Nemrég kisebb szenzációt okozott, hogy Antony Blinken amerikai külügyminiszter Szaúd-Arábiába készült, ám végül Rijád lemondta a találkozót. Az ukrajnai háború kezdete óta egyre nyilvánvalóbb mekkora szüksége van Amerikának Szaúd-Arábiára és az öbölállamokra, ahogy a Biden kormányzat kudarca is az Öbölt érintő legtöbb lépésében, amióta hivatalba került.
Korábban már foglalkoztunk azzal a meglepő ellenállással, amit az öbölállamok, főként Szaúd-Arábia mutatnak és nem hajolnak meg az amerikai követelések előtt az Európába irányuló olaj és gázkitermelés növelésére, amivel csökkenthetnék az orosz energiaellátás kiesésének pusztító hatásait. Bár minden várakozás azt feltételezte, hogy mindez csak egy szaúdi blöff, ami azonnal megdől, amint Washington legalább pár kérést teljesít, de eddig az ellentét egyre csak nő.
Mindazonáltal, hogy ezt a komoly fiaskót kompenzálja, Blinken külügyminiszter közel-keleti körútra indult, ami először Izraelbe vitte, ahol számos arab külügyminiszterrel is találkozott, majd Marokkóba, és végül egy szintén meglepő fordulattal Algériába.
A cél nyilvánvaló volt. Az egymást követő sikertelen kísérletek után, hogy támogatást szerezzen a hagyományos arab sző szövetségesektől Oroszország ellen, Washington mindent megtett, hogy javítsa ezt a képet és befolyásának legalább egy részét megmentse a térségben, illetve új, alternatív partnereket találjon Európa energiaellátására. Ez vezette végül Blinkent Algériába, egy olyan államba, ami nemcsak messze az orosz befolyási övezeten belül van, hanem amivel főként Trump alatt nagyon terhelt viszonya volt. Ahogy eddig Biden alatt is. A felfogás nyilván az volt, hogy miközben tett némi lépést megítélése javítására, Washington közeledni próbál Algériához, részben rajta keresztül pedig Líbiához, hogy így megnyerje őket az amerikai szankciós politikának.
A kérdés tehát ez: Szaúd-Arábia elvesztése után lehet-e új partnereket találni a térségben?
Üdvözölve, vagy kikosarazva?
Nemrég már foglalkoztunk azzal, hogy gyakorlatilag az összes öbölállam, de kiváltképp Szaúd-Arábia tartózkodott attól, hogy támogassa az amerikai álláspontot Oroszország ellenében. Szaúd-Arábia esete kiváltképp kínos Washington számára, hiszen úgy számoltak, hogy minden fennálló nehézség ellenére végül Rijád könnyedén az amerikai politika mellé álla majd, hogy így szerezzen jó pontokat Washingtonban. Ami nem is volt alaptalan feltételezés, hiszen Biden kifejezetten ellenséges viszonyt ápolt Muḥammad ibn Salmān szaúdi koronaherceggel. Ahogy azonban ebből semmi nem lett és Rijád egyre több jelét adta, hogy gyakorlatilag Moszkvát támogatja egy semleges álláspont kihirdetésével Ukrajna kapcsán és elutasította az olajkitermelés növelését, sokan úgy hitték, hogy egy villámlátogatást Blinken külügyminiszter részéről majd hamar meghozza a hatását.
Nagyjából egy hónapja, március 18-án nagy nyilvánosságot kapott, hogy Rijád örömmel fogadja majd Blinkent, s mindez csak két nappal azután történt, hogy Johnson brit miniszterelnök ugyanezzel a céllal tartott egy regionális látogatást és kudarcot vallott. Csakhogy mindezt a következő napon Rijád azonnal cáfolta és közölte, hogy a belátható jövőben biztosan nem kerül sor ilyen látogatásra. S itt érdemes utalni arra is, hogy az szaúdi koronaherceg – ahogy emirátusi kollégája is – állítólagosan elutasította, hogy Bidennel telefonon tárgyaljon.
Ez volt az a pont, amikor sietve megszervezték egy másik regionális körutazást. Ezúttal már a nagyobb hajlandóságot mutató partnerekre koncentráltak, mint amilyen Izrael, vagy Marokkó. Ugyanakkor a kezdeményezés olyan új partnerek bevonására is kiterjedt, mint Algéria és Líbia.
Jól mutatja azt, hogy mennyire rossz a helyzet és mennyire nagy az amerikai frusztráció Szaúd-Arábiával – de összességében az egész Öböllel – szemben, az kitűnik a sajtóból. Olyan mértékadó véleményformálók, mint például a Foreign Policy nemcsak Szaúd-Arábia megbüntetését követelték Bidentől, hanem még meglepettséget is színleltek, hogy Rijád “hasonló autoritereket választott az Egyesült Államok helyett”. Ez pedig mutatja, hogy még a Biden kormány mögötti szellemi közeg még mindig nem képes tanulni az eddigi hibákból és átértékelni a helyzetet.
A nagy arab-izraeli csúcstalálkozó. Egy újabb kudarc
Az ún. Negev Csúcs, vagy arab-izraeli csúcs amerikai részvétellel március 27-én kezdődött. Ennek érdekében Blinken közel-keleti körútja első állomásaként Izraelbe utazott. Három feladata az volt, hogy találkozzon a palesztin kormánnyal és jelét adja, hogy a Trump által képviselet minden kritika fölötti támogatás az izraeli fél felé véget ért; hogy találkozzon az izraeli kormánnyal és garanciát adjon Washington Iránnal szembeni politikája ügyében; illetve, hogy találkozzon azon arab országok külügyminisztereivel, amelyek már felvették a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. Más szavakkal a normalizálás táborával jött találkozni. Ez pedig némi jelzés szeretett volna lenni, hogy ez ma is egy támogatott irányvonal.
A Maḥmūd ‘Abbās-szal folytatott találkozó teljesen érdektelen volt, hiszen Blinken csak általánosságokban beszélve tudott ígéreteket tenni, miközben a palesztin kormány kifejezte elégedetlenségét és kiegyensúlyozottabb amerikai álláspontot követelt. Hatalmas irónia, hogy azóta az erőszak a megszállt területeken és Jeruzsálemen belül rég nem látott szintekre ugrott.
Blinken közvetlen találkozója az izraeli kormánnyal legalább ennyire eseménytelen volt a formaságokon túl. A jelenlegi amerikai-izraeli kapcsolatok két fő témája az iráni atomegyezmény, illetve Ukrajna. Utóbbi tekintetében erős az egyetértés Tel-Aviv és Washington közt, így nincs szükség győzködésre egyik irányban sem. Ami az atomtárgyalásokat illeti, az álláspontok nem is állhatnának messzebb egymástól, a i mostmár kifejezetten mérgezi a kapcsolatokat. Így tehát az izraeli kormány ezen a vonalon a döntő érvelést a következő eseményre, a Negev Csúcsra hagyta.
A március 27-én és 28-án tartott csúcs mögötti szándék szinte minden résztvevő számára teljesen más volt. A normalizálás valóban lelkes támogatói, mint Bahrein és Marokkó, vagy akár egy adott szintig Egyiptom is, tovább akarják lendíteni az együttműködést Izraellel és Amerikával, Bahrein esetében főként Irán ellenében. Mások, főként az Emirátusok egyelőre minden lehetőséget nyitva akar hagyni és kivár. Izrael esetében, mint eddig is, a kormány nyomást akar gyakorolni Bidenre, hogy az ne kösse újra az atommegállapodást Iránnal. Ennek érdekében mozgósította az erre kapható arab államokat. Ezzel azt a benyomást akarja kelteni, hogy itt nem egy elszigetelt izraeli panaszból van szó, hanem ez egy regionális aggály. Csakhogy Blinken feladata épp az volt, hogy “eladja” Washington politikáját ezeknek az államoknak és elmagyarázza miért követi ezt az irányvonalat. Épp ez az ellentmondás szülte az egész esemény egyik legbizarrabb érvelését. Blinken az izraeli kormánnyal közös sajtókonferencián elmagyarázta, hogy az amerikai és az izraeli kormány elkötelezett, hogy Irán ne szerezhessen atomfegyvert, ennek érdekében pedig Joe Biden kormány úgy véli, hogy erre az atomegyezmény teljes életbe léptetése a legmegfelelőbb mód. Más szavakkal, miközben Washington egyetért Tel-Avivval, pont a legfontosabb követelését utasítja el.
Nyilván a találkozó fő mellékszála az arab országok megnyerése volt az Oroszország elleni szankciós politikának. Olyan államoké, mint Egyiptom, vagy az Emirátusok. Erről azonban a későbbi beszámolókban már szó sem kerül, ami azt jelenti, hogy erről vagy nem volt szó, vagy teljes elutasítottsággal találkozott.
De vajon mennyire volt jelentős, vagy akár sikeres ez a csúcstalálkozó, aminek az izraeli kormány ekkora jelentőséget szentelt? Már a kezdetektől nem látszott ígéretesnek. Az emirátusi és az egyiptomi vezetés az ukrajnai háború kitörése óta kerüli a közvetlen érintkezést az amerikai felső vezetéssel, hogy ne kerüljenek nyomás alá. Bár a találkozó elvileg az összes olyan arab országot egybe szólította, amelyek már felvették a diplomáciai kapcsolatot Izraellel és elvileg ezeknek a kormányoknak kellett volna kiemelt tárgyalásokat fojtania az amerikai külügyminiszterrel, Jordánia és Szudán még csak nem is képviseltették magukat. Ez már önmagában is mutatja, hogy a normalizálás jelentősen elakadt. Azok az arab országok pedig, amelyek képviseltették magukat, vagyis Egyiptom, Marokkó, Bahrein és az Emirátusok, csak külügyminiszteri szinten tették. Nem volt tehát találkozó ezeknek az államnak a valódi vezetőivel.
Voltak persze teátrális elemek, mint amikor az Emirátusok sajnálatát fejezte ki, hogy elvesztegettek 43 évet az Izraellel való kapcsolatfelvételben; az izraeli nyilatkozatok, melyek szerint az arab-izraeli kapcsolatok egy Irán elleni egységes front érdekében fejlődnek; vagy a nagy közös fényképezkedés. Összességében, azonban a találkozónak nem volt valós eredménye és a formalitásokon közepette hamar kétoldalú tárgyalások sorozatává vált.
Ez azonban nem jelenti, hogy a találkozó ne lett volna jelentős. Először egyes államok, főként Jordánia távolmaradása azt jelzi, hogy az elvileg fellendülő arab-izraeli kapcsolatokat nem övezi osztatlan öröm. Még azok közt az államok közt sem teljes a támogatottság, amelyek amúgy csatlakoztak a normalizálási táborhoz. Valószínűleg nem véletlen, hogy azóta mind Irakban, mind Tunéziában törvényeket terveznek hozni a normalizálás – még akár annak népszerűsítése – büntethetősége érdekében. Korábban mind a két államot a folyamat esetleg következő állomásaként emlegették.
Az esemény fő célja az izraeli kormány részéről Washington meggyőzése volt, hogy ne kösse újra az atomalkut, míg Blinken számára az Oroszország elleni támogatás megnyerése. Egyiket sem sikerült elérni. Ez egyes résztvevő országokat esetleg arra ösztönöz, hogy erősebb kapcsolatai legyenek Izraellel, míg másokat elidegenít a normalizálási folyamattól, de minden egyre inkább kétoldalú formában zajlik. Nincs semmilyen közös front, hiszen Marokkó érdektelen Irán kérdésében, míg a többi arab állam Nyugat-Szahara és Algéria ügyében. Az egyetlen közös pont Izrael, ami pont most vallott kudarcot, hogy nyomás alá helyezze az amerikaikat.
A látogatás Marokkóba
Első ránézésre elég furcsa, hogy pont egy ilyen nagyszabású csúcs után miért utazott Blinken Marokkóba, hogy ott ismét ugyanazzal a Nāṣir Būrīṭa külügyminiszterrel találkozzon. A látogatásnak két fő célja volt. Az első a marokkói felé, egy sor formális találkozó és közvetítés a marokkói-algír vitában Nyugat-Szahara körül. Másodszor viszont, hogy végre találkozhasson az Emirátusok valódi vezetőjével, Muḥammad ibn Zāyid-dal, aki Blinkent egyik marokkói nyári palotájában fogadta.
A második volt valószínűleg az igazi cél, hogy végre tisztázni lehessen a fő kérdéseket az Öböllel és támogatást lehessen szerezni a szankciós politikának. Minthogy végül a találkozó eredményeiről semmi nem látott napvilágot és azóta az Emirátusok nem változtatott álláspontján Oroszország tekintetében, joggal feltételezhető, hogy a tárgyalások nem haladtak jól. Ellenkezőleg, pont a találkozó napján erősítette meg az emirátusi energia miniszter, hogy Oroszországra igenis szükség van a nemzetközi kereskedelemben.
Ami a marokkói féllel való tárgyalásokat illeti, hogy az eredmények itt sem sokkal jobbak. Rabat mindenáron azt próbálja elérni, hogy az USA – ahogy korábban az Emirátusok és Bahrein – nyisson konzulátust Nyugat-Szaharában, ezzel pedig formálisan és nagyon látványosan ismerje el itt a marokkói fennhatóságot. Trump ezt egyszer már elismerte, de azóta a Biden kormányzat visszakozott és az ENSZ béketervet támogatja.
Tekintve, hogy itt is mennyire eltérőek az álláspontok, jó eséllyel a marokkói látogatás valódi célja a Muḥammad ibn Zāyid-dal való találkozó volt, de egyben Rabat megnyugtatása is a küszöbön álló algériai látogatás előtt. Ázaz, hogy Washington nem megy túl messzire az Algériával való tárgyalások közben.
Az új megoldás: Algéria és Líbia?
A viszonylag rövid és addig döntően – a várakozásoknak megfelelően – kudarcos körút legfontosabb része az algériai utazás volt. Algéria komoly földgáz tartalékokkal bíró ország, aminek kiterjedt kapcsolatai vannak Európa felé. Ez kiváló lehetséges partnerré is teszi most Washington számára. Egyszersmind Algéria komoly gazdasági nehézségekkel, politikai bizonytalansággal és minden irányban külpolitikai kihívásokkal néz szembe. Ilyen Líbia, a szinten válság sújtotta Tunézia, Mali, végül pedig Marokkó és Nyugat-Szahara. Sebezhető országról van tehát szó. Bár nem egy hagyományos nyugati szövetséges, mint Marokkó, Algéria pont, hogy Moszkvához állt mindig is közel, egy ennyire sebezhető helyzetben esetleg meg lehet győzni. Nem feltétlenül arról, hogy csatlakozzon az Oroszország elleni szankciókhoz – nem is lenne érdemi jelentősége -, hanem, hogy növelje földgáz szállítását Európa felé és segítsen letörni az árakat. Csakhogy a ma meglévő vezetékek egy része marokkói területen megy keresztül, amiket az utóbbi időben vagy leállítottak, vagy bejelentették, hogy le fogják állítani őket.
Blinken március 30-án találkozott La‘amāmara algériai külügyminiszterrel és Tabbūn köztársasági elnökkel. Az algériai sajtó természetesen el volt ragadtatva, hogy nemzetközileg fontosnak ábrázolhatja az algír vezetést és bemutathatja hogyan oktatja az elnök Blinkent. Eközben más, főleg marokkói források azt emelték ki, hogy a – Marokkó és Algéria számára – legfontosabb kérdésben, Nyugat-Szahara kérdésében a Biden kormányzat nem változtat álláspontján. Nagyon beszédes, hogy pár sajtóképtől és rövid híradó vágóképtől eltekintve a látogatás egyetlen kézzelfogható eredménye Blinken rövid beszéde volt az algíri amerikai nagykövetségen. Nem volt közös sajtótájékoztató, és Marokkóval ellentétben, interjú sem a helyi sajtóval.
Mindez az Algír és Washington közötti általános kapcsolat tükrében nem is meglepő. 22 év óta először kerül sor ilyen szintű amerikai látogatásra Algériában. Egy hagyományosan az oroszok felé húzó államban, ami újabban ismét egyre közelebb kerül Moszkvához, és amit kifejezetten frusztrál Washington álláspontja Nyugat-Szahara ügyében, illetve amiért kapcsolatot épített Rabat és Tel-Aviv között.
Nem ez az első kísérlet az algír támogatás megnyerésére, legalábbis az energiaszállítások növelésére. Ugyanis március 10-én Wendy Sherman amerikai külügyminiszter-helyettes is Algírban járt, minden eredmény nélkül. Ki kell emelni, hogy Blinken amúgy pont az ideális személy erre a kellemetlen feladatra, ugyanis még 2016-ban még külügyminiszter-helyettesként pont ő törte meg a jeget a két ország közt. Irónikus módon akkor pont ugyanaz a La‘amāmara volt a külügyminiszter, akit aztán leváltottak, majd nemrég újra kineveztek.
Ami a nyilatkozatokból leszűrhető az az, hogy Washington próbálja rávenni Algírt a nagyobb Európába menő gázszállításról, ha már egyszer a Öböl nem hajlandó erre, és cserébe anyagi támogatást kínál. Washington egyben támogatja Algéria nagyobb szerepét Líbiában is, ami szinten növelhetné kitermelését. Mindez nyilván imponál és bizonyára hat is az algír vezetésre, de nincs reális alapja, hogy Algéria bármi olyat lépne, amit Moszkvában negatívan ítélnének meg. Washington egyszerűen nem tud mit ajánlani, miközben a vegyes jelzések csak felbátorítják.
A ragadós példa
Egy másik friss, ám beszédes jele, hogy általában a Nyugat és kifejezetten Amerika mennyire veszti el varázsát Tunéziából érkezett. Nemrég megjelent, hogy Qays Sa‘īd tunéziai elnök a lehető leghamarabb Moszkvába szeretne látogatni.
Ez talán nem tűnik nagy dolognak, de figyelembe kell venni, hogy Tunézia mindig is a Nyugat elkötelezett támogatója volt, ahogy az öbölállamok és Marokkó is. Bár 1956 óta volt formális diplomáciai kapcsolata Moszkvával, az első magasrangú látogatásra csak 2001-ben került sor. Azóta is nagyon korlátozott az érintkezés Moszkva és Tunisz között.
Ugyanakkor Tunéziai mély gazdasági és politikai válságtól szenved. Az egyébként kifejezetten népszerű elnök elkeseredetten próbálja a visszájára fordítani az ún. “Arab Tavasz” utáni amerikai politikai beavatkozás hatásait. Jó oka kell legyen annak, hogy pont egy ennyire érzékeny időben akarjon a tunéziai elnök szorosabb kapcsolatot kiépíteni Oroszországgal.
A kudarc oka
Elnézve a diplomáciai kudarcoknak ezt a meglepő sorozatát, amit csak alig takarták diplomáciai formaságok, ésszerűen felmerül a kérdés: Miért történt mindez?
A fő ok, hogy miért ekkora a káosz Washington közel-keleti kapcsolataiban kettős. A Trump kormányzat által indított szinte össze kezdeményezést leállították, ami a gondok egyik sorát okozta, miközben az Obama kormányzat politikájának felélesztése nagyrészt csődöt mondott és egy sor újabb ellentmondást okozott.
Túl sok az a politikai irányvonal, amit Blinken megpróbál követni, ez pedig ellentétes érdekkel való lehetetlen zsonglőrködéshez vezetett. Ezt pedig egyre nehezebb kezelni, miközben a nyomás egyre nő.
Egyrészt, az új amerikai kormányzat eltökélt volt az atom-megállapodás felújítása mellett Iránnal, sokkal inkább mint Teherán, csakhogy nem tudott gyors sikert elérni. Ha Washington most át tudna erőltetni egy megegyezést, akkor az elméletben jelenthetne egy megnövekedett iráni részvételt a világ energiaellátásában és ez le tudná törni az árakat, csakhogy ezt Teheránban is jól tudják. Csakhogy ugyanezzel a politikával Washington aggodalmat keltett szövetségeseiben az Öbölben és Izraelben. Az eredmény az lett, hogy ezek az öbölállamok elkezdtek alternatív megoldásokat keresni. Ennek keretében gyorsan fejlődnek kapcsolataik Oroszországgal és Kínával, majd végül egy igen nehézkes párbeszédet indítottak Iránnal egy regionális megegyezés érdekében. Ugyankkor nem mondtak le a gyorsan fejlődő – bár nemrég némiképp lelassult – kapcsolatokról Izraellel, mint lehetséges alternatíváról, ha az Iránnal folytatott párbeszéd végül sikertelen lenne. Feltűnő azonban, hogy míg akár tíz éve is mind az öbölállamoknak, mind Izraelnek szüksége volt az amerikai közvetítésre egy ilyen politikához, a normalizálási folyamat és az Ábrahám Egyezmények után erre már nincs szükség. S minthogy a Biden kormányzat alapvetően felhagyott ezzel az irányvonallal, mostanra kifejezetten kérdéses is, hogyan férne bele Amerika ebbe a képletbe. Nincs rá szükség és nincs is felé bizalom.
Másrészt viszont a Biden kormányzat visszatérése a “demokrácia védelmezője” retorikához és nyílt ellenségessége Szaúd-Arábia gyakorlati vezetése felé most egyre nyilvánvalóbban visszaüt. Washington nem tudta elérni azt a rezsimváltást Rijádban, amit remélt. Csakhogy mostanra felégette a hidakat és nem nagyon van kapcsolata a szaúdi koronaherceggel. Ugyanígy a felújította atomtárgyalások Iránnal, a Jemenben dúló háború támogatásának visszavonása – vagy inkább jelentős visszafogása – és az, hogy nem támogatták a most indult szaúdi kezdeményezést a jemeni béketárgyalásokra nagyon megnehezítették a kapcsolatokat. Mostanra a szaúdiak találtak más utakat problémáik megoldására, így tehát nincs szükségük arra, hogy kompromisszumot kössenek legközvetlenebb gazdasági érdekeik kárára most, amikor hosszú évek rekord alacsony árai és óriási veszteségek után az árak az egekben vannak.
Míg Algériának, Európa legnagyobb afrikai energiaforrásának megnyerése papíron jó ötletnek tűnik, itt ugyanezekkel az ellentmondásokkal találkozunk. A Trump kormányzat minden Algériával ápolt kapcsolatot semmibe vett, hiszen ezeket nem tartotta fontosnak, és a normalizálás táborának növelése érdekében nyíltan Marokkó pártjára állt. Trump hivatalosan is elismerte Nyugat-Szaharát, egy Algéria számára életbe vágó területet, Marokkó részének. Ennek folyományaként egy sor arab állam konzulátust nyitott Nyugat-Szaharában, ezzel ismerve el a marokkói szuverenitást a vitatott terület fölött.
Ez az irányvonal teljesen ellenségessé tette Algériát, és egyben a marokkói-algír kapcsolatokat történelmi mélypontra juttatta. Ez vezetett oda, hogy megszakadt a diplomáciai kapcsolat a két állam között, Algéria nem újította meg gázellátási szerződését Spanyolországgal a marokkói területeken keresztül, végül pedig elfogadta az orosz partnerséget a regionális biztonság kérdésében. Érdemes itt utalni Mali esetére. Így most Washington nem tud igazán mit ajánlani Algériának pár diplomáciai gesztuson és Algéria líbiai szerepe támogatásán túl. Csakhogy a képlet világos. Líbia nem Algéria támogatása nélkül nem tudja növelni olajellátását Európa felé, ezt pedig kifejezetten nehéz lesz elérni valami hathatós felajánlása nélkül cserébe. Amit megint csak nehéz lesz elérni, főleg azok után, hogy nemrég Spanyolország is Marokkó mellé állt Nyugat-Szahara ügyében.
A helyzet az, hogy még ha Washington azt az utat is választaná, hogy visszájára fordítja a megkezdett irányvonalat és visszatér a semleges állásponthoz Nyugat-Szahara ügyében, az sem változtatna érdemben a helyzeten. Túl késő van már a visszakozáshoz. A növekvő marokkói-izraeli gazdasági és biztonsági együttműködés, illetve hogy számos olyan befolyásos arab ország, mint az Emirátusok és Egyiptom elismerte a marokkói fennhatóságot Nyugat-Szahara fölött már bőven elég támogatást jelent Rabatnak. Ha Washington fel is adná legutóbbi álláspontját, az sem változtatna semmin. Csak rontaná a kapcsolatokat Rabattal, miközben nem lenne elég Algírnak. Egyben a marokkói barátság most nem jelent sokat Washingtonnak, hiszen Marokkó nem számít komoly energiaellátónak.
Trump irányvonalának feladása és a egy új, életképes regionális politika felvázolásának kudarca az utóbbi egy évben a teljességgel ellentmondásos és csak alig felkarolt érdekek egész hálóját eredményezte. Ezen a ponton Washingtonnak egyszerűen nagyon kicsi a mozgástere, miközben figyelmét egyre jobban leköti Oroszország és Kína.
Minél többet zsonglőrködik Washington ezekkel az érdekekkel határozott irányvonal nélkül, annál jobban elidegeníti a térséget. Ebből pedig idővel egyre több kudarc várható.