Kettős csúcs egy új korszak felé – Eredmények

Amaraia Staff augusztus 14, 2022

            Ezen a héten a végére érünk elemzésünknek a  Dzsiddai Csúcs kapcsán, mely Bident Szaúd-Arábiába vitte, és a Teheráni Csúcs kapcsán, mely ismét összehozta a török, iráni és orosz vezetést.

            Eddig már láthattuk a két csúcstalálkozó eseményeit egyesével. De vajon mi lett az utóhatás? Mi történt azóta?

            A válasz ezekre a kérdésekre nagyon is fontos, mert jól kifejezi mi is történt valójában. Merre fúj most a szél a Közel-Keleten, egy globálisan nehéz időszakban.

 

Amerika csökkenő szerepe

            Mindezek azonban nem azt jelentik, hogy a Közel-Kelet országai süketek lennének az európai kérdésekre, vagy hogy közömbösekké váltak volna az egyre terebélyesedő európai energiaválság iránt. Lehet persze amellett érvelni, hogy azzal, hogy egyre inkább a nagyobb és egyre növekvő távol-keleti piacok felé fordulnak a lista élén Kínával és Indiával végül az eddigi nagy tervek az európai piacokra való alapozásra feladhatókká válnak. Az európai piac lassan feladható. Még ha nem is ma, de bő tíz éven belül. Így tehát nem kell nagy figyelmet szentelni az európai kéréseknek. Elég annyit szállítani, ami még kényelmes, nem feszíteni a húrt Oroszországgal átvéve eddigi piacát és csak élvezni a magas energiaáraknak ezt a szezonját.

            Azonban az európai piacok még mindig stabil és jól fizető piacok. A Közel-Kelet, főként Egyiptom és az öbölállamok kiváló partnert látnak Európában és továbbra is nagyon nagy becsben tartják a kontinenssel ápolt kulturális, technológiai és tudományos kapcsolatokat. Nincs tehát ok ezeknek a kapcsolatoknak az elvágására, hanem egy sor sokszor önös érdek és morális tényező ezeknek a fejlesztését diktálja. Szintén fontos tényező, hogy talán sokszor nem is tudatosan a most formálódó energiaellátás-fejlesztő projektek erősítik a regionális összefogást, egyre szilárdabb tömböket alakítva ki a Közel-Keleten. Szemben az előző évtizedek megosztottságának. Ebben nyilván még ma is sok gyenge pont van, mint a meg fennálló emirátusi-katari rivalizálás, vagy a szíriai válság. De egyre több jel utal arra, hogy ezeket a nehézségeket meg lehet haladni és egyre inkább ez a folyamat az, ami testet ölt.

            Jelentős dolog, hogy még a Dzsiddai Csúcs előtt májusban Tamīm ibn Ḥamad katari emír európai körutat tett és Németországba érkezve fontos földgáz partnerségi egyezményt írt alá Berlinnel. Ezzel ígéret született a katari cseppfolyós gáz szállításának növelésére Németország felé, ezzel kiváltva az orosz gáz kiesését.

            Szinte azonnal a Dzsiddai Csúcs után, július 18-án Muḥammad ibn Zāyid emirátusi elnök Párizsba látogatott és Franciaország hosszútávú energia-partnerségi egyezményt kötött az Emirátusokkal. Nagyon hasonlóan a Németország és Katar közti szerződéshez, ez stabil emirátusi olajellátást ígért Franciaországnak.

            Nem sokkal ezután Szaúd-Arábia koronaherceg – és de facto ura -, Muḥammad ibn Salmān kiélvezve, hogy elszigeteltsége a nemzetközi politikában véget ért, szintén Párizsba látogatott. Ide Görögországból érkezett, ahol az energiaellátásról írt alá egy fontos egyezményt, majd Párizsban ugyanezeket az ügyeket tárgyalta.

            Még június 15-én Egyiptom, Izrael és az EU egyetértési nyilatkozatot írt alá arról, hogy Egyiptom nagy mennyiségben szállít majd földgázt Izraelen át Ciprus felé, onnan pedig az EU szívébe, amibe csatlakozva a tervek szerint fejlesztik az izraeli hozzájárulást is. Minthogy pedig lassan az Egyiptom és Szaúd-Arábia közt rég húzódó vita véget ér, ami után a Tiráni-szorosban három kis sziget átkerül szaúdi fennhatóság alá, megkezdődhet kettőjük közt a gáz-, olaj- és közlekedési hálózat összekötése. Vagyis ehhez az EU-Egyiptom együttműködéshez idővel az egész Öböl csatlakozhat. Nyilván az Izraelt el nem ismerő országok kivitelüket Egyiptomnak adnák el, hogy aztán az azt tegye vele, amit szeretne, de ettől még az eredmény változatlan. Létrejönne egy óriási energia-utánpótlási ütőér a Perzsa-öbölből Európa szívébe. 

            Ugyanezen a vonalon Algéria, mely ország júliusban Olaszországgal partnerségben talált két új gáz- és egy olajmezőt, nemrég nagyon komoly lépéseket tett, hogy sokkal szorosabb kapcsolatot építsen ki Rómával. Bár “hagyományos partnereivel”, mint amilyen Franciaország és Spanyolország Algír most vágja el a szálakat, ez nem jelenti, hogy feladná érdekeltségeit az európai piacokon. Egyszerűen az eddig használt képletet cseréli le, ami abból a szempontból érthető is, hogy az eddig szinte kizárólagosan használt útvonal Marokkón haladt keresztül, illetve Spanyolország is az utóbbi időben megváltoztatta álláspontját az Algéria számára kiemelt témát jelentő Nyugat-Szahara kapcsán. Ezzel egyidőben viszont az Olaszországgal ápolt kapcsolat egyre erősödik, és nemrég Algéria Nigerrel és Nigériával is egyezményt írt alá egy a sivatagot átszelő vezetékrendszer megépítéséről. Ahogy pedig a Marokkó és Algéria közti kapcsolat elmérgesedése kihatott a Spanyolország és Franciaország felé irányuló energiaellátásra, hasonlóképpen a most Olaszország és Algéria közt mélyülő barátság együtt jár a Tunisz és Algír közt erősödő szövetséggel. Tabbūn algír elnök július 30-án adott hosszabb interjút a helyi médiának, ahol egyértelművé is tette, hogy Olaszország és Algéria között sosem volt ellentét és egy sor területen hamarosan kiemelt partnerségre lépnek.

 

            Mindez annak ellenére nem hoz magával semmilyen komoly európai kritikát, hogy az Algéria és Oroszország közti együttműködés Mali ügyében, gazdasági befektetésekben, vagy akár közvetlen katonai partnerségben nem csak, hogy nagyon jó, de egyre gyorsabban bővül is mostanában.

            Azt láthatjuk tehát, hogy akkor, amikor a Dzsiddai Csúcstalálkozó idejében, főként közvetlenül utána az arab országok részéről egyre több pozitív válaszjelzés érkezik az energiaellátás ügyében az európai energiaválságra. A legtöbb esetben multilaterális megállapodásokat láthatunk, amik egy sor azonos térségbeli államot hoznak közelebb egymáshoz, miközben a két legnagyobb olajbeszállító és a térség legnagyobb gazellátója ígéretes alkukat köt Európa legnagyobb gazdaságaival. Meg akkor is, ha az ellentmondás – ugyan alig tárgyal, de – kézenfekvő, hogy mindezek a megegyezések hosszútávú tervek a jövőbeli együttműködésre és közös fejlesztésre. Vagyis a célokkal ellentétben nem azonnal megoldások. Ezzel együtt is, a jelzések jók, a fő energiaforrást jelentő arab országok nem fordítanak hátat Európának.

            Ennek kapcsán tehát azt is mondhatnánk, hogy Biden sikerrel járt. Ám igen nyilvánvaló, hogy mindezek az egyezmények csak kicsiny, vagy semmilyen amerikai érintettséggel köttettek. Biden azonnali ellátásnövelést akart elérni, ami nem jött létre. Ami történik most az az, hogy ezek az országok tökéletes tisztában vannak azzal, hogy mekkora előnyben vannak és összehangolják lépéseiket Moszkvával is. Ebben a folyamatban azonban nincs Amerikának érdemi szerepe. Ellentétben a korábbi négy évtized gyakorlatával, amikor az energiaellátás válságba került, vagy Washington bizonyos konkrét követelésekkel állt elő közel-keleti szövetségesei felé, most ezek az országok nem játszanak alárendelt szerepet. Épp ellenkezőleg, most sokkal inkább ők diktálnak. Ebben talán Algéria esete a legkevésbé nyilvánvaló, de még itt is egy kiegyensúlyozott partnerség körvonalazódik.

 

Az egyik zsugorodik, a másik bővül

            Az egyik leginkább elgondolkodtató eredménye mindannak, ami a dzsiddai és a teheráni konferenciákból leszűrhető, hogy miközben az USA-EU páros nehézségekbe ütközik, hogy kordában tartsa közel-keleti szövetségeseit, addig az ellentábor, főként a BRICS csoport érdemlegesen bővül. 

            Nem sokkal a két csúcs előtt jelentek meg hírek annak lehetőségéről, hogy a BRICS fórum nagyban bővüljön. A hírek szerint a BRICS csoport legutóbbi júniusi éves értekezletén tárgyalták olyan jelentős országok esetleges csatlakozását, mint Törökország, Egyiptom, Szaúd-Arábia, Indonézia, vagy Argentína. Hasonló érdeklődés jelentkezett aztán Algéria részéről is. Ami ebben a feltűnő, hogy szinte az összes említett közel-keleti ország eddig az utóbbi évtizedek során a Nyugat megbízható és stabil szövetségese volt politikailag, katonailag és ami a legfontosabb, gazdaságilag. Minimális érdeklődést sem mutattak, hogy esetleg valamilyen alternatív, vagy ellentábor felé nyitnának. Az persze igaz, hogy a BRICS csoport ötletét sokszor túldimenzionálják, messze eltúlozzák és az még nagyon messze van attól, hogy hathatós alternatívát jelentsen a Nyugat dominálta globális gazdasági rendszerrel szemben. Ám ami itt fontos, az maga a folyamat, hogy ezek a jelentős energiaforrás-termelő országok egy európai és összességében globális energiaválság közepén, pont a fordulópontot ígérő amerikai és orosz csúcstalálkozók idején készek elfordulni a Nyugattól, vagy legalábbis, hogy partnerei legyenek a konkurens tömbnek. Ami fontos, az annak a jelzése, hogy változik a széljárás.

            Ugyanakkor ez a Washington számára nem kedvezően bővülő kapcsolatoknak csak a tágabb, hosszútávú vetülete. A fontos közvetlen jelzések, a Teheráni Csúcstalálkozó igazi gyümölcsei a közvetlen utóhatásban mutatkoznak meg igazán.

 

Az utóhatások

            Míg a Dzsiddai Csúcsnak semmilyen folytatása, vagy akár érdemi eredménye nem lett, addig a teheráni találkozónak nagyon is. Már korábban tárgyaltuk, hogy milyen fontosabb egyezmények köttettek Irán és Oroszország között. Azóta pedig az együttműködés a technológia, a kétoldalú és a regionális kereskedelem és egy sor térségbeli kérdés ügyében egyre csak szélesedik.

            Ugyanilyen fontos, hogy a Teheráni Csúcs után nem sokkal az orosz és a török elnök augusztus 5-én Szocsiban ismét találkozott egy kétoldalú csúcstalálkozón. Bár sokminden nem publikus még abból, amit a két fél megtárgyalt, minden beszámoló szerint a találkozó nagyon is szívélyes volt.

            Ami az utóbbi jópár alkalommal nem volt így és elég meglepő annak fényében, hogy Törökország egy új, igen problémás katonai akciót tervez Szíriában, illetve hírek érkeztek arról, hogy Törökország beleegyezett, hogy katonai drónokat készítő gyárat telepít Ukrajnába. Amit Moszkva meg is ígért, hogy lebombáz, ha az működésbe lép. Ami azonban tudható, hogy a két ország megegyezett egy sor döntő kérdésben. Úgy mint a stabil és megnövelt gázellátásról Európába a Török Áramlat vezetéken át; az ukrán gabonaexport számára biztosított folyosóról, ami után a szállítmányok meg is érkeztek Isztambulba a Fekete-tengeren át orosz fedezet mellett; vagy akár Szíriáról. Mely utóbbi kapcsán úgy tűnik sikerült végre valami kézzel foghatóban megállapodni.

            A gabonaellátás kérdése legalább olyan fontos globálisan, mint az olaj- és gázszállítások ügye, hiszen például egy sor afrikai ország nagyon erősen függ ettől ezektől a szállításoktól. Ami fölött most Oroszország és Törökország együtt igen komoly befolyást biztosított együttesen.

            Bár komoly nyugat elvárások voltak Törökországgal szemben, hogy ne legyen túlzottan barátságos az oroszokkal akkor, amikor a feszültség egyre nő és Nyugaton még mindig nagy reményeket fűznek a szankciókhoz, hogy azok majd térdre kényszerítik Oroszországot, mégis úgy tűnik, hogy a súrlódást jelentő ügyek dacára a két állam jól meg tudta érteni egymást. 

            Itt megint csak Szíria az, ami fontos iránymutató. Először is egy új török katonai hadművelet lehetősége Szíriában, ami a Teheráni Csúcstalálkozó előtt még nagyon is a levegőben lógott, mostanra teljesen valószínűtlen lett. Annak ellenére is igaz ez, hogy Ankara időnként még felveti, hogy továbbra is ragaszkodik a “biztonságos övezethez” Észak-Szíriában. Szocsi után a török média nagyon hamar felkapta annak lehetőségét, hogy közvetlen telefonbeszélgetésre kerüljön sor Erdoğan török és al-Asad szír elnök között. Ezt ugyan a szír hatóságok cáfolták, ám Ankara hangvétele nagyon világosan és gyökeresen megváltozott. Egy augusztus 11-én tartott konferencián Çavuşoğlu török külügyminiszter már azt mondta, hogy létre kell jönnie egy megbékélésnek Szíriában a kormány és az – eddig Ankara által teljes erővel támogatott és pénzelt – ellenzék között, hogy a szír állam minden területe fölött vissza tudja szerezni a stabil ellenőrzést. Véleménye szerint ez az egyetlen út ahhoz, hogy tartós béke lehessen Szíriában. Çavuşoğlu azt is közölte, hogy az idén már egyszer röviden tárgyalt szír kollégájával.

            Ebben van egy nagyon világos üzenet, hogy Szíria kapcsán Ankara nagyon elégedetlen Washington itteni politikájával és inkább támogatja Oroszországot, Iránt és még Damaszkuszt is, amikor azok ki akarják tessékelni az amerikai erőket az országból. De azt is mutatja, hogy mostmár Ankara kész feladni szíriai kegyeltjeit, rákényszeríteni őket egy rendezési tervre és feladni az általa megszállt területeket a szír állam javára. Ami gyökeres változás az eddigi irányvonalhoz képest, hogy Ankara a végsőkig kész győzelemre segíteni a “felkelőket”. A változás akkora, hogy óriási hullámokat vetett a törökök által megszállt szír területeken. Itt ugyanis hatalmas tüntetések törtek ki a török jelenlét ellen, amiken török zászlókat égettek és rátámadtak a török támaszpontokra is. A támadók pedig éppen a törökök által eddig támogatott fegyveres csoportok voltak.

            Ebben a tekintetben a teheráni és a szocsi találkozók nagyon fontosak, mert a török média állításai szerint a közvetlen telefonos egyeztetés ötletét a szír és a török elnök között éppen Putyin elnök javasolta és karolta fel. Más szavakkal, ha ez a verzió igaz, akkor Putyin javasolta Erdoğannak, hogy hívja fel a szír elnököt és végre törje meg a jeget. Ami ebben jelentős az az, hogy ugyanezen beszámolók szerint jelenleg egy öbölország – nagy valószínűséggel az Emirátusok – és egy afrikai ország – szinte biztosan Algéria – nagy diplomáciai erőfeszítéseket tesznek arra, hogy közvetítsenek Moszkva, Ankara és Damaszkusz között egy oroszok támogatta török-szír kiegyezés érdekében. Érdemes itt kitérni arra, hogy idén pont az Emirátusok törte meg Szíria diplomáciai elszigeteltségét az arab világban, nemrég pedig az algír külügyminiszter járt Damaszkuszban. Ezt most még Damaszkusz ugyan elutasítja, de látszik, hogy Ankara már kész rá. Ami jól mutatja, hogy a helyzetet nagyban bonyolító török hadművelet Szíriában lekerült a napirendről. Ha pedig így van akkor abban Moszkva kiemelt szerepet játszott.

            Mi tehát a valódi utóélete a júliusi amerikai és orosz találkozóknak a Közel-Keleten? Egyrészt Biden semmit sem ért el, miközben komoly kritikát kapott, amiért feladta eddigi politikáját és feloldotta a szaúdi vezetés köré vont diplomáciai karantént. Nem tudta elérni az energiaellátás kívánt emelését Európa felé, nem tudta ellensúlyozni az orosz diplomáciát a térségben és meg Washington legfontosabb közel-keleti szövetségesét, Izraelt sem tudta megnyugtatni. Amit a legutóbbi gázai háború kijózanítóan jelzett is. Nem mintha Washingtonnak nem lett volna kellő lehetősége könnyű eredményeket elérni. Óriási lehetőségei voltak Dzsidda óta. Hozhatott volna végre egy határozott álláspontot Jemen kapcsán vagy felkarolva a béketervet és a tűzszünetet, vagy ismét megnövelt támogatást küldeni Rijádnak. Ehhez képet Washington semmit sem tett, miközben a héten a Szana’át képviselő delegáció Moszkvában tárgyal a végső béketerv lehetőségeiről. Biden Egyiptom és Etiópia hosszan húzódó vitájában is felléphetett volna, hogy legalább az egyiknél jó pontokat szerezzen. Előre lendíthette volna az iráni atomalku felélesztését, vagy akár a normalizálási folyamatot Izrael és a felé nyitott arab országok között. Ehhez képest Dzsidda óta Washington legnagyobb lépései a térségben a teljes közöny volt a legutóbbi gázai háborúban, valamint a tunéziai alkotmányos népszavazás kritizálása, amivel sikerült széleskörű haragot és tiltakozást kiváltani.  

            Másrészt azonban a teheráni találkozó elsöprő siker volt. Kijelölte az utat egy szélesebb orosz-iráni partnerség felé, ami mostmár nagyon aggasztja Izraelt. Új távlatokat nyitott nemcsak a kétoldalú partnerség, de a kiterjesztett orosz-indiai és az orosz-kínai-iráni gazdasági együttműködés előtt is. Aztán pedig előkészítette a Szocsi találkozót. Ahol aztán Oroszország és Törökország megegyezett az energiaellátásról,  a gabonaszállításokról és úgy tűnik, hogy Szíriáról is. Más szavakkal Oroszország sikeresen adta el magáról azt a képet, hogy megoldja a Közel-Kelet problémáit. Miközben ezekre a fejleményekre Washingtonnak vagy nincsenek válaszai, vagy csak nem akarja lekötni magát akkor, amikor egyre nőnek érdekeltségei Ukrajnában és Tajvanon.

            Valóban, ha tüzetesen összehasonlítjuk a dzsiddai és a teheráni konferenciákat, akkor a különbség, főként az utóhatások tekintetében óriási. Az egyik oldalon nagy előkészítés után az eredmény semmi. A másikon egy látszólag könnyed diplomáciai lépés után komoly eredményeket sikerült elérni. Ezét mondhatjuk azt, hogy igen jó eséllyel egy bő évtized távlatából erre a két találkozóra emlékezni fognak. Olyan fordulópontot jelentenek majd, ahol valami nagy változás indult el a Közel-Keleten. Itt ér véget az Arab Tavasz és roppan meg a teljes amerikai hegemónia korszaka.