Mind a Közel-Kelettel foglalkozó nyugati forrásokat, mind az arab médiát letaglózta Trump elnök döntése, hogy a Golán-fennsíkon izraeli fennhatóság alattinak ismerte el. Ami érthető is, hiszen a nemzetközi törvények és döntések ilyen szintű semmibevétele új csúcs még az amúgy hosszúra nyúló amerikai hagyományok közt is. Elképesztő, hogy egy amerikai kormány hogyan ajándékozhatja el egy szuverén ország, Szíria területét egy másik országnak. Nemcsak mert eddig nemzetközi egyetértés volt abban, hogy elismerték Szíria jogait e területre, amit eddig egyetlen ország sem hágott át, hanem mert ez szembe megy az ENSZ alapeszmejével. Nevezetesen, hogy területet nem lehet erővel elvenni, illetve hogy a határok erőszakos megváltoztatását nem lehet elfogadni. Ha ez megtörténhetne, az csak az erőszakot bátorítaná. Így hát nemzetközi egyetértés volt abban, hogy annak ellenére, hogy Izrael megszállás alatt tartja a terület javát 1973 óta a Golán Szíria része. Még ha Izrael is is terjesztette fennhatóságát a területre 1981-ben, ezt a döntést semmisnek tekintette a nemztközi közösség, az illegálisan létrehozott telepeket pedig annak amik. Törvénytelen megszállásnak.
Most hogy Szíriát és az arab közvélemény javát sokkolta ez az amerikai lépés a figyelem két döntő kérdésre irányul. Miért hozta meg Trump ezt a döntést, s mit tehát Szíria ezügyben? Ezek döntő kérdések, főleg annak fényében, hogy az arab közvélemény nem tud másként tekinteni az ügyre, mint egy folyamat részként. Először Jeruzsálemet adta oda Washington, most a Golánt, s csak a Jóisten tudja mi következik.
Sokan a nyilvánvalóra mutatnak rá. Választások jönnek Tel-Avivban és Netanyahunak sok félnivalója van tőlük. Egyrészt korrupciós vádakkal néz szembe, ami tekintve, hogy elődje Ehud Olmert is pont ezért jutott börtönbe van miért aggódjon. Másrészt Netanyahu erős ellenzékkel néz szembe, ami feljövőben van az izraeli szélsőjobb oldalon. Egyszerűen fogalmazva, annak a térfélnek, ahonnan Netanyahu szerzi a támogatását, a fanatikus szélsőjobbnak immár frissebb arcai vannak, mint Naftali Benett, vagy Ayalet Shaked, akik még jobban tudnak játszani a radikális húrokon, mint a jelenlegi miniszterelnök. Ígyhát ha elveszti a választásokat, vagy csak nem tud kolaíciót alakítani, akkor jó eséllyel vadat emelnek ellene és talán el is ítélik. Ilyen légkörben iszonyúan szüksége van a megítélését javító lépésekre. Főként, minthogy erre a választásra is azért van szükség, mert Avigdor Lieberman és az ő Yisrael Beiteinu (Izrael a mi hazánk) pártja kilépett a kormányból, miután botrányos pofonokba szaladt bele Gázában 2018 novemberében. Sokan szintén rámutatnak, hogy komoly anyagi érdekek is vannak a Golánon. Olajat találtak itt és a Genie Energy, a korábbi amerikai alelnök Dick Cheney érdekeltsége szerzett kizárólagos kitermelési jogot. Ezek az okok pedig csak azon régebbi, jobban ismert okok élén merülnek fel, amik miatt Izrael a Golán létfontosságúnak tartja. Ilyenek a katonai megfontolások Szíria ellen, vagy az, hogy ez a terület és a Tiberiás-tó a fő vízforrás Izrael, Palesztina és Jordánia számára. Aki tehát a Golánt birtokolja, annak előnye van a szír-izraeli taktikai versenyben, illetve a legfontosabb vízforras van a kezében Szíriától délre.
Nem látszik sok lehetséges válaszlépés akár Szíria részéről egyedül, akár az arab államok részéről közösen. Damaszkusz nem látszik olyan helyzetben, hogy erővel védhetőek meg jogait, most, hogy az ország számottevő részei terrorista és amerikai megszállás alatt állnak. Politikai részről a szírek nyilván tiltakoznak, de mi mást tehetnek? Amint Ḥizb Allah vezetője, Ḥasan Naṣr Allah legutóbbi beszédében ehéten, március 26-án utalt rá, a legkevesebb, amit az arab államok megtehetnek, hogy legalább szimbólikus lépésként kilépnek a békefolyamatból az Arab Liga soron következő tuniszi csúcsán. Ami elnézve az öböl országok sokkolóan enyhe válaszát a szír területek amerikaiak általi ellopására elég valószínűtlennek tűnik. Elég furcsa lépés is lenne, hiszen az arab államok egy olyan országért állnának ki, aminek a tagságát épp ezek az államok függesztették fel. Hogyan is támogathatnának az arab államok egy államot egy olyan kormánnyal, amit többségük nem is ismer el legitimnek? Ettől eltekintve, ahogy az arabok általánosságban, Damaszkusz is csak egy eszközhöz folyamodhat jogai védelmére. Az ellenálláshoz. Amint Szíria ENSZ nagykövete, Baššār al-Ğa‘afarī félreérhetetlenül ki is fejezte, ha a nemzetközi normák értelmüket vesztik, akkor mindenki azt tesz, amit kíván.
Történtek azonban nemrég fontos fejlemények a térségben, amik gyanúsan egybeesni látszanak ezzel az amerikai lépéssel. Vagyis lehetnek sokkal nagyobb okok a mélyben a már említettek mellett. Könnyen lehet, hogy a játék sokkal többről szól, mint egy egyszerű izraeli választási kampány.
Sokat sejtető hármas találkozók
Most Izrael, szinte ünnepelve a lépést igyekszik sokat tenni azért, hogy tovább bosszantsa a szíreket, szinte kimutatva látszólagos képtelenségüket a visszaütésre. A legutóbbi agesszió Aleppó tartományban, Šayh Nağğār településen március 27-én, illetve az izraeli tv legutóbbi provokatív helyszíni adása a szír Qāmišlī-ből kétségtelenül erre utalnak. De vajon Szíria csak tétlenül szemléli az eseményeket, vagy esetleg máris vannak tervei?
Nemrég két fontos találkozó, hármas csúcs is volt, ami talán Maros arra utal, hogy valami már azelőtt mozgásban volt, mielőtt Trump meghozta volna e szégyenletes döntését. Március 17-én egy csúcstalálkozóra került sor a szír, iraki és iráni katonai vezetés között Damaszkuszban, mely hivatalosan két ügyre összpontosított. Közös erőfeszítésre a terrorista csoportok ellen, illetve a szír-iraki határ megnyitásáról al-Bū Kamāl-nál. A lépés egyáltalán nem meglepő, hiszen a katonai együttműködés e három – még Libanont is ideértve négy – állam között évek óta működik. Közös műveleti parancsnokságot tartanak fent Bagdadban orosz segítséggel, és ez a központ volt az, ami a katonai erőfeszítéseket összehangolta a Dā‘iš ellen. Ám ezt a szövetséget átlalábwn úgy ábrázolják, mint ami iráni irányítás alatt áll, ahol csak nagyon kevés befolyása van Szíriának vagy Iraknak a döntésekre. Ezt a csücstalálkozót azonban Baššār al-Asad szír elnök vezette és Damaszkuszban tartották. Mégpedig mind a három vezérkari főnök jelenlétében, vagyis most Damaszkuszban a lehető legmagasabb szintű egyeztetés zajlott. Elnézve a történelmi sérelmeket egyrészt az irakiak és az irániak, másrészt az irakiak és a szírek között ez rendkívüli. A jelenlevők közt bizonnyal sok egyéb ténye is szóba került, de a szír-iraki határ megnyitása végre működtethetővé teheti az utat Teherán és a szír tengerpart között. Ennek már pár hete meg is ágyaztak, amint azt korábban tárgyaltunk is. További témák közt szerepelhetett az ún. Szíriai Demokratikus Erők tevékenysége is amerikai fedés alatt, a Dā‘iš fokozatos áttelepülése Irakban, agy az üjfent növekvő amerikai jelenlét Szíriában és Irakban, tekintve, hogy az mindkét arab államot aggasztja. Nem pusztán azon amerikai nyilatkozatok miatt, amik szerint Washington hosszabb időre készül berendezkedni Észak-Irakban, hanem azért is, mert jelentések szerint az amerikaiak segítenek a Dā‘iš főkolomposainak most Irakba szökni. Még a kurdok, Washington fő szövetségesei is hangoztatnak ilyen aggodalmakat.
A másik érdekes csúcstalálkozóra politikai szinten került sor. Március 24-én Kairóban találkozott egymással az iraki miniszterelnök, az egyiptomi elnök és a jordan király, hogy politikai, gazdasági és terrorellenes együttműködésről egyeztessenek. Amit azt jelenti, hogy Irak most közvetítő lehet a szír-iráni tengely és az egyiptomi tábor között, esetleg hathatösabb választ téve lehetővé a mostani válságra. Egyiptom és Jordánia belsőségekben viszonya miatt az amerikaiakkal ez ugyan kétséges, de ez a lépés – főként a titkolózás körülötte – mégis készségre utal a felek között, hogy egyesítsék erőiket és közösen lezárjanak pár függőben lévő kérdést. Döntő kérdés, hogy hol is áll most Irak, hiszen lehet, hogy nem tölti el örömmel a növekvő iráni befolyás, de Trump kijelentései a további erők ott tartásáról sokkal fenyegetőbbek. Korábban, amikor Trump azt jelentette be, hogy kivonja a csapatokat Szíriából az indoklás az volt, hogy a Dā‘išnak immár vége. Márpedig Bāġūz, az utolsó Szíriában Dā‘iš kezén lévő település március 18-án felszabadult. Ez lenne tehát az ideális pillanat a meghirdetett kivonás megkezdésére. Ám a korábbi nyilatkozatokkal ellentétben épp most dobott át friss csapatokat, az erősítések pedig az-Tanaf-ra koncentráltak a szír-iraki-Jordán hármas határ közelében. Ez azért jelentős, mert ez a legközelebbi amerikai kezén lévő pont Szírián belül a Golánhoz, innen pedig minden szír lépés sakkban tartható a terület erővel való visszaszrzésére. Amint pedig arról két hete szó volt, az amerikaiak nemrég modern légvédelmi rendszert telepítettek az izraeli megszállás alatt álló Észak-Palesztinába. Amire láthatólag nagyon is szükség van, hiszen épp az elmúlt héten egyszerűbb rakétáival is a Ḥamas el tudta érni Tel-Avivot. Szíriában pedig sokkal kifinomultabb rakéta arzenálja van, mind saját fejlesztésből, mind iráni szállításból. Ami ebben jelentős az az, hogy az évek óta tartó médiakampány és a sokmilliárd elkötött dollár ellenére a Vaskupola és a Dávid Parittyája nem tudta megvédeni Izraelt viszonylag kezdetleges rakétáktól sem. Ám az amerikai lépések még Trump bejelentése előtt úgy tűnik, hogy fel akarta vértezni Izraelt bármilyen várható ellencsapás ellen.
A két hármas csúcstalálkozó alapján azonban úgy tűnik, hogy az arab felek is azon szorgoskodtak, hogy a Dā‘iš ügye után valamilyen közös álláspontra jussanak és felkészüljenek a szíriai háború utáni új helyzetre. A legfontosabb eredményeket még nem látjuk, hiszen nem sok minden publikus a meghozott döntésekről. Ám a katonai tárgyalások Damaszkuszban nyilvánvalóan utalnak arra, hogy Szíria igen messze van attól, hogy leírják, mint a térség meghatározó katonai tényezője.
A Golán és annak jelentőssége
Amikor a Golánról ejtünk szót, bizonyos kérdéseket fontos tisztázni, mert az ügy csakis az arab-izraeli háborúk szélesebb összefüggésében érthető. A zsidó állam és arab szomszédai számos háborút vívtak egymás ellen, de ezeket a kérdéseket mára a legendák sűrű háblója szövi át. Az első háborút 1948-ban Izrael és számos arab állam vívta, ám a legendák ellenére ezek az államok nem támadták meg Izraelt és a szórványos arab nyilatkozatok ellenére nem készültek azt elpusztítani. Amikor a korábbi brit mandátum Palesztina területén kialakítandó egy zsidó és egy arab államról – név szerint Izraelről és Palesztináról – szóló ENSZ tárgyalások elakadtak az Arab Liga határozatot fogadott el, hogy nem fogadják el Izrael eloldalú létrehozatalát. Ha pedig az megtörténne, akkor együtt védik meg az arab lakta területeket és segítenek létrehozni Palesztinát. Amikor tehát Izraelt egyoldalúan kikiáltották – vagyis formálisan megalapították Izrael Államot -, akkor azt ellenséges lépésnek kezelték és az arab államot ezért voltak fel katonailag. Szánalmas vereségüket részben az elszántság hiánya, másrészt a lehetőségek hiánya okozta. Szíria csak két évvel korábban vált függetlenné és nem volt komoly hivatásos hadserege, míg Jordánia és Egyiptom még mindig de facto brit befolyás alatt álltak, ami meg is akadályozta erőik javának felhasználását. A legnagyobb nehézséget azonban a világos célok hiánya jelentette. Nemcsak mert ezek az arab hadseregek csak ritkán működtek együtt, de felvonulás után nem is igen tudták mi legyen a következő lépés. Ugyanakkor Izrael tökéletesen fel volt készítve a háborúra, úgy katonailag, mint politikailag. Tapasztalt alakulatait voltak – több mint a felgonuló arab sereg együttvéve – és pontosan tudtak mit akarnak elérni. Ami tökéletesen sikerült is nekik. Ennek az első arab- izraeli háborúnak a képét számunkra tovább torzítja az a tény, hogy még azokon a területeken is, amiket sikerült biztosítani az arab felek nem hozták létre Palesztinát. Ehelyett Jordánia bekebelezte Ciszjordániát és Kelet- Jeruzsálemet, míg Egyiptom ugyanazt tette a gázai övezettel. Ám ami Szíriát és Libanont illeti, ők nem igyekeztek területeket szerezni – nem is szereztek – és kitartottak eredeti álláspontjuk mellet, hogy ők csak arab területek védtek. Az az ötlet, hogy az arab államok, vagy kifejezetten Szíria hadat üzent volna akkor Izraelnek egy legenda, egy propangandisztikus szólam, hiszen ezek az államok pont, hogy el sem ismerték ennek annak létezését. Márpedig egy hadüzenet ezt nyilvánvalóan magában értené.
A második ún. arab-izraeli háborút1956-ban zajlott, bár ez egy megtévesztő elnevezés, hőség csak egy arab állam, Egyiptom állt háborúban, és nem is csak Izraellel, de Franciaországgal és Nagy-Britanniával szemben is. Semelyik másik arab ország nem volt hivatalosan érintett. A harmadik arab-izraeli háború 1967 júniusában zajlott, amikor Izrael megelőző jelleggel megtámadta Egyiptomot, Jordániát és Szíriát. Az igazolás akkor, ahogy ma is az volt, hogy ezek az államok haborúra készültek és a zsidó állam csak megvédte magát egy várható atrocitással szemben. Bizonyított tény, hogy ezek az arab államok komoly előkészületeket tettek a háborúra, de hogy vajon tényleg támadtak volna- e vagy sem azt már nem lehet tudni, és mind a háború levezénylése, mind az precizitás, amivel Izrael új, nagyon is kívánt területeket szerzett egyértelműen utal arra, hogy Izrael épp annyira háborúra készült, mint arab szomszédai. A Golán tekintetében ez a háború sorsdöntő, hiszen egyéb területek között – a gázai övezet és a Sínai-félsziget Egyitomtól, illetve Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem Jordániától – a végére Izrael megszállta. 1973-ban Egyiptom és Szíria visszavágott a jom-kippuri háborúban – másképpen negyedik arab-izraeli háború -, de a kezdeti meglepetés és a Sínai-félsziget, illetve a Golán részleges visszafoglalása után Izrael ismét csak felül tudott kerekedni. Onnentól fogva a három, addig legkomolyabb ellenállást jelentő három arab ország, Egyiptom, Szíria illetve Jordánia teljesen más utakat válaszottak. Egyiptom hamarosan megbékélt Izraellel és a legelső arab állam lett, ami elismerte létezését és hivatalos békeszerződést írt alá vele. A jutalom a Sínai-félsziget visszaszerzése lett, bár csak részleges szuverenitással felette, hiszen Egyiptomnak izraeli jóváhagyásra van szüksége ott esetleges katonai műveletekre. Jordánia feladta igényét Ciszjordániára és Jeruzsálemre, mivel legnagyobb gondja azok a palesztin fegyveres szervezetek lettek, amik egy pont után megpróbálták átvenni az irányítást az ország fölött. A Fataḥ sikertelensége, majd Jordániából való kiűzetése után Libanonba költözött át, ami idővel elhozta a libanoni polgárháborút. Idővel Jordánia elfogadta a sorsát és miután Egyiptom visszatért az Arab Ligába – miután kizárták az Izraellel kötött egyoldalú békekötés miatt – azonos útra lépett és hivatalosan is békét kötött Izraellel 1991-ben. Szíria azonban a nehezebb ok utat választotta. Az ENSZ békekötvetítése tűzszünetet hozott 1974-ben, ami az 1860 négyzetkilóméteres Golánt al-Qunayṭira központtal egy kisebb Szíria által ellenőrzött részre, illetve egy nagyobb Izrael ellenőrizte részre bontotta békefenntartókkal választva el a két felet. Bár az ENSZ határozatok akkor és az összes azóta is teljes mértékben és minden kétséget kizáróan elismerték Szíria szuverenitását a teljes Golán-fennsík fölött. Ez azonban nem gátolta meg Izraelt, hogy bekebelezze az általa a gyakorlatban megszállás alatt tartott területeket és ott telepeket hozzon létre. Bár ezen nem mérhetőek a ciszjordániaiakhoz és a lakosság nagyobb része meg így is szír, ez a nmezetközo normák nyílt megsértése volt. Szíria közvetetten szállt szembe Izraellel Libanonban a ‘70-es évek végén és a ‘80-as években, majd pedig miután Izrael kénytelen volt visszavonulni innen Damaszkusz tarta is tudta magát.
Minden későbbi béketargyalás során Szíria nyíltan kimondta két fő feltételét a békéhez. A Golán-fennsík visszaadása és egy elfogadható rendezés a palesztin kérdésre. Ami, tekintve a palesztin menekültek magas számát 1948 óta egy érthető kérdés Damaszkusz számára. Az az ironikus, hogy nemcsak az ENSZ határozatok, de még a Rabin kormány is elismerte a Golánt szír földnek, a ‘90-és években pedig ez volna a tárgyalások alapja a két ország között. Amiknek Rabin 1995-ös halála hamar véget vetett. Ugyanilyen titkos tárgyalásokra került sor a 2000-es években török közvetítéssel, aminek végül ugyanez lett a sorsa.
Végeredményben Szíria elkötelezte magát a ‘70-es évekig tartó közös arab erőfeszítés mellett és a legendák ellenére az össze háború közül csak egyszer támadta meg Izraelt, akkor is épp az elveszett Golán visszaszerzéséért. Ami pedig mára igen kétségessé teszi, hogy Szíria mennyire fog hosszútávon belenyugodni a terület formális levesztésébe.
Miért hát ez a lépés?
Természetesen az arab közvélemény, ahogy a politika osztály is egy fenygető folyamatot lát Trump lépésében. Jeruzsálemmel kezdődött, a Golánnal folytatódott és könnyen lehet, hogy Ciszjordánia lesz a következő áldozat. Ezt pedig most nemcsak Ḥasan Naṣr Allah mondja. Ebből a szemszögből nézve Izrael és maga Netanyahu is a csúcson látszik most. Minden poltikai csatát túlélve megmaradt a kormányrúdnál, mialatt minden komoly szomszédja belső bajokba merült és még öböl támogatást is tudott szerezni Irán ellen. Zajlik a területek elismerése a legszimbólikusabb ügyekkel kezdve, a telepek nem ütköznek ellenállásba és a palesztin kérdés kordában van tartva.de vajon Izrael tényleg ennyire nyeri a játszmát?
Úgy tűnik Trump kormányának radikális tagjai készek mindent megtenni az izraeli érdekek szolgálatában. Jared Kushner, Bolton vagy akár Pompeo, nem is elmlítve Pence alelnököt, aki a legfanatikusabb evangelistákat képviseli, mind készek Izraelt szolgálni, mégpedig ideológiai megfontolásból. Maga Trump azonban egyáltalán nem ez a típus. Sokkal inkább mindaz amit látunk Trumptól eddig az egy kísérlet a függő ügyet lezárására. Kivonulás Afganisztánból, vagy a kivonulási szándék Szíriából jól példázzák ezt, és ezeknek a lépéseknek az alapján született meg a megyőződés, hogy Amerika ki készül vonulni – legalábbis részlegesen – a Közel-Keletről, hogy nagyobb, égetőbb kérdésekre összpontosítson. Venezuela, vagy a Kínával folytatott gazdasági háború utalnak erre a változásra, ahol Washington lezárja a függőben lévő ügyeket, hogy fontosabb, hosszútávú terveknek szentelte magát közvetlenebb és megfoghatóbb előnyökkel. Legalábbis Venezuela esetében Bolton maga ismerte el, hogy a lényeg, hogy amerikai olajcégek máris készek bevonulni. Ugyanerről volt szó múlt héten Szaúd-Arábia esetében. Akkor tehát ezek a szívességek Izrael számára hogyan passzolnak ebbe a láncolatba? Bizonyos értelemben ez nagyon is logikus lépés ez Trumptól. Egyfelől biztosítja az evangelisták támogatását otthon, ahogy az izraeli lobbicsoportokét is. Ugyanakkor meg is szabadíthatja magát az Izrael által jelentett poltikai teher nagyobb részétől is. Amint arra al-Ğa‘farī nagykövet rámutatott, Amerika egyszerűen nem védheti meg mindörökre Izraelt. Így azonban most Washington teremthet egy olyan helyzetet, amikor azt mondhatja, hogy biztosított minden vitatott területet, megadta teljes támogatását, így immár Izrael gondoskodnat önmagáról.
Mármost a zsidó államnak ebbe az ideális és “biztosított” helyzetbe hozását még azelőtt kell elérni, hogy Szíria visszanyerné erejét. Ami pedig bizony lehet, hogy közelebb van, mint a legtöbb elemző el merne ma ismerni. A damaszkuszi és a kairói találkozók, hozzátéve a már említett megállapodásokat Iránnal ezt az ívet vetítik elő. Az Irán elleni felújított szankciók és Szíria jelenleg látszó gyengesége ellenére. Ezért igyekszik most Washington megalapozni és biztosítani egy Izraelt, ami végül magára hagyható, hogy lássa el önmagát. Ebben a láncolatban érthetjük meg at-Tanaf megerősítését, az Izraelnek szállított új légvédelmi rendszert, vagy akár a varsói csúcsot. Ami ha végül tudna támogatást szerezni, akkor az amerikai égisz alatti arab államokat egy szövetségbe terelhetné Izraellel Irán ellenében. Ebben az Irán elleni kiállás a kevésbé fontos, hanem az ötlet sokkal inkább az, hogy az “évszázad alkuja” – amint azt arab arab sajtó már hívja – azt takarná, hogy ezek a főként öböl államok immár formálisan is elismernék Izraelt, ami pedig még jobban bebiztosítaná a térségben. Így számolva egy ilyen térségbeli együttműködés lehetővé tenné Washingtonnak a régióból komoly mennyiségű csapatot és erőforrást vonjon ki és más ügyekre figyeljen. Mindezek közben pedig Amerika pár fontos nyereséget is bebiztosíthatna magának, mint amilyen az olaj a Golánon, vagy az izraeli lobbicsoportok nagyrabecsülése, ami majd megmutatkozhat az evangelisták szavazataiban.
Akkora nyereség?
Mármost ha ez a feltevés igaz, akkor olyan nagy nyereséget látunk itt Izrael számára? Úgy tűnik igen. Ám a részletekben, ezekben az elsietett döntésekben és a területek biztosítása utáni kapkodásban ott vannak egy összetett válság tünetei. Ami éppenséggel nő. Amint az izraeli poltikum folyamatosan sodródik a radikális, soviniszta irány felé a különbség egyre nő a vallási fanatikus csoportok, mint amilyen a Beiteinu és a Shas, illetve a hagyományosabb jobboldal közt, mint amilyen a Likud. A vallási iskolák tanulóinak katonai szolgálata körüli kérdés megoldatlansága, ami még mindig fennál jól mutatja ezt a hasadékot. Még az izraeli statisztikák szerint is az utóbbi tíz évben az ultra ortodoxok – akik pedig a világiaknál jóval kevesebbel járulnak hozzá a hadsereghez és az állami kötségekhez -, és az arabok aránya nő, míg a világiak száma visszaesőben van. Minthogy a gyermekszám jóval magasabb ezeknél a csoportoknál, mint az államfenntartó osztályoknál és a bevándorlás számai is esnek a kilátások nem a legjobbak a zsidó állam számára. Egyszerűen fogalmazva mostmár komoly gondok vannak a ciszjordániai telepekkel is, hogy oda embert találjanak, így aztán igen kétséges, hogy a Golánt hogyan fogják belakni. Pedig készek is a tervek egészen 2048-ig negyedmillió telepes bemozgatására és közel 30 ezer illegális lakóegység felhúzására itt.
Minthogy a népesedési helyzet nem tesz fenntarthatóvá egy gyors benésítési politikát – a várnál több időt és sokkal több erőforrást igényel – ezeket a területeket politikailag kell biztosítani. Most,amíg erővel ez még megoldható. Ám e területek biztosítása két dolog közül legalább az egyiket igényli. Egy új helyzet kikényszerítését a terepen, mai még Ciszjordániában is nagyon lassan halad, így valószínűtlen a Golánon. Avagy az hivatalos elismerés kikényszerítése az arab államoktól, hallgatólagosan beleértve ezeket a “friss” szerzeményeket. Ez pedig Szaúd-Arábia erejétől függ, hogy szállítson egy ilyen alkut. A szándék nagyon is kézzel fogható volt Varsóban, ám a képességről többet fogunk tudni a tuniszi csúcs után.
Összességében Izrael ma úgy tűnik győzelmi sorozatban van és megállíthatatlan. Ám a színfalak mögött komoly népesedési, gazdasági és következésképpen politikai ellentmondások vannak, amik még nőnek is. Jeruzsálem mind eképpen nagy nyereség volt ebben a tekintetben, de a Gllán kérdése más. Főképp mert a nemzetközi közösség semmit nem változtatott és továbbra is Szíriát támogatja a kérdésben. Tel-Aviv most kikényszerítheti az akaratát a Golánon, ám ha tényleg erőlteti a kérdést bizony könnyen járhat úgy, hogy egy ellenállási mocsárba merül, mint Libanonban a ‘90-es években, ami végül kivonással ért véget. Most, hogy Amerika csökkenteni akarja jelenlétét a térségben – ha egyáltalán ez a számítás igaz -, ez könnyen válhat pürrhoszi győzelemmé a zsidó állam számára.