Az ellentétek hálózata. Az összeesküvés bizonyítékai

            Hatalmas mennyiségű ellentmondás volt úgy a környező államok, mind magának a szír államnak a viselkedésében. Ezek az események önmagukban is furcsán, ám együttesen már egy összeesküvés képét adják ki.

            A fő “lázadó” csoport, a Hay‘at Taḥrīr aš-Šām nemcsak a Dā‘iš, vagyis az Iszlám Állam egy alegysége, de önmagában is a vezetőjével, al-Ğūlānī-val együtt mind a mai napig meg az Egyesült Államok terrorlistáján is szerepel. Mármost a Szírián belüli amerikai jelenlét fő ürügye a Nemzetközi Koalíció zászlaja alatt éppen a terrorizmus visszatérése elleni küzdelem volt. Ez a jelenlét pedig nagyjából 30 kisebb-nagyobb teljesen törvénytelen katonai támaszpontot jelent főként Szíria keleti részén. Amikor azonban a terrorista támadás megszállta Aleppót, nemcsak, hogy egyetlen támadást sem hajtottak végre ezek ellen az amerikai csoportok, hanem Dayr az-Zūr városánál éppen a szír hadsereg csapatait támadták. Majd december 9-én azonnal elkezdték tárgyalni a HTS levételét a terrorszervezetek listájáról. Amit a brit kormány azonnal követett. Mi több, az sem jelentett semmilyen problémát, hogy a Starlinken keresztül biztosítottak internet hozzáférést a “lázadóknak”.

            A terrorista támadás egyben pontosan egy nappal azután kezdődött meg, hogy Tel-Aviv beleegyezett a tűzszünetbe Libanonnal, ami kellő figyelmet és lehetőséget szabadított fel a Szíria elleni későbbi támadáshoz, ami várható is volt. Netanyahu a tűzszünet bejelentése napján jelentette be, hogy “Baššār al-Asad a tűzzel játszik”. A következő napon egyből megindult a támadás a szír hadsereg állásai ellen Aleppó körül, amit a török hadsereg erőteljesen támogatott. Márpedig erre nem kerülhetett volna így sor egy előzetes török-izraeli megállapodás nélkül. Maguk a “felkelők” is az első naptól fogva hirdették, hogy kiváló kapcsolataik vannak a tel-avivi rezsimmel, Aleppó után pedig egyes tagjaik feltűntek az izraeli médiában egyenesen követségek nyitását ígérve meg. Ha pedig Törökország valóban a palesztinok oldalán állt volna, ahogy azt Ankara retorikája addig hirdette, akkor egy ilyen megállapodás nem jöhetett volna létre.

            Ezek a külső erők azonban nem lettek volna önmagukban elégségesek a terv sikeréhez. Minden jel szerint bizonyos elemek a szír államon belül részei voltak ennek a tervnek, ezek hozzájárulása elengedhetetlenül fontos volt. Lennie kellett egy, vagy több katonai parancsnoknak, mégpedig a katonai hierarchia legfelsőbb szintjein közvetlen hozzáféréssel az elnökhöz, aki(k) folyamatosan elrendelte, vagy elrendelték a visszavonulást, ugyanakkor fenntartották annak látszatát, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik. ‘Arāqčī iráni külügyminiszter, aki egy nappal Aleppó eleste után találkozott a szír elnökkel egy friss interjúban maga is azt mondta, hogy Baššār al-Asad elnököt megdöbbentette a szír hadsereg “gyenge teljesítménye”. Aminek már a puszta beismerése is bizonyíték, hogy teljesen elszigetelődött a valóságtól. Az alakulatok az ország déli részén harc nélkül, tökéletes rendben vonultak vissza, mégis soha nem rendelték el áthelyezésüket a főváros védelmére, hogy azt védjék meg. Ahogy a tengerparti övezetben állomásozó erőknek sem adtak valamiért parancsnok az ellentámadásra. A hadsereget terv szerint vontak folyamatosan vissza, Homsz városát szabályosan átadták, vagyis a hadsereget megadásra utasították. Ugyanakkor cinkos elemeknek kellett létezniük az államigazgatáson belül is, hiszen gyakorlatilag minden szír követség még Damaszkusz elestének éjjelén lecserélte a zászlót és felhúzta az újat a következő napon. Ami azt jelenti, hogy a követségeken már ott volt az a zászló, ami addig egy terrorista szervezet jelképe volt. Egyetlen jelentős szír követség személyzete sem kért politikai menedéket, hanem azonnal beálltak az új vezetés mögé. De hogyan történhetett volna ez meg a külügyminisztérium belső magjának cinkos összejátszása nélkül? Egy nagyon hasonló példából kiindulva, amikor 1979-ben az iráni forradalom elsöpörte az addigi kormányt, a legtöbb iráni követség politikai menedéket kért és nem foglalt állást az új kormányzat mellett.

            Egy másik figyelemre méltó tény, hogy míg az utóbbi bő négy évben, főként vidéken a legalapvetőbb fogyasztási cikkekhez korlátozták a hozzáférést, azok ritkák és drágák volta, a valuta árfolyama pedig folyamatosan élesen zuhant, a kormány bukása utáni napon a hozzáférés ugyanezen cikkekhez nőtt, a valuta árfolyama pedig gyorsan erősödni kezdett a dollárral szemben. Ami arra utal, hogy mesterségesen gerjesztett, vagy akár előidézett hiány volt, ami “csodálatos módon” eltűnt, amint a “lázadók” hatalomra kerültek. Márpedig ennek pont az ellenkezője kellett volna, hogy történjen.

            Azt is lehetetlen ésszerűen magyarázni, hogy pont ugyanazok a csoportok, amik addig éveken át pokolgépes merényleteket hajtottak végre és a legsokkolóbb bűntetteket hajtották végre a szír polgári lakosság a hadsereg tagjai ellen, hirtelen mindenhol olyan jelszavakkal tűnt fel, hogy az ‘alawik és a szunnik egyek, senkit sem fognak bántani, valamint azt is hangoztatták, hogy nem maradnak sokáig az utcákon, hamarosan eltűnnek és helyükbe “tanult” és “művelt emberek” lépnek, ők veszik át az országot. Valóban, bár voltak borzalmas atrocitások, összességében a fegyveres csoportok most tartózkodtak a tömeges kivégzésektől és mindenhol pontosan ugyanazt az üzenetet közvetítették. Egy nagyon véres katonai hadjárat után egyszerűen hazaengedték a hadsereg állományát. Hogyan lenne ez lehetséges, ha nem lett volna egy előre egyeztetett terv a legfelsőbb szinteken?

            Ezek az alapvetően fontos részletek mind egy összeesküvés képét mutatják, amik fokozatosan elkeseredésbe és a kormánytól való eltávolodásba hajszolták a lakosságot, hogy az belefáradjon a küzdelembe és végül elfogadja az ország kiszolgáltatását. Ez pedig nagyon sok mindent megmagyaráz az utóbbi évek eseményeiből. Ezek a társadalompolitikai lépések nem történhettek volna meg tervezés, vagy legális bűnös hanyagság nélkül, ha egyszer a kormány bukása után egyszerre pont a helyes lépéseket vezették be.

            Mindez évek óta zajlott. Ezért nem haladt soha a szír kormány az Asztana-folyamattal és ezért utasított el minden orosz-iráni támogatást élvező megegyezési kísérletet Törökországgal. Ezért hagyta szó nélkül gyakorlatilag a szír állam az összes izraeli támadást területe ellen, amik főként iráni szövetségesét érték, nem pedig azért, mert ennyire gyenge lett volna. Ezért maradt távoli Szíria a Libanonban zajlott háborútól. Ami már az összeomlás előtt is látványosan kiütközött, hiszen a Ḥizb Allah beszédeiből az utóbbi év során Szíria teljesen kikerült, több nem volt utalás rá. Ezért derült ki minden alapvetően fontos iráni pozíció Szírián belül, amikre aztán Tel-Aviv csapást tudott mérni, ami azt okozta, hogy az irániak szinte teljesen kivonták érdekeltségeiket az országból. Hiszen jelenlétük, főként hírszerzési hálózatuk mellett a terv nem sikerülhetett volna. Ami pedig a leginkább aggasztó, hogy a Ḥizb Allah kezében lévő csipogók és vezeték nélküli kommunikációs eszközök elleni támadást, amikor ezeket Tel-Aviv fel tudta robbantani nem egy a libanoni ellenállás soraiba való beférkőzés érte el, nem is az irániak hanyagsága okozta, hanem pontosan azok az elemek Szírián belül, akik végül az országot is kijátszották.

            Ez azonban meg nem magyarázná meg, hogy az orosz segítség miért volt ennyire hatástalan. Hacsak az áruló, vagy árulók nem kapcsolódtak belsőségesen az orosz harctéri parancsnokokhoz, akiket meg tudtak téveszteni. Merthogy Ḥama eleste után az oroszok saját szárazföldi egységeket vezényletek a terepre, végül azonban mégis visszavonták azokat. Ami arra utalna, hogy ez a kiterjedt belőle összeesküvés az oroszok és még inkább az irániak ellen szólt.

 

Elkerülhetetlen volt mindez?

            Ma egész Szíriát a sokk, a zavar és a médiaháború ködösítése uralja, amit elsősorban mennyiségileg vívnak a közösségi médiában, nem pedig minőségileg. Az egész országot, főként miután a tel-avivi rezsim elpusztított minden szír katonai támaszpontot és állást, a teljes szír légierőt és haditengerészetet kicsiny szélsőséges katonai csoportok egy laza halmaza uralja, ami nem lehet több 10-12 ezer főnél. Ezeket pedig szélsőséges ideges harcosok, valamint ukrán és török katonai alakulatok egészítenek ki. Bár az utcákat alapvetően az előbbi uralja.

            Az újonnan hatalomra került fegyveresek nagyon kicsiny száma ellenére három fő tényező tartja a szír társadalmat bénítva, dacára annak, hogy az többségében elutasítja a kibontakozó folyamatokat.

            Először is ezeknek az ultra radikális alakulatoknak a szélsőséges természete, a polgári lakosság elleni legsötétebb bűnök sorozata 2011-től fogva, vagyis a vérengzéstől való félelem. A félelem attól, hogy valódi etnikai és felekezeti polgárháború tör ki, ami nagyobb brutalitásával nagyon könnyen fölül is szárnyalhatja a 2011 utáni állapotokat. 

            Másodszor a teljes zűrzavar, mivel az állam minden intézményével egyetemben nem egyszerűen összeomlott, hanem azt egyetlen este folyamán lekapcsolták, miközben nem lehet megérteni, hogy pontosan mi is történt, hogyan jutottak az események idáig. Az Szíriát eddig nagyjából hat évtizeden át irányító állam eltűnt, nem világos mi következik, ennél fogva pedig nincs vízió arról, hogy mit kellene tenni, milyen alternatívákat lehet felkínálni egy új kezdethez. Ez pedig aláás minden kísérletet arra, hogy amit csak lehet az államigazgatásból megmentsenek. Az össztársadalmi vita pedig el sem tud kezdődni a jövőről, éppen az első tényező miatt.

            Harmadszor, és talán ez a legfontosabb belső tényező, nincs nosztalgia a most távozó rendszer iránt. Ahogy az egyik helyszíni forrásunk fogalmazott:

            “Az emberek nem sajnálják azt, ami most múlt el, de félnek attól, ami jön”.

            Ez a szír állam összeomlásának igazi tragédiája, ami ellehetetleníti, hogy Szíria gyorsan, vagy akár egyáltalán tálra álljon. Erkölcsi, ideológiai immunitása halott és mindenkit most ért a sokkszerű felismerés, hogy már évek óta halott. Ez pedig nem is elsősorban nem is Baššār al-Asad elnökhöz kötődik, azzal együtt, hogy tagadhatatlanul nagyon rossz, bűnösen gondatlan szerepet játszott ebben.

            A múltszázad ‘30-as, ‘40-es éveiben formálódott Ba‘at ideológiának világos üzenete és vonzereje volt a társadalomra. Volt egy válasza az etnikailag és vallásilag sokszínű szír társadalom ellentmondásaira, amikor azt mondta, hogy a nép a Marokkótól Irakig terjedő arab nemzet része, az arab nemzetnek pedig van egy az iszlámtól elhatárolható világos történelme és történelmi szerepe. Ehhez pedig minden vallási csoportnak, így a keresztényeknek is megvolt a maguk hozzájárulása. Ez az ideológia nyitott volt a nem-arab lakosságra is, ami alakította a térség történelmét, vagyis nyitott volt a kurd, vagy cserkesz történelmi hősökre. Erre építve a mozgalom ennek a nemzetnek az egységéért küzdött, annak felszabadításáért minden idegen, főként a gyarmati befolyástól, amivel szemben a saját erőforrásokra való hagyatkozást és önrendelkezést hirdetett. Ezt az ideológiát egészített aztán ki a szocializmus társadalmi üzenete, ami hatalmas lendületet kapott világszinten a II. világháború után.

            A szír történelem minden viharos fordulata ellenére a ‘40-es évektől 1971-ig a Ba‘at Mozgalomnak volt vonzereje és érvényes társadalmi üzenete, amit aztán a ‘90-es évek végéig tartó fellendülés eredményekre is tudott váltani. Azóta azonban, elsősorban a szocialista cégér lehanyatlása és a ‘91-ben véget ért öbölháborút követő teljesen nyilvánvaló arab megosztottság után a Ba‘at fokozatosan elveszítette tartalmát, ennél fogva üzenetét és vonzerejét. A Ba‘at Szíriában fenntartotta a korábbi időszak jelszavait, de az lassanként egy hazafias nemzetállam modellé alakult, amit a hadsereg tart egyben és a palesztin ügy melletti kiállás maradt a régi ideálok utolsó világos mementója. Az ideológia érvényességét még csak jobban aláásta a teokratikus Iránnal ápolt pragmatikus, ugyanakkor nagyon hasznos és ütőképes szövetség. Ezt lehetett úgy magyarázni, hogy az egyik hazafias nemzetállam szövetségest talált egy másik ilyen államban, hiszen ez is volt nagyrészt a pragmatikus valóság. Csakhogy teljesen nyilvánvaló volt az ellentmondás, hogy az arab egységet szocialista elvek mentén úgy kellene kiépíteni, hogy ezt szinte az összes arab állam ellenzi és szinte egyikük sem szocialista, ugyanakkor egy nem-arab vallásállam támogatja. Ez pedig alapot adott annak az ellentétes értelmezésnek, hogy mindez csupán síi szövetség, mégha ez nagyon távol is állt a valóságtól. Amíg azonban addig még fenntartható volt, amíg a belső társadalmi szövet épp volt, egy nagy masszív középosztály létezett, viszonylag kicsiny szegény réteggel és csak egy nagyon szűk kivételezett hatalmi elittel.

            2000 után azonban, miután Baššār al-Assad átvette a hatalmat, a korábbi állam modelhez képest lépésenként két nagy változás történt. Először is az új elnök fokozatosan háttérbe szorította apja régi káderei többségét, főként a hadseregben, és új, fiatal technokratáknak adott bizalmat, akik nagyon messze álltak a hivatalos ideológiai vonaltól. Másodszor, a gazdaságot a kínai modellhez nagyon hasonlóan próbálták meg élénkíteni. Gazdasági nyitás és fejlesztés politikai változtatások nélkül. Az új gazdasági rendszer meglepően sikeres is volt, 2010-re Szíria a térség egyik leggyorsabban fejlődő országa lett. Gyorsan távolodott az önfenntartástól, miközben hatalmas befektetéseket vonzott Törökországból és az Arab-öbölből. Teljesen természetes módon, nagyon hasonlóan a volt szocialista európai államokhoz a gazdasági átállás hatalmas vagyonokat hozott létre, amit viszont már nem egyenlően osztottak szét és társadalmi szakadékok alakultak ki. Viszonylag kevesebben, de voltak akik leszakadtak, miközben a társadalom egy része hirtelen példátlanul meggazdagodott. Az újgazdagok nagyobb része pedig, a közel-keleti társadalmakra teljesen jellemző módon, személyileg is kapcsolódott a hatalmon lévő elnöki elithez. Elharapózott a korrupció, ami annak az elégedetlenségnek lett a melegágya, ami aztán 2011-ben vált teljesen nyilvánvalóvá.

            Amikor 2011-ben elérte Szíriát a válság, az államvezetés döntően a megelőző években partvonalra került régi káderek személyi hűségére épített, illetve a patriotizmusra, ami a kormányzó politikai elit politikai kirakatában addig nem volt a hivatalos ideológia része. Az új, technokrata elit teljes kudarcot vallott a válság kezelésében, azokat le kellett váltani, és azt főként a régi elittel kellett pótolni.

            Mindennek az eredménye az volt, hogy 2018-ig, amikor a katonai győzelmet alapvetően sikerült elérni, el kellett volna sürgősen indulnia az ideológiai és gazdasági megújhodásnak. Ez azonban sosem történt meg. Az elnök egyre jobban elszigetelődött az apparátustól, egyre jobban egy belső körre, pár kiemelt személyiségre épített minden kérdésben. Az emberek napi élete változatlan maradt, miközben nem volt világos terv az Egyesült Államok által a Szíria ellen folytatott gazdasági háborúra és az elszigetelődésre, a régi szlogenek pedig egyre nyilvánvalóbban összeegyeztethetetlenek lettek a napi realitásokkal.

            A 2018 és 2024 közti években fokozatos és teljes elszegényedés következett be a társadalomban, a középosztály szinte teljesen megszűnt, tömegek kerültek a szegénységi küszöb alá, miközben az elit megtartotta privilégiumait. Ebben az időszakban semmilyen érdemi politikai fejlődés nem történt, nem maradt remény arra, hogy a helyzet belátható időn belül javulni fog, ami egy még a 2011-esnél is nagyobb kivándorlási hullámot idézett elő. Eközben pedig az állam elveszítette minden politikai legitimitását. Egyre nyíltabb lett a kérdés, hogy miért kellene az arab egységért és szolidaritásért küzdeni, amikor a legtöbb arab állam Szíria ellen foglalt állást és a beavatkozást segítette. Miért kellene a palesztin ügyért küzdeni, amikor a legtöbb arab állam semmit sem tesz ezért, sőt rengeteg palesztin 2011 és 2018 között a szír állam ellen fogott fegyvert?

            A szír állam teljesen függővé vált a két fő szövetséges, Oroszország és Irán támogatásától, ami csakis katonai értelemben nyilvánult meg – még csak meg sem oldva a katonai válságot, hiszen az ország teljesen nem szabadult fel -, gazdasági értelemben szinte semmit nem jelentett. El kellett tehát tűrni a törvénytelen fekete piac virágzását, hogy az állam egyáltalán életben maradhasson, ez viszont még nagyobb társadalmi ellentéteket és egészen elképesztő korrupciót idézett elő.

            Még ezeket a problémákat is lehetett volna kezelni kellő katonai és diplomáciai támogatás mellett, ami részben meg is volt, ha az államnak lett volna érvényes, mozgósító erejű ideológiai üzenete. A régi megbukott, de nem cserélték le, új pedig nem volt. Ezzel pedig a tömegek kiábrándultak, elfáradtak. Miért is harcolna, vagy adná az életét bárki, ha végül csak az elit profitál, a tömegek elszegényedtek és kiéheznek, miközben az elit tovább gazdagszik, a korrupció és az infláció pedig tönkre teszi a mindennapjaikat?

            Éppen ezért van az, hogy a szír társadalom ma, akármennyire sokkban is van, nem siratja a most véget ért államot. Abban a formában, ahogyan az létezett, meg kellett buknia. Éppen ezért nagyon nehéz talpra állnia és lesz ez továbbra is rendkívül nehéz. Mert a nemzeti szintű párbeszéd a jövőről még csak el sem kezdődött. Sem az előző, sem a mostani rendszer nem mutat semmilyen nyitottságot erre, ami az embereket egyre inkább a szeparatizmus felé fogja hajtani. Afelé, hogy talán jobb is három – vagy akár több – külön állam, és ezek külön folytatnák utaikat. Ez az eddig létezett Szíria igazi halála, függetlenül attól hogy a feldarabolásra valóban sor kerül-e majd, vagy sem.

 

A térség dinamikája

            Ennek a változásnak a kihatásai hatalmasak már most. Az Ellenállás Tengelye, ami eddig a pontig az utóbbi bő egy év háborújának a győztese volt és a három nagy politikai tömb legerősebbjévé kezdett válni most megtört. Oroszország szerepe a térségben szintén jelentősen gyengült. Ez már önmagában is olyan bő téma, ami önálló elemzést igényel.

            Ugyanakkor van egy nézőpont, amire már most rá kell mutatni, mert jól jelezheti mi vár Szíriára és a térségre. Miért nem avatkozik be most Irán és Oroszország, legalább az izraeli csapatok kiszorítására, vagy a terrorista csoportok felszámolására, hogy aztán akármilyen keretek között is, de egy új kormány álljon fel?

            Egyszerűen azért, mert jelenleg a szír állam nem létezik. Az eddigi kormányzat támogatóit sokk érte és elárulva érzik magukat, nem valószínű tehát, hogy egy megmentő szándékú beavatkozás mellé beállnának. Akik az eddigi kormány, “a rendszer” ellen voltak mindig is ellenségesek voltak ezekkel az államokkal, elsősorban Iránnal szemben. Ha Irán most a saját hadseregével megpróbálna beavatkozni, a szír társadalom javát könnyen szembe lehet ezzel állítani, úgy mutatva be, hogy ez megszállás. Vagyis ez Irán részéről egy öngyilkos akció lenne.

            Ugyanakkor mind a két eddig “szövetségest” egy szír belső ellenség és Törökország is kijátszotta, aminek a tel-rezsim lett a fő haszonélvezője. Ez pedig arra sarkallja majd őket, hogy a terjeszkedést, a szír állam felbontását megakadályozzák. Vagyis a Szírián belüli háború végét ért, ám a Szíriáét folyó küzdelem pont most kezdődött el.