Ezen a héten a végéhez érkezünk Jemenbe és az ottani gyorsan változó helyzetbe tett kitekintésünknek. A helyzet több mint egy éve kezdett gyökeresen megváltozni, ami aztán a nyáron felgyorsult az Emirátusok és az Aramco elleni híres támadásokkal, majd aztán nagyjából egy hónapja új csúcsot ért el. A jemenieknek valóban sikerült megfordítani az egyensúlyt és Szana’a győzelmei mostmár többnek tűnnek mint gyorsan jött győzelmek egy elhúzódó gerilla háborúban.
A rivális kormány mára gyakorlatilag szétesett és mállása immár megállíthatatlannak tűnik még a legelkötelezettebb hívei szerint is azzal, hogy al-Ğawf tartomány kikerült a kezükből és jó eséllyel hamarosan továbbiak is erre a sorsra jutnak. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a belharcot Szana’a megnyerte. Nagyobb vetületben a szaúdi-emirátusi tandem szétesett és mostmár mindkét állam ktségbeesetten próbál magának kikanyarítani valamit ebből a szerencsétlen vállalkozásból. Ám Szaúd-Arábia jóval nagyobb gondokkal néz szembe, ahogy a jemeniek ismét a királyság mélyén érik el őket. Ennek pedig nagyon súlyos kihatásai vannak az uralkodócsaládon belülre is, mivel a koronaherceg elleni kritika durva reakciókat váltott ki. Miközben a szaúdiak kétségbeesetten próbálják saját soraikat és kitartottjaikat rendbe szedni, s miközben az emirátusi “szövetséges” távozik a harctérről a préda egy részével, új keselyűk jelentek meg a jemeni horizonton. Az amerikaiak és a britek nagy erőket tettek nemrég partra, hogy kiszakítsák a jemeni dél legértékesebb részeit. Melyek ennek a pusztító háborúnak egykor a legígéretesebb nyereségei voltak.
Miközben a háború szép lassan új fejezetbe lép, amiben a jemeniek immár nyugati erőkkel kell szembenézzenek az északon szerte foszló ellenfelek után, Jemen tragikus helyzetben van. Miközben az egész világ a koronavírus hatásaira próbál felkészülni, Jemenben az infrastruktúra romokban van, a társadalom részeire szakadt, s lehet, hogy hamarosan egy még pusztítóbb nyugati beavatkozással kell szembenéznie. Bár a 2015 óta tartó pusztító blokádnak az ország ellen egyelőre az előnyei mutatkoznak meg.
Így hát ezen a héten befejezzük a jemeni színtérre tett utazásunkat a szaúdi szövetségesek bukásával az egyik oldalon és a Szaúdi Koalíció teljes katonai kudarcával a másikon, némi előreteintést adva, hogy mi várható.
A Jemen elleni háború.
Nagyjából az öbölháború óta katonai alapvetés volt, hogy a modern háborúkat a levegőből lehet uralni és megnyerni. Ha egy hadseregnek teljes ellenőrzése van a légtér fölött és ezt ki is tudja kényszeríteni és használni, akkor a győzelem csak idő kérdése. Akár az ellenség teljes megsemmisítése útján, akár működésképtelenné tétele útján, hogy aztán már bármilyen feltételeket elfogadjon. Ezt a hagyományos felfogást már a ‘90-es évek végén kikezdték és a 2000-es években számos példa bizonyította, hogy a tétel már nem áll meg. A Közel-Kelet leghíresebb példái Izrael 2006-os Libanon ellen vívott háborúja, ahol a légtér uralma nem hozott győzelmet. Ahogy a megjelölt célpontokat sikerrel találták el – és többségében semmisítették meg – és a légifölény érvényesült, a célpontok listája hamar kimerült, ám a földi erők így sem tudtak győzelmet kicsikarni. Így hát egy elhúzódó kimerítésre menő háborút megelőzendő Izraelnek el kellett fogadnia egy tűzszünetet minden eredmény elérése nélkül. A nyugati erők ugyanezt a tapasztalatot Afganisztánban és a Dā‘iš ellen tanulhatták meg, de ugyanez volt igaz Szíriában is, ahol a szír erők légi fölénye sosem volt kérdés, mégis a földön minden előrehaladás óriási áldozatokat követelt.
Amikor a szaúdiak vezette Koalíció megkezdte a Jemen elleni háborúját ismét ez a példa érvényesült. A szaúdi-emirátusi stratégák, az agresszió vezetői, alapvetően a légierőre alapoztak, de felkészültebbek voltak annál, hogy egyedül erre a kártyára építsenek. Részben mert ahogy láthattuk, 2004 és 2010 között a szaúdi hadsereg már szerzett Jemenben tapasztalatot, éppen a mostani ellenség, az al-Ḥūtīk vezette Anṣār Allah Mozgalom ellen. Így tehát megnyertek maguknak, vagy együttműködésre kényszerítettek más arab államokat, hogy támogassák ezt a katonai vállalkozást sokkal hathatósabb és tapasztaltabb erőikkel. Egyiptom tengeri és szárazföldi támogatást adott, Marokkó és Jordánia a légi hadjárathoz csatlakozott, Szudán pedig százazföldi alakulatokat adott át. Bár számos további állam, mint Pakisztán is részt vett különleges egységeivel, főleg a helyi szövetségesek és a szaúdi-emirátusi erők képzésével. Ugyanakkor Rijád és Abū Zabī részéről megalapozott aggodalom volt amiatt, hogy ez a támogatás korlátozott marad, inkább jelent majd politikai, semmint katonai támogatást, és ha a háború nem jut hamar eredményre hamar el is illan. Egyiptom hamar kilépett, majd egy vadászgép elvesztése után Marokkó is azonnal kivonult, végül pedig Szudán kivételével így tett minden további állam. Éppen ezért olyan fontos Rijádnak és Abū Zabīnak most az új szudáni vezetés ellenőrzése, hogy a szudáni csapatok továbbra is a terepen maradjanak.
Tudván, hogy képtelenek egy hosszú háborút sikerrel megvívni Jemenben, a szaúdik és az emirátusaiak, bár maguk is jelentős erőt vetettek be, inkább különleges műveletekre és helyi szövetségesek gyűjtésére hagyatkoztak. Szaúdi, de még emirátusi erőknek is a tömeges harcba vetése Jemenben nagyon kényes kérdés. Nemcsak a viszonylag alacsony harcértékük miatt, hanem mert a használhatóbb egységek vagy viszonylag kicsiny számú különleges egységek, amiket nem kiterjedt területek ellenőrzésére képeztek, vagy olyan egységek, amikben magas a jemeni származásuk aránya még a tisztek között is. Ez az egyik elsődleges oka annak, hogy a két fő hadviselő állam egyike sem vetette tömegesen saját szárazföldi erőit és inkább helyi szövetségeseket gyűjtött. Építettek a déli szeparatista mozgalomra, a szélsőséges csoportokra és különböző módszerekkel megnyerték maguknak a déli törzseket. Északon azonban a legnagyobb szövetségesük az Iṣlāḥ, avagy Reform Párt volt, a Muszlim Testvériség helyi ága, mely főleg az északi al-Ğawf tartományban összpontosult. Miután az első kiterjedt bombázás hamar kifutott a célpontokból – pont mint a korábbi példák esetében – és az Anṣār Allah nem omlott össze, az ország teljes blokád alá került, csapatokat tettek partra a déli részeken, amiket a Hādī vezette új államban majd megvalósuló déli fölénnyel csábítgattak, északon pedig a szaúdi behatolás fő központja al-Ğawf lett. A háború évei alatt ezek voltak a fő működési központok a szaúdi és emirátusi erők számára, főként miután a leghathatósabb erők elhagyták a terepet és e két állam magára maradt a háború vezetésében. Amit megnyerni már nyilvánvalóan nem tudtak, de abban reménykedhettek, hogy idővel a nyomás alatt a szana’ai kormány majd bedől. Csakhogy ez sosem következett el és minden ellene vezetett hadjárat kudarcba fulladt.
Változó képletek
Az eredmények hiánya, a gazdasági teher a szaúdi-emirátusi duón és a humanitárius helyzet szorítása a helyi szövetségeseken, majd az Anṣār Allah egyre hathatósabb ellenállása mind egyre nagyobb nyomást jelentett, mostanra pedig a Szana’a elleni koalíciónak gyakorlatilag a szétesését hozta.
Miután minden nagyobb hadjáratot visszavertek, az első komolyabb visszavágás 2018 július 26-án következett el, amikor jemeni drónok csapást tudtak mérni a dubaji reptérre. Ezt sokáig egy egyszeri bravúrnak gondolták és teljesen el is tudták rejteni a fősodratú médiában, ám egyre nyilvánvalóbb volt, Szana’a drónképességei fejlesztésére törekszik, hogy így győzze meg Rijádot és Abū Zabīt a távozásról. Ám ugyanezt a csapást állítólagosan sikerült megismételni 2019 május 12-én az emirátusi Fuğayra kikötője ellen. Ez már nagyobb figyelmet keltett. Az ügy annyira megalázó volt, hogy hamarosan Iránt vádolták vele, de végül semmit sem sikerült az irániakra bizonyítani, s miután pattanásig feszült a nyár folyamán a feszültség az Öböl két pártja között az Emirátusok végül visszavonulót fújt. Hivatalosan a jemeni kivonulás mellett döntve, kevésbé hangoztatottan pedig biztonsági együttműködést írva alá Teheránnal, úgy tűnt az Emirátusok felismerte milyen sokat veszíthet és az ügyet a szaúdiakra hagyta. Az eredmények azonban mindezidáig inkább arra utalnak, hogy Abū Zabīban a döntéshozók egyszerűen feladták, hogy egész Jemen megnyerhető és a lehető legnagyobb terület kihasítása mellett döntöttek, miközben a szaúdiakat még mindig lekötötte az Anṣār Allah elleni háború. Ami immár nem volt többé prioritás az Emirátusok számára. A jemeniek fokozták drontámadásaikat és 2019 augusztus közepén csapást tudtak mérni a harmadik legnagyobb szaúdi kútra, a Šība olajmezőre az emirátusi határ mentén. Ez a hadjárat 2019 szeptember 14-én érte el a csúcspontot az Aramco elleni elhíresült támadással, illetve Yanbu‘ bombázásával, ami megmutatta, hogy a jemeniek képesek teljesen megbénítani a szaúdi olajkivitelt.
Óriási lett a pánik Rijádban, tudván, hogy a nyugati hatalmak hamarosan nyomás alá fogják helyezni, hogy az olajivitel nem állhat le, mindent tehát Iránra hárítottak és teljesen jelentéktelennek állították be a jemeni képességeket, egyben ígéretet tettek, hogy ilyen többé nem fordulhat elő. Ám hónapokkal később még az ENSZ is elismerte, hogy semmilyen kapcsolat nem bizonyítható az Aramcot ért támadás és Irán között. Minthogy ekkoriban a nyomás egyfolytában nőtt Teheránon és bőven elégséges volt egy kiadós lecke, a helyzet némileg lecsillapodott, legalábbis most februárig. Ezeknek a dróntámadásoknak a legnagyobb tanulsága nem is a jemeni drónképességek fejlődése volt, hanem hogy a jemenieknek – vagy az irániaknak, az eredmény szempontjából ugyanaz – sokkoló hírszerzési hálózatuk van Szaúd-Arábián belül is, amit nem is rejtettek véka alá. Muḥammad al-Buhaytī, az Anṣār Allah politikai bizottságának tagja nyíltan el is ismerte akkoriban, hogy belülről kaptak segítséget, ami a jemeni történelmet ismerve nem épp meglepő, de a háború kilátásait tekintve igen keserű kilátásokat jelentett.
A háború most februárban aztán ismét fellángolt az al-Ḥudayda-ban kötött egyezség folyamatos megsértése miatt. Az al-Bunyān al-Marṣūṣ hadművelet célpontja al-Ğawf tartomány volt és az Anṣār Allah hamar sikert ért el kiiktatva a Szaúdi Koalíció katonai vezetőit a térségben. Az itt folyó kemény harcok során a szaúdiak ismét a légierejükre hagyatkoztak, amire nemcsak számítottak a túloldalon, de tökéletesen fel is voltak rá készülve. Február 17-én a jemeni hadsereg lelőtt egy szaúdi Tornádó típusú vadászbombázót. Ez önmagában még nem jelentős dolog, hiszen ez nem épp a legmodernebb repülő, de az a tény, hogy a szaúdiak tagadták, hogy a gépet lelőtték volna, később mégis videó bizonyította, hogy precíziós rakétával szedték le már megszégyenítő volt. Annál is inkább, mert a pilótákat élve fogták el és azok állítólagosan nem szaúdi állampolgárok. Aztán ismét világos üzenetet küldtek a szaúdiaknak, amikor február 21-én Yanbu‘-t, a szaúdi ipar központját jemeni drónok gyújtották lángra. Erről a nyugati médiában semmit nem lehetett hallani, de mi az Amaraia Műhelyben aznap a szaúdi látógatók óriási megugrását tapasztaltuk. Vagyis komoly hírzárlat működhetett az ügyben. A szaúdiak próbáltak jelentéktelennek feltüntetni a Tornádó esetét, ám február 23-án a jemeni kormány 4 új, és teljesen hazai gyártású légvédelmi rendszert mutatott be. Ez pedig immár a szaúdiak utolsó előnyét veszi el. Az eredmény hamar megmutatkozott, mert március 1-én al-Ḥazm városa, al-Ğawf tartomány fővárosa az Anṣār Allah kezébe került. Bár az eredményt ekkor még vitatták és ugyanaz a Muḥammad al-Buhaytī sem tartotta ezt még végleges sikernek, mondván, hogy a küzdelem oda-vissza billeg, pont ezen a héten, március 18-án hivatalosan is bejelentették, hogy egész al-Ğawf tartomány az Anṣār Allah irányítása alatt áll. Megjegyzendő, hogy a csata utolsó szakaszában a szaúdi légierő ismét nem tudott hathatós segítséget adni, mert február 17-én a jemeni légvédelem egy szaúdi köteléket kergetett el a térségből. Már al-Ḥazm eleste után is egyből világos volt, hogy az erősegyensúly teljesen felborult, hiszen a hadjárat itt nyilván nem áll meg. Még Hādī kormányának vezető emberei is elismerték ezt, illetve azt, hogy a vereség szakadást okozott a szaúdi gyámság alatt álló erők között, ami további vereségekhez fog hamarosan vezetni.
Minden jóslat arra utalt, hogy a következő célpont Ma’rib tartomány lesz, amit ha elfoglal, az az Anṣār Allah-t a korábbi Észak-Jemen korlátlan urává tenné, ám komoly déli területeket is birtokolva. Szinte azonnal al-Ḥazm után Szana’a máris arra hívta Ma’rib lakosságát, hogy álljanak az oldalára és tegyék félre a belharcokat. Ez lehetett ugyan taktikai fogás is, ám egy elemzés a libanoni Qāsim ‘Izz ad-Dīn szakértőtől arra utal, hogy az al-Ğawfban elért siker kulcsa nem a létszám, vagy a tűzerő fölénye volt, hanem hogy sikerült megnyerni a törzseket. Sértetlenséget ígérve, rájuk bízva a helyi közigazgatást és rendet vágva az addigi kaotikus állapotokban egyszerűen jobb ajánlatot tudtak nyújtani. Ez, és a fő katonai vezetők felretétele Hādī és a szaúdiak erőit elszigetelte és könnyű prédává tette. Még jelentősebb azonban, hogy ‘Izz ad-Dīn szerint Szana’a és Ma’rib törzsei között már meg is köttetett egy hasonló alkú és hasonlóra van kilátás al-Mahra tartományban, ahol egyre nő az ellenállás a szaúdiak ellen. Ez igazolódni tűnik most, mert március 17-én állítólagosan az Anṣār Allah elfoglalta a Kawfal támaszpontot Ṣirwāḥ megyében, Ma’rib városának tőszomszédságában. Hādī erői ezt másnap tagadták, mindazonáltal ez bizonyítja, hogy a front mostmár Ma’rib tartomány közepén húzódik és lehet igen hamar gazdát cserél.
Nyilván ennek a gyors változásnak az egyik oka a helyi törzsek támogatása. De legalább ennyire fontos, hogy az ellenoldal gyakorlatilag szétesett. Ez most a szaúdik folyamatos vádja és panasza, bár igen sok közük van ehhez a kurarchoz, ami elsősorban politikai. Amikor a szaúdi-emirátusi koalíció bevonult délre, Hādī fő támogatóit a déli szakadár mozgalom jelentette, ami viszasírta a régi Dél-Jement. A déli tartományok legtöbb kormányzója ehhez a hullámhoz tartozott, akiket Hādī más választás híjján helyén hagyott. Ezek azonban hamar ellenőrizhetetlenné váltak és ahogy általában nem volt haladás és a háború elhúzódott, egyre elégedetlenebbek lettek Hādīval. Egyre kevébé voltak hajlandóak áldozatokat hozni az északi részekért. 2017 április 27-én Hādī elnök leváltotta ‘Adan kormányzóját, ‘Aydarūs az-Zubaydī-t, mondván, hogy az Emriátusokkal karöltve a megdöntését tervezi.
2017 május 11-én ugyanennek az az-Zubaydī-nak a vezetésével megalakult a Déli Átmeneti Tanács (DÁT). Ez igen hamar súlyos belharcokhoz vezetett és 2018 január végétől a DÁT gyakorlatilag ellenőrzése alá vonta ‘Adant. Más választás nem lévén Hādī az Iṣlāḥ-tól gyűjtött támogatást, ami még csak elmérgesítette a helyzetet és 2019 augusztus 10-én az DÁT elfoglalta az elnöki palotát ‘Adanban. Szabályos puccs volt ez, bár Hādī ekkor már stabilan Rijádban élt, de ez immár biztossá tette, hogy nincs is hová hazatérnie. Még érdekesebb, hogy amikor az utolsó próbálkozás zajlott a város visszavételére és még némi sikert is hozott, az Emirátusok bombázta a Hādī erőit. Ez a patthelyzet, amiben Hādī elnöknek úgy kellett volna Szana’át bevennie, hogy még az ideiglenes főváros sincs a kezében, változó intenzitású harcokkal folytatódott egészen 2019 november 5-ig, amikor megköttetett a Rijádi Megállapodás. Ezt Rijádban kötötte meg Hādī elnök és a DÁT elnöke az-Zubaydī Muḥammad ibn Salmān és Muḥammad ibn Zāyid jelenlétében. A 20 pontos (7 gazdasági, 6 biztonsági és 6 katonai) megállapodás a két oldal egyesítését célozta, hogy folytatódhasson a harc az Anṣār Allah ellen, ám ebből nem igen lett semmi. A DÁT immár nyilvánosan is használja az önálló déli zászlót és a sokkal hathatósabb emirátusi segítséggel egy önálló déli külön állam kiépítésén dolgozik. Más szavakkal az EAE lemondott az északi részről és egy saját felségterületet kanyarított ki, még a szaúdiak kárára is.
A koporsó utolsó szege, hogy immár al-Ğawf és Ma’rib után még a szaúdiak is erősen kritizálják Hādī kormányát és nyíltan fenyegetik azt. Ami mégcsak nem is igazán létezik, minthogy Hādī gyakorlatilag házi őrizetben van Rijádban, kormánya legtöbb tagja már rég lemondott, erői szétszóródtak, törzsi támogatói pedig épp most váltanak tábort. Ámbár azzal, hogy Hādīt minden oldal ejti, a szaúdi-emirátusi páros épp beavatkozása jogi alapját veszíti el. Az Emirátusok új ürügyet talált a DÁT támogatásában, ám a szaúdiaknak egyelőre nincs alternatívájuk. Mindez pedig az Anṣār Allah-nak kedvez.
A rijádi mellékhatás
Minthogy a háború nem hozott semmilyen nyereséget és csak egyre húzódott, ez egyre nagyobb tehet lett a szaúdi államon. Gazdaságilag, minthogy nem volt épp olcsó fizetni a csapatokat és a zsoldosokat kint a terepen, egyben folyamatosan katonai eszközállományt biztosítani, amihez Ibn Salmān sorra írta alá az újabb amerikai fegyverüzleteket. Katonailag, minthogy a viszonylag nagy számú erőt kellett a terepen tartani, a veszteségek pedig egyre csak növekedtek. De leginkább diplomáciailag, minthogy a királyságot egyre jobban lekötötte a háború és régiós megfontolásait egyre inkább a jemeni támogatás biztosításának rendelte alá. Lásd Szudán esetét.
Ez komoly kritikát váltott ki még a szaúdi uralkodócsaládban is a koronaherceg ellen, minthogy a háború az ő ötlete volt és ő volt a hivatalban lévő védelmi miniszter. Így aztán a fő felelősség ezért a katonai kudarcért az övé. Az elégedetlenség egyre csak nőtt Ibn Salmān brutális tisztogatásaival és leszámolásaival a rivális hercegi csoportok ellen, de ez csak ideiglenes nyugalmat hozhatott. Az Aramco elleni nyári jemeni csapások után és a Yanbu‘ elleniekkel nemrég ez a kritika fokozódott és egyre csábítóbb lett az ügyet egy palotaforradalommal levezetni, amiben Ibn Salmānt félreállítanák, minden felelősséget rá terhelnének és Jemenben gyorsan tető alá hoznának egy alkut a csapatkivonásról. Igen valószínű, hogy az Arany Győzelem hadműveletre al-Ḥudayda elfoglalásáért már ennek keretében került sor és ezért követte azt hamar egy tűzszünet.
Az első igazi belső szakadásról 2017-ben érkeztek hírek, melyek szerint több merényletkísérlet is volt Salmān király és Muḥammad ibn Salmān koronaherceg ellen, de ezek egyelőre spekulációknak bizonyultak, minthogy semmilyen bizonyíték nem került erő és ezen állítólagos merényletek mindkét célpontja még láthatóan életben van. Az első valódi bizonyíték arra, hogy valami mozgásban van a színfalak mögött 2019 szeptember 28-án érkezett, amikor Salmān király testőrét, ‘Abd al-‘Azīz al-Faġam vezérezredest gyanús körülmények között lelőtték Dzsiddában, a királyság egyik gazdasági fellegvárában. Még a nyugati források is szkeptikusan fogadták a hivatalos verziót, mely szerint al-Faġam egy barátok között eldurvult vita közben halt meg, mely összesen három ember életét követelte. Meg furcsább, hogy al-Faġam köztudottan jó kapcsolatban volt a királyi család belső köreinek javával, a legtöbb herceggel és ahhoz a régi gárdához tartozott, amely ellenezte Ibn Salmān “reformjait”. Miközben a hivatalos álláspont igyekezett mindezt a szőnyeg alá söpörni, az egyik első – és szinte egyetlen – hivatalos látogatója a családnak a korábbi koronaherceg Muḥammad ibn Nāyif volt, akit pont Muḥammad ibn Salmān szorított ki és alázott meg. További két hónapba telt, hogy az ügyről több derüljön ki. Eszerint a verzió szerint, ami nagyon is valószínűnek látszik, al-Faġam és társai egy Muḥammad ibn Salmān elleni merényletkísérlet közben vesztették életüket, amiben nagyon közel jártak a sikerhez, ám a végén a koronaherceget őrző amerikai Blakwater cég zsoldosai megölték őket.
Mindez spekuláció volt, bár a belső források megerősítették mindezt, de március 8-án elképesztő dolog történt Szaúd-Arábiában, mely visszatekintve is mererősíti a korábbi feltételezéseket. 2020 március 8-án Muḥammad ibn Salmān nagyarányú leszámolást indított, letartóztatva számos vezető szaúdi herceget. A nevek száma hamarosan 20-ra nőtt, melyek közt a legnagyobbak Muḥammad ibn Nāyif volt koronaherceg és a király testvére, Aḥmad. Bár Rijád egyelőre tagadja ezeket a híreket, a legtöbb belső forrás megerősíti, hogy az ok egy küszöbön álló puccskísérlet volt, mely a mostani királyt és fiát Muḥammad ibn Nāyif-fal helyettesítette volna, s mindez már hónapok óta készült. Ezek a források azt is állítják, hogy az udvar az első nyomokat erre al-Faġam vezérezredes halálakor találta, aki az összesküvők egyike volt. Még érdekesebb, hogy egyes források szerint a puccsról az utolsó pillanatban a figyelmeztetés az Emirátusokból, Muḥammad ibn Zāyidtól érkezett.
Ez esetben azzal állunk szemben, hogy a mostani szaúdi vezetés gyakorlatilag Muḥammad ibn Salmān egyszemélyben, szinte teljes elszigeteltségben és egyedül cselekedve a kiterjedt királyi családon belül. Ebben a helyzetben a külső erők szabályos bábja lett, melyek irányítják a szaúdi politikai életet, minthogy fizikailag amerikai zsoldosok, politikailag meg emirátusi mentora védi. Ezzel pedig nemhogy kockázat lett a szaúdi államnak, de az is világos, hogy a szaúdi hadsereg továbbra is marad Jemenben, döntően nem saját érdekeit védendő, hanem azokéit, akik most Rijádot valóban kézben tartják. Ez pedig most szintén változóban van.
Az új keselyűk
Az egyik legbiztosabb jele a szaúdi hadigépezet elakadásának Jemenben az új hatalmak megjelenése, pont azon a területen, amire Rijád vetett szemet, hogy kihasználja a jemeni délen. Ez ellen pedig immár nem tehet semmit, minthogy sokkal jobban leköti a közvetlen fenyegetés al-Ğawf felől és a jemeni erők gyors előrenyomulásával Ma’ribban, ami hamarosan lehet, hogy el is esik.
Az első érkezők az amerikaiak voltak. 2019 végén Muḥammad ibn Salmān arra kényszerítette Hādī elnököt – aki akkor már politikai fogoly volt Rijában – és kormányát, hogy adja bérbe Szokotra szigetét az Emirátusoknak 95 évre, ami csak az egyik jele annak, mennyire kiszolgáltatott a szaúdi koronaherceg emirátusi mesterének. Néhány nappal később amerikai erők érkeztek a szigetre és Patriot légvédelmi ütegeket állítottak üzembe a már működő emirátusi támaszpont védelmére. Érdekes, hogy ugyanezt a lépést Szaúd-Arábia védelmére nem tették meg, amit egyre gyakoribb jemeni támadások érnek, méghozzá a legérzékenyebb gazdasági központokban. Március 8-án jelentették, hogy tengerészgyalogosok érkeztek a szigetre és átvették az EAE által már felállított bázist. Ez pedig hosszabb megbízatásra utal. Minderről eddig a fősodratú médiában egy szó sincs.
Alig néhány nappal később, március 12-én jelentették, hogy amerikai és brit erők érkeztek ‘Adan kikötőjébe. Helyi források szerint, részben Hādī kormányán belülről is, ez még csak az első köteléke egy közel 5000 fős megszálló erőnek a két ország részéről, melyek most nagy sebességgel építenek katonai támaszpontokat és megfigyelő pontokat délen a legfontosabb gáz és olaj infrastruktúra körül. Vagyis mostanra, ahogy Rijád szépen merül el a háborúban, szövetségesei elkezdték kihasítani mindazt, amiről 5 éve álmodozott, és semmi szándékuk sincs segíteni, ahogy a háború új fejezében lép, amikor egyre több törzs csatlakozik Szana’ahoz a szaúdiak ellen. S miközben Abū Zabī alkut kötött, hogy nagyvonalakban kivonul, ám egyes terüleken az amerikakkal összenőve még maradhat, ilyen ajánlatot senki sem tett a szaúdiaknak.
Ám ha mindez igaz, akkor az azt jelenti, hogy Jemen szenvedése még csak tovább folytatódik. A szaúdiak vesztettek és ezt tudják is. A kérdés csak az, mikor fogják nekik megengedni, hogy távozzanak, vagy szorítják ki őket teljesen. Jemen történelmét ismerve a háború itt nem fog véget érni, ha az amerikaiak úgy döntenek, hogy nem tanulnak az Afganisztánban keserűen szerzett leckéből. A jemeni helyzet márpedig drámai, ahol minden humanitárius jelző katasztrófát mutat. Az új koronavírus árnyékában pedig Jemen több mint sebezhető.
Az egyeduralom elvesztése?
Amint erre már múlt héten is utaltunk, Jemen immár a szaúdiak és az Öböl az arab világ feletti egyeduralmának temetője is. Az Emirátusok az amerikaiakkal való szövetkezés mellett döntöttek és még mindig jó helyzetben vannak a legproblémásabb színtereken. Végtére is nagy befolyásra tettek szert az egyiptomi és a szudáni kormányban, amiket ez a beavatkozás bizonyos szintig meg is bénít. Ezeknek a kapcsolatoknak az útján Líbiában is aktívak, ahol egy táborban vannak Oroszoroszággal, miközben Washington csak felszínesen érintett. Rijád nem tett ilyen előrelátó lépéseket, Jemen és a belharcok pedig egyre jobban lekötik.
Szíria várható visszatérése az Arab Ligába jövő nyáron Algériában nemcsak az ún. “Arab Tavasz” óta alkalmazott Öböl politika teljes bukását jelentik, de egyesítik is mindazon erőket, amik véget akarnak vetni ennek a káros túlsúlynak. Muḥammad ibn Zāyid és csapata már rég készen vannak egy nagyobb váltásra, hiszen Abū Zabī már több mint egy éve újranyitotta követséget Damaszkuszban. Ám Rijád továbbra sem hajlandó a közvetlen tárgyalásokra. Mindez ugyanazt jelzi. Az Öböl gyorsan veszíti el azt a hatalmat, amit az arab világ többi része és a Közel-Kelet java fölött gyakorolt, akik pedig ebből valamit meg tudnak menteni, azok erős szövetségeseikre támaszkodnak. Katarnak most ott van Törökország és Irán, de bármikor kész váltani, míg az Emirátusok megnyerte magának az USA-t és Egyiptomot, illetve Szudánt izomnak. Ám Szaúd-Arábia számára nincs ilyen “szövetséges” a láthatáron, csak egy bántalmazó kapcsolat Washingtonnal, egy kétes emirátusi “kegyúr” és egy függőben lévő kérdés: Hogyan kéne kijönni Jemenből, ahol már gyülekeznek a keselyűk?