Kétségtelen, hogy a hét legnagyobb híre a már rég várt kiegyezés volt az Emirátusok és az izraeli állam között Trump személyes felügyelete alatt. Ha valaki követte írásainkat az utóbbi pár hónapban, nem lephette meg ez a fejlemény, sem pedig a visszatetszést keltő indokolása, mely szerint ez a teljes kiegyezés “mentette meg a palesztin területeket” Ciszjordániában – a palesztin állam utolsó maradványait – annak teljes Izraelbe olvasztásától. Mintha csak Abū Zabī magára vállalt volna egy hatalmas terhet, csakis azért, hogy megmentse a palesztin államot mindenfajta önös érdek nélkül. Főként a legutóbbi Ramadán után volt teljesen világos, hogy ez a lépés a küszöbön áll, hiszen tele volt világos üzenetekkel az Öböl lakossága felé, hogy egy ilyen esetleges lépés teljesen normális.

            A reakciók még mindig folyamatosan áramlanak és már azt is beharangozták, hogy a tényleges “megállapodás” csak hetek múlva jön. Ebben a hangulatban, hiszen nem volt ebben semmi meglepő, folyamatosak a találgatások, hogy vajon melyik arab állam lesz a következő. Hiszen most Netanyahu nyíltan provokálja az Arab Ligát, mondván, hogy számos állam fogja hamarosan követni az Emirátusokat. Így aztán még mindig részletekre várva úgy határoztunk, hogy ezt a kérdést félretesszük jövő hétre.

            Ám a másik, sokkal nyomósabb ok e döntés mögött az, hogy Libanon a bejrúti kikötőt ért sokk után látványosan elindult a lejtőn lefelé. Sokminden történt, amiről vagy csak nagyon keveset beszélnek, vagy teljes feleldésbe merült lassan. Ám ezeknek óriási súlyuk van Libanon jövőjére. Ḥassān Diyāb libanoni kormányának döntése várható volt. Ám számos részlet erősen megkérdőjelezi, hogy mennyire is volt ez a miniszterelnök döntése, a robbanás után kitört tüntetéshullám hatása, vagy sokkal inkább egy ennek a kormánynak a megbuktatását célzó gépezet döntése volt. Egy gépezeté, mely végre győzött, ám a legkevésbé sem Libanon hasznára.

            Mi is történt igazából a robbanás után? Milyen nemzetközi nyomásokat nehezednek Libanonra és mi várható a kormány bukásától? Segít bármit is a következő választás? A nemzetközi beavatkozás hozhat bármi segítséget, vagy csak a gondot fogja növelni? Mit ért el Ḥassān Diyāb egyáltalán, és mik bukásának kevésbé világos részletei? Hová tart Libanon?

 

Az utórengés

            A múlt héten hosszasan foglalkoztunk a bejrúti kikötőben történt robbanással. Azt is érintettük, hogy a robbanás hatására hatalmas tüntetéshullám tört ki, ami még számos kormányépületeket is elfoglalt. Sok vélemény szerint ez volt Ḥassān Diyāb kormánya bukásának fő oka. A kormány látványosan meg is hajlott a nyomás alatt, hiszen augusztus 8. szombaton a miniszterelnök már előrehozott választásokat ígért. Ez azonban még akkor nem jelentette a kormány bukását, csak azt, hogy erősen leszükült a mandátuma. Ez akár még fel is gyorsíthatta volna a változást, hiszen immár veszítenivaló nélkül a kormány lefolytathatott volna egy alapos vizsgálatot az incidensről és lerakhatta volna a nagyobb struktúralis pénzügyi reformok alapjait. Egyesek azonban nem akartak ennyit várni. Hamarosan egy sor lemondás vette kezdetét némileg homályos körülmények között, mely eldöntötte a kormány sorsát.

            Augusztus 9-én Damīānūs Qaṭṭār környezetvédelmi és közigazgatás-fejlesztési miniszter, valamit Manāl ‘Abd aṣ-Ṣamad tájékoztatásügyi miniszter lemondtak. Ennek ekkor még kicsiny súlya volt, hiszen ezeknek a tárcáknak nincs komoly súlya és mindketten párton kívüli személyek. Bár ‘Abd aṣ-Ṣamad, aki korábban pénzügyminiszterként bevezette az ÁFÁ-t Libanonba a ‘90-es évek végén ismertebb személy volt, de messze nem az a kategória, akinek a távozása megrázta volna a kormányt. Érdekes, hogy mindketten csak bejelentették szándékukat, de még napokig nem adták be lemondásukat hivatalosan. Ezt a furcsa eljárást hamarosan többen követték, ami azt mutatta, hogy a kormány tagjai pánikba estek és mindenáron valami vállalható kiutat keresnek.

            Az első igazi változás volt a legkevésbé meglepő. Augusztus 10-én Ġāzī Waznī pénzügyminiszter hivatalosan is lemondott és az aznapi kormányülés után a vizsgálatról és a megsegítő programokról tartott rendkívüli egyeztetéseken már nem vett részt. Egyértelmű, hogy amióta csak a kormány megalakult a legnagyobb nyomás Waznīn volt, hogy találja ki a teljes összeomlás valamilyen módját mégpedig úgy, hogy közben Libanon nem lesz a külföldi befektetői körök játékszere. Ebben a tekintetben Görögország példája pár évvel korábbról kifejezetten félelmetes és elkerülendő volt. Waznī kellett volna, hogy kigyomlálja a krónikusra duzzadt korrupciót, s bár volt pár jó kezdeményezése – amiről még fogunk szólni -, végül semmit sem tudott felmutatni, amikor a bejrúti kikötő felrobbant. A robbanás után pedig nyilván a teher még csak nagyobb lett, hiszen forrásokat kellett csoportosítani a kárenyhítésre, valahogyan a libanoni gazdaság utőerét jelentő bejrúti kikötőt helyre kellett állítani és a külföldi segélyeket is be kellett csatornázni. Ekkora nyomás alatt egyáltalán nem csoda, hogy Waznī megtört és már nem akarta folytatni. Másrészt viszont lemondása némileg meglepő volt, hiszen a síi Amal párt, a Ḥizb Allah leközelebbi szövetségese által delegált csupán két miniszter egyike volt. Akár szándékos volt, akár nem, mindenképpen az a benyomás alakult ki, hogy a Ḥizb Allah megvonta a bizalmat.

            Ugyanazon a napon, augusztus 10-én még további három miniszter mondott le. Ennek lett estére az a hatása, hogy a kormány megtört és Ḥassān Diyāb kénytelen volt lemondani. Addig azonban még sok dolog történt. Először is Rawūl Na‘ma gazdasági és kereskedelmi miniszter, valamint Zayna ‘Akar ‘Adrā védelmi miniszterasszony jelentettek be lemondásukat. Ez már komoly csapás volt. Na‘ma távozása azt jelentette, hogy a gazdaság teljesen felügyelet nélkül maradt. Azzal, hogy mind a gazdasági, mind a pénzügyi tárca betöltetlen a kormányt máris mélyrehatóan át kellett alakítani. Zayna ‘Akar lemondása, mint a valaha volt első arab női védelmi miniszter inkább tűnhet szimbólikusnak, de ő volt a miniszterelnök-helyettes is. Egyben mindketten a Szabad Hazafias Mozgalom (FPM – at-Tayyār al-Waṭanī al-Ḥurr), Mīšāl ‘Awn elnök pártjának és a jelenlegi kormány fő támaszának a tagjai voltak. Ez a párt 20 miniszterből 7-et adott, amivel messze a legnagyobb erő volt a kormányon belül. Azzal, hogy ennek a vezető emberei kezdtek távozni világos lett, hogy a legnagyobb erő a kormány mögött kezd szétesni.

            A legnagyobb csapást azonban, Marie-Claude Nağm igazságügy-miniszterasszony ellentmondásos lemondása jelentette, aki szintén az FPM tagja. A sajtó szerint még részt vette az augusztus 10-ei kormányülésen és az aznapi remdkívüli ülésen is, holott lemondását már korábban bejelentette. Minden beszámoló szerint azonban aznap még nem mondott le formálisan. Ez a későbbi események tekintetében fontos mozzanat.

            Bár azon a napon még teljesen világos volt Ḥassān Diyāb eltökéltsége, hogy folytatja a küzdelmet és felvázol valamilyen mentőprogramot, késő délutánra látványosan támasz nélkül maradt. A sajtóban szárnyra kapott, hogy még aznap este Diyāb be fogja jelenteni a lemondását. Ami meg is történt, de teljesen világos a beszédből és a körülményekből, hogy nem ez volt a szándéka.

 

            Ezzel a lépéssel a mostani kormány ügyvivő lett a következő választásokig. Ami 3 és 6 hónap között bármikor lehet, és ellentmondásos módon érvénytelenítette az összes egyéni miniszteri lemondást. Merthogy a legtöbb miniszter, aki aznap, vagy egy nappal korábban lemondott még hónapokig megtartja hivatalát, csak mostmár világosan jelezve, hogy nem akarnak nagyobb változtatásokba kezdeni. Vagy esetleg leváltják őket? Ki venne át egy tárcát egy ügyvivő kormányban pár hónapra minden valódi felhatalmazás nélkül? Volt bármi értelme a lemondásoknak?

 

Anomáliák

            Sokan azt állítják, hogy Ḥassān Diyāb a robbanás botránya és a tüntetések miatt mondott le. Ez azonban számos ok miatt valószínűtlen. Amikor Diyāb elvállalta ennek a kormánynak a vezetését januárban, ő volt az egyetlen ember, aki az előző kormányból folytatta a munkáját – al-Ḥarīrī kormányában oktatási miniszter volt – és pontosan tudta, hogy a helyzet nagyon rossz és a nyomás óriási. A tüntetések pedig még jó ideig folytatódtak, amíg csak a koronajárvány miatt intézkedéseket nem kellett hozni és a tömeg lassan eltűnt az utcákról. Bárhogy is, minden libanoni kormánynak autómatikusan számolnia kell tömegtüntetésekkel, amik már oly sokszor törtek ki. Csakhogy Libanonban tüntetés önmagában még nem igen döntött kormányt. Al-Ḥarīrī lemondásának is több köze volt a politikai manipulációkhoz, mint a népi elégedetlenséghez, most pedig jó eséllyel ugyanez ismétlődött.

            A másik anomália, hogy a lemondások sorozata már a bejrúti robbanás előtt megkezdődött. Augusztus 3-án, vagyis csak egy nappal a katasztrófa előtt Nāṣif Ḥittī külügyminiszter mondott le. Bár a pontos ok máig sem világos, de a legvalószínűbb magyarázat, hogy Jean-Yves Le Drian francia külügyminiszter bejrúti látogatása az ő személyes kezdeményezése volt. Azzal pedig, hogy legfontosabb célját, a Ḥizb Allah-val való találkozót nem érte el, Ḥittī nyomást akart helyezni a kormányra, hogy az fogadja el a francia orientációt. Azt lehetetlen tudni, hogy a lemondás pusztán egy nappal a tragédia előtt csupán véletlen-e, vagy sem, de biztosan megnehezítette a kormány számára, hogy reagáljon. Hiszen a számos segíteni akaró külföldi kormány alig hallott a változásról és sokan még mindig Ḥittīt próbálták elérni. Aki ekkor még mindig hivatalosan miniszter volt, bár Šarbil Wahba személyében az utódát már kijelölték.

            A lemondások későbbi láncolatát aztán mind a tüntetésekkel és a közfelháborodással magyarázták, ami meglehetősen fura indok, hiszen a kormány már januárban is pontosan ugyanezzel nézett szembe. Az ugyan igaz, hogy a robbanás az egyszerű ember életét sokkal rosszabbá tette, de a kormány amúgy is vállalhatatlan megítélését már nem tudta rontani. Pragmatikusan nézve a kormánynak nagyon kevés vesztenivalója volt. Ám feladata és felelőssége egyszerre megsokszorozódott. A lemondások többségének nem is lett volna szinte semmi hatása, hiszen ezek a tárcák eleve nem jelentősek. Még a pénzügyi és a gazdasági tárcát is lehetett volna kezelni, hiszen a mostani a kormánynak csak volt valamilyen gazdasági programja a miniszterelnök támogatásával. Egy lemondás azonban élesen kiütközik a többi közül.

            Nağm igazságügy-miniszterasszonynak a robbanás előtt viszonylag kevés teher nyomta a vállát, hiszen a kormány alapvetően gazdasági átalakításon és a gazdaság megmentésén dolgozott. A korrupcióellenes küzdelem prioritás volt, nem ez volt a fő csapásirány. Ám a katasztrófa után, amikor az emberek igazságot és a felelősök elszámoltatasát akarták, hirtelen az ő munkája lett az egyik legfontosabb az országban. A legkisebb felelősségtudattal épp neki kellett volna folytatnia munkáját, még a kormány lemondása esetén is. Ám lemondásával épp ő hozta a kormányt megoldhatatlan helyzetbe. A szerencsétlenség után ‘Awn elnök pusztán 5 nap alatt lefolyó vizsgálatot ígért. Abban semmi meglepő nincs, hogy ebből semmi nem lett, de mutatja, hogy gyors eredményeket vártak el és követeltek meg. Ebben a helyzetben lemondani és a miniszterelnököt helyettes keresésére kényszeríteni, aki technikailag még aztán napokig nem is tud elkezdeni dolgozni végzetes csapás volt.

            Ez volt az a lépés, ami végül megölte Diyāb kormányát. Akár felelőtlenségből, akár szándékosan, de olyan helyzetet hozott létre Nağm, amikor a kormány nélküle már nem élhet túl, vele pedig nem tud dolgozni. Az pedig több mint különös, hogy miért vett részt a kormányülésen aznap reggel, jelentette be lemondását utána, majd ment el mégis később a rendkívüli ülésre. Mintha szándékosan akart volna gátolni minden elkeseredett lépést a helyzet kezelésére. S ez talán megintcsak véletlen, de a miniszterasszony legnagyobb szövetségese, szinte mentora a kormányban pont Nāṣif Ḥittī, az elsőként lemondó külügyminiszter volt.

                  Jól kivehető, hogy a kormány hirtelen, még a robbanás előtt a Cézár törvény miatt még jobban elmélyülő gazdasági zsákutca és a török-francia rivalizálás hatására kezdett összeroppani. A kikötő felrobbanása csak goyrsította a folyamatot.

 

Lehetséges magyarázatok

            Nem igen lehet tudni mi is történt a háttérben, de a részletekből ki lehet rakni bizonyos magyarázatokat. Két dolog elég biztosnak látszik ezen a ponton. Ḥassān Diyāb nem akart lemondani és a kormány lemondásának a döntését végül Mīšāl ‘Awn elnök hozta meg. Ha ez utóbbi nem így lett volna, akkor nem engedte volna meg az FPM számos kormánytagjának, hogy lemondjanak. Máskülönben valamilyen büntetést, vagy legalább erős kritikát vont volna ez maga után. Ám semmi ilyesmi nem történt.

            Az elejétől fogva két fő kritika élt ez ellen a kormány ellen. Előszőr is, hogy annak az elitnek a bábja, mely a válságot okozta, illetve, hogy a Ḥizb Allah irányítja. Az utóbbi állítás azért furcsa, mert a síi párt csak az ötödik legnagyobb a parlamentben, a 20 fős kormánynak csupán két tagját adja. Az is nagyon beszédes, hogy a kormányt még csak nem is a realitások alapján támadták, hanem sokkal inkább a már bevett előíréletek szerint, hiszen az egyik Ḥizb Allah által betöltött tárca az egészségügyi volt. Ám ahogy a koronajárvány egyre súlyosabban érintette Libanont szinte semmilyen közvetlen vád sem érte a Ḥizb Allaht ezért. Holott ez pont egy igen erős érv lehetett volna. A támadások igazi oka az volt, hogy a kormány el akarta kerülni a pénzügyi mentőcsomagot, ami valóban katasztrófális hatásokkal is járhat. A nyugati mentőcsomag leglogikusabb algernatívája egy nagyobb keretmegállapodás Iránnal, ennek nyomán pedig Kínával lehetne. Ám ennek nagyon befolyásos ellenzői vannak, akiknek mind megvannak a szövetségeseik a libanoni politikai életben. Azt, hogy ez a kormány az elit bábja lenne nehéz megfogni. Hosszú idő után a libanoni politikában ez legalább ugyanabból az egyetlen irányzatból, az ún. Március 8 szövetségből állt össze. Ezzel pedig hosszú idő után ez volt a legegységesebb és legígéretesebb kormány.

            A robbanás után a keleti orientáció ötletét el kellett felejteni, hiszen egyszerre mind a francia, mind a török nyomás óriási lett a kormányon. Mīšāl ‘Awn mindenáron az események irányítója akart maradni. A gyors kivizsgálásról és az esetleges külföldi hatalom miatt történt robbanásról tett – jelenleg nagyon népszerű, ám bizonyítatlan – állításai kétségtelenül erősnek mutatták, de lehetetlen helyzetbe is hozták a kormányt. Hiszen ezeket az állításokat nem lehetett felvállalni. Öt nap alatt egyszerűen nem is lehetett érdemi kivizsgálást tartani, ahogy nem is tarthatott fenn gyanúsításokat bármilyen idegen kormánnyal szemben bizonyíték nélkül. Bárhogy is, a kormány bukása immár elkerülhetetlen volt, a megoldás kulcsa pedig az elnök kezében. Jó idő telik majd még el, míg kiderül mi motiválhatta.

 

Mit tett ez a kormány?

            Persze jelenleg kevés őszinte gyászolója van Ḥassān Diyāb bukásának. Azzal, hogy most távozott, gyakorlatilag semmit nem ért el. Végtelen irónia, hogy lemondásával töltötte be Ḥasan Naṣr Allah szavait, amit szinte azonnal az al-Ḥarīrī kormány lemondása után mondott. Akkor azt mondta sem az új választások, sem a kormányalakítás hosszas folyamata nem old meg semmit. Ehelyett a kormánynak hivatalban kellene maradnia és azonnal mélyreható reformokba kezdenie a csőd elkerülésére. A reformok után pedig jöhetnének a választások.

            A realitások semmit sem változtak, de elveszett nyolc értékes hónap, történt egy katasztrófális robbanás, amit hihetetlen külső nyomás követ most, és amit az állam már nem tud elhárítani.

            Ezzel együtt is azonban fontos, hogy Diyāb kormánya mit próbált meg elérni. Furcsa mód legnagyobb teljesítménye, hogy ennyi időt ki tudott húzni. Al-Ḥarīrī a lemondása után meg volt győződve, hogy nem létezhet kormány nélküle, illetve, hogy a Ḥizb Allah a kormányból kiszorítható. Diyāb kinevezésével hamar világos lett, hogy elszámította magát és mindent megtett az új kormány megbuktatásáért. Ez a küzdelem és a folyamatos vádak töltötték ki a kormány ideje javát.

            Volt azonban egy másik nagyon keservesen folytatott küzdelem is, ami nem kapott nagy figyelmet. Miközben az utóbbi pár évtizedben a kormányok jöttek és mentek, volt egy kulcspozíció, amit soha nem ért el a napi politika. A Bank du Liban, a libanoni központi bank igazgatója, ugyanaz a Riyāḍ Salāma 1993 óta. Bár ezt a pozíciót a kormány javaslata alapján töltik be Salāma mindig  elérte újraválasztását. Legutóljára ez 2017-ben történt, pont az alatt az al-Ḥarīrī kormány alatt, ami alatt Libanon csődbe ment. Salāma nem csupán egy kövület még a polgárháború végéről, de egyben messze a legtovább szolgáló bankelnök a Bank du Liban 1963-as alapítása óta. Mi több, Salāma egyben az IMF igazgatósági tagja is, ami akár azt is lehetővé tenné, hogy az országnak nagy segítséget nyújtson. Egy döntően más gazdaságpolitika esetén viszont új elnökre volna szükség a központi bank élén, lévén ez irányítja nemzeti valuta árfolyampolitikáját is. Márpedig Libanon nagyon erősen kötődik a külföldi valutatartalékhoz, s így minden nyugati nyomás alapjaiban rázza meg az államot. Már korábban is ez a helyzet volt minden nagyobb gazdasági átépítés fő akadálya. Csakhogy Salāma 2023-ig, mostani ciklusa lejártáig szinte érinthetetlen.

            Aligha lehet véletlen, hogy 2020 júliusában ügyvédek egy csoportja vádat tudott emelni Salāma ellen magáncégei állítólagos off-shore műveletei miatt. A vádak között ott szerepelt, hogy a Bank du Liban komoly forrásait sikkasztotta el, július 20-án pedig számlái jórészét befagyasztották. A tárgyalásokat októberre tűzték ki, amiben benne volt, hogy el is fogják mozdítani posztjáról. Ám ez mostmár messze nem ilyen biztos. Ez volt Diyāb kormányának és Waznī miniszternek a legfontosabb csatája néhány apróbb megsegítő csomag mellett. Ha ez sikerrel járt volna, akkor neki lehetett volna fogni a szerkezeti reformoknak és az új befektetők keresésének. Ám bukásával mostmár Diyāb minden eredmény nélkül távozik.

 

Külföldi nyomás

            A legnagyobb gond a kormány bukásában, hogy immár nem tudja kezelni a kialakult helyzetet és a külföldi segélyeket, ezzel pedig a külföldi beavatkozással szemben nincs ellenállás. Nem fogja tudni összehangolni a nemzetközi segélyprogramot, ami hivatalosan a bejrúti robbantás után kialakult katasztrófát igyekszik megoldani. Ez pedig teret enged több további kormány beavatkozásának is.

            Márpedig beavatkozások most vannak, méghozzá egymással szemben is rivalizáló és agresszív módon. Augusztus 10-én, vagyis pont a kormány lemondásának a napján masszív katonai kötelék érkezett Libanonba, hivatalosan a mentési akciókat segíteni. Ebben nemcsak 700 francia katona van, egy messze nagyobb szám, amit egy ilyen művelet igazolhatna, hanem görög erők is, ami magában is jól mutatja, hogy itt többről van szó katasztrófaelhárításról. További csapatok vannak még úton, de még jelentősebb, hogy hamarosan számos hadihajó kezd majd állomásozni a bejrúti kikötőben. Látva, hogy most sem Franciaország, sem Görögország nincs épp jó viszonyban Törökországgal, a vonatkozások nyilvánvalóak.

            Törökország is aktív. Túl a segélyek és a technikai támogatás ígéretein, Törökország bejelentette kész török állampolgárságot adni bármely libanoni töröknek, vagy türkménnek. Ebben épp az a különleges, hogy eszerint Ankara bárkinek kész Libanonban állampolgárságot adni, aki magát minden bizonyíték nélkül töröknek vallja, egyben épp a libanoni állam ellen úszít. Ez már önmagában is nagyon veszélyes, de az előbb említett katonai felvonulás fényében kifejezetten vészjósló.

            Kifejezetten sokkoló, hogy Libanon milyen gyorsan lekerült a szalagcímekről alig több mint egy héttel a tragédia után. Ezzel Libanon egyedül maradt. Az világos, hogy politikai osztályának felelősségérzete semmit sem javult, de a folytogató külföldi tervek ellen sem enyhültek.

 

Mi jön most?

            Ez az a kérdés, amit mindenki kérdez, de senki nem tud rá semmi bíztatót mondani. Pér hónapon belül új választásokat tartanak. Addig pedig az ország sodródik egy képtelen és céltalan kormánnyal. Ám a választások várhatóan semmit sem javítanak majd, hiszen a múlt héten már tárgyalt rendszer biztosítja, hogy pont ugyanezek a pártok alkotják majd az új parlametnet is. Pár százalék itt, vagy ott nem fog sokat jelenteni. Ez ugyanahhoz az osztozkodáshoz, majd ugyanolyan mozaikkormányhoz fog vezetni.

            Sajnálatos módon, s ez nyilvánvaló Diyāb utolsó beszédéből, volt egy halvány remény a részleges reformokra egy eltökélt kormánnyal, ez azonban megbukott. Megbukott egy olyan politikai osztály egyesült erőfeszítéseitől, ami nem akar változni. Diyāb maga sem mérte fel a legutolsó napig, hogy ez meg a kormányon belül is létezik. Ő maga talán valóban egy tisztább személy volt, de ahogy mindenki már a következő választásokra kezdett gondolni, a politikai logika győzött.

            Ezzel pedig egy lassú vergődés kezdődött. Amiben a külföldi riválizálás talán még rosszabb helyzetbe taszítja Libanont, mint amiben már most is van.

 

---