A Trump kormányzat utolsó pár napja nemcsak a hazai fronton volt tele ellentmondásokkal, de a levegőben lógott egy esetleges háború is. Számos forrás, amerikai, izraeli és öböl csatornák is úgy valószínűsítették, hogy Trump talán utolsó napjaiban háborút indít Irán ellen. Ez nem is lett volna annyira idegen tőle, hiszen egy évvel korábban a térségét a totális háború szélére sodorta Irán egyik legünnepeltebb katonai parancsnoka, Qāsem Soleymānī meggyilkolásával. A cél, ahogy sokan feltételezték, az lett volna, hogy nehéz örökséget hagyjon Bidenre, s hogy kormányzata legnagyobb hagyatékát, az Irán elleni szembenállást betetőzze. Irán, bár óvatos volt, a fenyegetést komolyan vette és a lehető legátfogóbb katonai gyakorlatát rendezte végig a Perzsa-öböl mentén. Így mutatott erőt és igyekezett elejét venni egy ostoba provokációnak.
Trump távozott, a háború pedig nem jött el. Ám Biden feltűnésével vajon eljön-e ez egyáltalán? Vagy a képlet annyira megváltozott volna, hogy Washington mégis visszatér az atomalkuhoz? Végtére is Biden Obama alelnöke volt és csapatának nagyrésze már az előző demokrata kormánytban is szolgált.
A Közel-Keletet érintően sok jel utal arra, hogy valóban más idők jönnek. Jelek Jementől Szíriáig és Izraeltől Iránig mind azt mutatják, hogy az új kormányzat alapvetően másként képzeli a térség ügyeit.
E jelzések nagyrésze növeli a várakozásokat, hogy talán négy évnyi folyamatosan növekvő feszültség után végre a nyugalom és a kompromisszumok uralkodnak majd. Biden máris jelezte, hogy kész véget vetni a háborúnak Jemenben, esetleg békülékenyebb politikát folytat Szíriában, befagyasztotta a fegyvervásárlási szerződéseket az Öböllel, s mindezek tetejébe már a kampány során jelezte, hogy kész visszatérni az atomalkuhoz Iránnal. S ami a legmeglepőbb, Biden feltűnően nem barátságos most Tel-Avivval. Ennek látszanak a jelei Izrael mint állam felé is Szíria ügyében, és személyesen Netanyahu felé is.
Ám lehetséges-e az mégis, hogy maga a cél egyáltalán nem változott, csakis a módszer, ahogy Washington ugyanazon eredményeket el akarja érni? Végtére is a legtöbb háború, vagy konfliktus, amit most Biden kész leállítani – vagy legalábbis utal erre – akkor kezdődött, amikor ő volt az alelnök. Egyben a legtöbb ráutaló jel, amit ma oly sokan ünnepelnek, második ránézésre a részleteket is figyelembe véve, talán már nem olyan meggyőzőek.
A következő időszak, és összességében a következő négy év vajon hová repíti majd a Közel-Keletet? Eljön-e az új nyugalom, vagy csak az amerikaiak lecserélték a botot a répára, miközben ugyanazt a célt követik.
Alku vagy nem alku?
A Közel-Kelet vetületében az egyik leginkább várt változás, hogy Amerika visszatér a JCPOA-hez, az Iránnal kötött atomalkuhoz. Erre számos utalás történt Biden elnöki kampánya során és nagyon is valószínű forgatókönyv, hiszen mégiscsak ez az amúgy háborúkkal teli Obama korszak legnagyobb külpolitikai eredménye. Most pedig gyakorlatilag ugyanaz a csapat került vissza, ami 2015-ben tető alá hozta az alkut, miközben Iránban még mindig ugyanaz a kormány regnál. Igaz ugyan, hogy csak nyárig, ami szoros időkorlát.
Ám ez a szűk idősáv akár még most pozitív tényező is lehet, ami a mostani iráni kormányt is feszíti. Amikor Rōḥānī elnök 2013-ban hivatalba lépett, az egyik fő célja egy olyan megállapodás kidolgozása volt, ami a szakciók javát feloldja, az ezután következő gazdasági fellendülés pedig szociális programokba fogatható az életkörülmények javítására. Együtt az erősen terhelt Aḥmadinežād korszak utáni általános belső mérséklődéssel ez egy nagyon tetszetős program volt. Nagyon népszerűvé is tette Rōḥānīt az iráni politikum keményvonalasainak erős kritikái ellenére. Az, hogy még 2015-ben, vagyis messze a 2017-es újraválasztási kampány előtt sikerült elérni egy ígéretes atommegállapodást a legmagasabb nemzetközi színtereken hatalmas eredmény volt és igazolta, hogy a stratégia működhet. Ez óriási belső támogatottságot teremtett Rōḥānīmak, s még ha a megállapodás idővel zsákutcába is jutott, az újraválasztási kampányban Trump lépései még nem éreztették hatásaikat. Viszont a későbbi szankciók, a háborúval való fenyegetés és a végül Qāsem Soleymānī vezérezredes elleni merénylethez vezető szembenállás teljesen megsemmisítette ezt a programot. Mára nem maradt sok Rōḥānī csapatának egykori népszerűségéből, s úgy készül a nyáron elhagyni a hivatalt, hogy az Iszlám Köztársaság történetének talán legsikertelenebb és legkevésbé emlékezetes elnöke volt. Ez pedig nemcsak az ő, illetve csapata csődje, politikai kerrierjük vége, hanem egy egész politikai felfogás veresége. Holott ezt az irányvonalat Iránban még ma is sokan akarják megvédeni, hogy elejét vegyék egy újabb feszültségekkel teli korszaknak.
Ha Teherán bármilyen formában is, de fel tudná éleszteni az atommegállapodást, akkor meg megmenthetne valamit ebből az irányvonalból és a Rōḥānī egy új elnök alatt még folytathatná. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a következő iráni elnökválasztás jelöltjeit még nem nevezték meg, s bizony lehetnek még meglepetések.
A közös várakozásnak ez feszült hangulata ugynakkor növelte a tétet is. Biden nem engedheti meg magának, hogy gyengének látszon. Főleg most, hogy helyzete még mindig ingatag. Egyszerűen nem “adhatja meg magát” Iránnal szemben, amikor Trump táborának a java ma is hiszi és hirdeti, hogy Iránt már térdre kényszerítették. Így tehát most Biden azt vetette fel, hogy Washington csak akkor tér vissza a JCPOA-hez, ha azt újratárgyalják és átfogóbb formába öntik, amiben tételek szabályoznák az iráni rakéta programot is. Ugyanakkor ezt inkább csak jelzik, mint kereken állítják. Eddig ugyanis a Fehér Ház azt hirdette, hogy Washington kész visszatérni az alkuhoz, amennyiben bizonyítást nyer, hogy Teherán a JCPOA-ben tett vállalásait teljességgel betartja.
A gond az, hogy a nyári iráni elnökválasztásokig ez már lehetetlen. Trump évei alatt Irán azt az óvatos utat válaszottta, hogy nem lépett vissza a JCPOA-től, hanem miközben formálisan a része maradt, fokozatosan életbe léptette az abba beépített válaszlépéseket és újraindította az urándúsítást, hogy atomprogramját teljessé tegye. 2021 januárjában Irán ismét 20%-ra dúsított uránt kezdett termelni a legmodernebb létesítményében, Fordō-ban. Ez egy igen nagy lépés a JCPOA-ben meghatározott küszöbértékhez képest. Mostanra pedig négy év során tetemes uránkészletet halmozott fel. Mármost ezek a lépések visszafordíthatóak, de ez nemcsak a centrifugák leállítását jelentené, hanem, hogy a felhalmozott készleteket megint el kellene szállítani az országból. Ez azt jelentené, hogy az utóbbi évek minden lépését és elért eredményét egyszerűen törölnék. Vagyis Rōḥānī korszaka valóban kudarc lenne. Így tehát Iránnak az eredeti küszöbértékek betartása egyszerre igényel időt és nagyon komoly politikai kockázatot is, amiért a válasz Washingtontól csak utána jöhet, előnyeit tehát a választási kampányban nem lehet kamatoztatni.
Nagyon is komoly szándék van Teheránban most, hogy elfogadják az ajánlatot, de jelen formájában ezt nem lehet megoldani. Egyszersmind ezen a ponton, amikor Irán több nemzetközi fórumon is diplomáciai sikert ér el az amerikaiakkal szemben, ez nem is annyira csábító. Ahhoz, hogy az alku működjön Washingtonnak meg kellene tennie az első komoly lépést a szakciók egy részének feloldásával a jószándék jeleként. S itt még szó sem esett az esetleges jóvátételről a gazdasági károkért, amit Washington a JCPOA megszegésével okozott. A mostani helyzetben azonban ezt sem lehet megtenni, hiszen Iránnak épp tetemes mennyiségű dúsított uránkészlet van a birtokában. Patthelyzet.
Irán most megpróbálja egy kockázatos kísérlettel megtörni a patthelyzetet. Február 9-én Maḥmūd ‘Alawī iráni biztonsági és hírszerzési miniszter figyelmeztette a Nyugatot, hogy országa akár esetleg atomfegyverek felé veszi az irányt, ha a nyomasztó szankciókat nem oldják fel. Ez szinte biztosan blöff, amivel nyomást akarnak gyakorolni Washingtonra, hogy az lépjen gyorsabban, hogy az alku előnyeit a választási kampányban ki lehessen használni. De éppúgy lehet ez egy belső szabotázs is, hiszen ‘Alawī a keményvonalasok közé tartozik, akik maguk is hasznot hüzhatnak egy kemény fellépésből.
A figyelemeztétés nagyon is végzetes vonatkozása azonban az, hogy eddig Irán erősen ragaszkodott ahhoz az irányvonalhoz, hogy az államfőtől származó vallási döntvény – egy a még az alkotmánynál is erősebb határozat – tiltja Irán számára az atomfegyvereket minden körülmények között. Eddig minden iráni megállapodást és ígéretet épp azon az alapon támadtak, hogy Iránban nem lehet megbízni és végül az első adandó alkalommal Teherán ilyen eszközöket szerez magának. Rōḥānī az elmúlt években mást sem tett, mint megpróbált bizalmat építeni. Ez Amerikával szemben talán nem volt épp sikeres, de a nemzetközi förumokon jó irányba haladt. Főként a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnél (NAÜ/IAEA), aminek a jelentései végig támogatták Iránt. Annak felvetése, hogy Irán esetleg mégis atomfegyvert próbálna fejleszteni épp az eddig hivatkozott vallási döntvényt teszi semmissé. Egyben hiteltelenít minden korábbi nyilatkozatot és minden jövőbeli békülékeny kormányt.
Ezért aztán Irán most sürgeti arab szomszédait, hogy kezdjenek közvetlen béketárgyalásokba. Az üzenet elsősorban nem ezeknek az államoknak szól, legtöbbjük már jelezte is nyitottságát, hanem Washingtonnak. Azaz, hogy közvetett módon kis lépéseket lehet tenni a helyes irányba. Irán tehát maga is használja saját “bot és répa” politikáját, pont együtt haladva Amerikával. Csak sokkal kevesebb ütőkártyája van.
Ennek a “répa” politikának vannak is ígéretes vetületei. A szaúdi al-‘Ulā-ban tartott GCC csúcstalálkozó után, amin Katart visszaengedték az öbölországok belső játékterébe és feloldották a négy éven át tartó vesztegzárat, január 19-én Muḥammad ibn ‘Abd ar-Raḥmān Āl Tānī katari külügyminiszter felvetette, hogy országa kész elősegíteni a közvetlen tárgyalásokat Irán és az öbölországok között. Ezzel egyidőben felajánlotta ugyanezt a közvetítést Irán és az USA között is. Bár Washington eddig erre nyíltan nem reagált, Szaúd-Arábia kész elfogadni az ajánlatot. Tekintve, hogy ugyanez a közvetítés nemrég Rijád és Anakra között sikeres volt, az ajánlat komoly.
Mindebből az szűrhető le, hogy miközben most mind a két fél növeli a tétet, mindketten elkezdtek óvatosan puhatolózni egymás szövetségesein keresztül egy lehetséges megállapodás érdekében. Egyelőre azonban az áttörés még várat magára.
Az első gyümölcs: Jemen
A Biden külpolitika első nagy meglepetése Jemenben érkezett. Február 4-én Jack Sullivan amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó bejelentette, hogy a Biden kormányzat le fog állítani minden támogatást a jemeni támadó hadművelethez. Ezzel egyidőben a Fehér Ház felvetette, hogy az Anṣār Allah Mozgalmat, az al-Ḥūtīk politikai szervezetét leveszik a terrorszervezetek listájáról. Amire épp Trump utolsó napjaiban tették fel őket. Az ötletet Szana’a üdvözölte is, bár a helyzet jól mutatja, hogy milyen politika természetűek az ilyen listák és besorolások.
Mindezt úgy mutatták be, mintha Washington kész lenne véget vetni a Jemen elleni háborúnak. A szana’ai kormány bejelentette, hogy örülnének egy ilyen lépésnek, de kifejezte az aggodalmát is. A kezdetben nagyon bíztató légkör némiképp megtévesztő volt. Hamar rámutattak, hogy Washington nem állítja le teljes támogatását Szaúd-Arábia és az Emriátusok felé Jemenben, csakis a “támadó” hadműveleteket nem segítik többé. Ez pedig nagy különbség, hiszen Washington – legalábbis nyíltan – nem helyez nyomást Rijádra, hogy fejezze be a háborút, ahogy kényelmesen elfogadja Abū Zabīnak az átlátszó kifogását is, hogy már rég kivonult Jemenből. A Washington valódi szándékait illető szkepticizmus napokkal később be is igazolódott, amikor február 8-án Blinken külügyminiszter felszólította Szana’át, hogy állítson le minden katonai műveletet Szaúd-Arábiával szemben, beleértve Jemenben lévő erőit is. Nyíltan ki is fejezve, hogy Amerika meg fogja védeni Szaúd-Arábiát a jemeni dróntámadásoktól, ugyanakkor semmi jelét sem adta, hogy Rijádnak le kellene állítania műveleteit.
Mindez mit jelent? Nos, figyelembe kell venni, hogy mindezzel egyidőben a szaúdi erők nagyon nehéz helyzetben vannak a jemeni Ma’rib tartományban, ahol a tartományi főváros annak a küszöbére jutott, hogy az al-Ḥūtīk kezére kerüljön. A szaúdiak még juttatnak be ellátmányt és friss erőket, de a vonalaik omlanak össze és ezzel egyidőben folytatódnak a szaúdi létesítmények elleni dróntámadások, amiket nem sikerül elhárítani. Ha egyszer Ma’rib elesik, akkor az hatalmas csapás lesz a szaúdi katonai gépezet számára, miközben Rijád nem tudja tovább folytatni a két fronton vívott küzdelmet egyszerre az al-Ḥūtīkkal és az Emirátusok által támogatott déli szeparatistákkal szemben. Amint ezzel már foglalkoztunk, a szaúdi vezetés máris tett lépéseket, hogy véget vessen ennek a költséges katonai kalandnak, mégpedig valamennyire vállalható formában. De hogyan lehetne még ez előtt elkerülni egy megalázó vereséget? Először is egy legalább időleges fegyverszünettel, mely egyszersmind rögtön a később béketárgyalások nyitánya is lehetne.
Pont itt illik a képbe Blinken ajánlata, ha ugyan ezt valóban lehet így értelmezni. Pont nem magára hagyva, hanem megsegítve Szaúd-Arábiát Washington most tett egy lépést jelezve, hogy kész befejezni a háborút, már ha valóban van kompromisszum készség. Ha az al-Ḥūtīk megállnak Ma’rib kapujában és felhagynak a szaúdi királyság bombázásával, akkor Amerika tehet egy ajánlatot. A jóindulat első gesztusa megvolt várva a válaszra.
A válasz hamar meg is érkezett. Február 10-én a Szana’ához hű jemeni erők bejelentették, hogy ismét sikeresen támadták Szaúd-Arábiában Abhā repterét. Az üzenet világos. Szana’a nem foglalkozik ajánlatokkal és ígéretekkel, és tovább folytatja a háborút, hacsak valami kézzel foghatót nem kap. Tekintve, hogy pont ez a fanatikus ellenállás tartotta hatalmon az al-Ḥūtīkat az utóbbi években és most pont ugyanez a fanatizmus kenyeríti tárgyalóasztalhoz Rijádot, meg lehet érteni, hogy jelenleg Szana’ának nincs sok vesztenivalója, de sokat nyerhet a küzdelemben. Ugyanakkor a tárgyalásokra való készség, amit sokszor jeleztek is azt jelzik, hogy Washington ajánlata nem is annyira Szana’ának, mint amennyire Teheránnak szól. Irán pedig kész tárgyalni, még ha nem is sokáig.
A szkepticizmus érthető. A Jemen elleni háború még akkor indult, amikor Biden alelnök volt és sosem volt semmi gondja vele. Ezért cseng olyan üresen most ez a békeajánlat. Ennek ellenére Jemen fontos kártya az új kormány számára. Úgy Irán, mint Szaúd-Arábia felé. Itt megintcsak nem váltásról, hanem jól reklámozott kiigazításról van szó.
Felbőszített jóbarátok
A legszembeötlőbb változás Trumphoz képest a legfontosabb szövetségesekkel való bánásmódban következett be. Washington időlegesen befagyasztott minden katonai beszerzést Szaúd-Arábia és az Emirátusok felé. Mi több, a legnagyobb üzletet, a F-35-ös vadászgépeknek az eladását az Emirátusok részére is felfüggesztették. Ezeket a megállapodásokat hivatalosan nem törölték, csak felülvizsgálatra megállították – vagyis pénz nem jár vissza -, ám ez még így jelentős változás. Ahogy erre lehetett is számítani, egyfajta büntetés ezen államok felé, amiért olyan szívélyes barátai voltak Trumpnak.
Az azonban mr sokkal meglepőbb, ahogy Biden Izraellel viselkedik most, ami mindig kiemelt kérdés volt minden más ügyön felül az amerikai politikában. Közel egy hónap elteltével Biden még mindig nem beszélt Netanyahuval, holott ez a fajta közvetlen egyeztetés általában a hatalomátadás első napjaiban lezajlik. Eddig Netanyahunak nincs útja Bidenhez. Ez is betudható annak, hogy Netanyahu nyíltan támogatta Trumpot, ahogy annak is, hogy politikai pályafutása talán már nem tart sokáig, hiszen korrupciós vádakkal bíróság elé néz. Bidenék esetleg úgy is számolhatnak, hogy jobb nekik megvárni az új izraeli miniszterelnököt, hogy majd vele kezdjenek új kapcsolatokat. Csakhogy nem ez az egyetlen terület, ahol az eddig kiváló kapcsolatokban most mintha zavar támadt volna.
Több felvetés után, hogy vajon az új kormányzat mennyiben fogja majd a visszájára fordítani Trump közel-keleti döntéseit, Blinken megerősítette, hogy az amerikai követség például Jeruzsálemben marad. A Ğūlān kapcsán azonban már nem volt ennyire egyértelmű. Trump korábban minden nemzetközi határozatot megszegve elismerte az izraeli fennhatóságot a megszállt szíriai fennsík fölött. Február 9-én Blinken kitért a kérdés elől a Ğūlānról, világosan nem mondva semmit. Ám miközben elismerte, hogy a a terület fontos a zsidó államnak, utalt arra, hogy Trump döntésének jogi háttere ersően megalapozatlan. Ezzel pedig arra utalt, hogy az USA esetleg visszavonja ezt az elismerést. Ez ettől még nyilván keveset változtatna, hiszen még egy esetlegesen visszavont elismerés után sem fog erről a megszállt területről Izrael kivonulni és ezt nyilván Washington sem fogja felróni. De ettől még a politikai változás nagy.
A még ennél is nagyobb súrlódás, azonban ennél korábbi, amikor Aviv Kochavi izraeli vezérkari főnök 2021 január 26-án egy egyórás beszédben bejelentette, hogy Izrael esetleg háborút indít Irán ellen és csapást mér atomlétesítményeire, még ha egyedül kell is tennie. Ez önmagában nyilvánvalóan blöff. Rendkívül ostoba dolog lenne előre bejelenteni egy ilyen nagyszabású műveletet előre, s azt is láthatjuk, hogy amikor Izrael agresszióra ragadtatja magát, mint mostmár szinte napi szinten Szíriában, akkor nem érzik szükségét az előzetes figyelmeztetésnek.
Az üzenet az, hogy Tel-Aviv nem akar változást látni az USA politikájában, és kifejezetten ellenzi az atomalkuhoz való visszatérést. Még ha ennek az is az ára, hogy egyedül szabotálja az el. Az időzítés pedig most nagyon fontos, mert bármit is akarnak az izraeliek megtalálni az egyre kiterjedtebb Szíria elleni bombázásaikkal, azt nme nagyon találják.
A Dā‘iš ismételt feltűnése Szíriában, az amerikaiak által támogatott Qasad szervezet növekvő agressziója és az újonnan épülő amerikai támaszpontok Szíriában arra utalnak, hogy Washington egyelőre nem változtatott sokat a Szíriával kapcsolatos politikáján. Ahogy arról sincs szó, hogy feloldanák a szankciókat.
Azt láthatjuk tehát, hogy ugyan vannak apróbb jelei a jószándéknak, de az új amerikai kormány Iránnal akar közvetlen tárgyalásokat. Ebbe pedig nem akarja, hogy szövetségesei beleszóljanak. Még ha legtöbbre értékelt Izraelről van is szó.
Olyan egyértelmű?
Látva mindezen részleteket a képlet összességében nem olyan bíztató. Ez látszik is a reakciókból. Tel-Aviv ugyan nem ünnepel, de az izraeli vezetés nagyon messze van attól, hogy éles kritikát fogalmazzon meg a látszólagos paradigmaváltás dacára. Feltűnően kevés kommentárt lehet látni Tel-Aviv részéről a térség egészét érintő minden új amerikai döntés után. A másik oldalt Irán legalább ennyire óvatos. Nem épp azt látjuk, hogy Teheránban ünnepelnének és nincs éles hangnemváltás sem. Értehető módon az iráni vezetés nem bízik Bidenben. Ez érezhető minden nyilatkozatukban, amikor tetteket akarnak, nem ígéreteket.
Ki ne értené meg őket? A legtöbb háborút, amit most Washington be akar fejezni ugyanaz a csapat indította, ami most került vissza a hatalomba. Merthogy a Biden kormány többségében maga az Obama kormány és az is teljesen világos, hogy nem ez az elnök irányít. Biden nemcsak akkor volt alelnök, amikor a Jemen elleni háború kezdődött, hanem akkor is, amikor az egész ún. “Arab Tavaszt” megindították. Aminek mind a mai napig puszító hatása van az egész térségre. Ennek ellenére sosem lehetett hallani kritikus hangokat az akkor még alelnök Bidentől az szíriai, iraki, vagy akár jemeni amerikai politikát illetően. Ennek fényében egy teljes fordulat lehet hiteles? Vagy inkább a sorok rendezéséről van szó, amikor az össze meglévő problémát Trumpra hárítják? Aki minden komoly hibája ellenére nem indított háborúkat, csak megörökölte ezeket a válságokat.
Az utóbbi évekre visszatekintve teljesen világos, hogy Washington számára a Közel-Keleten a legnagyobb gond az ún. Ellenállás Tengelye, az Irán és szövétségesei alkotta szövetségi tömb. Trump alatt az irányvonal egy Teherán szövetségeseivel szemben visszafogottabb megközelítés volt Szíriában, Irakban és Jemenben. Végül is Trump valóban megpróbált kivonulni Szíriából, amit a katonai-hírszerzési-külügyi gépezet akadályozott meg egyfolytában. S mindazon gondok ellenére, amit a Trump-Pompeo duó okozott, el kell ismerni, hogy sokkal több kárt is okozhattak volna. Ezzel szemben a felfogás, valószínűleg Jared Kushner felfogása az volt, hogy elősegítik egy legalább annyira kiterjedt és hathatós szövétségi rendszer kiépülését, ami a szír-iráni szándékokat helyi szinten tudja gátolni. A szövetégesek elleni támadásokat feladták, hogy cserébe közvetlenül Iránra gyakoroljanak nyomást. Arra a feltevésré építettek, hogy ha Irán bedől, vagy legalábbis komolyabb engedmények szintjéig meghajlítható, akkor szövetségesei már hamar megdőlnek. Vagy legalábbis olyan helyzetbe kerülnek, amiben már nem keltenek semmifajta aggodalmat.
Ez egyértelműen megbukott. De vajon ez szükségképpen azt jelenti-e, hogy feladták ezt a célt Washingtonban? Ez messze nem olyan biztos.
Egyelőre valószínűbb, hogy két változás történik. Mindkettő a forma, de nem a tartalom átalakulására utal. Az Iránra helyezett nyomás enyhül, míg nagyobb hangsúlyt kapnak szövstégesei Szíriában, Irakban és Jemenben. A Dā‘iš újbóli megélénkülése Szíriában és Irakban, az ellentmomdásos lépések Szíria körül és a jemeni béketerv mind arra utal, hogy a változás nem áttörő. Sokkal valószínűbb, hogy ha Teherán kész szövetségesei kárára kompromisszumokat kötni, akkor lehet szó elfogadható megegyezésről. Itt van a második változás. Trump sokkal nyersebb “bot” politikáját, amikor folyamatosan háborúkkal fenyegetőzött és szankciókat vetett ki, most felváltja az alkuk, tárgyalások és elnagyolt ígéretek “répa” politikája.
Ez azonban ettől még ugyanaz a “bot és répa” politika. Trump botját Biden nem túl bíztató répája váltja, de maga gépezet ugyan marad mögöttük. Az alkalmazott módszer megváltozása nem jelenti a célok változását. Ahhoz, hogy ezt lássuk, ahogy ezt most sokan remélik, eredményeket kell majd látnunk. Egyelőre Biden egyetlen kezdeményezése sem kecsegtet azzal, hogy áttörés lenne várható. Fogadókészség azonban a változásra van. Ennek lehet látni a jeleit Szana’ából, Damaszkuszból, Bagdadból és Teheránból is.