Valaha a rómaiak a mai Jement úgy hívták: Arabia Felix. Fordítástól függően ez vagy Termékeny Arábia, vagy Boldog Arábia, bár az utóbbi terjedt el általánosan. S micsoda szarkazmus ez arra a földre, ahová még a hatalmas Augusztusz császár is csak egyszer mert hadjáratot indítani, majd annak csúfos kudarca után soha sem tért vissza! Ez volt a sorsa minden birodalomnak, ami volt annyira ostoba, hogy megvesse itt a lábát. Alig egy évtizedre rá, hogy a hatalmas Oszmán Birodalom hatalma csúcsán ideérkezett egyből új nevet kapott, mint Anatólia temetője. Ugyanez ismétetlődött egészen modern korunkig, még a britekkel és a Ğamāl ‘Abd an-Nāṣīr egyiptomi elnökkel is, akik végül mind elbuktak itt. Ezzel pedig Jemen épp annyira a birodalmak temetője, mint Afganisztán.
Jemen régóta fent volt a listánkon. Nemcsak az ott zajló háború miatt, ami semmivel sem kevésbé bonyolult, mint a szíriai, vagy a líbiai képlet, hanem mert nagyon keveset szoktak tudni erről a földről és népéről. Az utóbbi pár hét pedig tele volt hírekkel, ennél fogva pedig most nagyon is aktuális, hogy ide tereljük figyelmünket. Ezek a hírek szinte meg sem jelentek a szalagcímek között, de nagy munkával sokat tettek az eltüntetésükért is, merthogy a Nyugat egyik kedvenc térségbeli barátjára jelentenek, Szaúd-Arábiára jelentenek óriási szégyent. Bizonyos megfontolások azonban sokkal szégyenletesebbek magára a Nyugatra, mint a szaúdi hadigépezetre. Ami óriási bukásban van.
Nem mintha most a hírek Szíriáról, ami az előző három hétben volt a témánk megnyugvást mutatnának. Épp ellenkezőleg, az ottani helyzet egyre bonyolultabb minden nappal. Mivel azonban ott a frontvonalak mozgásban vannak és a politikai megfontolások még ennél is nagyobbak, még időre van szükség legalább egy részleges eredményhez, amit ki lehet egyáltalán értékelni.
Jemen gazdag földje valaha az arab-szábeus civilizáció bölcsője volt saját írással, kultúrával és vallási hagyományokkal. Olyan örök emberi kultúrális hagyaték otthona ez, mint Sába királynője, a délarab Sába királysága, vagy Ma’rib gátja, melyek mind mára szinten alig ismertek. Senki sem tudta meghódítani, vagy hosszútávon uralma alatt tartani ezt a vidéket, csakis helyi szövetségesek és bábállámok felállításával, amiket mind jemeniek vezettek. Ez az a lecke, amit az amerikaiak sosem tanultak meg, de még a szaúdiak sem tudtak fejben tartani, amikor 2015-ben megindították “nemzetközi” beavatkozásukat. Ennek immár ötödik évében járva ez nemcsak semmilyen eredményt nem hozott Rijdnak, de mostanra a legtöbb korábbi szövetséges távozott és a királyság kezdeni megérezni ennek a szenvedését.
Február 15-én a jemeni erők először lőttek le egy fejlett szaúdi Tornádó vadászgépet, amit csak rontott a leleplezés, hogy a pilótákat elfogták és azok bizony nem szaúdiak. Ezt követte a jemeni erők egy meglepő ellencsapása a királyság ellen, egészen Yanbu‘-ig elérve, ami hatalmas pánikot okozott. Nemcsak azért, mert Yanbu‘ hatalmas ipari központ, hanem mert ez a csapás alig fél évvel az Aramcot ért híres támadás után érkezett, ami után Washington és Rijád nagyon fogadkozott, hogy ez egy meg nem ismétlődő eset volt csupán. A nemrég megindult jemeni támadással al-Ğawf tartományban, az eddig a szaúdiak-emirátusi páros által támogatott kormány bukásával és az Emirátusok kivonulásával most fordul a kocka. Mindezt még csak jobban megerősíti a jemeni erők nemrég tett bejelentése új légvédelmi rendszereket fedve fel, amikről most először még a szaúdiak is elismerik, hogy jemeni gyártásúak.
Milyen öröksége van Jemennek? Mi húzódik a mostani válság mögött és hogyan fordították meg a helyzetet a jemeniek? Hol van mindebben a Nyugat helye, s vajon miért nem tűnnek fel szinte egyáltalán a jemeni hírek a fősodratú médiában? S mindez hogyan hat ki mostmár a szaúdi királyi családra is? Ezek a fő kérdéseink, amivel foglalkozunk az elkövetkező két hétben. Ehéten pedig egy leegyszerűsített képet próbálunk adni, hogy hogyan jutottunk el napjainkig.
Boldog Arábia, Termékeny Arábia
Az emberek általában az Arábia szót az elhagyott sivatagos tájjal kapcsolják össze. Egy szegény, elhagyatott és visszamaradott hellyel, ami csak mostanában lett gazdag az olaj miatt. Mindebből Jemenre csak kevés igaz, ami egykor a virágzó délarab civilizáció otthona volt. Ez egy sokkal termékenyebb vidék, mint az Arab-félsziget nagyrésze, mivel a nagy hegyláncok sokkal több esőt fognak meg, de ez egyben áthatolhatatlanná is teszi e tájat a megszállók számára.
Jó tizenegy évszázaddal Krisztus előtt a felföld és a partmenti sáv nagyobb városai virágzásnak indultak, mint a Szábeus Királyságban Ma’rib, Ṣirwāḥ vagy Szana’a, megannyi egyéb helyi királysággal együtt. Saját civilizáció alakult ki, ami saját írásrendszerével és isteneivel rajta hagyta nyomát a félszigeten, de még Etiópián és Szomálián is. Valamikor Kr. e. 940 körül Ma’rib-ban elkészült a híres gát, egy igazi építészeti csoda, mely a fejlődés alapja lett. Mi több, nagyjából ez az az idő, amikor az első többemeletes vályogházak elkészültek, melyek annyira jellemzik Jement, s amik máig az építészet csodái. Annál is inkább, mert ezek nem királyok palotái voltak, hanem egyszerű közemberek lakóházai.
A fejlődésnek indult Szábeus Királyság meghódította annak a javát, amit ma Jemenként ismerünk, függetlenül egy helyi kisállam megszületésétől a mai ‘Adan körül, a kereskedelemből pedig nagyon gazdag lett. Ez jelentette az átmenő kereskedelmet a Báb al-Mandab szoroson át a Vörös-tenger déli kijáratánál és a helyi fűszereket és tömjént is. Bár jópár évszázaddal később, de Jemen volt az otthona és sokáig a központja a kávétermelésnek is, melyet aztán évszázadokig uralt. A Szábeus Királyság a helyi kisállamok megerősödésével hanyatlani kezdett, de ismét feljövőben volt, amikor a római hadjárat érte Augusztus császár idején. Bár a támadást sikeresen vissszaverték a Szábeus állam lassan darabokra szakadt és az új feljövő hatalom Ḥimyar királysága volt a mai Szana’a körül. A két nagyhatalom és a sok pici államocska között változó sikerekkel zajlott a háború bő két évszázadig, míg végül Ḥimyar valamikor Kr. u. 270-280 körül teljes győzelmet nem aratott. Uralma pedig az iszlám beköszöntéig eltartott.
Később római és bizánci kísérletek történtek a királyság, egy akkor már alapvetően egyistenhitű államnak a keresztény hitre térítésére, ám ez többségében ellenállást szült és pár helyi vezető zsidó hagyományokra alapozta uralmát. Bár a zsidó vallás valódi hatása máig erősen vitatott, nagy összecsapások voltak a szembenálló közösségek között és végül Ḥimyar a kereszténység felé kezdett közeledni. 525 körül egy közös bizánci-etióp hadjárat indult, de végül csak rövid időre egy helyi vazallust sikerült trónra ültetni. I. Jusztiniánusz bizánci császár megpróbálta a helyi vezetőket még egy közös hadjáratra is rávenni a Szászánida Perzsia ellen. Mindez része volt annak a késő-római, bizánci szándéknak, ami a szövetségkötést és a kultúrális befolyást erőltette e fontos közvetítő területen, semmint a közvetlen uralomba vételt. Ez Etiópiában és végig a Vörös-tenger afrikai oldalán sikereket hozott, de Jemenben sokkal kevésbé. Belháborúk közepette Ḥimyar felbomlott és valamikor 560-570 körül még a híres Ma’rib-i gát is átszakadt, melyet az arab-muszlim hagyomány az arab törzsek északra való kirajzásának kezdő dátumaként tart számon. Mindenképpen fordulópont és a délarab civilizáció összeomlásának nyitánya volt ez, mert 570 körül a perzsa Szászánida Birodalom elfoglalta ‘Adant és Szana’át, ami a városokon túl az irányítást a helyiekre hagyta. Ezt a modellt később több hódító másolta kisebb-nagyobb sikerrel.
A jemeni törzsek hamar az iszlám zászlaja alá sereglettek még a próféta életében, a perzsák kiüzésére megindult hadjáratuk pedig alapvetően sikeres volt, még azelőtt, hogy a muszlimok meghódították volna Iránt. Az iszlám kezdeti idejében a jemeni törzsek nagyban hozzájárultak a muszlim hódításokhoz elszánt harcosokként szerezve hírnevet. Ez hírnév pedig máig kitart. Ettől függetlenül főként Nağrān vidékén komoly keresztény és zsidó közösségek maradtak, melyek, főként az utóbbi egészen a XX. századik megmaradtak. Számos jemeni törzs vándorolt ki, hogy aztán a muszlim világ legkülönbözőbb területein alapítsanak saját dinasztiákat Szíriától Andalúziáig, ám maga Jemen a Muszlim Birodalom stabil és megbízható része maradt. Legalábbis az Umayya-dinasztia (660-750) utolsó évtizedéig, amikor egy nagyobb ‘Ibādī felkelés tört ki itt és Ománban. Ez Ománban alapvetően sikeres volt és ez lett az alapja a leágazó ománi fejlődési útnak, ám a kísérlet Jemenben elbukott és a központi irányítás helyreállt.
Ez a központosított államirányítás azonban nem sokra rá széthullott. 818 körül egy helyi dinasztia a keleti partvidéken, Tihāna-ban nagyrészt önálló, bár névleg Abbászid fennhatóság alatt álló államot szervezett, míg a fennsíkon a Ḥimyar törzsek kaptak ismét erőre és a keleti területek ‘Ibādī fennhatóság alatt maradtak. 897-ben alakult meg az első Zaydī imamátus a keleti partvidék mentén, ami egy síi mozgalom volt Yaḥyā ibn al-Ḥusayn vezetése alatt. A mozgalmat ötös síiknek, vagy félig síiknek is nevezik és nagyban hasonlítanak az ‘Ibādīkra. Yaḥyā ibn al-Ḥusayn a jemeni törzsek igen nagy részét győzte meg tanításairól, ám vállalkozása, hogy a félsziget déli részét teljes egészében meghódítsa döntően sikertelen maradt és Jemen a térség kisállamainak csatatérre lett. Bár ez az első Zaydī állam nem bizonyult túl sikeresnek, kultúrális hatása óriásinak bizonyult két módon is. Jemen többségében idővel visszatért a szunni világba, mégis számos helyi szokás és hiedelem melyen gyökerezik ezekben a síi hagyományokban. Más részeken viszont a síi érzések erősek maradtak Jemenben.
Valószínűleg ez az oka, hogy a káosz végét miért egy új síi állam felemelkedése jelentette, a Ṣulayḥī-dinasztiáé 1040 körül a felföldön, ami nemcsak hamar egyesítette egész Jement, de 1060 körül még Mekkát is bevette. Ez az állam ismét gazdaggá lett az újjáéledő kereskedelem és mezőgázdaság miátt, ami virágzott. Azt is érdemes megemlíteni, hogy ebben az időszakban nem egy erős női uralkodó is volt, akik mind pozitív emléket hagytak maguk után Jemenben, illetve, hogy ebben az időszakban Jemen a síi missziós térítés egyik fellegvára volt a Kelet felé. A Ṣulayḥī állam alapítása után bő száz évvel kezdett szétesni, ismét csak a városok körül megerősődő helyi vezetők miatt, a vég pedig Egyiptomból érkezett. 1171-ben Szaladin (Ṣalāḥ ad-Dīn Yūsaf ibn Ayyūb) alapította Ayyūbī-dinasztia vette át a hatalmat az addig síi irányítás alatt álló Egyiptomban, ami hamar nekifogott a szent városok és Jemen meghódításának. Ez főként a tengerpart mentén sikerül, bár bevették ‘Adan mellett Szana’át is, de a főleg síi alapon szervezett ellenállás erősnek mutatkozott a törzsek között és az 1220-as évekre az Ayyūbī Egyiptom gyakorlatilag elveszítette Jement.
A következő két állam, a Rasūlī-dinasztia (1229-1454) és a Ṭāhirī-dinasztia (1454-1517) alatt a nagyobb városokat irányítva a központi államigazgatás helyreállt, a Zaydī ellenállás pedig időnként hol fellángolt, hol pénzért cserébe sikerült békét kötni velük. Ebben az időszakban Jemen ismét gazdag vidék lett a központi irányításnak és a gyors gazdasági fejlődésnek köszönhetően. Ebben pedig a kávé nem kis szerepet játszott. Ez az ismét bevezetett szunni uralom és tanítás ideje is, függetlenül a Zaydī imámok erős jelenlététől, a Közel-Kelet nagy összecsapásaitól távol pedig Jemen ismét virágzó és gazdag tartomány lett. A Ṭāhirī állam érzékelhetően gyengébb volt elődjénél, időszaka végén pedig megjelentek az új külső hatalmak, amik itt is ki szerették volna építeni hatalmukat. Először a portugálok jelentettek fenyegetést, megszállva Szokotra szigetét, akik sikertelenül próbáltak hídfőállást kiépíteni a partvidéken. Utánuk pedig következett az egyiptomi Mamlūk Birodalom, hivatalosan, hogy segítsen a betolakodók ellen, de látva Jemen értékét hamarosan megpróbálták azt saját uralmuk alá hajtani. Fáradságosan kivívott győzelmeik hiábavalónak bizonyultak, amikor 1517-ben Egyiptomot elérte az oszmán hódítás és a Mamlūk Birodalom megszűnt. Ez pedig elhozta a törököket Jemenbe.
Az Oszmán Birodalom meg akarta hódítani Jement, hogy biztosítsa a szent városokat és hasznot húzzon az átmenő kereskedelemből, de a Tihāna menti partvidéknél sosem tudott többet sokáig kézben tartani. Valahányszor sikerült messzebb behatolni és biztosítani a felföld egy részét, az csakis a helyi törzsekkel kötött szövetségnek volt köszönhető, holott eleinte a törökök könnyű célpontot láttak Jemenben a központi irányítás, így a várható ellenállás hiányában. Ennek ellenére a török seregek egymás után váltak semmivé itt és Jemen a csúcstartó a megölt oszmán kormányzók számában. Még a formális fennhatóság is, a sokszor teljesen áttekinthetetlen viszonyok közepette csak a partmenti városokba kinevezett helyi kliensek és az északi fennsíkokat uraló Zaydī imámokkal sokszor nagyon törékeny béke fenntartásával sikerült. A teljes alávetésért megindított minden hadjárat, azon az alapon, hogy a Zaydī imámok síi eretnekek – visszatérő mozzanat jelen korunkban – végül teljes vereségekkel és törékeny fegyverszünetekkel ért véget. Összességében a török fennhatóság nagyon ingatag lábakon állt és a Zaydī imámok voltak a valódi urak, sokszor még Szana’aban is.
1839-ben a britek elfoglalták ‘Adant a helyi uralkodótól, miután egy függő államot próbáltak meg kialakítani, de a közvetlen irányítás még a hatalmas angoloknak sem tarthatott sokáig. Ahogy az ellenállás egyre nőtt az állandó harcok elvitték ‘Adan megszállásának minden hasznát. 1850-ben ‘Adant szabad zónának nyilvánították brit felügyelet alatt, a külföldiek dologozók pedig özönlöttek ide. Ez a viszonylagos nyugalom is a várost körülvevő területek törzseivel ápolt viszonyon nyugodott, amik mind pénzügyi támogatást kaptak a britektől. Az angol jelenlét riasztó volt a török számára, és volt jemeni igény is arra, hogy az amúgy kaotikus felföldi közállapotok közt legyen legalább valamifajta államrend. Az új török hadjárat 1872-ben indult és igen nagy ára volt. Sikerült visszafoglalni Jemen nagyobb részét, természetesen nem zavarva ‘Adant – a két fél között 1905-ben határegyezmény köttetett -, de az ellenállás kimerítette a török csapatokat és kicstárat. Még a részleges sikerek is csak annak voltak köszönhetőek, hogy a korábbi hibákból tanulva megpróbáltak a helyi vezetőket bevonni az új iranyításba, ám ez egy sokkal gyengébb államgépezetet eredményezett. Bár már 1873-ban Szana’a lett az újjászervezett tartomány fővárosa, az egymást váltó kormnyzók hamar a hegyvidék kiürítését és a tengerpartra való szorítkozást javasolták. Több a törökök számára pusztító felkelés után végül egy megállapodás jött létre a birodalom és a Zaydī Yaḥyā Ḥamīd ad-Dīn al-Mutawakkil imám között, akit a belső területek autonóm vezetőjének ismertek el. A névleges török felügyelet egészen 1918-ig, az oszmánok bukásáig maradt fenn.
A modern Jemen születése
A törökök távozásával Yaḥyā imám újrakezdte a harcot az idegenek kiűzésére és egész Jemen megszerzésére, nem ismerve el semmilyen hivatalos megállapodást a britekkel. Azok pedig a modern fegyverzetre és a helyi, Yaḥyā imámtól tartó elemekre építettek. Mindez kevés eredménnyel járt a félelem pedig csak nőtt, hogy a megszerzett területek elvesznek, amikor 1926-ban Olaszország elsőként ismerte el hivatalosan Yaḥyā imám al-Mutawakkil királyságát északon. Ami bár úgy tűnt, hogy egy látszólag kilátástalan háborút folytat több fronton is, mégis komoly erőnek bizonyult, mivel ez lett az ellenállás központja még al-Ḥiğāz – Mekka és Medina szent városainak Vörös-tenger menti területe – lakossága számára is, akik csak pár évvel korábban kerültek szaúdi wahhábi uralom alá. Az al-Mutawakkil királyság éppen ezért többfrontos háborút vívott a szaúdiak, a britek és az utóbbiak helyi szövetségesei ellen, többségében inkább sikerrel, míg a brit felügyelet inkább csak az olyan kikötőkre korlátozódott, mint ‘Adan vagy al-Ḥudayda. Végül Yaḥyā imám kompromisszumra kényszerült és 1934-ben kiegyezett mindkét ellenfelével. A szaúdiakkal szemben ez azt jelentette, hogy húsz évnyi időtartamra lemond an-Nağrān, ‘Aṣīr és Ğāzān fölötti jogairól. Bár idővel az ekkor kialakított határ merevedett meg államhatárnak, a dolog két szempontból fontos. Először azért, hogy megértsük, ezekben a “szaúdi” tartományokban a lakosság egy komoly része magát nem is véletlenül jemeninek tartja; míg a másrészt azért, mert ez eredetileg egy időleges egyezmény volt. Erre pedig több egymást követő, a szaúdiakkal szemben álló jemeni kormány is már rámutatott, egészen a napjainkban küzdő al-Ḥūtī Mozgalomig. A britek felé Yaḥyā imám kész volt elismerni a brit fennhatóságot ‘Adan és a keleti rész felett 40 évre. Ez vezetett a mai Jemen területén két állam létrejöttéhez. A részlegesen központosított, de önálló al-Mutawakkil királysághoz északon Szana’a fővárossal, és egy brit protektorátushoz délen ‘Adan központtal.
Irónikus, de idővel a britek nem tudtak hatékonyan kezelni a déli és apróbb államocskákká, szabályos konföderációvá változtatták, addig az északon megszilárduló konzervatív királyság egyre inkább függővé vált a szaúdi és brit támogatástól. A monarchia hívei féltek a magasba szökő arab nacionalizmustól, míg a szaúdiak és a britek attól, hogy egy új állam alakulása északon ismét felszítaná a szívós jemeni törzseket ellenük, hogy visszaszerezzék mindazt, amiről időlegesen lemondtak. 1962-ben kitört az észak-jemeni polgárháború, ahol a felkelőket ‘Abd an-Nāṣir Egyiptoma támogatta, aki itt akart hívfőállast teremteni fő ellenlábasai, a szaúdiak ellen. Bár 1968-ra a felkelő köztársasági erők már gyakorlatilag győztek, a háború katasztrófális volt az egyiptomi hadseregre és bölcsebbnek látszott Szana’át a jemeniekre hagyva kivonulni. Így született meg a Jemeni Köztársaság északon, pont egyidőben a nagy felkeléssel délen, ahol már eleve az északi területek lázadasának is a melegágya volt, a britek pedig kénytelenek voltak kivonulni. Mindennek eredményeként egy masszívan szocialista állam alakult délen Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság néven.
A két állam alapvetően feszült viszonyban volt egymással, főként azért, mert míg a délt a szocialista blokk országai masszívan támogatták és viszonylagos jólétben élt, a hagyományosan erősebb észak nagyrészt elszigetelt maradt. A kétállami időszaknak ez a semmibe vett és nagyrészt elfelejtett időszaka 1990-ig tartott, amikor a szocialista támogatás megszűnésével az egyesülésének megszülettek a feltételei. Bár a déli rész befolyása nem tűnt el, a Szana’aból vezetett dél gyakorlatilag megszállta, átvette a dél államrészt elnöke, ‘Alī ‘Abd Allah Ṣāliḥ vezetése alatt, akinek öröksége máig kísérti Jement.
Egy páratlan erősember
‘Alī ‘Abd Allah Ṣāliḥ elképesztő életet élt, tele éles fordulatokkal és rendkívüli vezetőnek bizonyult. Az újonnan alakult Jemeni Köztársaság északon friss állam volt amikor még fiatalemberként gyorsan emelkedett a ranglétrán. Első politikai megbízatását 1977-ben kapta, amikor Ta‘izz kormányzója lett. Ez bizonyult az ugródeszkának, amikor egy évvel később addigi mentora, al-Ġašmī elnök merénylet áldozata lett, Ṣāliḥ pedig átvette a hatalmat. Kíméletlenül eltüntetett minden ellenállást vele szemben ebben a még mindig törékeny államban, tekintve, hogy mindkét közvetlen elődje merényletben húnyt el. Ügyes lavírozással a hagyománytisztelet és az irgalmatlan erőszak között meg tudta szilárdítani a hatalmát maga, családja és hívei számára. Ez pedig rég nem látott stabilitást eredményezett ebben a döntően elszigetelt államban. Annyira stabilnak bizonyult a vezetése, hogy nemcsak meg tudott maradni, de 1990-ben Jemen egyesülését is ő vezette le. Uralma alatt ügyesen fordította a különböző csoportokat egymást ellen, ötvözve a támogatóinak és a megbékélőknek adott juttatásokat a kíméletlen irtóhadjáratokkal ellenfeleivel szemben. Ezek java délen volt, keleten a kiterjedt pusztákban és északon, pont az országnak azon csücskében, ahol később elhíresült al-Ḥūtī család működött.
Ṣāliḥ régiós szinten is ügyesen, hasonló taktikával működött. Bár egy viszonylag gyenge országot vezetett, nagy játékosnak bizonyult. Az egyesülés után a Ṣaddām vezette Irak nagy támogatója lett, még Kuvait megszállását is üdvözölte, de amikor ez csődöt mondott azonnal váltott. Nagyban ahhoz hasonlóan, ahogy akkoriban Szudán, a ‘90-es évek elején több szélsőséges iszlamista csoportnak is menedéket adott, ezek nagyrésze később az al-Qā‘ida része lett, ezeket pedig a szeparatista, vagy felkelő csoportok ellen használta uralma erősítése érdekében. 2001 Szeptember 11 után ismét váltania kellett, s ezt a kanyart megint remekül vette be, amikor csatlakozott Bush terror elleni háborújához, legalábbis hivatalosan. Anyagi támogatást és hatalmas modern fegyverszállítmányokat szerezve a szélsőséges csoportok egy részével le is számolt, egyben egy komoly és jól fejlett hadsereget épített ki. Ebben a hadjáratban pedig időnként közvetlen amerikai segítséget is kapott.
A 2011-ben indult ún. Arab Tavasszal épp kifogyott volna a szerencséje, de sikerült halogatnia a változást és még majdnem hatalmon is maradt, még egy a GCC által rákényszerített rendezési tervből is visszatáncolt, ami mentességet ígért neki. Ám egy merényletkísérletben 2011 nyarán súlyosan megsérült, ez pedig arra kényszerítette, hogy Szaúd-Arábiába menjen kezelésre és lemondott. Hivatalosan 2012-ben mondott le minden posztjától alelnöke, al-Hādī javára, ezzel gyakorlatilag a gyeplőt a szaúdiak kezébe adva. Elképesztő, de ezek után jelentős időt töltött az Egyesült Államokban gyógykezelésen. De még mindig nem volt kész háttérbe vonulni és elkezdte szervezni visszatérését. Ezúttal az al-Ḥūtī mozgalommal fogott össze, holott 2004 és 2010 között brutális irtóhadjáratot folytatott ellenük. Ṣāliḥ volt az igazi bábmester az al-Ḥūtīk hatalomátvétele mögött 2015-ben, mely aztán a szaúdi beavatkozáshoz és a mostani háborúhoz vezetett.
Ṣāliḥ maga végül nem tudta már bevenni az utolsó nagy kanyart. Nem tudta ellenőrizni az al-Ḥūtī mozgalmat, de nem tudott győzelmet sem kicsikarni és nem tudta egyszerre visszavenni az egész országot. Ezért hát az emirátusiakhoz fordult, csakhogy elfogták és megölték. Az ő élete már magában is mutatja milyen nehéz ezt a notóriusas lázongó országot vezetni, és ő gyakorlatilag az egyetlen vezető, akit a jemeniek java valaha látott, nem is beszélve arról, hogy ő az egyetlen, akit valaha megválaszottak.
A hagyaték
Bár feltehetnénk a kérdést, hogy mi haszna témánk szempontjából ennek a kimerítő történelmi áttekintésnek, fontos kiemelni, hogy mindaz, ami ma Jemenben zajlik egyáltalán nem új. Jemen alig létezett egységes és központosított államként és jelen modern korunkban is csak egy elnökkel volt tapasztalata. Egy igazi Machiavellivel, amíg el nem fogyott az ő szerencséje is 2017-ben.
Amit ma Szaúd-Arábiával szemben látunk kibontakozni, az ugyanazoknak a háborúknak az öröksége, ami évszázadokig a törökök ellen zajlott, nemrég pedig még az egyiptomiak ellen. Minden képtelen esély ellenére a jemeniek végül mindig legyőzték megszállóikat, a szaúdiak pedig sokkal kevésbé félelmetesek, mint elődeik voltak.
A síi ellenállás az északi hegyvidéken igen régi dolog, ami mindig újrafogalmazza magát a különböző korokban. Így aztán nincs semmi szüksége külső behatásra, hiszen mélyen gyökerezik Jemenben. Nem számít milyen rendezetlen és marakodó tud lenni néha a törzsi viszonyrendszer, a külső megszálló elleni küzdelem mindig hatékony összefogó erőként működött, főként ha eredményes volt.
Mindaz amit a szaúdiak vezette koalíció sikerrel meg tudott szállni, az ugyanaz a terület, amit egykor a törökök és a britek tartani tudtak egy darabig. Rijád szintén remekül kihasználta a déli ellenérzéseket az északiakkal szemben, ahogy a szunni érzékenységet is a síi felföld ellenében. Ám ahogy egyszer a britek befolyása is elpárolgott a helyi széthúzás miatt, idővel az állapotok tarthatatlanok lettek. Pontosan ez az, ami bő egy éve a Jemenre kényszerített déli bábállam összeomlását is hozta, ami miatt most a szaúdiak még csak mélyebbre merülnek a háborúba. Egy olyan kifárasztásos háborúba, amit eddig még egy hatalom sem tudott sikerre vinni.
Mindezen alapokon fogjuk folytatni jövő héten a mostani fejleményekkel. Azzal, hogy hogyan fordították meg a jemeniek a háború menetét, s kell immár a szaúdiaknak félniük saját helyzetükért.