Amikor az Arab Liga főtitkára Aḥmad Abū al-Ġayṭ legutóljára 2020 feburár 29-én Algírba látogatott, hogy számos kérdést megvitasson Tabbūn algír elnökkel és előkészületeket tegyen az idén Algéria által vendégül látott Arab Liga csúcstalálkozóra, nyilvánvaló utalás volt arra, hogy a vendéglátó fél, kifejezetten maga az elnök a korábbiaktól élesen eltérő csúcstalálkozót akar. Főleg az utóbbi kettőhöz képest, amiket Szaúd-Arábiában és Tunéziában tartottak, s amelyek kiváló példáját szolgáltatták, hogy mivé lett ez a valaha nagyon ambíciózus vállalkozás. Tabbūn elnök másfajta Arab Liga csúcstalálkozót akar. Egy olyat aminek tartalma és célja van, mindenek előtt pedig egy olyat, ahol Szíriát visszaveszik a szervezetbe. E célból, és hogy legyen elég idő az előkészületekre – bár hivatalosan a koroanvírus terjedése miatti elővigyázatosságból – az ezévi találkozót elhalaszották nyárra, valószínűleg júniusra. Mindez igen ambíciózus vállalásnak tűnt, egy PR húzásnak az új algír elnök részéről, s hát nehéz lenne tagadni, hogy az utalások nem rázták meg a közvéleményt még az arab világban, de még csak Szíriában sem.
Azóta azonban sok olyan történt, ami arra utal, hogy talán mégis van elég alap egy ennyire mélyreható változásra. Nemcsak a látványos gesztusok az Emirátusok részéről mutatják ezt, de valójában sokan vannak, akik szívesen borulnának össze Damaszkusszal és egy általános megbékülés az Öböl részéről is közelebb lehet, mint gondolnánk. Mások is vannak ezzel így, ahogy a múlt héten tartott idei ‘Īd al-Ğalā’ alkalmából Mauritánia és Omán is gratulált Szíriának. Ez pedig elég komoly elmozdulás, tekintve, hogy januárban Jordánia is komoly feltételekhez kötötte még a kétoldalú kapcsolatok ujranyitását is, nem is beszélve egy általános újrarendeződésről. Valóban, olyan új vezetők hatalomra kerülésével, mint Qays Sa‘īd Tunéziában, vagy Haytam ibn Ṭāriq Ománban egyre nő azok száma, akik egy együttműködőbb közös arab kiállást, egy a külső behatásokkal teli idegen forgatókönyvek elleni komolyabb felállást szeretnének, amihez az Arab Liga remek förum lenne. Elméletben legalábbis. Ebben a vetületben Jemen és Líbia tragikus állapota, a leplezetlen külföldi beavatkozás Szíria, Irak, vagy akár az Öböl ügyeibe, a minden reálisnak nevezhető palesztin állam felszámolásával fenyegető “évszázad alkuja” és legújabban a koronavírus teremtette helyzet egy ilyen fellépést nagyon is üdvössé tenne. De meg lehet-e csinálni? S ha még meg is lehetne, hozna-e az bármi változást?
2008-ban Damaszban még a néha Mu‘ammar al-Qaddāfī mondta, hogy az arabok legnagyobb ellenségei maguk az arabok ármánykodva és összeesküvést szőve folyton egymás ellen, miközben sokkal jobb kapcsolataik vannak a nyugati államokkal, sokszor még saját volt gyarmattartóikkal is. Holott pár évtizeddel korábban még ő volt az arab egység egyik leghangosabb szószólója. Kinevették, de ha valaki ma visszanéz ezekre a felvételekre és látja az arab vezetőket nevetni, nehéz megállni, hogy ne szánja mindazt ami történt. Főként Líbiával.
A koronavírus okozta világszintű zárlattal úgy tűnik a legtöbb fő kérdés most lekerült a napirendről, ám apróbb gesztusokból Damaszkusz körül látható, hogy a diplomácia és a gondos újrahangolás kerekei mozgásban vannak. A korona utáni nyitás a majd júniusban tartandó arab csúcstalálkozóval pedig sokkal közelebb van, mint tűnik. Így tehát helyénvaló, hogy megnézzük mi is történt az Arab Ligával, lehet-e mindezt orvosolni, és mit jelentene egy teljes újrahangolás Szíria visszafogadásával, vagy anélkül.
Valaha Kissinger azt mondta, hogy “az arabok nem tudnak háborút vívni Egyiptom nélkül, és nem tudnak békét kötni Szíria nélkül”. Aztán Egyiptomot kizárták az Arab Ligaból, mégis az élet ment tovább és egy évtizedre rá Egyiptom visszatért. Bár egy tagadhatatlanul gyengébb Arab Ligába, immár más célokkal és ideálokkal. Most Szíria, aminek fővárosát egykor ‘Abd an-Nāṣir “az arabizmus lüktető szívének” hívta, töltött egy évtizedet a szervezeten kívül, amibe talán hamarosan visszatér. De vajon milyen Arab Ligába tér vissza és miért? Mi maradt egyáltalán abból, amit valaha Arab Ligának hívtak?
Mi is az az Arab Liga?
Mostanra, hogy az arab államok és az Arab Liga – hivatalos nevén Arab Államok Ligája – létét magától értetődőnek vesszük, mely a maga természetességével fogja össze a 19 árab államot és még pár vitatható tagot is, némileg elfelejtjük már, hogy a szervezet meglehetősen szűk alapokon indult, méghozzá igen ingatag körülmények között. 1945-öt írtak, az egész világ épp csak lábalt ki a II. Világháború romjaiból, amikor a háború szaggatta nemzetek egy újabb háború megelőzésére közös közvetítő fórumot szerveztek. Bár az alapító győztes hatalmaknak megvolt ebben a maguk érdeke, ez volt mégis az alapeszme az ENSZ mögött, melyhez minden hibája és hiányossága ellenére azóta is tartja magát.
Ez a szellem kisugárzott aztán a világ számos részére, beleértve az arab világot is, ami valami oknál fogva folyamatosan a nyugati példákat másolja regionális, vagy teljes szupranacionális unióiban. Az Arab Liga az ENSZ-t másolta, majd később a GCC az EU-t, hogy csak a legszembeszökőbb példákat emítsük. 1945 márciusában ebben a szellemben alapította az Arab Ligát hat állam, ami különösen mára már annál is inkább irónikus, mert az alapító tagállamok egy része, mint Szíria és Libanon még közvetlen francia megszállás, míg másik csoportja, mint Egyiptom, Irak és Jordánia közvetett, de annál hathatósabb brit befolyás alatt álltak. Csak Szaúd-Arábia, egy akkor még igen gyenge és törékeny állam volt független, s még az azévben csatlakozó Jemen is részben megszállt, részben a gyarmatosítástól és a belharcoktól szaggatott ország volt. Az ok pedig, amiért sokáig nem csatlakoztak hozzá további államok az volt, hogy az arab világ többi része még várta a gyarmati sor alóli felszabadulást. Néhány olyan kivételtől eltekintve, mint Mauritánia, vagy Szomália, minden tagállam a függetlenség elérése után szinte azonnal csatlakozott a Ligához. Az utolsó csoportos hullám 1971 után jött az Öböllel, az utolsó csatlakozó pedig 1993-ban a Comore-szigetek voltak. A 22 tagállamból mindegyiknek egy szavazata van a csúcstalálkozók szavazásainál, ám szintén van 6 szavazati joggal nem bíró külső, megfigyelő tagja is, amik Brazília, Venezuela, India, Eritrea, Csád és Örményország. Ezzel mostanra elég jól modellezni az ENSZ-t annak struktúralt, szakosított szervezeteivel, de még egyre növekvő hatástalanságával is.
Az eredeti cél, mely elmételileg igen keveset változott azóta, az arab népek függetlenségének támogatása, majd egy közös gazdasági, politikai és társadalmi fejlődés elősegítése volt. Egyben a térségek, vagy arab államok közti együttműködés növelése. Mindez a kezdetekben nemcsak a tagállamok jövőről alkotott elképzeléseinek gyökeresen eltérő volta és az egymás közti rivalizálás miatt volt gondterhelt, de a differenciált szerkezeti infrastruktúra miatt is. Ez a gondos aprómunka csak az Izraellel vívott első háború okozta sokk után kezdődhetett meg, és 1951-ben létrejött a Tanács, illetve megállapodás született a bizottságokról. Ám további két évbe telt, hogy a főtitkári hivatalt felállítsák, mint a szervezet állandó képviselőjét és ügyintézőjét. A főbb döntések ugyanakkor a csúcstalálkozókon dőltek el, melyeket 1964 óta évente és mindig más államban tartanak, melyeket szükség esetén rendkívüli csúcsok egészítenek ki, és immár ez lett a főbb döntéshozatali fórum. Bár 2001-ben döntés született egy közös Arab Parlamentről, melyet a tagállamok lakossági hányadát figyelembe véve választások alapján töltenének fel, majd 2004-ben Damaszkusz tették meg ennek székhelyévé, mivel a Liga székhelye Kairó. Ennek kellett volna átvennie a napi ügyvitelt és a szakpolitikák kidolgozásának feladatát a főtitkártól és bizonyos szakosított szervezetektől. Az ülések épp csak elkezdődtek, amikor a parlament székhelyét 2012-ben áthelyézték a Szíriában időközben kitört háború miatt, azóta pedig minden valódi feladatát elveszítette. Az utolsó felvetés Bagdadot jelölte meg végső székelynek.
Az Arab Ligának sosem volt közös katonai ereje, csakis a közös védelem elve létezett az 1950-ben kötött egyezmény alapján, de fenntartotta annak elméletét, hogy közös műveleti egységeket alakít és vet be szükség esetén, melyre ritkán, de békefenntartó jelleggel valóban sor is került Darfúrban és Dél-Libanonban. Ezzel pedig ismét csak az ENSZ mintáját követte. Ámbár 2015-ben egyiptomi unszolásra megegyezés született egy közös arab védelmi erőről, főként az akkor nagy veszélyt jelentő Dā‘išra válaszul, a megosztottság és a széthúzás a tagállamok között túl nagy volt ennek megvalósításához. Azóta pedig a realitások annyit változtak, hogy a kérdés gyakorlatilag érdektelenségbe fulladt. Pedig mostanra igencsak szükség volna egy ilyen erőre, hiszen a nyugati-izraeli “hagyományos” fenyegetés mellé immár török és iráni behatolás is érkezett, ezekről a kérdésekről nyílt vita folyik, ám a gyökeresen különböző célok eleve lehetetlenné tesznek egy ilyesfajta közös fellépést.
Összességében az Arab Liga egyszerre ért el nagyon keveset és nagyon sokat. Valóban mára az összes arab állam hivatalosan elnyerte függetlenségét, egyedül Palesztina kérdése maradt függőben. Ámbár a Ligának ehhez vajmi kevés köze volt, sokkal inkább adott államok áldozatainak és kezdeményezéseinek tudható be. Szintén sikerrel hozott létre olyan feladatokra szakosodott szervezeteket, mint az egészségügy, az oktatás, a sport, vagy a mezőgazdaság, melyek – pont mint az ENSZ esetében – sokkal nagyobb fejlődést értek el, mint maga az anyaszervezet. Másrészt viszont viszont sikerült teljesen hatástalanná vália. Nemcsak az adott tagállamok közti viszályok elsimításában, de a külső beavatkozások visszaverésében is, vagy hogy legalább azok ellen egységes frontot alakítson ki. Ez elsősorban azért van, mert a döntések mindig eszmék és alapelvek mentén születtek, semmint a realistának talaján, ám a gyakorlati megvalósítás mindig a legerősebb tagállamok érdekei szerint alakult. Irónikus módon ez lett a legnagyobb sikere, vagyis, hogy tökéletesen sikerült lemásolni az ENSZ-t.
S bár soha nem ez volt a cél, s nem szerepelt az alapításkor az alapelvek között sem, későbbi fejlődése és belső dinamikája nagyban összenőtt Palesztina és Izrael kérdésének fejleményeivel. Minthogy a tagállamoknak teljesen különböző megközelítései és kezelési javaslatai voltak a problémára.
Egyiptom szerepe
Amikor az első lépéseket megtették és 1944-ben a hat tagállam képviselői elfogadták az alexandriai protokollt, teljes nyilvánvaló volt, hogy ezek az államok alapvetően különböző fejlettségi szinten állnak és teljesen más realitásokkal néznek szembe. Így tehát teljesen más céljaik vannak, következésképpen más elképzelésük van az Arab Ligáról. Mindez pedig versengést szült a legelejétől fogva. Ebben pedig, a dolog természeténél fogva, a legnagyobb lakossággal és gazdasági képességgel bírónak van a legnagyobb szerepe. Ez Egyiptom, mely meg tudta őrizni elsőbbségét évtizedeken átívelően, dacára annak, hogy túlsúlya arányaiban csökkent a belépő új tagállamokkal és az 1989-ig tartó egyévtizedes felfüggesztésével, amikor a székhely Tuniszba költözött. Ám ellentétben Szíriával, Irakkal, vagy Libanonnal, amik mind eszközt láttak a Ligában a külső megszállás ellen, vagy védelemre az egységben, Egyiptom inkább arra látott benne eszközt, hogy elsőbbségét megőrizze a térségben. Ebben az időben Egyiptom még egy erősen Angliáhóz között monarchia volt, az uralkodócsalád pedig a többi arab királyi házzal vetélkedett. Igazi régivágású dinasztiák közti rivalizálás volt ez az Öblöt uraló Sa‘ūd, illetve az akkor Irakban és Jordániában uralkodó és Szíriára pályázó Hāšimī család ellenében. Ez a hegemóniáért folytatott rivalizálás eleve lehetetlenné tett minden hatékony lépést az egyesülés felé, kiváltképp mert Kairó azt látta az Arab Ligában, amive vált is azóta. Egy jogi eszköznek, ami az erős kezében ha kell szankcionál, de egyébiránt egy remek lehetőség, hogy megakadályozza nagyobb tivális tömb kialakulását. Ebben az “oszd meg és uralkodj” képletben Egyiptom megőrizte befolyását a térségbeli folyamatok ellenőrzésére, s egyben fenntarthatta magának a fő közvetítő szerepét a Nyugattal ápolt viszonyban. A forradalom eredményezte korszak ‘Abd an-Nāṣir alatt ennek éles ellentéte volt és ekkor Kairó valóban hozott komoly áldozatokat a közös arab kiállásért, az eredmény azonban nem változott. Merthogy magának ‘Abd an-Nāṣirnak a személyét tekintették túl erősnek és fenyegetésnek a helyi vezető rétegek számára, így hát sokan ellene és poltikája ellen egyesültek. Mindebből a tanulság az volt, hogy bár nem lehet politikát diktálni Egyiptom akarata ellenére, Egyiptom egyedül nem elég erős ahhoz, hogy magában vezessen. Ezt a leckét megtanulva aztán Egyiptom visszatért Sādāt alatt eredeti politikájához, hogy csak a fő közvetítő legyen, mindig saját érdekét tartva szem előtt. Olyan keserű volt az ‘Abd an-Nāṣir ideje alatti lecke, hogy Sādāt még attól sem riadt vissza, hogy nyíltan szembe menjen a Liga határozataival és egyedül kössön békét Izraellel az elvesztett területek visszaszerzéséért.
Ez fordulópont volt a Liga történetében, merthogy egy tagállam egyértelműen egyedül cselekedett, tisztán szembe menve az 1967-es khartoumi csúcs határozatával, mely kimondja, hogy egy tagállam sem köthet békét, ismerheti el, vagy tárgyalhat Izraellel egymagában. A legsokkolóbb, és eleddig példátlan lépés az volt, hogy egy ennyire befolyásos tag teljességgel szembe ment a Liga poltikájával, amire egyszerűen nem volt forgatókönyv. Így hát Egyiptomot kizárták és a központ Tuniszba költözött, hiszen nem volt Egyiptom szintjén mérhető erős helyettes, ami elfoglalhatta volna a helyét. Ez azonban nem állította meg Egyiptomot, hogy saját regionális politikát folytasson és idővel megtalálja még az utat is vissza a Ligába. Akkora már, hogy betöltse azt az űrt, amit a távozása hagyott és ismét a kormányrúdhoz álljon.
Egyiptom gyakorlati távollétének ez az első időszaka a közös arab keretrendszertől egy keserű és teljességgel működésképtelen időszak volt, amiben a Ṣaddām Ḥussyan féle Irak az Öböl támogatását élvezve nagyon közel járt, hogy be tudja tölteni ugyanazt a szerepet, hogy aztán mindent elveszítsen az Irán elleni háborúban. Ami irónikus módon az akkor dúló libanoni polgárháborúval és Szíria teljes elmerülésével abban, csak siettette Egyiptom visszatérését. Ismét bebizonyosodott, hogy az Arab Liga nem működhet Egyiptom nélkül, ám visszatérésével a szervezet szépen visszasüllyedt az alkalmatlanságba és az érdektelenségbe. Merthogy az Egyiptom visszatértét követő két évtizedben az nem volt más, mint egy egyszerű eszköz Kairó fiókjában az arab világ feletti virtuláis befolyása és elsőbbsége megmutatására a Nyugat felé. Ezt a szerepet némileg aztán kikezdte a 2000-es évek elején tapasztalt fellendülés Szíriának és az Öbölnek az előretörésével, illetve Algéria és Irak, mint a fő kihívóknak a lekötöttségével, mely lehetővé is tette alternatív szervezetek javaslasát, mint amilyen az Arab Parlament is volt. Mindezt azonban ismét csak keresztülhúzták, ezúttal az ún. “Arab Tavasz”. Ez hozta el Egyiptom második gyakorlati távollétét az Arab Ligától, ám immár sokkal pusztítóbb következményekkel.
Semmi nem mutatja annyira Egyiptom befolyását a Liga és annak történelme fölött, minthogy a központ mindig is Kairóban volt – leszámítva az 1979 és 1989 közti időszakot – s hogy az eddig 8 főtitkárából mindegyik egyiptomi volt, leszámítva a tunéziai aš-Šadlī al-Qulaybī-t, aki a ‘80-as években volt főtitkár, amíg Tuniszban volt a központ. S hogy mennyire képtelen a változásra, hogy mennyire a múlt megkövesedő relikviája lett, azt megmutatja, hogy 2016-ban, vagyis már messze az as-Sīsī idejében megválasztott mostani főtitkár Mubārak utolsó, egyben legmegbízhatóbb külügyminisztere volt.
A második távollét
Az Arab Ligába való visszatérést tekintették Mubārak egyetlen sikerének a legnagyobb arabközi szervezettel, merthogy a visszatéréstől az “Arab Tavasz” hullámáig az Arab Liga szépen teljes érdektelenségbe süllyedt. Valójában egyre inkább az Egyptom által egyeztetett nyugati politika kiszolgálójának tekintették a térségben, aminek nagyon kicsi hatása van a teljes közösség jólétére. Ez teljesen nyilvánvaló volt megannyi izraeli-palesztin összecsapásban, amikor a Liga egy egyszerű közvetítővé silányult, amit alig lehetett megkülönböztetni az egyptomi külügytől. De épp így az Irak elleni két amerikai invázió esetében is ez látszott, ahol gyakorlatilag egy tagállam lerohanásához gyűjtött támogatást, ahelyett, hogy segítséget nyújtott volna. Míg ezt az 1990-ben még meg lehetett magyarázni, végtére mégiscsak egy tagállam rohant le egy másikat, azaz Irak Kuvaitot, semmilyen ilyen alap nem állt fenn 2003-ban.
Ez az állapot annyira nyilvánvaló volt, hogy ez ösztönözte az összes alternatíva kibróbálását akár résztérségi, akár teljes térségi szinten, hogy Egyiptom hegemóniáját megkerüljék. Így született a GCC és az Arab Maghreb Unió résztérségi szinten, megkerülve és egyben maga mögött is hagyva az Arab Ligát, majd később így merült fel az Arab Parlament ötlete, mint ami esetleg felválthatja az addig működésképtelen rendszert.
Mindez tűnhet teljes kudarcnak a külső szemlélő számára, ám valójában ez volt Mubārak egyik legnagyobb sikere. Vissza tudta Egyiptomot hozni a klubba, ahonnan a nála sokkal elismertebb és ünnepeltebb elődjét, Sādātot kirúgták, majd aztán sikerrel saját kényére alakította azt, szolgálva a régi “oszd meg és uralkodj elvet” Kairó egyedüli hasznára. Mindezt az teszi kifejezetten károssá, hogy ez egyben ugyanaz az időszak is, amikor Egyiptom egyre nagyobb függésbe került a nyugati, főként az amerikai támogatástól, gazdasága fokozatosan átalakult, melyet gyakorlatilag felfaltak a külföldi óriásvállalatok. Mindennek katasztrófális hatásai lettek a mai napig hatolóan, egyre súlyosabbá is válva idővel. Gyakorlatilag egy önfeladó Egyiptom erősítette egyre jobban irányítását a legnagyobb arabközi szervezet felett, annak hanyatlását, egyszersmind az alternatívák megjelenését hozva. Ami később ugyanúgy megbukott.
Egyiptom a kezdetektől arra használta az Arab Ligát, hogy kordában tartsa a többi arab államot saját felügyelete alatt. ‘Abd an-Nāṣir alatt mepróbálta irányítani a többieket a fórum útján, magához láncolva őket megpróbálta azokat maga után húzni. Ami elbukott. Aztán ‘Abd an-Nāṣir után, főként az 1979-es kizárás után, bár az elvi köteléket sosem vágták el, Egyiptom mindent megtett azért, hogy más ne tölthesse be a helyét, miközben az Arab Liga alternatív vezető után nézett Kairó helyére. S ez ugyanúgy elbukott. Kiváltképp az Mubārak-korszak alatt ugyanaz a rendszer állt vissza, mint előtte. Bárhogy is, bebizonyosodott, hogy Egyiptom és a Liga sorsa teljességgel szétválaszthatatlan. A teljes arab népesség nagyjából 1/5-ét kitevő lakosságával, ebből következőleg a legnagyobb számú értelmiségit és tudóst, de egyben a legnagyobb mennyiségű nincstelent és szélsőségest is adva, világos, hogy Egyiptom az az állam, amit az Arab Ligábol egyszerűen nem lehet kihagyni. Még csak egyértelműbb ez földrajzi helyzeténél fogva is az arab világnak pont a közepén, olyan szinten kötve össze az arab keletet (Mašraq) az arab nyugattal (Maġrab) történelmileg, kultúrálisan és gazdaságilag, amire egyetlen másik állam sem képes. Lehet, így Egyiptom nem volt képes egymagában irányítani, ám a legnagyobb gond, hogy kifejezetten Mubārak idejétől fogva nem is nagyon akart. Pusztán csak annak akarta elejét venni, hogy más kikezdje elsőségét.
Bármennyire pusztító is volt ez a szerep, 2011 után megmutatkozott, hogy még e jócskán meggyengült Egyiptomnak a hiánya is katasztrófális. A gazdaságilag legerősebb Öböl azt a leckét tanulta meg a ‘80-as évekből, amikor Irakot használta fel saját programja végrehajtására, majd később minden viszontagságot könnyedén átvészelve a Nyugattal ápolt príma viszonynak köszönhetően, hogy elméletben együtt át tudja venni Egyiptom helyét. Igaz, hiányzott az élőerő, ebből következően pedig a kellő katonai képesség egy közvetlen politikai irányításhoz, de a megfelelő financiális eszközökkel és a Nyugat jóindulatával mindezt pótolhatják. Vagyis elméletileg az a kirakat, ami Irak, majd aztán fájdalmasan alkalmatlan módon Egyiptom volt félretehető, ha minden más, erősebb jelenkező is le van kötve, illetve azok gazdasági és élőerejének egy részét saját szolgálatukra igénybe lehet venni. Ez az elmélet került gyakorlati kipróbálásra, amióta csak az ún. Arab Tavasz” első hulláma elérkezett, mely különböző mértékben ugyan, de az összes lehetséges riválist megcsapta Egyiptomtól Szíriáig és Irakig, de még Líbiát és Szudánt is, miközben Algéria még mindig bénult volt. Az összetartás teljes hiánya pedig, mely egy adott szintig épp a Mubārak-korszak egyenes következménye volt, biztosította, hogy ezek az államok ne legyenek képesek együttesen fellépni.
Ez az átvételi kísérlet valóban jól is haladt Tunézia, Egyiptom, Líbia és Jemen kiiktatásával, ahogy gazdaságukba fokozatosan behatoltak és azokat külöböző mértékekig át is vették. Itt nem árt emlékeztetni arra, hogy a GCC diktálta politika mindent felülírt 2011-től nagyjából 2015-2016-ig. Ez olyan merészen kifejeződött és többé már nem is rejtették véka alá, hogy amikor ez a folyamat kezdett elakadni Szíriában 2012 végén, akkor Katar még közös arab egységek küldését is indítványozta a szír kormány megdöntésére. Amitől addigra már pont ugyanez a Katar el tudta venni Arab Liga tagságát, hogy azt saját bábjainak játsza át. Ha Szíria bedőlt volna, akkor bizonyára ennek a menetrendnek a sorsa is másként alakult volna, ám 2013-ra a csoporton, ezen a lehetséges új vezető eliten belül mutatkozni kezdtek a törésvonalak és az Emriátusok sikerrel meg tudta puccsolni az addig irányító Katart. Ez megmutatkozott a Szíriában és Irakban harcoló terrorcsoportok közötti küzdelemben a Katar által támogatott csoportok kárára; az egyiptomi puccsban a török-katari támogatású kormány ellen egy szaúdi-emirátusibarát vezetés javára; de leginkább a hiretelen uralkodó és vezetőváltásban Katarban azév nyarán, melyre máig sincs világos magyarázat. Ez még folytatódott is, ahogy az Emirátusok egyre közelebb húzta magához Egyiptomot, még Szaúd-Arábia kárára is; egy új és energikus koronaherceg helyzetbe hozásával Rijában Abū Zabī felügyelete alatt; a Katar elleni ostrommal 2017 óta; a hirtelen váltással Jemenben, ahol az Emirátusok épp most kapart ki magának valamit; és eddig legutójára a Damaszkusszal való megbékéléssel.
2011-től minimum 2013-ig, de valójában mind a mai napig Egyiptom elhagyta az Arab Ligát és annak “elvi” vezető szerepe üres, bár bizonyos mértékig azt Katar, majd most az Emirátusok töltötte be. Igaz, Egyiptomnak 2013 óta stabil kormánya van, gyakorlatilag a Mubārak rendszerének újabb verziója egy fiatalabb Mubārak figura vezetésével, ám ez az Egyiptom alapjaiban más. Félreérthetetlenül gyengébb.
Lássunk itt csak négy példák a sok közül. Immár évek óta zajlik egy vita Egyiptom és Etiópia között, mert az utóbbi egy jelentős gátat akar emelni a Níluson, aminek óriási vonzatai vannak Egyiptomra, minthogy mezőgazdasága szinte teljesen ettől az egyetlen folyótól függ és a lakosság java is ennek a partján összpontosul. Eleddig semmi sikert nem ért el Etiópia elrettentésére ettől a tervtől, de még Szudán támogatását sem tudta elnyerni, amit épp annyira érint az ügy. S miközben hatalmas szüksége lett volna Khartoum támogatására Rijád és Abū Zabī politikai változást okozott ott, mely a máig tartó bizonytalansággal meggyengítette Szudánt. Mégis Egyiptomnak alig volt szava ebben.
Másodszor Kairó 2013 óta mély ellentétben van Törökországgal, amiért az beette magát belügyeibe, s ez a szembenállás meg is jelenik számos front mellet most Líbiában a két egymásnak feszülő kormány között. Egyiptom ügyesen helyezkedett, egy táborban van az Emirátusokkal, Algériával és Oroszországgal, miközben nincs igazi nagyhatalom vele szemben és a háború a küszöbén, szinte hazai terepen zajlik. S mégis, nem tud könnyű győzelmet elérni. Épp ellenkezőleg, az utóbbi hetekben a törökök támogatta fél haladt előre, dacára annak, hogy Egyiptom nagyon is sokat áldoz erre a háborúra.
Harmadik példának ott van Szíria. Amióta csak as-Sīsī átvette a hatalmat találgatások vannak arról, hogy Egyiptom hamarosan aktív szerepet fog játszani Szíriában és segíteni fogja Damaszkuszt. Voltak is óvatos lépések ebben az irányban helikopterpilóták kiküldésétől szír pilóták képzésére egészen a nemrég lezajlott találkozóig a két ország titkosszolalatainak vezetői közt Damaszkuszban. De hol van Egyiptom ebben az egész kérdésben, leszámítva as-Sīsī néhány bátor és véletlenszerű nyilatkozatát, amit sosem követett semmilyen lépés? Csak most, hogy az Emirátusok nagy gesztusokat tesz Szíria felé, kezdett el Egyiptom ugyanabból a kottából játszani, amiből Algéria már hónapok, az Emirátusok pedig már hetek óta.
Végül pedig itt van a koronavírus járvány alatti viselkedése. A járvány erősen megcsapta Egyiptomot, de messze nem annyira mint Iránt, vagy Törökországot. Dacára a szegénység nagy mértékének és a városi túlnépesedettségnek, hivatalos számai nagyjából 4300 fertőzöttel és 300 elhúnyttal április 26-án még kifejezetten jók is. Mindneki tudja, hogy a legrosszabb még talán csak eztán jön, mégis április 21-én Egyiptom katonai gépet küldött orvosi ellátmánnyal tele az Egyesült Államokba. Ebben az állapotban, amikor Egyiptom semmilyen segítséget sem ad a többi arab államnak és a küszöbén áll annak, hogy a törökországihoz és az iránihoz fogható katasztrófát éljen meg, az amerikaiaknak küld orvosi ellátmányt.
Igen beszédes ez a prioritásokról, hiszen ez alig több mint egy olcsó PR fogás, ellentétben például Tunéziával, ami orvosi csoportot küldött Olaszországnak, hiszen az jóval értékesebb segítség. Pláne mert az direkt segítségkérésre válaszul érkezett, nemúgy, mint Egyiptom esetében.
Ez láthatóan nem a vezetés politikája. Ám ellentétben azzal ami 2011 előtt volt, Egyiptom immár érdemben nem is befolyásolja az eseményeket.
Visszatérés. Lehetséges?
Meg kell jegyeznünk, hogy Egyiptom második távollétének az ideje a közös arab szintértől egyben Szíria távollétének is az első ilyen ideje, amikor kizáratott az Arab Ligából. Ilyen, vagy olyan okból, de ez egyértelműen egy pusztító időszak volt az Arab világ élétében. Legjobban az “évszázad alkujára” és Trump lépéseire adott választókban mutatkozott ez meg, ahogy az amerikai elnök arab területeket ajándékozott Izraelnek, mint például a szír Ğulān-fennsíkot.
Egyiptom nyilván nem térhet vissza korábbi szerepéhez, sem aktív, sem passzív vezetőjeként a Ligának, ám Szíria elvileg még visszavetheti korábbi összehangoló szerepét, mégpedig számos okból. Akár a Ba‘at eszme hatására, akár csak a szír makacsságnak betudhatóan Szíria hosszú évtizedek óta a közös arab ügy egyik legbiztosabb képviselője. Emellett a néhai Ḥāfiẓ al-Asad elnök óta a szír kormány legnagyobb ereje mindig abban a képességében rejlett, hogy jól tudta mozgatni az eseményeket a színfalak mögött és mindig jól választotta meg szövetségeseit. Az ellene viselt háború az utóbbi években és az a támogatás amit szövetségeseitől meg tudott szerezni mindezt remekül bizonyítja is. Az ilyen egyeztető szerepre most nagy igény is van, egy ennyire megosztott térségben.
Egyben minden olyan államnak, ami az Arab Ligában vezető szerepre törekszik, muszáj, hogy közvetlen összeköttetéssel bírjon a palesztin területekkel, mert a szervezet történelme azt mutatja, hogy a jól-rosszul a főbb döntések mindig a palesztin-izraeli helyzet függvényében születtek. Ha Algériát vesszük példának, nem számít mennyire elkötelezett az Palesztina iránt, úgy népére, mint vezetésére nézve, szenved attól, hogy nem tud az ügybe közvetlenül belenyúlni, és így Egyiptomra, Jordániára, vagy Szíriára kell hagyatkozzon. Így tehát az Arab Liga újraindítása, hogy az ismét a regionális együttműködés közös platformja legyen nagyon hasznosan vehetné Szíria visszatérését, kiváltképp mert most kerül ki győztesen egy pusztító háborúból.
Ám az utóbbi tíz évben folyt háború igencsak csökkentette a szírek között a közös arab ügyek iránti támogatást, függetlenül a politikai nyilatkozatoktól. Egyre nő magának az “arab” kifejezésnek is az elutasítottsága Szíriában, amit lassan egy külön szír-levantei öntudat kezd felváltani. Ez nem is véletlen. Miközben a külföldről jött fegyveresek java, akik szíreket öltek arab országokból érkezett, ahogy a pénz és a támogatás java is, nem volt olyan arab ország, ami nyílt segítséget nyújtott volna Szíriának. Támogatás egyedül Libanonból érkezett, ám nem a kormánytól, illetve Iraktól, de nem hivatalosan. S miközben a legtöbb arab állam támogatta Szíria kizárását az Arab Ligából és még az ellene viselt háborút is, többen még részt is vettek benne, a segítségére érkező szövetségek nem arabok voltak, hanem az irániak és az oroszok néhány kisebb támogató mellett. Ebben az összefüggésben a kérdés világos. Ugyan miért térjen vissza Szíria az Arab Ligába?
Mit változtatna?
Nyilván Damaszkusz, legalábbis a kormány örülne egy tisztességes újracsatlakozásnak, ami bizonyíthatná politikája helyességét, jelezhetné, hogy a háború véget ért és ez növelné politikai mozgásterét. Nyilvánvaló politikai haszon van benne.
Másrészt viszont, ahogy azon vezetők száma egyre nő, akik készek maguk mögött hagyni az Öböl-hegemónia pusztító évtizedét, még olyan államok is, mint Omán, vagy az Emirátusok, Szíria visszafogadása ünnepi esemény lehetne. Egy diadal, hogy a régi utak immár megbuktak. Egyesek pedig, mint a most emelkedőben lévő Algéria magasba tarthatná Szíriát az ellenállás remek példájaként, miközben saját magát reklámozhatná a térségben és egyben felhasználhatná ezt saját belpolitikai helyzete javítására is. De vajon Szíria be tudna tölteni az Egyiptom által hagyott űrt? Be akarja egyáltalán?
Az utóbbi néhány év relaitásai sokkal inákbb arra utalnak, hogy Damaszkuszt sokkal jobban foglalkoztatja az Ellenállás Tengelye, ami már bizonyított. Nyilván egyrészt az iráni befolyás csökkentésére, másrészt a növekvő orosz befolyás visszafogására Szíria hasznot tudna húzni egy markánsabb arab szerepvállalásból, de reálisan felmérve ennek igen kicsiny távlata van.
Ugyanakkor Szíria visszaléptetése talán egy korszak végét, és egy új korszak kezdetét is jelenthetné, bár Szíria nyilván nem töltheti be azt a szerepet, amit egykor Egyiptomnak kellett volna. Ez egyszerűen meghaladja a képességeit, sőt jelenleg még a vágyait is.
Amikor Szíria visszalép az Arab Ligába, az minden bizonnyal egy korszak vége lesz. De amíg egy nagyobb alapokra helyezett új gépezet nem lép annak a helyére reálisabb megközelítésekkel az arab világ további szétforgácsolódása és hagyatlása megállíthatatlan. Mert ha még “az arabizmus lüktető szíve” sem hisz már közös ügyben, akkor annak ugyan milyen kilátása van?