó tűzszünethez. Ám a fő hangsúly itt a “törvénytelen” szón van, minthogy mindkét fél nyíltan kap külső támogatást még katonai ellátmány szintjén is. S ebben az összefüggésben minden fél a szíriai és a jemeni példákra mutogat, ahol a törvényes kormánynak minden jogosítványa megvolt arra, hogy külföldi erőket hívjon az országba a terrorista/felkelő erők leverésére. Szíria esetében, dacára annak, hogy sokan úgy akarták feltüntetni, hogy a damaszkuszi kormány elvesztette legitimitását, nemzetközi helyzetét sosem veszítette el, legalábbis az ENSZ-ben nem. A Szíria és Oroszország közötti egyezmények pedig valóban lehetővé tették az orosz katonai jelenlétet. Jemen esetében, a Hādī vezette kormány helyzete nagyon ingatag lábakon áll, amióta Hādī lemondott, megszökött Szana’ából, majd újra felvette hivatalát, de még így is ő volt az egyetlen törvényesen megválasztott elnök, így aztán valóban volt reláis alapja, hogy a Nemzetközi Koalíció beavakozását kérje. Mégha ezt sokan vitatják is. Így tehát Líbiában a kérdés jóval nagyobb egy hivatali ügynél, merthogy mindkét tábor önmagát tartja az egyetlen törvényes képviseleti szervnek. Ennél fogva a felé irányuló támogatást is törvényesnek fogja fel a szíriai példára hivatkozva, míg az ellenoldal felé irányulót törvénytelennek. Ebben pedig a nemzetközi közösségnek még a legjobb szándékok mellett is egyszerűen oldalt kell választania. Nyilván számos fél azt javasolja, hogy minden külföldi támogatásnak le kell állnia, de minthogy ezen a ponton ez illuzórikus, a munkát a “kevésbé törvényessel” kell kezdeni. Máskülönben a beavatkozás mértéke csak egyre nő és Egyiptomnak valóban nem lesz más választása mint egy komoly háború útján bevonulni. Ha pedig Törökország felveszi a kesztyűt, az már a NATO-t is bevonja az ügybe. Amit nyilván senki nem kíván.
A 2011-es líbiai háború, a legális líbiai kormányt megdöntő nemzetközi beavatkozás és az azt követő belháború nagyon széles téma, aminek számos sötét részlete van. Bár ez egy nagyon érdekes témakör, főként az ún. “Arab Tavasz” jobb megértése végett, ez meghaladná most itteni kereteinket.
A háború 2011 elején indult és augusztusra nagyjából eldőlt, ahogy a felkelő csapatok bevették a fővárost és az addigi kormány összeomlott. Számos regionális összefüggés azonban fontos itt. A Líbiát képviselő új politikai formáció a Nemzeti Átmeneti Tanács volt, melyet akkor nemcsak a Nyugat és az “Arab Tavaszt” éltető arab kormányok támogattak, de Törökország is. Annyira, hogy a tanács első vezetője, Muṣṭafā ‘Abd al-Ğalīl, al-Qaddāfī korábbi igazságügy-minisztere később családjával együtt Törökországba költözött és a politikai iszlám erős támogatója lett. Bár később még ő is, annak ellenére, hogy gyakorlatilag visszavonult a politikától, Ḥaftar támogatója lett és elítélte Törökországot a válságért. Tehát már a kezdet kezdetén is nagyon erős török-öböl befolyás érvényesül a líbiai átalakulásban. Csak miután ez a blokk felbomlott 2013-ban két azóta is versengő táborra jelent meg itt is az ellentét. De ezt tapasztalhatjuk az egész térségben Szíriától Egyiptomon át Jemenig. A másik fontos jelenség, hogy a térségbeli államok, még az akkor forradalmi Tunézia is az utolsó pillanatig al-Qaddāfī mögött állt. Algéria még be is fogadta a korábbi vezető családját. Ez nem a korábbi vezetéshez kötődő politikai elköteleződés, vagy vonzalom miatt volt így, hanem az attól való jogos félelemtől, hogy Líbia a bizonytalanság és a fegyveres csoportok melegágya lesz, mégpedig rájuk nézve is pusztító kihatásokkal. Mindkét esetben ez be is igazolódott határincidensek és Líbiából kiinduló terrortámadások formájában. Így tehát Tunézia és Algéria, melyek mindketten pont most nyerik vissza aktivitásukat, egyrészt ki akarnak maradni a válságból, míg másrészt szoros érdekük, hogy Líbiában ne legyen újabb háború. Nem szívesen látnának megerősödő török hídfőt a határaikon és szívesen eltávolítanák azt, ám ha ez egyiptomi beavatkozással és egy nyílt háborúval valósul meg, akkor az eredmény még csak rosszabb.
Miután a Líbiát négy évtizeden át vezető kormány megbukott, az új vezetést főleg iszlamisták és a külföldről hazatérő korábbi ellenzékiek jellemzték. Sokan, mint az első elnök és az első miniszterelnök is nyugati kettős állampolgárok voltak. Az új rendszer 2012 közepén még választásokat is tudott rendezni, ami az utolsó nemzetközileg elismert demokratikus választás volt, ám küszködött az ország ellenőrzés alá vonásával és a legkülönbözőbb elképzelésekkel bíró milíciák lefegyverzésével. Az erőszak és a kezdetben még elszórt fegyveres felkelés elszabadult, majd az intézmények kezdték elveszíteni súlyukat. A legemlékezetesebb példája ennek 2013 októberében történt, amikor ‘Alī Zaydān akkori miniszterelnököt egyszerűen elrabolták Tripoliban; illetve 2015 májusában, amikor ‘Abd Allah at–Tānī akkori miniszterelnök alig élt túl egy merényletkísérletet az ország déli részére látogatva és hosszú időbe telt, míg a korányerők ki tudták menteni a rajtaütésből. Ez az az időszak, amikor a líbiai hadsereg egyik legalkalmasabb tábornoka, Halīfa Ḥaftar, egy újabb amerikai kettős állampolgár, megbízatást kapott a milíciák kiverésére a fővárosból, de egyre önállóbban kezdett viselkedni. Az ország keleti részén lévő főhadiszállásából számos hadjáratot indított az ország biztosítására, egyben elkezdte semmibe venni a kormány utasításait. A helyzet tarthatatlan lett és mind a kormány, mind a törvényhozás felbomlott.
2015 májusában aztán ‘Abd Allah at–Tānī miniszterelnök lemondott és a hatalmat Aḥmad Ma‘aytīq kormányának adta át, ám ezt a Legfelsőbb Bíróság törvényellenesnek minősítette júniusban és ezzel névlegesen egészen 2016-ig ‘Abd Allah at–Tānī hivatalban maradt. Attól a ponttól azonban két külön vezetés volt az ország két szélén nagyon korlátozott területi ellenőrzéssel az általános káosz közepette. ENSZ támogatással a kisebb frakciókból 2015 decemberében megalakult a Nemzeti Egységkormány, melyet a Fāyiz as-Sarrāğ vezette elnöki tanács irányított. Ezen a ponton a Képviselőház, a 2011 utáni egyetlen választott szerv egyedüli túlélő intézménye elfogadta az egyezményt és kialakult egy valódi, bár nagyon törékeny egység. Ez volt a híres aṣ-Ṣahīrat egyezmény, melyet a legtöbben a törvényesség új alapjának fogadnak el, és aminek általános választásokhoz kellett volna vezetnie. Ám a két fél közti ellentét sosem enyhült igazán, 2016 végén összecsapások kezdődtek, majd 2017 márciusában a keleten székelő Képviselőház visszalépett az aṣ-Ṣahīrat egyezménytől. Ámbár mindkét fél továbbra is elismerte az egyezmény létét. Egyik részről mint egy tűzszünet alapját, míg másik részről a mint a törvényesség forrását.
Az egyetlen tartósan pozitív eredmény az lett, hogy a legtöbb kisebb csoport valamelyik fél oldalára állt, s csak délen maradtak nagyobb helyi törzsi erők kezén. Ezzel együtt is néminemű szabályos államműködés tért vissza az országba. Ez nem kis részben az európai országok nyomásgyakorlása miatt volt a líbiai felekre, hogy legyen valamiféle működő állam, hogy az legyen az Afrikából Európába áramló migráció feltartóztatásának alapja. Ezért hát az al-Wifāq-ot erősen megtámogatták.
A fordulat azonban ott állt be, hogy a nemzetközi elismerés alapján az al-Wifāq hathatós külső katonai támogató után kezdett nézni, hogy megtörje a keleten működő rivális kormányt és Ḥaftar erőit, amik még mindig az ország nagyobb részét uralták. Köszönhetően annak, hogy az al-Wifāq a Muszlim Testvériség helyi szárnya, és hogy Törökország sokat fektetett Líbiába 2011 után, a kapcsolat as-Sarrāğ és Erdoğan között biztosított volt. Ez vezetett az elhíresült tengeri határmegállapodáshoz 2019 végén, melyről még lesz szó. Ennek alapján as-Sarrāğ közvetlen katonai támogatást kért Törökországtól. Ankara ezt el is fogadta és cselekedni kezdett. Nem-hivatalosan elkezdte az irányítása alatt Szíriában működő terrorista csoportok átdobását Szíriából Líbiába, amit ugyan Anakra tagad, de ezeknek a zsoldosoknak a száma már valahol 8 és 15 ezer közt jár. Hivatalosan viszont Törökország az al-Wifāqnak katonai tanácsadókat, kiképzést, fegyvereket, fejlett drónokat, pénzt és ellátást ad. Mindezt pedig Anakra törvényesnek tartja, hiszen pont az ENSZ által elismert líbiai kormánynak megvan egy ilyen egyezményhez a felhatalmazása, így tehát ez törvényes. Valóban, ám 2019 november 28-án a líbiai átmeneti kormány elutasította a tengeri egyezményt és a biztonsági megállapodást Törökországgal. Bár decemberben már kérte a török beavatkozást. Majd januárban a Képviselőház szabályos ülésen vétózta meg az egyezményt, mely által a török jelenlét törvénytelen.
S itt jön a törvényesség igazi problémája. A legtöbb arab és régiós ország a keleten székelő kormányt törvényesnek tekinti, hiszen ez az egyetlen demokratikusan megválasztott hatóság Líbiában. Ez jogos érv is, ám ez a szerv már messze túl van mandátuma lejártán és szintén elfogadta az aṣ-Ṣahīrat egyezményt. Így tehát maga nyújtott törvényességet az al-Wifāqnak, függetlenül attól, hogy később visszalépett tőle. Az ENSZ eddig csak az al-Wifāqot ismerte el Líbia törvényes képviselőjének, ám törvényessége épp az aṣ-Ṣahīrat egyezményből fakad. Ami jogot ad a Képviselőháznak a főbb döntések megvétózására és kimondja, hogy a Képviselőház a kormány része. Mármost Tripoliból nézve az aṣ-Ṣahīrat egyezmény vagy érvényben van, amiből következőleg a vétó is és a török jelenlét törvénytelen; vagy nincs érvényben, mely értelmében a kormány elvesztette felhatalmazását. Ha az egyezmény érvénytelen, akkor az al-Wifāqnak nincs felhatalmazása nemzetközi szerződéseket kötni. Ez a kirakós az ENSZ számára is gond, ami eddig a törvényesség fő fokmérője volt.
Bárhogy is, mindkét tábornak van némi jogi alapja, amihez ragaszkodhat és tagadja a másik minden jogát, amit egy adott ponton már egyszer elismert. Ennyire nyílt ellentmondás esetén két lehetőség maradt. Az első, hogy tisztára törlik a táblát és új, ideiglenes választásokat tartanak, majd a helyzetet egy új kormány kezdi el felülvizsgálni. Nemrég Tunézia is ezt javasolta. A másik a katonai megoldás, egy végső összecsapás a két fél között. A legtöbb érintett fél számára az első lenne a jobb, de ezen a szinten már mindkét kormány annyira függ külső tamogatóitól, hogy gyakorlatilag azok eszközei lettek. S minthogy úgy Törökország, mint Egyiptom itt akar nagy csapást mérni a másikra, a katonai megoldás elkerülhetetlennek látszik.
A háború árnyéka
Június 20-án as-Sīsī ceremóniális szemlét tartott a légierő támaszpontján Sīdī Barrānī-ban, ami a teljes Nyugati Parancsnokság központja.
A nagyon cukormázas és eltúlzottan színpadias látványosság két fontos beszédet tartalmazott, ám a fő üzenet az elnöktől már rögtön az elején elhangzott a csapatokhoz szólva néminemű közvetlenséget erőltetve:
“Legyetek készen bárminemű feladat végrehajtására határainkon belül! Vagy ha a helyzet azt kívánja, a határainkon kívül!”
Ez adta meg az egész szemle alaphangját, ami az egyiptomi katonai erő nagy látványossága szeretett volna lenni. A látványosság csúcspontja nyilván as-Sīsī hosszú beszéde volt, kimondva, hogy Sirt és Ğufra “vörös vonalat” jelentenek Egyiptomnak, amit “az ellenség álmodik, ha azt hiszi átléphet”. Bár konkrétan sosem mondta ki, az üzenet egyértelműen Törökországnak szólt. Azt is kimondta, mik Kairó követelései, azaz, hogy minden “külföldi” erőnek zsoldosaival együtt el kell hagynia Líbiát, és minden “milíciának” át kell adnia fegyvereit a Líbiai Nemzeti Hadseregnek. Ennek végeztével a keleti-líbiai törzsek képviselője tartott egy előre elrendezett “spontán” beszédet, melyben az egyiptomi erőktől kérte a bevonulást és a segítséget Líbia felszabadítására, mire as-Sīsī mesterkélten azt válaszolta, hogy Egyiptom semmit sem akar Líbiától, de minthogy Líbia biztonsága Egyiptom biztonságának a része, a külföldi megszállás nem maradhat válasz nélkül.
Az egész parádé a lovagias hagyományok letűnt világát idézte. Követve a hetekkel ezelőtt megkezdett folyamatot, amikor Ḥaftar Kairóba sietett és as-Sīsī bejelentette új béketervét, adott egy utolsó esélyt. Amikor ezt visszautasították, sőt még gyorsított török katonai berendezkedéssel is válaszoltak rá, most egy színpadias gesztust tett megmutatva minden fegyverét, hogy bizonyítsa ellenfelének, egy háború nem lenne hosszú. Ezt pedig egyelőre diplomáciai manőverek kísérik, úgyhogy nagyon meggyőzően hat, hogy most nem blöffről van szó. A szemle és a beszédek valóban azt a benyomást tették, hogy most as-Sīsī elszánt, de vajon mi vitte erre?
Fontos megérteni, hogy bár nemrég Ḥaftar elbukta legutolsó nagy kísérltetét a főváros elfoglalására, mely hadjáratot Egyiptom többek közt modern orosz fegyverekkel is támogatta, ez itt nem a fő ok. A fő ok, hogy Ankarát annyira felbátorították a friss sikerek, hogy júniusban bejelentették két állandó katonai bázis létesítését Líbiában. Az egyiket Sirt-ben, a másikat a főváros közelében. E tervezett katonai berendezkedés puszta mérete is már mutatja, hogy a szándék több az al-Wifāq stabilizálásánál. A cél az olajkikötők biztosítása, a védelemért cserébe kb. 12 milliárd dollár kipréselése a líbiai kormányból, egy masszív hídfő Egyiptom ellen és egy kiképző terület a törökök támogatta szélsőséges csoportoknak. Az egész térségre vetítve pedig számos további cél is kiolvasható. Ez riasztotta fel most nemcsak Egyiptomot, de Franciaországot is.
A diplomáciai koncert
Amit már említésre került, as-Sīsī június 6-án fogadta Ḥaftar-t és a (Kelet-)Líbiai Parlament házelnökét, ‘Aqīla Ṣāliḥ-ot, majd béketervet terjesztett elő. Amint várható volt, Törökország és az al-Wifāq gúnyt űzött az ajánlatból. Ami felveti a kérdést, hogy egyáltalán miért fáradtak ezzel a gesztussal, de mostanra világos, hogy a döntés egy határozott fellépésről már ekkor megszületett. Kairó diplomáciai lépéseket tett, hogy biztosítsa, nem Egyiptom az agresszor. A Sīdī Barrānī-nál tartott látványosság során az egyiptomi vezetés még kreált is magának líbiai törzsi – népi – támogatást, ami beavatkozást kért. Ugyanezek a törzsek néhány hónapja még Algéria támogatását keresték. Nagyon szembeötlő, hogy nemcsak Ḥaftar, de a többi arab szövetséges sem volt jelen, mint az emirátusiak, vagy a szaúdiak. Így tehát azt a benyomást keltve, hogy ez egy tisztán egyiptomi döntés, mégpedig líbiai kérésre. Ám bármilyen konkrét lépés előtt még beindult a diplomáciai gépezet. Nagyon hatékonyan!
Csak két nappal a Sīsī Barrānī szemle után, június 22-én az egyiptomi sajtó már Macron francia elnök nyilatkozatát ünnepelte, aki azt mondta, hogy “Törökország nagyon veszélyes játékot játszik Líbiában”, amint Franciaország “nem fog tolerálni”. Ez azt a benyomást kelti, hogy ha Egyiptom lép, akkor ott lesz az oldalán Franciaország, vagyis az EU, egy esetleges NATO ellenkezést pedig már eleve elhárítottak. Ilyen messzire otthonról pedig Törökország Egyiptom ellen talán még megkockáztatna egy összecsapást, de egy nyílt háborút Franciaországgal már nem. Végtére is Líbia akármilyen értékes, ennyit azért nem ér meg. Ám Kairó itt nem állt meg.
Június 24-én a szaúdi-emirátusi-bahreini tömb teljes támogatást biztosított, majd aztán főleg a szaúdiak lettek lelkesek az egyiptomi állásponttól, odáig menve, hogy “Egyiptom biztonsága a királyság biztonságának elválaszthatatlan része”. Ez már előrevetetítette mindazt ami még jött. As-Sīsī már június 19-én kérte az Arab Liga külügyminisztereinek rendkívüli ülését Líbiáról. Bár eredetileg az al-Wifāq képviselője bejelentette, hogy nem vesz részt a találkozón, végül megtette, de az eredményt nem tudta befolyásolni. Egy meglepően világos határozatban az Arab Liga elítélte a török beavatkozást és gyakorlatilag szabad kezet adott Egyiptomnak. Líbiai “népi” kéréssel és egy Arab Liga felhatalmazással felvértezve immár Egyiptomnak minden alapja megvan a katonai bevatkozasra Líbiában. Bírja egy nagyhatalom, Franciaország támogatását, egy esetleges NATO támogatás lehetőségét Törökországnak pedig kiküszöbölték. Egyiptom ügyesen manőverezett, hiszen senki nem mert nyíltan Törökroszág mellé állni és most Ankara valóban egyedül is maradt.
De vajon tényleg ennyire közel a háború?
Egy blöff?
Két fontos ok miatt igenis elképzelhető, hogy mindez csak egy nagy hazárdjáték. Az első, hogy Egyiptomnak és magának as-Sīsī-nek jóval nagyobb gondja is van ennél. A hírhedt Reneszánsz-gát Etiópiában, aminek nagyon komoly környezeti és gazdasági hatásai lehetnek Szudánra és Egyiptomra. A líbiai helyzettel ellentétben, ami már messze as-Sīsī hatalomra kerülése előtt megkezdődött, ez az ügy közvetlenül kapcsolódik a nevéhez és sokszor megígérte, hogy ezt Egyiptom sosem engedi meg. Személyi preztízskérdes lett neki, hiszen 2015-ben ellátogatott Etiópiába és megpróbálta elrettenteni az etiópokat a tervtől. Kairó hosszas diplomáciai csatákat folytatott éveken át, de nemrég minden nemzetközi fórumon veszített. Elismerték Etiópia jogát a gátra és még Szudán sem áll kifejezetten Egyiptom – vagy Etiópia – oldalára. Amíg Líbia egy zavaró mellékszál Egyiptomnak, hiszen hírszerzése és különleges egységei szinte bármeddig sakkban tudnák tartani a törököket és amúgy is Ḥaftar erőinek teljes összeomlása még messze van, az etióp ügy létkérdés Egyiptom számára. Amit as-Sīsī említett is Sīdī Barrānī-ban, bár erről nem igen beszélnek. A két ügy közötti hangütés feltűnő volt. Hangsúlyozta, hogy az etióp kérdés továbbra is diplomáciai megoldást igényel, de ha valaki a parádét az etiópoknak szóló üzenetnek értelmezné, az sem lenne alaptalan.
A másik fő ok, amiért a háború még megelőzhetőnek tűnik az az, hogy nincs stratégia a lezárásra. Amit ma Egyiptom követel, az az al-Wifāq felszámolása, ami nemcsak lehetetlen, de az ENSZ eddigi álláspontjával is ellentétes. Így tehát ha Egyiptom bevonul, akkor vagy egy korlátozott hadjáratot vállal Sirt-ig, esetleg a fővárosig, vagy folytatja, amíg az al-Wifāqot fel nem számolja. Az első lehetőség azt jelenteté, hogy az al-Wifāq még csak jobban török segítségre szorulna, s minthogy az ENSZ szerint ez “a” kormány, jogilag nem is lehetne ezt nagyon megakadályozni. A második lehetőség azt jeletené, hogy Egyiptom elpusztítja pont azt a kormányt, amit az ENSZ hozott létre és ennek folyamán nemcsak a török erőkkel kellene szembenéznie a terepen, ezzel akár teljes háborút is kockáztatva, de fel kellene építenie egy új kormányt is, amit őriznie is kellene. De jelenleg erre Egyiptomnak sem a forrásai nincsenek meg, sem a gerillaháború folyamatos veszteségeit nem lehet vállalni. Mi több, Kairónak ki kellene állnia az EU nyomását, hogy gátolja meg a tömeges migrációt Líbián át, amit nagyrészt épp maga okozna. Ezt tehát egy hatalmas dilemma.
Maga a dilemma és a régiós országok egyre növekvő aktivitása mind arra utal, hogy még vannak olyan diplomáciai csatornák, főleg Algéria részéről, amik megoldást érhetnek el. Ennek alapján Törökrország visszavonulót fújna, de az al-Wifāq sem adná meg magát.
Ám minthogy ezek az összefüggések is nagyon összetettek és egy nagyon bonyolult hálót adnak ki, a történetnek ezt az oldalát jövő héten folytatjuk.