2023 január 29-én rendezték a tunéziai törvényhozási választások második fordulóját. Ez tetőzte be a 2022 december közepén tartott első fordulót, azaz az új parlament meg üres helyeit töltötte be minden olyan körzetben, ahol az első forduló nem hozott világos eredményt. Ami valójában az esetek messze többsége volt. Az összesen 154 képviselői helyből csak 23 kelt el decemberben.
Ez akár arra is utalhatna, hogy hatalmas küzdelem és óriási tét volt, ahogy az eredmény még függőben volt. Csakhogy pont az ellenkezője érezhető. A részvétel alacsony volt, miközben az általános kiábrándultság és a pártok bojkottja olyan erős volt, hogy igen nehezen lehetett eredményt hozni. Az egész folyamat lett kétséges. Decemberben a részvétel 11,2% volt, míg a második fordulóban is csak 11,4%. Aminek az üzenete akár úgy is értékelhető, hogy az emberek nemet mondtak az egész választási rendszerre.
Ez a mostani parlamenti választás volt Qays Sa‘īd elnök egyébként a politikai rendszer átalakításáért folytatott tetszetős küzdelmének utolsó előtti lépése, hogy egy rendszert építsen ki, vagy vissza. Az “ellenforradalom”, ahogy sokan nevezik, 2021 júliusában indult, amikor az elnök átvette a végrehajtói és a törvényhozási hatalmat is. Ezután kész harcot vívva az évek óta tartó politikai káosz felszámolásáért felmentette a kormányt, feloszlatta a parlamentet és új alkotmány tervezetet készíttetett. Ez eddig, ha nem is ellentmondások nélkül, de működött, miközben az országban súlyos gazdasági válság is van.
Az átmenet utolsó két lépésének a mostani parlamenti választásokat és a 2023-as elnökválasztást tervezték. Ám ilyen alacsony részvétel mellett az alkotmányos népszavazáson és most a parlamenti választásokon nagyon kétséges, hogy a törvényhozás meg tud-e egyáltalán alakulni, lesz-e új kormány.
A 2011 után alakult és a aztán a 2014-es alkotmánnyal testet öltött politikai rendszer ugyan népszerűtlen és sikertelen lett, Qays Sa‘īd ellenforradalma most ugyanolyan visszásnak hat. Mégis, minden visszássága ellenére Tunézia nagyon kevés figyelmet és kritikát kap. Holott a Közel-Kelet sakktáblájának szimbolikus darabja.
Hosszú és viszontagságos folyamat
Amint latható lesz, nem kevés gond van Sa‘īd elnök reformjaival, azt is meg kell érteni, hogy mindez annak is a jele, hogyan mondtak csődöt a 2011-es forradalom eredményei. Miután 2011-ben az iszlamista pártok, elsősorban az an-Nahḍa Mozgalom elsöprő győzelmet arattak, az új alkotmányt már csak 2014-ben sikerült elfogadtatni. Azzal Tunézia parlamentáris köztársasággá vált, ahol a törvényhozás lett az állam fő irányító hatalma. Csakhogy az új alkotmány elfogadása volt az an-Nahḍa utolsó eredménye és a kormány összeomlott.
A 2014-es választások ugyan összehozta az an-Nahḍa ellenzékét – mely még is a második lett -, egyedül ez tartotta össze az addigi ellenzéket. A 2014-ben győztes pártkoalíció tagjai vagy szétestek, vagy elveszítették választóik többséget és ezzel megnyílt az út az új, frissen alapított partok előtt. Így tehát 2019-ben az an-Nahḍa annak ellenére nyerte meg a választásokat, hogy tovább veszített parlamenti helyeiből 2014-hez képest. Csakhogy a szövetséges iszlamista csoportokkal együtt sem tudott többséget kialakítani. Ennek az lett az eredménye, hogy miközben az állam abszolút hatalma a parlament volt, politikai vonalak mentén mélyen megosztott lett. Mégpedig nem két nagy tábor, hanem egy sor folyamatosan rivalizáló párt között.
Éppen ez a lehetetlen helyzet hozta Qays Sa‘īd elsöprő győzelmét a 2019-es elnökválasztáson, mivel párton kívüli személy. Egy olyan ember, aki a 2011 utáni időszak botrányaitól tiszta. Csakhogy a parlament befolyása miatt kevés mozgástere volt, annak megosztottsága miatt pedig egymást váltották a rövid életű kormányok.
Ennek a patthelyzetnek vetett véget 2021 júliusában Qays Sa‘īd, amikor menesztette a kormányt és gyakorlatilag átvette a hatalmat. Feloszlatta azokát az intézményeket, melyek 2011 óta a politikai hatalmat gyakorolták és lefektette reformprogramja alapjait. Aminek megvolt az a vonzó oldala, hogy véget vet a politikai csatározásoknak egy a gazdasági válságban egyre mélyebbre süllyedő országban, de komoly kritikát is kapott, hogy egyszemélyi diktatúrát épít ki. Az lett a kérdés, hogy meddig támogatja őt a lakosság. Az első lépéseknél a támogatás és a forradalom utáni rendszerrel való elégedetlenség meggyőzőnek tűnt. A legutóbbi választási eredményekkel viszont a helyzet megváltozott.
Visszatér a katonai diktatúra?
A Közel-Kelet sok hasonló esetében az általános modell, hogy az államot valójában a hadsereg és a biztonsági szervezetek irányítják, aminek az elnök vagy aktív, vagy korábbi tagja, vagy legalábbis erős szövetségben áll velük. A legnagyobb állami vállalatok és a szociális ellátórendszer mind ezekhez az intézményekhez kötődik akár személyi, akár kifejezett rendszer szintű csatornák útján és ezzel gyakorlatilag ezek mozgatják a törvényhozás és a végrehajtó hatalom mögött az államot. A kormányzó elitet általában egy túlduzzasztott “állampárt” jeleníti meg a legkülönbözőbb elnevezések mögött, aminek a köztársasági elnök vagy az elnöke, vagy legalábbis vezető tagja. Ezt a modellt látjuk visszaköszönni a legtöbb arab országban, legtisztább formájában Egyiptomban, de meg a monarchiák is nagyon hasonló rendszer szerint működnek.
Tunézia egészen 2011-ig ugyanezt a modellt követte, ahol az engedélyezett parlamenti pártok viszonylag nagy száma a viszonylag kevés betiltott mellett a Demokratikus Alkotmányos Tömörülés volt gyakorlatilag az állampárt. Elnöke az egyben szintén köztársasági elnök Zayn al-‘Ābidīn ibn ‘Alī volt, aki 1989 és 2009 között öt választáson nyert. Néha a szavazatok 100%-val. Az uralkodó párt is a folyamatosan bővülő parlamentben stabilan 80% fölötti részt szerzett. Így tehát a nép-felhatalmazási díszlet mögött valójában egyetlen többszintű szervezet irányított, ami mögött ott állt a hadsereg és a fegyveres szervezetek.
Ez a rendszer máig sem teljesen világos okokból végül nem tudta kiszolgálni Ibn ‘Alī-t, vagy talán megvonta tőle a bizalmat, ami az addigi kormányzati rend összeomlását hozta. Ám míg a korábbi állampárt, a Demokratikus Alkotmányos Tömörülés szétesett több kisebb pártra, a fegyveres és biztonsági erők felső vezetésében valójában kevés változás történt. Ez a mélyállam ma Sa‘īd elnök fő támasza, dacára annak, hogy ő maga nem a hadsereg soraiból érkezett. Még csak nem is egy korábbi pártkáder. Ez az együttműködés nagyban amiatt is van, hogy a 2011 utáni világ szisztematikusan kezdte lebontani a régi világot. Először is nagyban csökkentette az elnök jogköreit, majd a vezető személyek lassú leváltásával korlátozni akarta a mélyállamot. Csakhogy a pártok közötti mély megosztottság 2019-re teljesen megbénította az államot.
Jelenti-e ez a régi világ visszatérését, a katonai uralom alig burkolt visszaépítését? A legtöbb a mai Tunéziához hasonló helyzet esetében az értékelések könnyen erre az ítéletre jutnak. Ám vannak figyelemre különbségek is. Sa‘īd elnök nagyon láthatóan nem törekszik a korábbiakhoz hasonló egypártrendszerre. Feltűnő, hogy nem is alapított pártot magának. Az ő reformjai alapvetően a pártok abszolút hatalmának vetett véget, mivel az új alkotmány szerint a parlamenti helyeket már csak helyi képviselőkkel töltik be. Az új rendszerben többé nincsenek pártlisták, még ha a pártok szabad működhetnek is.
Szintén az új alkotmány szerint a köztársasági elnöknek gyakorlatilag abszolút hatalma van a kormány összeállításában és az államirányításban, miközben a parlamentet gyakorlatilag egy tanácsadó testületté fokozták le. Ez egy még a 2011 előtti kormányzáshoz képest is inkább egyszemélyi uralmat mutat, ahol a köztársasági elnöki választás lesz gyakorlatilag az egyetlen fórum, ahol a lakosság beleszólhat az állam irányításába. Ezzel a pártok, a hagyományosan erős szakszervezetek és civil szervezetek sokkal kisebb szereppel bírnak majd az államügyekben. Ez egy a régi világhoz visszatérő pályát mutat. Bár maga Qays Sa‘īd nem egy kifejezetten katonai szellemiségű vezető, ahogy nem is a mélyállam puszta bábja, nem nehéz azt elképzelni, hogy 2-5 éven belül a mélyállam lecserélné őt egy új szereplőre. Aki ismét egyedül irányíthatná az államot.
A mostani elnök akár valóban a korrupció és a mindent megbénító pártharcok elleni harc őszinte bajnoka a népért, akár nem, az mindenképpen igaz, hogy megnyitotta az utat a régi kormányzat felé. Eddig elvben be lehetett őt mutatni az államot megmentő elkötelezett egyszemélyi küzdelem elszánt vezetőjeként. Ha lett volna mögötte komoly lakossági támogatás. Amíg a pártrendszer, a 2011-es változások negatív következményei ellen harcolt, ezt fel lehetett mutatni. Az alkotmányos népszavazáson az alacsony részvétel ezt már megkérdőjelezte. Az igazi próbatételt azonban az új választások jelentették. A magas részvétel ugyanis az elnöki változtatások jóváhagyását is jelentett volna. Bizalmat a mostani irányvonalban.
A parlamenti választások
Tunézia új alkotmányát népszavazáson fogadták el 2022 július 25-én. Bár a szavazatok 94,6%-a támogatta az új alkotmányt, a részvétel csak 30,5%-ot ért el. Ami alacsony, de nem katasztrófális egy több mint tíz éve politikai válságban lévő országban.
Ez fordulópont volt Qays Sa‘īd reformfolyamatában, hiszen most először hallatta a lakosság a véleményét. Bár szinte minden politikai párt bojkottra szólított fel a népszavazás ellen és a legtöbb szakszervezet sem állt ki mellette, az eredmény azt mutatta, hogy a pártoknak nincs abszolút társadalmi erejük. A lakosságnak van egy érezhetően komoly része, ami részt vett a szavazáson, vagyis gyakorlatilag nemet mondott a pártok bojkottjára és támogatta a változásokat.
Ám az igazi kérdés továbbra is az volt, hogy az új rendszer működőképes lesz-e. Ennek próbája az új parlamenti választás volt. Az új alkotmány szerint többé nincsenek pártlisták, minden képviselőt helyi szinte közvetlenül választanak. Ha az első fordulóban egy jelölt sem szerez abszolút többséget, akkor ott második kört is tartanak, ahol már a legtöbb szavazatot szerző jelölt nyer.
Az első fordulót 2022 december 16-17-én tartották és a Legfelsőbb Tunéziai Független Választási Hivatal szerint a részvétel 11,2% volt. A az új parlament 154 helyéből csak 23-at sikerült az első fordulóban betölteni. Ezzel a második forduló, aminek elméletben csak kiegészítő lépésnek kellett volna lennie, lett a fő megmérettetés. Csakhogy a január 29-én tartott második forduló is csak 11,4%-os részvételt hozott.
A lakosság közel 90%-a távol maradt, ami számos értelmezésre lehetőséget. Fel lehet úgy fogni, hogy a lakosság elutasította az új rendszert, ezzel pedig az elnök reformjait. Az alacsony részvétel már a népszavazáson is ebbe az irányba mutat. Bár az is érdekes, hogy a népszavazáson még részt vett embereknek már kevesebb mint a fel vett részt a választásokon. Másrészt viszont amellett is lehet érvelni, hogy általános a kiábrándultság a közpolitika iránt és ez éppúgy nem jelenti a pártok támogatottságát, vagy hogy a lakosság elutasítja a reformokat. Hiszen azok és a választások ellen sem voltak tömegtüntetések. A pártok sem tudták mozgósítani a lakosságot.
Bárhogy is legyen, ez az első nyilvánvaló kudarc Qays Sa‘īd küzdelmében. Népszerűsége csökken és nincs átütő lelkesedés azért, amit ő kínál. Ez komoly kérdéseket vet fel az idén következő elnökválasztással kapcsolatban. Egyrészt, mert nem garantált, hogy nyerni fog, hiszen egyre nő a kritika és az elégedetlenség. Másrészt azzal, hogy szinte abszolút hatalom került a köztársasági elnök kezébe, komoly kérdés, hogy ki kerülne majd Sa‘īd helyébe és az majd mit jelent. Merthogy egy új elnök a gazdasági válság megoldásának programja nélkül, és ezt a területet eddig Sa‘īd alig érintette, az eddigi válság kapna új lendületet.
Folytathatja-e Sa‘īd?
Ilyen alacsony részvétel után, ami gyakorlatilag az egész folyamat és az új rendszer elutasítását jelentheti, erősen kérdéses, hogy egyáltalán feláll-e az új parlament, annak alapján pedig az új kormány. Az új alkotmány rendelkezései megadják az elnöknek a hatalmat, hogy akár önhatalmúlag is keresztülvigye ezt és az új parlament eleve inkább egy tanácsadó testület, ilyen alacsony támogatottság mellett ez egy nagyon törékeny rendszer lesz. Ami azt vetíti elő, hogy a következő elnökválasztáson vagy a szavazatok többségét a mostani elnök ellen adják majd le és az általa bevezetett reformokat visszafordítják, vagy ha nyer is, jó eséllyel tömegtüntetések törnek ki.
Azonban furcsa módon Tunézia viszonylag kevés figyelmet kap, nem éri komoly kritika a mostani folyamatokat. Érdemes itt utalni arra, hogy más választások a térségben, mint a törökországiak, egyiptomiak, szíriaiak és libanoniak, melyeken a részvétel mind jóval magasabb volt, mind óriási kritikát kaptak, vagy azonnal megrendezettnek ítéltek őket. Miért van tehát az, hogy a Nyugat alapvetően ügy tűnik, elfogadja a mostani helyzetet?
Mi több, a 2010-ben Ibn ‘Alī-t megbuktatónál is nagyobb gazdasági válság és politikai megosztottság közepette is az IMF bizalmat szavaz Tunéziának. Egy meglehetősen hosszú folyamat után átfogó makrogazdasági terv született, hogy Tunézia ismét talpra álljon, majd 2022 októberében a politikai válság ellenére is az IMF további 1,9 billió dollár kölcsön folyósítását fogadta el 48 hónapra. Ami ugyan az állam alapvető gondjai megoldására elégtelen, de elégséges teret ad a kormánynak a gazdasági átalakítás folytatásához. Ez az olyan szomszédos országok kölcsöneivel együtt, mint Algéria és pár másik ország épp megoldják, hogy az állam ne omoljon össze. Nem az a figyelemre méltó itt, hogy Tunisz egyes elkötelezett szövetségesei készek valamekkora segítséget adni, hanem hogy összeségében a Nyugat is belenyugszik egy olyan átalakulásba, amit más országok esetében azonnal diktatórikus hatalomátvételnek nyilvánítanának.
Ez alapvetően két tényezőnek köszönhető. Gazdaság és stabilitás. Az ukrajnai háborúval és az annak nyomán az orosz energiahordózók kiiktatásával az európai piacon az EU viszonylag kevés alternatívával bír. Az egyik ismert részmegoldás az amerikai cseppfolyósított gáz (LNG), ami nemcsak rendkívül drága és most is óriási infrastrukturális beruházásokat igényel, de annak mértéke is elégtelen, hogy egymaga megoldja a problémát.
A másik megoldás az Öböl térsége, ahonnan nagytételben lehet olajat és gázt beszerezni. Csakhogy ennek a térségnek az államai nem kifejezetten sietnek Európa megsegítésére, hiszen nincsenek meg azok a gazdasági motiváló tényezők. Az EU legtöbb nagy gazdasága nem kíván olyan hosszútávú kötött ellátási szerződéseket kötni, mint ami az ázsiai piacokon általános. Ugyanígy a politikai motiváció sincs meg, hiszen ezek az országok most Moszkvával is jó viszonyt ápolnak. Katar példája kifejezetten fontos itt. Egy másik ígéretes projekt az olaj- és gázvezetékek meghosszabbítása Görögországból Cipruson át Izraelbe és végül Egyiptomba, hogy ezek mentén az újonnan felfedezett mezők a Földközi-tenger alatt kiaknázhatóak legyenek. Hasonlóképpen meggyorsították a hosszútávú terveket, hogy Nigériából – és talán más közép-afrikai államokból – vezetéken gázt szállítsanak a Szaharán át Európába. De ezek a beruházások csak hosszútávon jelenhetnek megoldást és sokkal gyorsabb válaszokra van szükség.
Pont ez az a terület, ahol Algéria szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Egy olyan államét, aminek hatalmas gáztartalékai vannak, továbbá máris kész vezetékei Spanyolországba és Olaszországba. Ugyanakkor komoly gondjai is marokkói szomszédjával. Ez azt vetíti elő, hogy az algír szállítások a jövőben még inkább Olaszország felé fognak fordulni, főként Tunézián át. Ezzel pedig utóbbi stabilitása sokkal fontosabb, mint annak politikai berendezkedése.
Ennek kapcsán a stabilitás már csak annál is inkább fontos, hogy ha Tunézia ismét belsőleg bizonytalan ország lesz, akkor az az egész térség stabilitására is negatívan hat majd. Legközvetlenebbül Líbiára. Ami most szintén kiemelt olaj és gázforrás Európának. Hiszen január 28-án új egyezményt írtak alá, amivel Olaszország 8 billió dollárt fektet be az afrikai országban, hogy 2026-ig napi 750 köbméter földgázt importáljon. Olaszország pedig ennek kapcsán további országokat is arra ösztönzött, hogy az ottani bizonytalanság ellenére fektessenek be Líbiában. Jelenleg Tunézia a Közel-Keletről és Afrikából jövő menekülthullámmal szemben is komoly falat képez, ami ha beszakad újból komoly gondokat okoz Európának.
Éppen ezek miatt a tényezők miatt a jelen tunéziai vezetés élvezi a Nyugat bizalmát, hogy az ellenőrzés alatt tartja a helyzetet, miközben sokkal nagyobb ügyekről van szó. Ez azonban azt is jelenti, hogy ha Sa‘īd elnök ellenőrzése az állam fölött meginog, akkor a 2011-esnél is gyorsabb összeomlás jöhet. Az elnök számára nem a politikai pártokkal ápolt rossz viszonya a fő gond – vagy, hogy nincsen saját pártja -, hiszen épp a párt szekértáborok elleni harc volt az egyik fő célja. A fő gond a szakszervezetekkel és a civil szervezetekkel ápolt hasonlóan rossz viszony. Főként a Tunéziai Általános Munkásszakszervezettel, ami eddig kész volt elfogadni az elnöki reformokat, de folyamatosan komoly béremeléseket követel a közszférában és rendszeresen szervez sztrájkokat. Csakhogy ezeknek a kéréseknek nehéz eleget tenni egy gazdasági válság közepén, amikor épp a pár baráti ország és az IMF kölcsönei tartják életben az államot, az IMF pedig mélyreható átalakításokat és kiadáscsökkentést ír elő.
Eleddig minden kritikát le lehetett söpörni a politikai a pártok felelőssé tételével, hogy azok saját érdekeiket védik, letörésük pedig az embereket szolgálja. A gondot épp az jelenti, hogy mostani választásokon ami hiányzik, az pont a lakosság részvétele. Ami nagyon aggasztó jel az idén tartandó elnökválasztás előtt.