Líbia, mely országot nemrég még a Tökökország és Egyiptom közötti lehetséges nyílt háború színtereként emlegették, nagyrészt eltűnt a hírekből. Ennek ellenére azonban, míg a frontokon nyugalom van és a 2020 november 4-én aláírt tűzszünet egyelőre kitart, ígéretes fejlemények zajlanak.
2021 január 21-én kimerítő megbeszélések és egy Egyiptomban kötött részleges megegyezés után a két fő líbiai fél között a tárgyalások legújabb fordulója vette kezdetét a marokkói Būznīqa városában. Ugyanabban a városban, ahol az első áttörést jelentő megegyzés volt 2020 szeptemberében. Ennek a kétnapos tárgyalásnak a végén a zárónyilatkozatot 2020 január 23-án aláírva a felek megegyeztek az ország vezető tisztségei betöltéséről, egy ideiglenesen működő államirányítás felállításáról, az alkotmány felülvizsgálatáról és az általános választások kitűzéséről 2021 december 24-re. Ez utóbbi dátum egyelőre nagyon távolinak tűnik, de valójában nagyon ambíciózus a cél és bíztató jele annak, hogy a végre mozgásba lendültek a kerekek a líbiai válság megoldására.
Sok dolog alakulhat még addig rosszul, hiszen számos kulcskérdést még nem tisztáztak, de maga a tény, hogy van haladás, azt mutatja, hogy több mint egyévi súlyos feszültség után a helyzet csillapodik. Ez pedig az egész térségnek egy nagyon jó jel, messze túlmutatva Líbián.
Pont azok a tényezők, amik egy éve még darabokra tépték Líbiát, most úgy tűnik a visszájukra fordultak, s most ugyanúgy hatva épp a megoldást ösztönzik.
Mi is történt a tárgyalások legújabb fordulójában Būznīqában? Mi az az új menetrend, amiről megállapodás született? S milyen regionális változások stimulálták ezt az átalakulást?
Visszatérés Būznīqába.
A marokkói Būznīqa városban tartott első tárgyalások még 2020 szeptemberében átütőek voltak. Vagy épp a fő líbiai vezetők hiánya miatt, vagy egyszerűen ennek ellenére, de a 13-13 formula – 13 képviselő tárgyal egymással mindkét líbiai fél részéről – haladást hozott és azóta is jól működik. Az ENSZ felügyelete alatt tartott tárgyalásokat Genfben októberben és decemberben hasonlóak kísérték Egyiptomban szeptemberben, majd novemberben Tunéziában.
Ezek a tárgyalások felvázolták a folyamat főbb gazdasági és közigazgatási céljait, majd megegyezés született a politikai megoldás döntő lépéseiről. Az igazi eredményt azonban maga a tény jelentette, hogy folyamat bizalmat épített és nem hullott szét apróbb vitákon. Épp így nem is lett az eredmény egy laza megegyezés, mint 2015-ben aṣ-Ṣuhayrāt esetében, ami épp a főbb gondokra nem hozott megoldást. Ezúttal a menetrend uralja a tárgyalásokat, sokkal inkább mint kívánt célok. Az alapvető felfogás változott meg. Míg korábban a megyegyezések célja a főbb vezetők közti hatalommegosztás volt és a közigazgatás másodlagos téma, addig most egy legalább ideiglenesen működő államigazgatás áll a középpontban. Minden alapvető reform csak azután következne. Egy felülről lefelé építkező megközelítés helyett az új formula pont az ellenkezője. Először megegyeznek a fő állami pozíciók betöltéséről, mielőtt még a politikai vezetést kijelölnék.
Eddig ez a formula működni látszik. Így tértek vissza a felek hosszú tárgyalások után Būznīqába, ahogy arról 2020 szeptemberében megállapodtak. Ez a mostani kör az átmenet végső verzióját vázolta fel.
Az új menetrend
A 2021 január 23-án Būznīqában aláírt zárónyilatkozat szerint a felek megegyeztek, hogy vegyes bizottságokat állítanak fel, hogy az állam hét fő tisztségére szakembereket jelöljenek ki és – némiképp félhivatalosan – érvényesüljön a hatalommegosztás Líbia főbb részei, Tripolitánia, Fazzān és Barka között. Ezek a főbb pozíciók: a Nemzeti Bank igazgatója, a Számvevőszék igazgatója, a Közigazgatási Irányító Hatóság igazgatója, a Legfelsőbb Nemzeti Választási Bizottság igazgatója, a Nemzeti Korrupció-ellenes Bizottság vezetője, a főügyész és a Legfelsőbb Bíróság igazgatója. A főbb jelöltek kiválasztása után a vegyes bizottságok megválasztanák a vezetőket, ezeket pedig a soron következő tárgyalások ratifikálnák. Ezeket a hivatalokat ideiglenes jelleggel a 2021 december 24-ére kitűzött általános választásokig töltenék csak be.
Eddig “csak” a kritériumokban született megállapodás, hogy hogyan töltsék be ezeket a hivatalokat, de ez az alapvető ütemterv keretében halad. Amint ezeket a hivatalokat felállították és az ország térségei közötti megfelelő hatalommegosztás érvényesült, megindulhat az alkotmány felülvizsgálata. Az új alkotmányt aztán 2021 nyarán népszavazásra bocsátanák, majd ennek alapján tartanák meg az általános választásokat. A választások után az új kormány elfogalná helyét, minden főbb hivatal ismét felülvizsgálnák, s csak utána tekintenék át az összes korábbi államközi egyezményt.
A folyamat és a megállapodások számos bíztató jelet mutatnak eddig, de számos gyenge pontjuk is van. Az eddigi két fő probléma még érintetlen maradt. Bár minden fél egyetért abban, hogy a külföldi csapatoknak, főként a zsoldosoknak távozniuk kell, ennek módja még bizonytalan. Ahogy az eddigi vezetők sorsa és lehetséges jövőben elszámoltatásuk is.
Megoldás a láthátáron
Nem nehéz megérteni, hogy a Būznīqában zajló tárgyalások miért kapnak kevés figyelmet. Eddig még nem sokban történt teljes megegyezés. Nincs új kormány, nincs válasz a főbb kérdésekre, vagy a zsoldosok sorsára. Eddig még semmi sem végleges.
Mégis a tárgyalások jelentősek. Minden a válságban érintett fél támogatni látszik most a folyamatot és nem ütköztek még ki ellentéteik. Az, hogy Marokkó időközben normalizálta viszonyát Izraellel komoly gond lehetett volna, ha most jelentős arab országok ezért kifogást emeltek volna Rabat közvetítése ellen, de ez sem történt meg. Valójában Marokkó lépései úgy Nyugat-Szaharában, mint Izraellel úgy tűnik, nem befolyásolják a tárgyalásokat.
Ami pedig a legfontosabb, minden líbiai fél is egyetért a folyamattal. Valódi készség látszik a megoldásra.
Bíztató légkör?
Látva a tárgyalásokat övező viszonylagos nyugalmat és a látszólagos haladást úgy tűnik, hogy most támogatás van a nagyhatalmak, de egyben a válságban érintett két fő rivális részéről is. Ezek Törökország és Egyiptom. Ez pedig elválaszthatatlan a GCC al-‘Ulā-ban nemrég tartott csúcstalálkozójától és az okozott változásoktól.
Al-‘Ulā-ban Katar visszatért a GCC porondjára és véget ért az ellene 2017 nyara óta tartó blokád. Ez két érdemi változást hozott. A legközvetlenebb az, hogy a török-katari szövetség győzelmet aratott a térségen belüli versengésben, elsősorban az emirátusi-egyiptomi-szaúdi blokk fölött. Ami most esik is szét. Ezt a Rijád viselkedésében mutatkozó változás eredményezte, elszakadva az Emirátusoktól és közeledve Katarhoz, de még inkább Törökországhoz. Vannak arra utaló finom jelzések, hogy Szaúd-Arábia nagyarányú megbékéléssel kísérletezik Törökország irányába.
A megbékélést az Öbölben és a Katar elleni blokád lezárását az zárlatot fenntaró másik három ország, Egyiptom, Bahrein és az Emirátusok csak nehezen fogadta el. Míg az Emirátusok és Bahrein élvezi ennek némi előnyét, hiszen részei a GCC-nek, Egyiptomról alapvetően megfeledkeztek és a fejlemény hatására érthetően egyedül érti magát. Ezért aztán Egyiptomnak szintén át kellett értékelnie viszonyát Katar, s még inkább Törökország irányába. As-Sīsī egyiptomi elnök ezt is teszi, és saját politikát folytat Törökországgal.
A Katar elleni blokád és annak kudarca után az egyik főbb tanulság az, hogy Egyiptom hiába folytatott éveket át szabályos hidegháborút a török-katari tömb ellen, még szövetségekkel együtt is. Eddig ez sokkal több volt, mint stratégiai, vagy akár ideológiai kérdések körüli nézeteltérés, hanem a jelenlegi egyiptomi vezetés lételemi fenyegetésként kezelte azt. As-Sīsī 2013 nyarán történt puccsa óta Törökország és Katar óriási támogatást nyújtott az egyiptomi Muszlim Testvériségnek és a puccs visszájára fordításán dolgozott. Kairó pont ugyanígy minden kísérletet támogatott Ankara és Doha ellen. Al-‘Ulā eredménye azonban pont az, hogy Kairó egyre elszigeteltebb és nem képes felülkerekedni a legnagyobb régionális vitákban. Legyen itt szó akár a földközi-tengeri befolyásról, a kapcsoaltokról az Öbölben, vagy akár Líbia kérdéséről.
Éppen ezért láthatóak jelei most az egyiptomi politika teljes fordulatának eddig lehetetlennek tartott módokon is. Azért voltak lehetetlenek, mert a török-katari szövetség ideológiai alapja, a Muszlim Testvériség eszmeisége alapvető veszély és az első számú közellenség az egyiptomi kormánynak. Ám minthogy a konfrontatív felállás pont most szenvedett óriási vereséget, Kairó most a megegyezésen, sőt az együttműködésen dolgozik. Azért cserébe, hogy Katar jelentősen visszavesz as-Sīsī ellenzékének ideológiai és média támogatásából, Törökország pedig az anyagi segítséget vágja vissza, Egyiptom kész megegyezni számos döntő kérdésben. Ez a magatartás eddig jó fogadtatásra talált Dohában is és Ankarában is. Dohát még lekötik al-‘Ulā következményei és az Öbölben azóta átalakuló viszonyok. Törökországnak szintén több regionális ügye igényel figyelmet, főként Oroszországgal ütközve. Ezek a Szíriában, Irakban és Azerbajdzsánban zajló válságok. Így tehát korlátozott eredmények egy összességében másodlagos ügyben, mint amilyen Ankarának Líbia kérdése is előnyös, ahogy általános rendezés is az Egyiptommal. Erre Líbia kiváló kísérleti terep. Ha itt minden érintett fél jóindulatot mutat, akkor ez további függő kérdések felé a rendezés első komoly lépése lehet. Ez lehet az egyik magyarázata, hogy Egyiptom miért kapott komoly szerepet a líbiai tárgyalásokban, amit Törökország most hiretelen egyáltalán nem ellenez.
Ez azonban nem az egyetlen oka annak, hogy eddig a tárgyalások jól haladnak. Igaz, hogy a két fő hatalom, Egyiptom és Törökország, amik eddig tüzelték a válságok most az enyhülésen dolgoznak, de egyben nem jelenkezik más szereplő sem, ami felbolygatná a folyamatot. Tunézia, ami talán a leginkább érdekelt egy átfogó és stabil líbiai rendezésben, szintén szerepet kapott, most pedig komoly zavargásokat tapasztal. Minden Tunéziában érdekelt fél, főként Algéria felfogja, hogy ha Tunézia is káoszba süllyed, akkor az olyan láncreakciót indít el, ami újra felgyújtja Líbiát. Ellenben a líbiai rendezés komoly előnnyel jár. Ugyanis a líbiai válság megoldása jótékonyan hathat a tunéziai helyzetre is.
Algéria, ami szintén nagyon aktív volt a líbiai közvetítésben szintén jóindulatúan kezeli a folyamatot, bár nagyrészt közönbös. Bár zavaró számára, hogy épp Marokkó a fő közvetítő most Líbiában, Algírnak sokkal nagyobb gondjai vannak most. A több mint két hónapig tartó németországi kezelés után visszatérő ‘Abd al-Mağīd Tabbūn algír elnök még mindig nagyon gyenge. Egy rövid tartózkodás után pedig január 10-én visszatért Németországba, hogy “folytassa a kezelést”. Ezzel az országot ismét a katonai vezetés kezében hagyta. Amit viszont a nyugat-szaharai fejlemények és a Polisario növekvő aktivitása köt le. Január 18-án Algéria az erődemonstráció jegyében nagyszabású katonai gyakorlatba kezdett a marokkói határ mentén, s még a híres orosz gyártmányú Iskandar ballisztikus rakétákat is tesztelte. Az egyik legmodernebb ilyen eszközt, amit Oroszországon kívül csak Örményországban állítottak harcrendbe. Egyszersmind nagyon nyugatalanító politikai folyamat is zajlik Algériában, ahol a “régi gárda” úgy tűnik visszatérőben van és lassanként visszaveszi a kezébe az országot. Ezen realitások közepette Algériának egyszerűen nincs ereje megakasztani a marokkói közvetítést, de nem is tud alternatívát kínálni. Egy átfogó megoldás Líbiában azonban nagyon is üdvös a számára.
Összességében az összes olyan tényező, ami korábban tüzelte a válságot és Líbiát egy lehetséges regonális háború színterévé tette egy éve most a visszájára fordult. Míg egy bő éve Líbia a térségben szembenálló elképzelések politikai erőfitogatásának volt az ideális terepe, addig most ugyanilyen jó helyszín a megegyezés lehetőségeinek felmérésére. Ugyanazok a realitások érvényesülnek most is, de most a megoldást és az ország térségeinek befolyási övezetekre való felosztását ösztönzik.
Épp itt jelentkeznek a mostani folyamat legnagyobb gyengeségei is. Eddig még nem derült ki, hogy a központosított hatalom tér-e majd vissza Líbiába, vagy a végén egy viszonylag gyenge föderális állam születik-e majd. Ha az utóbbi érvényesül, akkor Egyiptom és Törökország gyámság líbiai klienseik fölött fennmarad. Egyben keveset hallunk az eddig líbiai főszereplők jővőjéről is, mint Ḥaftar vezérezredes, ‘Aqīla Ṣāliḥ and Fāyiz as-Sarrāğ. Nemcsak az új vezetésben betöltött jővőbeli szerepük tisztázatlan, de esetleges elszámoltatásuk is, ha egyszer az új államhatalom megszületik. Márpedig ez fontos, hiszen a személyi ambíciók eddig is alapvető tényezőnek bizonyultak a líbiai válságban.
Eddig a jelek nagyon bíztatóak és a légkör kifejezetten támogató. Soha ilyen jó nem volt a helyzet 2014 óta. De egyelőre még a kitűzőtt választások messze vannak.