2024 október 26-án a korai órákban Tel Aviv végrehajtotta rég beígért támadását Irán ellen, ezúttal közvetlenül és el is ismerve. Mindez több mint három héttel az iráni Hű Ígéret 2 hadművelet után következett, ami maga is válasz volt az iráni területen elkövetett izraeli merényletekre és támadásokra. Bár ezt az eddigi legutolsó izraeli támadást Irán ellen úgy harangozták be, hogy az “bénító” lesz és az “irániak azt sem fogják tudni, mi történt velük”, az eredmények sokkal kevésbé meggyőzőek, meg a tel-avivi rezsim saját bevallása szerint is. Ennek elvileg egy átütő akciónak kellett volna lenni, ami megbénítja az Ellenállás Tengelyét és ismét közelebb hozza a szunni arab országokat a Tel-Avivval való normalizáláshoz. Átütő is lett, csak nagyon más irányban.

            Kevéssé világos, hogy Tel-Aviv kudarca az akarat hiányának köszönhető, vagy mert sokkal komolyabb ellenállással találta szembe magát a vártnál, de a kudarc kétségtelen. Ami felveti a kérdést, hogy egyáltalán miért próbálták meg, ha az eredmény nem volt biztos, vagy “nem is szánták” bénítónak. Számos kísérlet történt már a helyzet magyarázására, ami azonban kiütközik, hogy ezzel a lépéssel Tel-Aviv nem egyszerűen egy katonai akciót bukott el, hanem diplomáciailag, pont egy olyan időben, amikor egyre nagyobb veszteségeket szenved el Libanonban, de még Gázában is.

            Az izraeli rezsim nem tudta elérni sem közvetlenül, sem Washingtonon keresztül, hogy bármelyik arab ország szemet hunyva átengedjen egy ilyen akciót a területén. Ami azért jelentős, hogy mert közel egy hónapja iráni az iráni diplomácia épp ezt próbálta meg elérni, míg a múlt héten az amerikai folytattak diplomáciai tárgyalásokat a térségben.

            Mit tudni eddig az október 26-án történt izraeli agresszióról? Mekkora visszalépés ez Tel-Avivnak? Vajon elérte lehetőségei határát, azt a holtpontot, ami után már mutatkoznak a jelei, hogy a több mint egy éve tartó háború lassan véget ér?

 

Az izraeli támadás

            Az iráni Hű Ígéret 2 október 1-én komoly sokk volt Tel-Avivnak, nagyon beszédes mutatkozott meg gyengesége. Az akciót, maga is ami számos iráni célpont elleni támadás és iráni földön végrehajtott merénylet válasza volt, Irán nagyjából 200 rakétával hajtotta végre csakis katonai célpontokat támadva és azok messze többsége pontosan el is érte célját. A három legfontosabb izraeli légi támaszpontot és a Moszad Tel-Aviv melletti Galilot lévő központját érte a támadás. Videó felvételek tucatjai és későbbi műhold felvételek bizonyították, hogy milyen mély csapást mert Teherán az izraeli hadi gépezetre.

 

            Minden igyekezet dacára, hogy az eset jelentőséget semmibe vegyék, nyilvánvaló lett, hogy Teherán képes is bénító csapást mérni az izraeli rezsimre és az izraeli hadászat leginkább dicsőített része, a légvédelem kudarcot vallott, meg az amerikai, brit és francia hadseregtől kapott segítség ellenére is. Holott az iráni akció nem is volt teljes meglepetés.

            Netanyahu kormányzata azonnal bejelentette, hogy biztosan lesz megtorlás és az idő múlásával a egyre bátrabbak lettek a fenyegetések, mondván, hogy “az irániak azt sem fogják tudni, hogy érte őket”. A Tel-Avivhoz közel álló értékelésekben mindez hamar egy olyan összefüggést kapott, hogy ezzel most “megvan az alap” egy pusztító csapásra, ami majd megbénítja Iránt, bizonyítja, hogy az nem bír valódi erővel és így Tel-Aviv “szívességet téve” az Iránnal szemben gyanakvó szunni államoknak ismét a normalizálás felé terelné őket.

            Az amerikaiakkal való későbbi tárgyalások során – márpedig az ő segítségük nélkül Tel-Aviv semmilyen komolyabb akciót nem tud már végrehajtani – azonban megmutatkozott, hogy Washington nem kifejezetten lelkes egy régiós háború iránt Iránnal. Azonban Netanyahu és köre nyilatkozatai nem lettek visszafogottabbak.

            Több oka is van annak, hogy Washington miért nem akart megkockáztatni egy olyan szintű akciót, amit Netanyahu akart. Először is az iráni atomlétesítmények támadása nagyon is kétséges kimenetelű művelet. Ezek a legvédettebb helyszínek, a legtöbb mélyen hegyek alá épült, amikkel szemben kiterjedt és több körös bombázás sem biztosan jelent eredményt. Erre válaszul, viszont Irán biztosan a korábbinál is nagyobb erejű csapást mér Tel-Avivra, holott már azt sem sikerült kivédeni. Ez tehát szóba sem jöhetett. A főbb olaj és gázlelőhelyek támadását az amerikaiak szinten nem támogatták, mert pont a választások előtt az egekbe lőtte volna az energiaárakat. De meg az iráni áramhálózat megbénítása is kétséges ötlet volt, hiszen Irán nagy tételben szolgáltat áramot a szomszédos országoknak. Mindezek a szempontok és egy totális regionális háború kirobbanásának a veszélye arra vezette a térség országait, főként az Öbölben, hogy lebeszéljék Washingtont egy nagyarányú támadásról.

            Többheti fenyegetőzés után, holott Gallant izraeli védelmi miniszter már október 15-én bejelentette, hogy Tel-Aviv “hamarosan” visszavág, mégpedig “pontosan és halálosan”, a támadásra csak október 26-án hajnalban került sor.

            Az első izraeli és Tel-Avivhoz közel álló források arról számoltak be, hogy száz izraeli repülő vett részt a támadásban, amit üzemanyag utántöltők is támogattak, berepültek az iráni légtérbe és több hullámban kulcsfontosságú létesítményeket pusztítottak el. Állítólagosan alapvető fontosságú létesítményeket, katonai állásokat, drón és rakéta gyárakat ért találat Teheránban és hozzá közel, valamint Īlām és Huzestān tartományokban. Egy ponton még Teherán két repterének a támadása is szóba került, ezt azonban hamar cáfolták. Ez volt az a kép, amit a nyugati média is felkapott, mintha mindent elsöprő és pusztító támadás történt volna. Ez a verzió azonban nagyon hamar megváltozott, hogy csak “korlátozott célzott” csapásra szorítkozott, inkább foglalkozva a háttérrel és a várható kihatásokkal, mint magukkal az eseményekkel. Az izraeli-nyugati verzió végül arra változott, hogy csak “bizonyos” katonai támaszpontokat támadtak – s még ezek a források sem állítják a Forradalmi Gárda létesítményei támadását -, illetve légvédelmi radarokat. Bizonyítékként két iráni támaszpontról, a Parčīn-i és Hoğīr-i készült műhold képeket mutattak, kulcsfontosságú atom és rakéta létesítményeknek írva le azokat, holott a képek koránt sem meggyőzőek. Az, hogy a képeken nem vehetőek ki érdemben mit is ért találat, illetve, hogy csakis ezeket mutatják fel bizonyítéknak inkább utal arra, hogy a támadás sikertelen volt. Mostanra pedig az a végeredmény született, hogy ez inkább figyelmeztetés volt, ami megbénította Irán légvédelmét és radarjait, ezzel pedig utat hagyva egy következő nagyobb támadáshoz, ha Irán ismét vissza merne csapni.

 

          Érthető módon Irán teljesen más képet mutatott az eseményekről, mondván, hogy a támadást szinte teljesen visszaverték, a rakéták döntő többséget lelőtték, bár pár közülük átjutott. Irán gyakorlatilag úgy kezelte, hogy Tel-Aviv megpróbálta, de kudarcot vallott. Az a nagyon kevés felvétel is, ami a támadásról megjelent inkább ezt a magyarázatot erősíti. Bár az iráni források elismerték, hogy két iráni katona meghalt az támadás során, később pedig ez a szám szerintük is négyre nőtt.

 

           Két változat között általában az igazság valahol félúton van. Ebben az esetben azonban a videó bizonyítékok hiánya a csapást szenvedett létesítményekről – leszámítva pár távoli és igazolhatatlan képet – és a nagyon is kétséges műhold képek inkább arra utalnak, hogy az iráni magyarázat áll közelebb az igazsághoz. Főként összehasonlítva a Hű Ígéret 2 hadműveletről készült felvételekkel, amit a nyugati média többségében “alapvetően sikertelennek”, “elhárítottnak” és “jelentéktelennek” írt le. Az a kép, hogy 100 izraeli repülő órákon keresztül a levegőben újratankolva, még az iráni légtérbe is behatolva bombázta Iránt, majd végül csak néhány radart, vagy katonai létesítményt lőtt ki – még ha azok esetleg fontosak is voltak – , miközben egyetlen gépre még csak rá sem lőttek egyértelműen nem áll össze. Főként mert semmi konkrét bizonyíték nincs erre. Valami azonban biztosan történt, amit az elhunyt négy iráni katona is mutat. 

            A támadás valós méretét nehéz felmérni, de az teljesen nyilvánvaló, hogy Tel-Aviv nagyon messze járt attól a csapástól, amit beígért és az eredmények egyáltalán nem bénítóak. Ha valóban pusztító csapás történt volna, ahogy azt heteken keresztül ígérték, hogy majd ismét a normalizálás felé viszi a térséget és meggyőzi azt, hogy Irán gyenge, vagy megbénult, akkor erről mostanra haladás mennyiségű videó és műhold bizonyíték állnak rendelkezésre. Ehelyett nyilatkozatok és értékelések vannak, de szinte semmilyen képpel fogható bizonyíték. Még ha minden Tel-Aviv által lebegtetett létesítményt el is találtak, vagy el is pusztítottak volna, ez Irán katonai képességeinek csupán egy töredéke. Irán bizonyosan vissza fog vágni és semmivel sem kevesebb erővel, mint a Hű Ígéret 2. Az igazi kérdés, Irán képessége, hogy érdemben csapást tudjon mérni továbbra is az izraeli haderőre változatlan maradt. Csakhogy az esetnek diplomáciai vetületei is vannak, amik teljesen világosan nem Tel-Aviv javára alakultak. Ebben a tekintetben pedig a katonai dimenziónál is nagyobb kudarcot vallott. 

 

Hogyan hajtották végre?

            Az izraeli támadás egyik fontos további kérdése, hogy hogyan hajtották azt végre. Nem feltétlenül katonailag fontos ez, hanem mert mutatja a változó erőviszonyokat a térségben. Pontosan ez a kérdés, hogy honnan hajtották végre az izraeli gépek a támadást azonnal fel is merült a támadás bejelentése után. Szombat estére azonban erre született válasz. Irán bejelentette, hogy a támadást Irak légteréből hajtották végre, ez a nyugati médiában szintén tényként jelent meg, az iraki kormány pedig bejelentette, hogy hivatalosan is panaszt nyújt be az ENSZ-hez, amiért az izraeli haderő megsértette légterét. Bagdad ugyanis egyetlen országnak sem adott engedélyt légtere használatára, főknét nem egy harmadik ország elleni támadáshoz. Ami arra utal, hogy a művelet javát Iraki-Kurdisztán fölül végezték. De hogyan jutottak el az izraeli gépek odáig? Erre két lehetséges útvonal van. Vagy Jordánia fölött Irak központi részéig, vagy Szíria fölött berepülve egészen az at-Tanaf támaszpontig, majd onnan Kelet-Szíria felé, ahol a légteret végig az amerikai erők felügyelik. Jordánia minden érintettséget tagadott és határozottan elítélte a támadást. Bár ez nem jelenti, hogy Amman akár ne hunyt volna szemet egy támadás fölött, tekintve, hogy viszonya Teheránnal korántsem rendezett.

            Azt a lehetőséget, hogy az izraeli gépek Szíria fölött repültek volna át erősíti, hogy a jelentések szerint aznap éjjel, még a támadás kezdeti szakaszán izraeli agresszió érte Damaszkusz környékét és egy állást as-Suwaydā’ városa körül Dél-Szíriában. Ez hihető felvetés, hiszem az izraeli haderő sorozatos támadásokat hajt végre szír állások ellen. Csakhogy ezek a támadások mindig a szír légtérben kívülről történnek, amióta 2018-ban Szíria lelőtt egy a légterébe behatoló izraeli F-16-ost, és azóta is több hasonló esetről történt beszámoló. A szír légvédelem, bár erősen megtépázta a 2011-ben kezdődött háború, egyáltalán nem hatástalan, kétséges tehát, hogy egy ennyire nagy műveletet megkockáztatnak úgy, hogy a szír légvédelem esetleg lelövi az egyik gépet, legalább a visszaúton. Kiváltképp a lassabb, jóval nagyobb utántöltők lettek volna veszélyben, miután állítólagosan három órát töltöttek az iraki, vagy akár az iráni légtérben. A kép tehát összetettebb annál, mint amilyennek előre tűnik és biztosan nem csak egy gyors átrepülésről volt szó, mint ahogy beállítják. Lehetséges, hogy egy Szíria elleni csapás után repültek tovább az iraki légtérbe, majd ugyanezen az úton haladtak vissza, de az utántöltőket az amerikai irányítás alatt álló támaszpontokon hagyták. Ugyanígy lehetséges, hogy Jordánián keresztül repültek át, nagyon közel a határhoz, vagy akár még összetettebb úton.

            Két dolgot azonban ki kell emelni. Először is mindez nem történhetett volna masszív amerikai támogatás nélkül akár Jordánia fölött fedezve a gépeket, vagy a Szíriában lévő törvénytelen támaszpontjaikról és az iraki bázisokról. Máskülönben mi fedezte volna az izraeli gépeket az iraki légtérben és segítette volna azokat az amerikai támaszpontokról? A másik érdekes tény, hogy most az öbölországok semmilyen támogatást sem adtak, még azok sem, amelyek elismerték Tel-Avivot, mint az Emirátusok, vagy akár Bahrein, aminek összekötő tisztje is van vele. A nyugati források jó ideje azt erősítik, hogy Szaúd-Arábia is a normalizálás szélén áll és az Iránnal szembeni történelmi viszály minden látszat ellenére sosem csillapodott igazán. Ennél fogva Rijád kész lenne támogatást nyújtani a légtere átengedésével. Valóban, az Öböl felől sokkal egyszerűbb is lett volna támadni Iránt. De nem így történt. Épp ellenkezőleg, Szaúd-Arábia volt az első öbölország, ami elítélte az izraeli agressziót, jelezve, hogy semmi köze sem volt hozzá. Ezt pedig gyorsan követte a többi öböl állam és Jordánia is.

            Akár még öt évvel ezelőtt sem lett volna igazán meglepő, ha Szaúd-Arábia, de ugyanígy a többi GCC állam is legalábbis passzív támogatást nyújtott volna egy Irán elleni izraeli csapáshoz. Ezúttal erről szó sem lehetett és meg sem próbáltak, félve, hogy ez még csak távolabb taszítaná ezeket az államokat. Mi több, Szaúd-Arábia nemrég az iráni haditengerészettel tartott közös gyakorlatot az Ománi-öbölben.

            Az izraeli csapás egész természete, hogy azt ellenséges országok fölött kellett végrehajtani teljes amerikai fedezet mellett és a térség államai nyíltan ez ellen foglaltak állást jól mutatja, mennyire beszűkült Tel-Aviv diplomáciai mozgástere.

 

 A diplomáciai vetület

            Függetlenül attól, hogy végül Tel-Aviv mekkora pusztítást tudott eléri Iránban, vagyis a közvetlen katonai vonatkozáson túl az izraeli támadás igazi jelentősége a diplomáciai dimenzió. Míg az iráni hadművelet október 1-én a térség jelentősnek és keménynek látta, legalábbis abban a tekintetben, hogy Irán egyáltalán csapást mer mérni és képes is azt precízen végigvinni, addig a mostani támadást a térség államai elítélték, nem adtak hozzá támogatást és azt gyengének értékelték. Ez nem egy látványos erődemonstráció volt, hanem egy alapvetően az amerikai képességekre épülő kísérlet.

            Érdemes megjegyezni, hogy az izraeli agressziót két kiterjedt diplomáciai erőfeszítés előzte meg. ‘Abbās ‘Arāqčī iráni külügyminiszter szinte azóta járja a térséget, amióta kinevezték, kezdve Libanonnal és Szíriával, de még az olyan egyáltalán nem baráti országokat is felkereste, mint Jordánia, vagy Egyiptom, és ugyanígy az összes öbölországot. Az üzenet a szövetségeseknek az volt, hogy Irán mellettük áll, míg azoknak, akik esetleg kisegítenék Tel-Avivot, hogy ne avatkozzanak bele.  Utalások történtek arra, hogy az ilyen segítséget az Öbölből Irán ellenséges lépésnek értékelné, aminek konzekvenciái lesznek.

            Másrészt viszont az amerikaiak először 100 katonát és több THAAD légvédelmi üteget küldtek az izraeli rezsim segítségére, felkészülve egy izraeli csapás utáni válaszra. Ez magában is annak beismerése, hogy az október 1-i iráni hadművelet nagyrészt sikeres volt. Máskülönben miért lenne szüksége a “Közel-Kelet legfejlettebb légvédelmének” az olyan híres eszközök mellett, mint a “Vaskupola” bármi segítségre egy jelentéktelen ellenséggel szemben? Aztán október 21-én Amos Hockstein amerikai különmegbízott érkezett Libanonba, aki maga személyen is nagyon közel áll az izraeli kormányhoz, hogy tárgyalásokat folytasson egy Libanon és az izraeli rezsim közti tűzszünetről. A feltételeket diktálva kijelentette, hogy az – egyébként soha teljesen életbe nem léptetett – 1701-es számú ENSZ határozat már nem is elég többé, kifejezve, hogy Washington mit vár el. Gyakorlatilag a libanoni állam és ellenállás teljes kapitulálását. Mintha a Ḥizb Allah megtört volna és az izraeli erők már libanoni területen belül haladnának. Teljesen elfogadhatatlan feltételek, mindenkit arra emlékeztetve, hogyan viselkedett Washington a 2006-os háború idején, amikor ugyanilyen arrogánsan léptek fel, de végül nem jártak sikerrel. Ez volt viszont az első jelzés arra, hogy Washington és Tel-Aviv le akarja zárni ezt a küzdelmet, megtéve az első tárgyalási ajánlatot.

            Egy nappal később, október 22-én Blinken amerikai külügyminiszter először Tel-Avivba érkezve megkezdte a Gáza elleni háború kezdete óta tizenegyedik térségbeli útját. Minden korábbi útja a konfliktus egy újabb fordulatának első lépése volt. Tel-Avivból Szaúd-Arábiába, majd Katarba repült, hivatalosan azért, hogy a háború lezárásáról tárgyaljon. Mostanra azonban levezethető, hogy a cél a küszöbön álló izraeli támadás előkészítése volt. Amihez végül az öbölországok nem adtak hozzájárulást, sőt, el is ítélték.

            Élesen kiütközik a különbség, hogy míg egy évtizede a térség legtöbb állama nagyon is hajlott volna az amerikai meggyőzésre és szinte biztosan nem is fogadták volna az iráni külügyminisztert, vagy vezető iráni tisztségviselőket, most még az öbölállamok sem szívesen tárgyaltak az amerikaiakkal, miközben az iráni külügyminiszter a térséget járta. Bár az iráni tárgyalások nagyon kevés valódi előrelépést hoztak, a változás szembeötlő. Nem Tel-Aviv tágítja diplomáciai kapcsolatait és jelenlétet a térségben, hanem Irán tudja magát erős, megbízható, de visszafogott tényezőnek mutatni.

 

Az időzítés kulcskérdés

            Csakúgy, mint a Hű Ígéret 2 esetében, az Irán elleni izraeli agresszió időzítése is döntő fontosságú annak megértéséhez, hogy mi is történik. Tekintettel arra, hogy milyen sokáig tartott Tel-Avivnak a támadás kivitelezése, ami végül csak “korlátozott” volt, hogy milyen diplomáciai nehézségektől szenvedett és még az amerikaiak is ellenvetésekkel bombázták, végül pedig, hogy mennyire keveset ért el, felmerül a kérdés, hogy egyáltalán miért próbálta meg Tel-Aviv. Miért pont most? A hivatalos izraeli narratíva nem foglalkozik azzal, hogy mi tartott ennyi ideig, holott rendszerint az izraeli katonai döntések szinte mindig azonnal megszületnek és azokat nem tárgyalják a sajtóban. Általában el sem ismerik őket. Most azonban pont az izraeli haderő volt az, ami a legtöbbet tett az akció felnagyításáért.

            Ennek oka, hogy október 1. óta, amikor a Libanon elleni szárazföldi agresszió kezdetét bejelentették, dacára annak, hogy a Ḥizb Allah legtöbb vezetőjét meg tudták gyilkolni és példátlan brutalitással bombázták a libanoni lakosságot, egyetlen határ menti falut sem tudtak megszállni. Nincsenek eredmények. Ezzel egyidőben viszont a veszteségeik egyre gyorsabban nőnek határmenti harcokban. Az izraeli erők átlag napi 2-5 katonája hal meg, míg a sebesültek száma is egyre nagyobb üzemben nő. Ez teljesen szokatlan az izraeli erőknél, ahol pont a besorozhatók korlátozott száma miatt az ember a legdrágább eszköz. S nemcsak Libanonban veszítenek embereket, hanem egyre nő a gázai veszteségek száma is, mindez egy teljes év és a Gázai Övezet teljes letarolása után.

            A Ḥizb Allah láthatóan feldolgozta a vezetők elvesztésének első sokkját és visszanyerte erejét. A libanoni társadalom szintén nem azt mutatja, hogy az Ellenállás ellen fordulna, a hatalmas polgári veszteségek ellenére sem. A Ḥizb Allah drón és rakéta csapásai pedig egyre kiterjedtebbek. Mi több, október 25-én az Ellenállás  egy nyilatkozatban 25 telepet figyelmeztetett – másolva az izraeli haderő stílusát -, hogy immár katonai célpontoknak tekintik őket, így azonnal evakuálják a lakosságot.

            Tehát Netanyahu meghirdetett célja ellenére, hogy a libanoni háborúval elérik, hogy a telepesek visszatérhessenek északra és garantálják biztonságukat, pont hogy nő a kiürített telepek köre, a létfontosságú izraeli katonai infrastruktúrát folyamatos támadások érik, a veszteségek egyre gyorsabban nőnek és eközben nincs haladás.

            Az Irán elleni csapás célja pont ennek a problémának a leplezése volt. Hogy erőt mutasson Tel-Aviv a térségben és meggyőzze a belső lakosságot, hogy a nehézségek és a lassú haladás ellenére minden rendben van, Irán megbénult és hamarosan nem fog tudni több támogatást nyújtani szövetségeseinek. Csakhogy az éles kritika még a háborús kabineten belülről is azt mutatja, hogy éppen az ellenkezőjét érték el. Egy gyenge támadást, messze nem az elvárt szinten, miközben most várhatják az újabb, még nagyobb erejű iráni választ.

            A problémát pedig egyre csak nőnek, hiszen a csapás után maga Gallant védelmi miniszter nyilatkozta, hogy “a túszokat Gázából nem lehet katonai erővel visszahozni” és “fájdalmas engedményeket kell tenni”. Ami annak burkolt elismerése, hogy a példátlan pusztítás ellenére még egy év után sem sikerül Gázát teljes katonai megszállásra bírni.

 

Kinek a háborúja?

            A helyzetet elnézve gyakran visszatérő kérdés és vita a Közel-Keleten, hogy tulajdonképpen ki is irányítja ezt a háborút? Amerikai segítséggel ugyan, de Tel-Aviv háborúzik, döntően függetlenül, vagy Washington használja fel az izraeli haderőt a saját céljai elérésére? Végül a döntő kérdésekben kinek a szava érvényesül?

            Bár a háború minden nagyobb fordulatánál Washington bejelenti, hogy nem akar további feszültséget és a megegyezést támogatja, a jelek pont az ellenkezőjét mutatják. Az Irán elleni izraeli csapás előtt Blinken a térséget járta, hogy támogatókat szerezzen. A támadást az iraki légtérből hajtották végre, ami kiterjedt és aktív amerikai támogatás nélkül nem tudott volna megtörténni. Ahogy azok a bombák is, amiket a Ḥizb Allah főtitkára, Ḥasan Naṣr Allah elleni merényletnél használtak – az amerikai Naval Institute részletes leírást ad róluk – nemcsak példátlan mértékben bevetett eszközök egyetlen célpont ellen, hanem Tel-Aviv nem is rendelkezett ilyen fegyverekkel. Az izraeli haderő már Gázában is híján volt az ún. bunker romboló bombáknak és azok csak 2023 decemberében kezdtek érkezni. Magát a parancsot is a merénylet New Yorkban adta ki Netanyahu, miközben az amerikaiakkal egyeztetett. A teljes izraeli hadi gépezet amerikai felszerelésű, kiképzésű és nagyrészt annak a pénzéből is működik, miközben a meglévő izraeli katonai infrastruktúrát egyre nagyobb csapások érik. 

            Az izraeli haderő teljes függése az amerikai utánpótlástól teljesen világos. Valahányszor akár csak napokra is késik az amerikai szállítás, azt hatalmas felhördülés követi. Netanyahu maga is nyíltan kifejezte ezt a Kongresszusban tartott beszédében 2024 júliusában: “Adják nekünk a fegyvereket gyorsabban és mi gyorsabban végezzük el a munkát!”

 

            Ez a függőség azonban mostanra többet árt a “legyőzhetetlen” izraeli hadsereg legendájának, mint áz összes veszteség a frontokon. Nehéz lenne meghatározni hol húzódik ma a határ az amerikai és az izraeli döntéshozatal között, de az egyre nyilvánvalóbb, hogy az izraeli haderő nem a saját erőforrásaiból él, hanem az amerikai döntésekből. Ám mivel Washington főbb érdekei egyre távolabb kerülnek a Közel-Kelettől és befolyása sem az, ami volt egy évtizede, egyre kétségesebb meddig fogja tűrni adományai elpazarlását egy sor véget nem érő háborúra. Vagy mikor dönt úgy, hogy “maga végzi el a munkát”.