2024. május 1-én tartották Iránban a pár alá menti választások első fordulóját. Minderre a politikai eliten és a társadalmon belüli mély ellentétek, illetve fokozott régiós feszültségek közepette került sor. Miután az utóbbi években egy sor újabb gazdasági szankciót hoztak az ország ellen, nem sikerült feléleszteni az atommegállapodást és több hullámban komoly tüntetések voltak, komoly kérdés volt, hogy hogyan alakulnak a választások. Főként egy olyan időszakban, amikor a reformbarát Rōḥānī elnök után ismét a keményebb irányvonal került hivatalban.

            A kérdés a kormánynak a nemzetközi megítélés miatt meg csak fontosabb volt, mivel Teherán most egy kiterjedt titkos háborút Tel-Avivval, főként Gázát tartva szem előtt, ugyankkor figyelemreméltó áttörést ért el az Öbölben szomszédaival.

            Komoly találgatások voltak azzal kapcsolatban, hogy vajon most az elit lehetőséget biztosít-e a mérsékelt, reformbarát személyiségeknek a részvételre és megengedi-e, hogy akár többséget szerezzenek a törvényhozásban, vagy a keményvonalat jelentő kormány mögé egy hasonló összetételű parlamentet erőltet. Az igazi kérdést azonban nem is annyira az eredmények, hanem a részvétel jelentette, és hogy mindez mit üzen. Merthogy az eredményeknél sokkal inkább ez a fokmérője, hogy az Iszlám Forradalom szellemisége mennyire él még, vagy eljöttek-e a változás szelei.

            Egyelőre még csak az első fordulót tartották meg és kétségtelen, a második forduló végéig még nagy lépésekre lehet számítani. De az eredmények már most ellentmondásosak. Sem a kormányzat elhivatott támogatói, sem annak elszánt ellenségei nem örülhetnek az eddigi eredményeknek.

 

Miről szólnak a 2024-es választások?

            Iránban a parlamenti választások általában kevesebb figyelmet kapnak, mint az elnökválasztás. Ennek egyik oka, hogy a nyugati típusú parlamenti rendszerekkel ellentétben az a párt (vagy pártok), amely megnyeri a parlamenti választásokat adja a kormányfőt, belőle áll fel a kormány, Iránban nem ez a helyzet. Az iráni kormányt az köztársasági elnök állítja össze, aki Iránban nem az államfő, ez a legfelsőbb vezető, hanem csak a kormány, a végrehajtó hatalom feje.

            Ez azonban nem jelenti, hogy a parlamenti választásoknak nincs szerepe, merthogy a kormány minden egyes tagját a parlamentnek jóvá kell hagynia, illetve a bizottságokban ellenőrzést is gyakorol felettük. Az azonban igaz, hogy ha egyszer egy kormány felállt, akkor jóval tágabb mozgástere van, mint legtöbb nyugati társainak, mert komolyabb párt támogatás nélkül is túl tud élni. Minthogy pedig az iráni kormánynak a legtöbb ismertnél szélesebb felhatalmazása van, egy potenciálisan ellenséges törvényhozással szemben működhet.

            A logika emögött alapvetően az, hogy így valójában több ellenőrzés van a kormány fölött. Merthogy a nyugati típusú rendszerekben ha egy párt megnyerte a választást, akkor legalább négy évig gyakorlatilag szabad keze van. Ezzel szemben Iránban csak azért mert egy elnök kormányt tudott alakítani, azt még a parlament folyamatos ellenőrzés alatt tartja, amit teljesen más úton választottak meg. Továbbá a legtöbb parlamentáris rendszerben ha egy párt nem tud többséget elérni a törvényhozásban, akkor koalícióra kényszerül, márpedig az ilyen koalíciós kormányok nagyon törékenyek tudnak lenni. Iránban viszont ilyen bizonytalanságok nincsenek. A fő gondolat, hogy amin egy kormány felállt, annak szabad keze van, hogy saját politikát folytasson, de a parlament bizottságainak felügyelete alatt. Ami bizonyos helyzetekben, mint Rōḥānī elnök alatt az atomszerződés elfogadása kapcsán, kifejezetten durva vitákat szülhet.

            Az eredmény, hogy az adott elnök és kormány még akkor is túlélhet, ha a parlamentben saját pártjának, vagy akár a teljes ideológiai irányzatnak nincs többsége. Az azonban kétségtelen, hogy egy baráti törvényhozás támogatása sokkal kényelmesebb.

            Iránban igen széles választéka van a pártoknak, még sincs igazi jelentősségük, mély gyökerük, mivel inkább szolgálnak jogi keretként a jelentősebb poltikai szereplők számára.  Agyon szerepük van egy adott irányzat képviseletében, mint a reform, vagy a konzervatív tábor, vagy mutathatnak bizonyos szövetségeket a táborok között. Tovább gyengíti a pártok jelentőségét, hogy az iráni választási rendszerben nincsenek pártlisták, a képviselőket közvetlenül választják az egy, vagy több mandátumot adó szavazókörökben. A pártoknak bizonyos jelentősége a parlament felállása után van, amikor a képviselők ezek mentén viszonylag laza frakciókat alkotnak.

            A választások során a jelöltnek legalább 25%-os többséget kell szereznie, ha pedig ez nem sikerül, ott második fordulót tartanak. A 290 képviselőből 285-öt választanak így, míg a vallási kisebbségek 5 tagját (3 keresztényt, 1 zoroasztriánust és egy zsidót) külön választanak.

            Ez azonban nem az egyetlen, amire idén az iráni állampolgárok szavazhattak. Szintén most választották meg a 88 fős Tapasztaltak Tanácsának tagjait. Ennek a sajátos intézménynek a szerepe a Legfelsőbb Vezető megválasztása és ellenőrzése, így valósul meg a közvetett állampolgári felügyelet.

 

Az eddigi eredmények

            A választások első fordulója nagyjából rendezte a várható helyzetet, bár 45 hely még várat magára a májusi második fordulóban. Eddig négy párt biztosította a helyét, amik mind a konzervatívokhoz tartoznak.

            Ez az eredmény nem kifejezetten meglepő, mivel a hatóságok a parlament és a Tapasztalak Tanácsa jelöltjei közül a legtöbb reformpárti szereplőt nem hagyták jóvá. Talán a legfurcsább eset a korábbi elnök Ḥasan Rōḥānīé, aki nemcsak kormányfő volt nyolc évig, de a Tapasztalak Tanácsának is tagja volt. Az idei választásokon azonban nem találkát alkalmasnak, hogy elinduljon a Tapasztalak Tanácsa választásán.

            Az ilyen lépések nemcsak a reform táborban váltottak ki bojkott hullámot, de a rendszerrel szemben is komolyan nőtt a kritika. Az eredmény várhatóan nem egyszerűen a reform tábor veresége lesz, hanem a teljes eltűnése a törvényhozásból négy évre. Ez nyilván kényelmesebb lesz Ra’īsī elnöknek, a rendszer egészére nézve azonban inkább káros és kérdéseket vet fel.

 

Játék a számokkal

            Egyelőre még csak az első forduló eredményei vannak meg, így a számok még változhatnak. Ennek ellenére a folyamatok már most látszanak. Az azonban már kevésbé világos, hogy mit is jelentenek pontosan.

            A hivatalos számok szerint a részvétel 40,64% volt, a 61 millió választásra jogosultból nagyjából 25 millió szavazott. A legtöbb nyugati forrás sietett rámutatni, hogy ez az Iszlám Köztársaság történetében a legalacsonyabb részvételi arány. Ami igaz is, ugyanakkor a választások előtt nem sokkal a kormányzati felmérések még ennél is alacsonyabb részvételt jósoltak, csupán 38%-ot. Továbbá ez a részvétel alig marad el a 2020-as 42%-tól. Továbbá a választások teljes nyugalomban, minden tüntetés, vagy nagyobb fennakadás nélkül mentek le.

            Ez tehát azt jelenti, a sorozatos, főként az elhíresült Mahsā Amīnī halálát követő tüntetések valamint az Iszfahánban és Kermānban az utóbbi időkben történt terrorista támadások érdemben nem törték le a kormányzati rendszer támogatottságát. Mindez Washington és Tel-Aviv mély csalódottságára, ahol komolyabb felfordulásra számítottak. Valójában az abszolút számokat tekintve az idei volt az egyik legnagyobb részvétel 1979. óta, különösen a jelöltek igen magas számát nézzük. Ez azonban komoly részt az ország rohamosan növekvő lakosságának köszönhető. Ezt azt mutatná tehát, hogy bár a támogatók aránya a valamelyest csökken, a kormányzatnak továbbra is igen jelentős támogatottsága van és lépést tud tartani az újabb generációkkal, miközben a kormányzó elit átlag életkora egyre nő. Tehát annak dacára, hogy a forradalmi generáció egyre idősebb és lassan kiöregszik, a sorokat még nagy számban lehet feltölteni. Érdekes módon még a keményvonal sorait is.

            Azt is fontos megjegyezni, hogy bár a részvételi arány a ‘90-es évek végén volt a csúcson, 1996-ban ez 71% volt, míg 2000-ben 69%, a mostani arány nem marad el messze az eddigi átlagtól. Az 1980-as első választásokon ez a szám 51% volt, amikor egyáltalán 20,7 millió szavazásra jogosult volt. Vagyis idén többen vettek reszt a szavazáson, mint akik 1980-ban egyáltalán a szavazhattak. Korai tehát meg azt állítani, hogy eljött az Iszlám Köztársaság vége és a politikai elit elveszítette a kapcsolatot a társadalommal. Vannak azonban egyértelmű aggasztó jelek.

            A parlamenti választások részvételi aránya mindig egy nagyobb furcsa jelzőszám Iránban. Mindig kevesebb figyelmet kap és kevésbé jelentős, mint az elnökválasztás. Továbbá a részvétel jellemzően alacsonyabb egy adott, várhatóan 8 éves (kétszer 4 éves) elnöki ciklus közepén. Ugyanakkor magasabb annak kezdetén, hogy erősítse a kormányzatot, vagy a végén, hogy megágyazzon egy új kormányzatnak. Ebben a tekintetben az idei választások úgy, hogy Ra’īsī elnök 2021-ben került hivatalba az eddigi tendenciákba illik. Hiszen várhatóan meg 2029-ig kormányon marad. A választási lelkesedés tehát most eleve alacsony.

            Azonban ezek a részvételi számok, annak ellenére, hogy a második forduló számaival még javulhatnak, így a “legalacsonyabb részvétel” stigmája elkerülhető, problémát mutatnak. Az eddigi legalacsonyabb arányt négy éve érték el. 2020-ban csupán 42% volt a 2016-os 59% után. Ezt az esést nagyrészt még lehetett igazolni azzal, hogy a koronajárvány még sokakat otthon tartott, illetve a járvány miatt komoly elégedetlenség volt a kormányzattal szemben. A számnak tehát vissza kellett volna ugrania idén, legalább valamennyire. Főként, mert az állam kulcsszereplői nagy részvételre szólítottak fel. Igaz tehát, hogy a legutóbbi terrorista támadások, a térségben tapasztalható háborús hangulat és a számos reformpárti tömörülés felhívása a szavazás bojkottjára most is sokakat tarthatott otthon, ennél nagyobb arányt kellett volna látnunk. Főként, mert az idei parlamenti voksolás megint egybeesett a Tapasztaltak Tanácsa megválasztásával is.

            A számok önmagukban sokkal kevésbé aggasztóak, mint azt Nyugaton mutatják. Valójában a számok viszonylag állandó támogatottságot mutatnak a kormányzati rendszer mögött, még a legrosszabb időkben is. A problémát a folyamat jelenti, hogy ennek a támogatóbázisnak az aránya csökken és várhatóan 2028-ra még tovább fog csökkenni. Ez az igazi gond, merthogy ahogy a kormányzó elit egyre inkább elöregszik, pont növelni kellene a támogatottságot, hogy bizonyos komoly változásokat végre lehessen hajtani. Az ország államfője, ‘Alī Hāmeneī legfelsőbb vezető 2024-ben betölti 85. évét és bár még mindig viszonylag jó egészségnek örvend, nem várható, hogy sok további választást megél. A főbb kormányzati szervek vezetői is többségükben a forradalmi generációból kerülnek ki, vagyis egyre idősebbek és lassan kihalnak. Mint például a Tapasztalak Tanácsának titkára, Aḥmad Ğannatī, aki már 97 éves. A következő évtized során a hatalom legfelsőbb berkeiben a régi gárdát egy új generáció váltja majd fel, Irán pedig új legfelsőbb vezetőt választ majd.

            Egy ilyen jelentős átalakuláshoz a kormányzó elitnek fel kell szítani a támogatottságot, hogy mindez nyugodt, rendezett körülmények közt menjen végbe. Ez az, ami nem mutatkozik. Ezek a jelek már 2013-ban is láthatóak voltak, amikor a reform tábor támogatása Ḥasan Rōḥānī elnököt emelte hivatalba, illetve 2016-ban áttörést ért el a Tapasztalak Tanácsában. Ez volt az az időszak, amikor az addigi kormányok legjobb szakembereit sikerült egyesíteni és hatalmas várakozások voltak a küszöbön álló atommegállapodás miatt. Az a kiváló helyzet elmúlt. Teherán újabban nagy sikereket ért el a térségben, főként az Öbölben, azonban az gazdasági eredmények, a lakosság terheinek érdemi csökkentése még várat magára. A lakosság pedig egyre nő és az újabb generációkat már egyre kevésbé fogják össze az eddigi ideálok. Nő a rés a mostani, elöregedő elit gondolkodásmódja és a kritikát megfogalmazó fiatalok egyre szélesebb tömegei között.

 

Közel a vég?

            Amint erre már utaltunk, nagyon erős túlzás azt állítani, hogy az Iszlám Köztársaság eddigi kormányzati rendszere az összeomlás szélén állna. A parlamenti választások eddigi számai ezt világosan mutatják is. Minden gazdasági nehézség, a botrányos tüntetések és a térségben nagyon is feszült hangulat ellenére még most is nagyon komoly támogatottság van a kormányzat mögött. Éppen egy keményvonalas kormány idején.

            Szinten fontos, hogy az atommegállapodás összeomlása után, ami pedig az igazi megoldásnak tűnt az összes gazdasági szankció feloldásával, valamint azután, hogy azt nem sikerült feléleszteni, Teherán tudott találni alternatív kiutat. A csatlakozás Sanghaj Csoporthoz és a BRICS-hez, a stratégiai partnerség Kínával, az egyre gyorsabban bővülő gazdasági kapcsolatok Oroszországgal és Törökországgal és legfőképp a – még mindig némiképp meglepő – kapcsolatrendezés a szomszédos öbölállamokkal egy olyan időben, amikor ezek az arab országok fordulnak el Washingtontól mind együttesen azt jelzik, hogy Irán képes érdemben javítani gazdasági helyzetén. Belátható időn belül el tudja érni azokat az eredményeket, amiket az atomszerződéstől remélt. Az idő a kérdéses.

            Van-e még elég idő az életkörülmények, a gazdasági mutatók érdemi javítására, ezzel pedig a belső támogatottság felduzzasztására, mielőtt a régi gárda átadja a hatalmat? A mostani keményvonal meg tudja-e teremteni a békés átmenethez kellő körülményeket? Megvannak-e a szükséges alapok az Iszlám Köztársaság újrafogalmazáshoz, újra tartalommal való megtöltéséhez, amikor hamarosan új legfelsőbb vezetőt választanak?

            Az idei választási eredmények sokkal inkább ezekre a kérdésekre vetnek sötét árnyat, semmint a rendszer küszöbön álló összeomlását jeleznék.