Az elmúlt két hét folyamán, amióta utoljára Líbiával foglalkoztunk a helyzet semmivel sem lett nyugodtabb. Ellenkezőleg, mind a török, mind az egyiptomi fél mindent megtett, hogy erőt mutasson és elrettentse a másikat. Ha ezeket a lépéseket blöffnek vesszük, akkor világos, hogy egyik fél sem dobja be a kártyáit. Mindez nagyon komoly katonai tervekre és egy nyílt háború lehetőségére utal minimum Líbián belül, de akár e határokon is túlnyúlóan.
Ám egyéb dolgok is történtek Észak-Afrikában. Ezek mind azt mutatják, hogy a térséget kettészakító két nagy tábor, a török-katari és az egyiptomi-szaúdi-emirátusi, amikkel már többször foglalkoztunk és amik megannyi fronton néznek szembe egymással Szudántól Jemenen és Szírián át egészen Líbiáig új frontokat nyitottak, hogy egymás fölé kerekedjenek Líbiában. Ezek most Tunéziától Azerbajdzsánig és Örményországig érnek, s természetesen sok olvasatuk lehetséges, mintahogy a szándékok is sokfélék. Az ilyen próbálkozások arra utalnak, hogy a versengő táborok még mindig méregetik a másikat és próbálják javítani saját helyzetüket, de ha ezek a lépések nem hoznak eredményt, akkor könnyen lehet, hogy kifogynak a lehetőségekből. Akkor pedig a háború elkerülhetetlen. As-Sīsī elnök legutóbbi lépései és a katonai hadgyakorlatok mindkét részről ezt a forgatókönyvet valószínűsítik.
Vannak azonban rejtett szereplők ezen a térfélen, amik arra utalnak, hogy a küzdelem messze túlnőtt már a líbiai színtéren.
Valóban háború felé haladunk? Egyiptom valóban be fog vonulni, miután a “líbiai nép” felkérte a “beavatkozásra és Líbia felszabadítására”? Ha igen, hogyan lép erre Törökország? Erdoğannak van még pár aduja, amivel meg tudja fordítani a játszmát? A térség államai és az EU valóban karba tett kézzel fogják nézni az eseményeket, amik a növekvő török agresszió miatt egyre aggasztóbbak? Ezek a kérdések jelentik eheti témánkat.
Fokozódó feszültség
Amióta legutóljára Líbiával foglalkoztunk bizonyos ismeretlen gépek lebombázták a törökök működtette al-Waṭiyya légitámaszpontot, pusztán órákkal azután, hogy az működésbe lépett és Hulusi Akar török védelmi miniszter megszemlélte a létesítményt. Világos üzenet, hogy a támadás a minisztert is érhette volna. Jelentések szerint a támaszpont teljesen megsemmisült. Az orosz légvédelmi eszközök csődje után a májusi harcok alatt ez egy világos válasz volt, hogy a török Hawk légvédelmi és Coral zavarórendszereket is könnyen ki lehet játszani. Technikai szintű bosszú.
Erre válaszul a szakadatlan fenyegetések és politikai viták után Törökország július 8-án nagyszabású tengeri hadgyakorlatot tartott a líbiai partoknál. Világos üzenet, hogy Ankara nem fog visszakozni és megvédi az al-Wifāq kormányt Egyiptomtól. Egy nappal később a líbiai határ mellett közvetlenül Egyiptom tartott nagyarányú szárazföldi, tengeri és légi gyakorlatot “Elszántság 2020” néven, kifejezetten a partraszállást gyakorolva, mely az egyiptomi beavatkozás legvalószínűbb módja lehet. Nem meglepő, hogy egyik oldal sem illetődött meg a másiktól.
Július 13-án Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter bejelentette, hogy tűzszünetet csakis akkor lehetséges, ha Ḥaftar visszavonul Sirt és al-Ğufra, vagyis pont azok mögé a városok mögé, amiket Egyiptom mint “vörös vonal” jelölt meg. Çavuşoğlu nézete szerint csakis akkor kezdődhetnek tárgyalások, ha az al-Wifāq erői átveszik ezeket a helyeket, illetve bejelentette, hogy Törökország akár közvetlenül is kész beavatkozni ennek eléréséért. Azaz Törökország szándékosan emelte a tétet, kész akár Egyiptom beavatkozása nélkül is bevonulni. Ezzel világosan azt üzenve, hogy egy egyiptomi lépés nem maradna büntetlenül.
Most Egyiptomon volt a sor és a válasz nem is váratott sokáig. Július 14-én a Líbiai Képviselőház hivatalosan felkérte Egyiptomot a katonai beavatkozásra, s hogy “szabadítsa fel Líbiát a török megszállástól”. Ezzel jogi alapot teremtve a katonai csapásra, ami Sīdī Barrānī-ban kimondott előfeltétel volt. Most, hogy ez a feltétel teljesült, immár as-Sīsī-nek megvolt a jogi alap a bevonulásra, még ha nem is a legjobb. Már korábban szerzett arab beleegyezést az Arab Ligától és közvetlen támogatást Szaúd-Arábiától. Ám Kairó ennél meggyőzőbb látványosságot akart. Október 16-án nagyszabású találkozót tartottak as-Sīsī és a líbiai törzsek képviselői között az alábbi cím és mottó alatt: “Egyptom és Líbia. Egy nép… egy sors”. Nem kétséges, hogy az esemény teljesen megrendezett volt és bár egyes képviselők szerint ők képviselték “Líbia minden törzsét, leszámítva párat nyugaton”, mindez csak egy látványosság, hogy a “törvényes felhatalmazás” mellett Egyiptomnak “népi támogatása” is van az igazi líbiai emberektől.
Számos mozzanat kiemelendő itt. Először is ez az első alkalom, hogy as-Sīsī kifejezetten azt mondta, hogy be “fogunk” menni Líbiába és külföldi milicisták ellen harcolnak majd. Tehát nem a törökök, de nem is a líbiai emberek ellen, amint azzal Ankara vádolta Kairót. As-Sīsī azt is először mondta, hogy az egyiptomi csapatok “az Önök parancsára fognak kivonulni”. Ezzel azt üzenve, hogy Egyiptom hosszú elkötelezettségre számít és immár megvan a befejezési terve. Ugyanakkor azt is mondta, hogy a beavatkozásnak törvényesnek kell lennie, és ehhez meg kell szereznie az egyiptomi parlament jóváhagyását. Ismerve az egyiptomi politikai rendszer jelen természetét nem kétséges, hogy a parlament boldogan jóváhagy bármit az elnöknek, a lépés mégis fontos. Ez ugyanis annak is lehet a jele, hogy van még idő és Karió még nem döntött véglegesen. Bárhogy is, a fenyegetés láthatóan nagyon is valós.
Nem meglepő módon másnap érkezett a válasz. Az al-Wifāq szóvivője, Hālid al-Mišrī útján elutasította az egyiptomi fenyegetéseket, hogy azok semmit nem jelentenek, a törzsek pedig nem képviselnek senkit. Ennyi várható is volt, de Erdoğan válasza fontosabb. A szokásos szólamokon túl, hogy Egyiptom fellépése törvénytelen, míg Törökországé a törvényes kormánnyal kötött egyezmény alapján jogos, felvetette, hogy Ankara esetleg új egyezményt köt az al-Wifāq kormánnyal, mégpedig nemzetközi ellenjegyzés mellett. Egyúttal immár nyíltan támadta az Emirátusokat. Ez utóbbi nyílt üzenet az al-Waṭiyya támaszpontot ért támadásért, de az új egyezmény ötlete jelentős. Az agresszív hangütéstől függetlenül ez egy komoly visszalépés két okból is. Eleddig Ankara csak az erő nyelvén beszélt, így hát érdekes, hogy mi újat hozna egy új egyezmény. Nemzetközi elismerésre van szüksége a friss szerzemények igazolására. A minden irányból jövő ellenállást nézve viszont nagyon kétséges, hogy meg is szerzi-e. Ankara hivatkozhat arra, s van is benne igazság, hogy egyáltalán nem mindenki lép fel líbiai jelenléte ellen, ám ezzel együtt senki sincs, aki támogatná, vagy legalább kész volna jóváhagyni azt. A másik fő mozzanat, hogy mi történik majd, ha ilyen ellenjegyzéssel nem lesz új alkú? Ez megintcsak a visszakozás komoly jele.
A nagyon éles hangnem és a kölcsönös megfélelmítő trükkök ellenére a hét végére vannak enyhe jelei annak, hogy még van visszaút. A hét folyamán a törökök többször állították, hogy Moszkvában közvetlen tárgyalások zajlanak a török és az egyiptomi tisztek között, amit Egyiptom tagadott, de ez is annak a jele, hogy van még remény. Összességében azonban a fegyegetés nagyon komoly és két fő ütköző állam, egyben a két tábor folyamatosan sodródik a háború felé, amit ezen a ponton már nem biztos, hogy tudnak ellenőrizni.
Tunézia az első áldozat?
Felvetettük már bő egy hónapja, hogy Tunézia nagyon megsínyli a líbiai válságot. Nemcsak mint biztonsági és külpolitikai kihívást, hanem annak nagyon komoly belpolitikai vonzatai vannak. Az ország őrlődik az an-Nahḍa párt, a Muszlim Testvériség helyi szárnya és Törökország erős szövetségese, a nyugatbarát Nabīl al-Qaruwī mágnás Qalb Tūnis (Tunézia szíve) pártja, és a Qays Sa‘īd elnök körül tömörülő kisebb pártok és állami vezetők között. Az elnök eddig minden erővel ki akart maradni a pártpolitikából, lévén ő maga sem párttag, ám a jelen helyzet és a házelnökkel, az an-Nahḍa-t vezető Rāšid al-Ġannūšī-val való állandó viták immár ezt nem engedik meg. Nemrég derült fény arra a lehetőségre, hogy egy szaúdi-emirátusi terv zajlik egy puccs előkészítésére Tunéziában a már bevált egyiptomi modell mentén, akár az elnök bevonásával, akár ellene. Mindez azzal a céllal, hogy meggátolják a török berendezkedést és esetleg új frontot nyissanak Ankara líbiai állásai ellen. A nemrég megnövelt amerikai jelenlét, kifejezetten az orosz tevékenység ellen szintén nagyon riasztó. Mindez arra utal, hogy szándéka és a líbiai háború megelőzésére tett lépései ellenére Tunéziát be fogják rángatni a válságba.
Tunisz először Algéria segítségét próbálta megszerezni, de még mindig nem teljesen világos okokból Algéria egyelőre nem akar egyik oldalra sem állni. A második lépés a francia támogatás felhasználása volt, de a kemény szavak ellenére Párizs távolodni látszik a líbiai színtértől és az közös EU műveletre épít. Bárhogy is, teljesen világos, hogy Franciaország egymagában nem fog katonai lépést tenni a török katonai jelenlét ellen Líbiában, akár beavatkozik Egyiptom, akár nem. Ennek a patthelyzetnek pedig már most megvan a pusztító hatása a tunéziai politikai életre.
Július 12-én történt, hogy a kisebb pártok az ‘Abīr Mūsā vezette Szabad Dustūr Párt [al-Ḥizb ad-Dustūrī al-Ḥurr] ösztönzésére, akit az emirátusi puccs tervezetben név szerint is említenek bizalmatlansági indítványt kezdeményezett Rāšid al-Ġannūšī ellen. Míg ehhez csak a képviselők negyedének támogatása kell, al-Ġannūšī eltávolításához már a 217 fős tunéziai parlament fele szükséges. Innnetől ez egy igen fura lépés, mert bizony nagyon is kétséges, hogy a többség megszerezhető-e, még ha az an-Nahḍa nem is bír többséggel. Ugyanakkor, s ezért veszélyes mindez, az an-Nahḍa azonnal válaszolt és felvetette, hogy új alternatívát kell találni Ilyās al-Fahfāh miniszterelnök helyére. Nemsokra rá visszavonták támogatásukat a kormánytól és miniszterelnöktől, majd az an-Nahḍa miniszterei, akik amúgy nincsenek sokan a jelen pártfüggetlen kormányban, lemondtak. Ez politikai patthelyzethez és szabályos kötélhúzáshoz vezetett al-Ġannūšī és Sa‘īd elnök között. Az első bizalmatlansági indítványt július 16-án 73 képviselő támogatta. Ezzel azonban még nincs vége. További 16 képviselő jelentette be, hogy készek megszavazni az indítványt, de csak ha al-Fahfāh és kormánya is bukik.
Ezzel tehát a tunéziai kormány megdőlt és jó eséllyel előről kezdődik a keserves folyamat a kormányalakításra, ami a tavalyi választások után hónapokba telt. Annak az eredménye egy pártokon felül álló kormány lett, mert egyik koalíció sem tudott többséget szerezni. Ha megint ez kezdődik el és az an-Nahḍa elgáncsol minden új miniszterelnököt, akkor az elnöknek el kell gondolkoznia az előrehozott választasokon. Ez megint rengeteg időt vesz majd el. Eközben pedig Tunézia szenvedni fog gazdaságilag és politikailag, az an-Nahḍa pedig időt nyer és remélheti, hogy addig a térség eseményei felé billentik a közhangulatot. De még így sem valószínű, hogy az an-Nahḍa meg tudná nyerni a választásokat. A párt bár ma a legerősebb, folyamatosan veszít támogatottságából 2014 óta.
Világos, hogy egy elkeseredett lépés történt al-Ġannūšī és pártja lejáratására, illetve hogy belpolitikai viszályt kavarjanak, hogy az an-Nahḍa semmilyen támogatást se tudjon adni Törökországnak. Az an-Nahḍa válaszul felhasználta befolyását és megakasztotta a tervet, de ennek eredményeként Tunézia sodródik a káosz felé. Amíg pedig ennyire bénult, nem tud lépéseket tenni a líbiai folyamatok befolyásolására. Világos, hogy a térségben versengő két tábor csapott össze Tunéziában is, de jó eséllyel nem Tunisz az utolsó áldozat, aki erre a sorsra jut.
További frontokon
Nemrég a török aktivitás számos fronton megélénkült, s hiba lenne ezeket elszigetelten kezelni. Július 12-én határincidensek törtek ki Örményország és Azerbajdzsán között, mely eddig 11 azeri és 4 örmény katona halálát okozta. Aliyev azeri elnök máris leváltotta külügyminiszterét, amiért “hasztalan tárgyalásokat” folytatott Örményországgal a feszültség elkerülésére. Magában az összecsapásban semmi meglepő nincs, minthogy a két ország számos alkalommal háborúzott egymás ellen függetlenségük 1991-es elnyerése óta és máig élő határviták vannak. Úgyhogy a villongások nem meglepőek. Ám ennek most az elejétől fogva volt egy regionális vetülete. Mindhárom kaukázusi államnak megvan a maga “nagytestvére”, ami támogatja. Georgiának az USA, Örményországnak Oroszország, míg Azerbajdzsánnak a testvéri Törökország.
A mérleg nyelve 1991 óta már ki kellett volna lengjen az azeriek javára, lévén anyagiakban és lélekszámban messze felülmúlják az örményeket, mégis Örményország eddig felül tudott kerekedni ellenfelén, nem kis részben az orosz támogatás miatt. Könnyen látható az összefüggés a Törökország és Oroszoroszág közt zajló küzdelemmel Szíriában és Líbiában. Szíriában még zajlanak a tárgyalások, hogy megakadályozzák a szír hadsereg újabb műveletét a törökök támogatta terrorista csoportok ellen Idlibben, miközben a szír fél egyre türelmetlenebb. Érdekes mozzanat, hogy az eddigi találkozók alatt Irán mindig igyekezett kiegyensúlyozott maradni és közvetíteni, ám újabban, főként a nemrég aláírt új biztonsági és katonai egyezmény óta Irán sokkal keményebb hangot kezdett megütni és a törökök kivonulását követeli. Ez pedig azt mutatja, hogy még ha nagyon lassan is, de Törökország teret veszít Idlibben. Mi több, minthogy nem tudja ellenőrzése alatt tartani ezeket a csoportokat, az utóbbi hetekben egyre erősebb belharc tört ki a terrorista csoportok között. Líbia esetében Törökország azt az álláspontot vette fel, hogy közvetlenül az oroszokkal, és csakis velük áll szemben, velük tárgyal és semmibe veszi az egyiptomi fenyegetéseket. Ezzel felemelve a maga helyzetét erőt sugároz. Eleddig Oroszoroszág kész volt megértő lenni, de támogatása Ḥaftar és erői felé egyre nő. Találgatások zajlanak arról, hogy az oroszok hírhedt Wagner cége épp vonul ki Líbiából, de minden valószínűség szerint júniusban Ḥaftar vereségei után Oroszország épp a Wagner útján szállta meg az al-Ğufra légibázist. Így tehát a török igények Sirt és al-Ğufra városaira nemcsak az olajlétesítménsekre szóló szándékok, hanem arra is, hogy kimozdítsák az oroszokat.
Ebben az összefüggésben ilyen összetett kapcsolatok közepette Ankara és Moszkva között, úgy, hogy komoly erőkkel állnak szemben egymással Szíriában és Líbiában, miközben együtt dolgoznak a Balkánon át Európába menő olajvezetéken nagyon is valószínűleg látszik, hogy most Törökország felmelegítette az örmény-azeri válságot, hogy máshol javítson tárgyalási helyzetén. Nagyon is figyelemre méltó, hogy tudván az örmények mögötti orosz támogatás megingathatatlan Erdoğan nem csillapítja a helyzetet, ahogy most Irán teszi, hanem épp tüzeli azt támogatást ígérve. Ennek pedig most Líbia tekintetében különleges varázsa van.
Július 11-én a török legfelsőbb bíróság módosította a kormány 1934-es döntését és az isztambuli Hagia Szophiát múzeumból ismét mecsetté alakította. Ez is nyilván politikai programot szolgál, hiszen természetesen bőven van elég hely Isztambulban is imádkozni. Ám a Hagia Szophia különleges üzenetet hordoz. A politikai és szellemi elsőbbség üzenetét a muszlim világ, egyben a feléledt török ambíció és erő üzenetét Európa felé. A példa pedig máris ragadós, mert az Emirátusokban lévő aš-Šāriqa uralkodója máris felvetette, hogy a Hagia Szophia példáján a spanyolországi Córdoba nagymecsetét is vissza kellene alakítani. Világos, hogy most Törökország megfeszíti minden izmát és ez érthető is. Ha ez a hazárdjáték sikeres, akkor egy évszázad után Törökország valóban visszatér egy korábbi gyarmatára, kiállja az európai nyomást és még fogást is szerez az EU-n, amikor mind a két főbb migrációs útvonalat ellenőrzés alá vonja. Egy ilyen siker után a Földközi-tengeren zajló tengeri vitákban Ankara megállíthatatlan lesz, az így felpörgő gazdaság és lelkesedés következtében pedig a választások eldőlnek előre egy évtizedre. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Erdoğan miniszterelnökként és elnökként immár annyi időt vezette az országot, mint Atatürk.
S ezek még csak nem is az utolsó frontok, ahol nemrég a török-katari tengely sikereket könyvelhetett el. Július 14-én a Nemzetközi Bíróság Katar javára döntött az ellene folyó légtérzár ügyében. 2017 júniusa óta Egyiptom, Bahrein, Szaúdi-Arábia és az Emirátusok megnyerve pár döntően afrikai országot teljes blokádot vezettek be Katar ellen az országot terrorizmus támogatásával, más országok belügyeibe való beavatkozással és Iránnal ápolt túl szoros kapcsolatokkal vádolva. Ennek a küzdelemnek számos vonzata van és jó ideje zajlik már. A válság idején a szaúdi-egyiptomi katonai beavatkozást csakis a török és a pakisztáni erők katari jelenléte gátolta meg. Ennek ellenére a blokád országai úgy látták, hogy egy teljes gazdasági zárlat pár hét alatt térdére kényszeríti Katart, ám Irán megnyitotta kikötőit és légterét, a török ellátmány pedig áramlott. Holott az eredeti terv szerint a katari anyagi támogatás megvonásával a török gazdaság, de legalábbis Erdoğan helyzete összeroppantható. Ez láthatóan csődöt mondott és a török-katari tandem egyre erősebb azóta. Most azonban az ENSZ legfőbb bírósága döntött Katar mellett, így Rijád és Abū Zabī nemcsak csatát vesztett, de jó eséllyel még jóvátételt is fizethet. Erre pedig pont akkor kerül sor, amikor kiderült, hogy még júniusban Washington egy megegyezést akart kierőszakolni a GCC tagok között, vagyis egy kiegyezést Dohával, amit az Emirátusok csak az utolsó pillanatban tudott elgáncsolni.
Ez egy újabb jelzés arra, hogy a szaúdi-emirátusi tömb vesztésre áll a régiós küzdelemben a török-katari táborral szemben. Ezért döntött úgy, hogy lebombázza az al-Waṭiyya légitámaszpontot és Kairót cselekvésre ösztönzi. Éppen ezért üzen most Anakra nemcsak Egyiptomnak, de nyíltan az Emirátusoknak is.
Rejtett kezek
E számítások közepette egy kérdés megválaszolatlan, sőt még fel sem merült igazán? Márpedig ez a Közel-Kelet vetületében ez több mint furcsa. Hol áll Izrael mindebben? Tel-Aviv feltűnően csöndes a líbiai kérdésben, ami elgondolkodtató. Nemcsak Izreal közismert aktivitása miatt, amivel minden körülötte zajló eseményt figyel – és ami sikere egyik kulcsa -, hanem mert talán legerősebb szomszédjának, Egyiptomnak a katonai mozgása nem lehet másodlagos kérdés. Miközben a török mozgás a terrorista csoportok átdobására Szíriából Líbiába nagyban befolyásolja a szíriai hadszíntéret, ami bevallott prioritás az izraeli vezetés számára. Az egyik lehetséges és nagyon is meggyőző magyarázat, hogy Izraelt nagyon keményen megcsapta a koronajárvány, talán szomszédainál is jobban, illetve a mostani belharcok Netanyahu körül, ami energia maradt, azt pedig nyugati kapcsolatoknak és a szíriai kérdésnek szenteli, ahol ki nem mondott háborúban áll Iránnal.
Ám két fontos részlet arra utal, hogy Izrael, vagy legalábbis hozzá nagyon közel álló ügynökök nem éppen passzívak a líbiai ügyben. Már korábban is utaltunk rá, hogy Egyiptom egyik legnagyobb akadálya, hogy teljesen Líbiának szentelje erejét a Nagy Reneszánsz-gát körüli vita Etiópiában. Az utóbbi pár hét során, amit erre legutóbb utaltunk, Egyiptom jelentősen javítani tudta helyzetét és Etiópia most épp vesztésre áll a vitában. Legalábbis nagyon messze van attól, amit szeretett volna. Azóta már olyan vádak is érték, hogy titokban megkezdte a gát feltöltését. Az etiópok nyilván tagadják mindezt, de a hangnem változása jelentős. Immár nem Addisz-Abeba diktál és fenyeget azzal, hogy kivonulva a tárgyalásokról a maga tetszése szerint fejezi be a programot, hanem Kairó van támadásban és Etiópia kénytelen védeni magát. De hol van ebben Izrael?
Immár évtizedek óta Izrael nagyon szoros kapcsolatot igyekszik kialakítani a kelet-afrikai államokkal, hogy így egy másodlagos hátsó frontot nyerjen arab szomszédai hátában, de egyszersmind befektessen. Netanyahu kiváltképp aktív volt ebben. A nemrég történt fejlemények Szudánnal ugyanezt az utat jelentik és alkalmasint meg is magyarázzák vajon Khartúm miért olyan passzív a gát körüli vitában. E politika keretében Izrael nagymértékben támogatja a Reneszánsz-gát építését Etiópiában. Már 2019 októberében felmerült, hogy Izrael kifejezett katonai védelmet nyújtana a gátnak. Bár hivatalosan Izrael tagadja ezt, könnyű belátni, hogy nagyon is mélyen érintett a vitában és az egy fontos adu számára Kairóval szemben. Mármost nyerve mind az etióp, mind a líbiai színtéren nagyban növelné az egyiptomi ambíciókat és mozgásteret. Bár semmilyen hivatalos nyilatkozat nincs erről, nagyon valószínűtlen hogy Izrael örülne Egyiptom ilyen szintű erősödésének. Sokkal kedvezőbb lenne egy hosszútávú lekötöttség. Vagy a líbiai válság lehető legtovább tartó fenntartásával, vagy úgy, hogy ha már Egyiptom bevonul Líbiába, akkor egyhamar ne jöjjön ki.
S itt jön képbe egy másik furcsa “véletlen”. 2020 Július 16-án az algír Echorouk (aš-Šurūq) a francia Le Point-t idézve címlapon közölte, hogy a – sok egyéb ködös címe mellett – híres filozófus, aktivista és filmes Bernard-Heri Lévy nagyon gyanús megbízatással épp Líbiában van.
Lévy, aki állampoglárságára nézve francia és igen befolyásos politikai szereplő kiváló kapcsolatokkal nemcsak elkötelezett cionista és Izrael támogatója, de kifejezetten sötét szerepet játszott az arab világban az utóbbi évtizedekben. Két terület, ahol kifejezetten szeret mozogni Líbia és a Kurdisztán. Nagyon aktív Irakban a kurd autonómiát támogatva, közeli ismerőse Mas‘ūd Barazānī korábbi kurd elnöknek, ugyanakkor sokszor feltűnt a Szíriában aktív kurd milíciák oldalán is. Itteni védence a hírhedt Mazlūm Kobanem a Qasad (Szíriai Demokratikus Erők) terrorszervezet parancsnoka, aki a szervezet legismertebb arca a nyugati sajtóban.
Lévy kifejezetten aktív több fronton is a közvetlen nyugati katonai támogatás biztosításától a kurdoknak nyújtott politikai reklámig, amiben sokan Izrael kezét látják a vele szomszédos arab államok gyengítésére.
Szerepe ugyanakkor az ún. “Arab Tavasz”, és kifejezetten Líbia ügyében sokkal közvetlenebb, hiszen 2011-ben Lévy híres módon egy kisebb katonai csapattal járta Líbiát maga rendezve számos máig nem tisztázott ügyet kint a terepen. Nem is titkolta soha ezt a szerepét, hiszen több interjúban is vidáman számolt be kalandjairól.
Az, hogy most megjelent Líbiában, pláne a török berendezkedés egyik kulcspozíciójának számító Miṣrāta városában rengeteg kérdést vet fel, hiszen Lévy ritkán látogat el bárhová is nyomós cél nélkül. Nem lehet sokat tudni mostani megbízatásáról és az aš-Šurūq cikke sem tár fel szinte semmit, ám jelenléte igazolja, hogy a válság immár ezen a szinten messze túl van egy Egyiptom és Törökország közötti párharcon.
Változóban a térség?
Nyilván egy teljes háború az, amit a térség és főként Európa a legkevésbé akar, tekintve annak minden vonzatát, a terjedő erőszakot, a menekültek újabb hullámait, ami még csak fenyegetőbb a koronajárvány fényében, és a bizonytalan ereményt. Ám ahogy Törökország látja saját növekvő erejét és számos terülen megfeszíti izmait könnyen lehet, hogy túl nehéz lesz megállni és belesodródik a háborúba. Épp ugyanígy, Egyiptom nem engedhet meg magának egy háborút. Főként egy hosszan elnyúlót nem. Ám azt még kevésbé, hogy egy idegen hatalom berendezkedjen a határai mentén, főként ha az Törökország, amivel a jelenlegi vezetés azóta hisztérikus küzdelmet folytat, amióta csak hatalomra került. Ha pedig nincsenek alternatívák, akkor egy háború könnyen elkerülhetetlenné válik. A legutóbbi lépések mindkét fél részéről azt mutatják, hogy egyikük sem kész visszakozni. Ám ha egyikük sem lép vissza, akkor a háború be fog következni. Ehhez pedig minden elmúló nappal egyre közelebb kerülünk.
Ha ez a háborű kitör, főleg ha átterjed régiós szintre és a török és az egyiptomi csapatok nem korlátozzák műveleteiket a líbiai frontra, esetleg szövetségeseik is csatlakoznak, akkor a kiatásokat még megbecsülni is nehéz. Az eredmények ugyanakkor átrajzolnák Észak-Afrikát az EU és az USA számára is. Ez vagy egy Líbiát teljesen megszálló Törökországot, vagy egy megtört és következésképpen kiszámíthatatlant jelent.
Ezek a nagyon fontos szempontok uralták a Közel-Kelet hírvitáit a héten. Annyira, hogy szinten teljesen felülírtak egy másik fejleményt, két Irán által kötött egyezmény eredményeit és kilátásait. Az egyiket Szíriával kötötte közvetlen biztonsági és katonai együttműködésről, míg a másikat Kínával. Az utóbbi, mely érhető módon a nyugati sajtó figyelmét is elkapta, a gazdasági együttműködésre összpontosít. Ennek pedig olyan messzire ható következményei lehetnek, melyek megváltoztathatják a Közel-Kelet keleti felének teljes arculatát. Ez az alkú, főként a líbiai válság árnyékában vízválasztónak bizonyulhat.
Ez azonban már jövő heti témánk tárgya. Addig pedig remélhetőleg még sok részlet kerül napvilágra.