Bár világszerte nem váltott ki nagy médiaérdeklődést, az az ománi szultán, aki közel öt évtizeden át vezette országát, Qābūs szultán nemrég elhúnyt. Az érdeklődésnek ez a hiánya alapvetően érthető. Sokkal nagyobb hírek vannak most a Közel-Keleten Líbiától Iránig, az átadás is könnyen lezajlott, és összességében Omán kevés figyelmet vonz, köszönhetően szomszédaival ápolt békés kapcsolatainak. Voltak azonban figyelemreméltó furcsaságok a hatalomátadás körül, melyek eddig még az arab világban sem keltettek feltűnést. Mindezek az ellentmondások egyszerre egy, pont az új szultán Haytam és az emirátusi koronaherceg, Muḥammad ibn Zāyid közötti botrányos eset után hirtelen napvilágra kerültek
Egyszerre, miközben a főként nyugati értékelések az új szultánról és a szultanátus kilátásairól elég vázlatosak, főként Qābūs szultán hagyatékára összpontosítanak, egy éles versenyre derült fény. A hatalomátadás és a hirtelen felszínre került ellentét Maszkat és Abū Zabī között nagy figyelmet keltett az Öbölben. Látszólag most mind az EAE (Egyesült Arab Emirátusok), mind Katar sokat tesz azért, hogy Omán kapcsolatait megmérgezze a másik oldallal. Miközben egyelőre Haytam szultán hatalomátvétele simán zajlik, úgy tűnik az új uralkodónak komoly gondjai lesznek a szomszédaival. Gondjai, amíg eddig is léteztek és hosszú történelemre nyúlnak vissza, de eddig elfedte őket az öreg Qābūs szultán személyes befolyása és karizmája.
De mik ezek a gondok? Miért ilyen fontos Omán, úgy a régióban, mind világszinten? Milyen kihívásokkal kell az új szultánnak szembenéznie, s mik voltak a hatalomátadás sajátos mellékszálai?
Átadástól bortányig
Az első furcsaság, hogy nem As‘ad ibn Ṭāriq, a néhai szultán egyik unokatestvére lett az, aki trónrakerült. 2017 óta ő volt a miniszterelnök-helyettes, így a legtöbb forrás, köztük egy korábbi számunkban mi is azt feltételeztük, hogy ő a kijelölt örökös. Ám most mégis egy másik unokatestvér, Haytam ibn Ṭāriq vette át az uralmat, aki korábban ritkán merült fel, mint potenciális örökös, és akit főként a hadsereg támogatott. Ami már csak annál is érdekesebb, mert As‘ad ibn Ṭāriq-kal szemben neki pont, hogy nincs katonai múltja. Ezzel együtt a hatalomátvétel nemcsak simán ment, de beszámolók szerint teljesen a néhai szultán végrendelete szerint. Jelentések szerint még a Királyi Családi Tanács is tartózkodott az új uralkodóról való szavazástól és inkább az előző szultán végrendeletének közvetlen érvényesítését támogatta. Ami nem kifejezetten furcsa, mégis idegen ettől az erősen puritán ‘Ibādī államtól.
Ellentmondásosabb az a botrány, ami alig két héttel Qābūs szultán halála előtt pattant ki, amikor az orvosi kezelésről tért éppen haza Belgiumból és egyes izraeli kommentárok a halálhírét keltették. Ez főleg azért keltett felhördülést Ománban, mert sokan tudni vélték, hogy a pletyka mögött az Emirátusok állt, ami még az új szultán nevét is megemlítette akkor. Egy nevet, ami nem is létezik. Ez a mozzanat pedig hamarosan fontos lesz.
Január 13-án az új szultán a világ minden részéről érkező delegációkat fogadott, főként a testvéri árab államokból, és sok államfő személyesen kereste fel gratulálni. Köztük ott volt, minden várakozáson felül, még Salmān király is Szaúd-Arábiából és Ḥamad király Bahreinből. Az kevésbé volt furcsa, hogy as-Sīsī egyiptomi elnök, vagy al-Asad szír elnök miért nem jöttek el, ámbár beszédes, hogy a Walīd Mu‘allim külügyminiszter vezette szír delegáció meleg fogadtatásban részesült. Ami talán elmozdulást jelez az ománi politikában, közeledve Damaszkusz felé. Mindez azonban csak formalitás volt, amíg videók nem kezdtek el terjedni arról, hogy milyen hűvös volt a viszony Haytam szultán és Muḥammad ibn Zāyid között. Mi több, távozáskor Haytam szultán nem volt hajlandó kezet fogni az emirátusi koronaherceggel annak minden kísérlete ellenére, amit aztán Muḥammad ibn Zāyid agresszív és bortányos kézmozdulatai követtek.
Néhányan ezt a szokások közti különbséggel magyarázták, vagyis, hogy a szultán csak ki akarta vezetni vendégét a teremből és csak távozáskor rázni kezet vele, de ez aligha magyarázza az érezhető festültséget és az agresszív reakciót az emirátusi koronahercegtől. Meg kevésbé azt, hogy Haytam szultán miért hagyta egyszerűen ott vendégét az összezörrenés után, ami láthatóan nagyon felbőszítette Muḥammad ibn Zāyid-ot. Ez sokakat elgondolkoztatott, hogy egyáltalán hogyan kerülhetett sor egy ilyen incidensre, tudván, hogy az effajta sértések kiváltképp károsak az Öböl társadalmaiban, ahogy a királyi személyek közti személyes sértések évtizedekig tartó viszályokat okozhatnak. A többi delegációval való viselkedés fényében, nemcsak a szaúdi királlyal, de még inkább a katari emírrel, aki épp Teheránba tartott, ez az incidens kifejezetten érdekes. Főleg egy olyan személytől, akiről korábban úgy hírlett, hogy közelebb áll az Emirátusokhoz.
Viták az Emirátusokkal és Szaúd-Arábiával
Az okok hosszú évek óta tartó gondokra nyúlnak vissza Omán és az Emirátusok, főként Abū Zabī vezetői közt.
Mindenekelőtt meg kell említeni, hogy Ománnak sokáig voltak határvitái Szaúd-Arábiával az ‘50-es és ‘60-as években, amelyek egy részét aztán az Emirátusok örökölte meg. Ezek egy része az esetlegesen közös olajmezőket illette, míg mások az Emirátusok közvetlen összeköttetését az Indiai-óceánnal, ám a lista élén a Musandam-félsziget ügye áll. A Hormuzi-szorosnak ez a déli csücske, ami Ománt, és pont nem az Emirátusokat teszi Irán partnerévé ennek a világkereskedelem számára döntő fomtosságú csomópontnak az ellenőrzésében. A viták azonban személyes szinten is messze visszanyúlnak Omán és személy szerint Muḥammad ibn Zāyid között.
Még 2011-et írtunk, az évet, amikor az egész arab volt kezdett elmerülni abban a hatalmas átrendeződésben, melyet ma “Arab Tavaszként” ismerünk, amikor egy emirátusi összeesküvést fedtek fel az ománi állam és az ománi katonai intézmények ellen, állítólagosan az Emirátusi Állambiztonság szervezésében. Egyszerűen szólva az Emirátusi Állambiztonság puccsot készített elő Ománban. S valóban, abban az évben Omán, sokak nagy meglepetésére, tüntetések tanuja volt a uralkodói ház ellen. Akkoriban ez igen elgondolkoztató jelenség volt. Ha pedig ezt a kísérletet tényleg az Emirátusi Állambiztonsági Hivatal készítette elő, akkor az magát Muḥammad ibn Zāyid-ot jelenti. Később kiderült, hogy Rijád sem volt messze ettől a kísérlettől. Vagy csak áldását adta a manőverre, vagy aktívan támogatta is azt. Bármi is történt azonban, az nem váltott ki éles reakciót Omán részéről. 2013-ban az uralkodók találkoztak is Maszkatban az ügy elsimítására, ami kuvaiti közvetítés eredménye volt, személyesen Ṣabāḥ emírtől. Ugyanattól a kuvaiti emírtől, aki 2017-ben annyira aktív volt a Katar és az azt ostromló országok közti közvetítésben. Beszámolók szerint Qābūs szultán először dühöngött és arra utasította az állami televíziót, hogy hurcolja meg Abū Zabī koronahercegét. Aktív közvetítés eredményeként azonban ez enyhült, és csak az Emirátusok volt megemlítve, de nem maga Muḥammad ibn Zāyid. A jóvátéleti egyezség keretében az EAE-nak (Egyesült Arab Emirátusok) 20 milliárd emirátusi dinárt (durván 1660 milliárd forint) kellett befizetnie magának Qābūs szultánnak a számlájára, illetve további 20 milliárd dinárt kellett befektetnie Ománban. Az elsőre azonnal sor került, míg a másik csak részben valósult meg. 2013-ig az Emirátusok 9,5 billió dinárt fektetett be.
Ezzel véget is ért és érhetett volna az ügy. Ám 2019-ben egy újabb összeesküvés lepleződött le ugyanazon emirátusi és szaúdi körök részéről. Ez ismét nem váltott ki éles ellenlépést. Yūsaf ibn ‘Alawī külügyminiszter még viccelődött is, amikor erről kérdezték, hogy egy ilyen lépés “megesik szomszédok között”. Ez pedig azt jelenti, hogy a pletykát Qābūs szultán haláláról alig hét héttel elhúnyta előtt, akár az Emirátusok állt mögötte felkavarani az állóvizet, akár nem, sokan Ománban ellenséges lépésként fogták fel.
Az emirátusi frusztráció már az említett incidens előtt is nyilvánvaló volt, ami jó eséllyel azt vetíti elő, hogy az ellenségeskedés és a fedett akciók Abū Zabī részéről az ománi vezetés aláásására hamarosan új fokozatot érnek el. Egy nyílt viszály korszakát a két szomszéd között a számos puccskísérlet után. Január 11-én, vagyis csupán két nappal a botrány előtt az emirátusi Erem News híroldal egy látszólag jelentéktelen beszámolót jelentetett meg az új szultánról. Ez finoman azt taglalta, hogy Ṭāriq ibn Taymūr, az új szultán apja Isztambulban született, az anyja török, és hogy Ṭāriq ibn Taymūr gyerekként alig tudott arabul beszélni, ezzel gyakorlatilag töröknek festve le őt. Következésképp az új szultán egy török fia. Ez már önmagában is elég rossz utalás, teljesen megengedhetetlen az Öbölben, hacsak nincs mögötte egy kifejezett ártó szándék, de ennek mostanában még ennél is nagyobb vonatkozásai vannak. Egy ideje már a szaúdi és emirátusi véleményformálók a törököket is és az irániakat is ideológiai betolakodóknak festik le az arab világba, akiknek egyedüli céljuk az arab világ megosztása. Nemrég foglalkoztunk is ezekkel a véleményekkel. Ezek fényében az a sejtetés, hogy az új ománi szultán gyakorlatilag egy török, azt sejteti, hogy Törökország már a saját embereit helyezi el az arab uralkodók között. Ez arra utal, hogy hamarosan esetleg új, sokkal maróbb kampány is indulhat Maszkat ellen. Esetlegesen azért, mert Abū Zabī és Rijád már tudatában van, hogy sokkal nehezebben boldogulnak majd az új szultánnak, mint az elődjével.
Ez elég jól megmagyarázza Haytam szultán dühét az emirátusi vezetéssel szemben. Nem is beszélve arról, hogy Halīfa ibn Zāyid emírnek, nem pedig Muḥammad ibn Zāyid-nak kellett volna képviselnie az Emirátusokat, hiszen formálisan ő az államfő. A hatalomátadás teljesen jól magyarázza, hogy Omán most miért nem olyan aktív az Irán körüli diplomáciai manőverekben, ám a szoros és baráti fogadtatás Tamīm emír számára, tudván, hogy ő Maszkatból épp Teheránba tartott egy nagyon is fontos diplomáciai ügyben, jó eséllyel arra is utal, hogy az új szultán elfogadja és támogatja ezt a közvetítési kísérletet.
Vérszag
Bár egyelőre úgy tűnik, hogy az omániak hallgatnak az ügyről és nem céljuk az erőszakos visszavágás, a vita figyelmet keltett. Pont ahogy Muḥammad ibn Zāyid megpróbált változást kierőszakolni Ománban, most más felek is aktívak abban, hogy a vitát kiélezzék. Nem az omániak, hanem egy arab nyelvű iráni oldal, az al-‘Ālam (A világ) volt az, ami felkapta az Erem News cikkét és rámutatott, hogy az emirátusiak hogyan próbálták meg lejáratni az új szultánt. Ekkora pedig már túl is voltunk a botrányos találkozón az emirátusi koronaherceg és az új szultán között.
Nem került sok időben, hogy az EAE másik riválisa, Katar is bekapcsolódjon a kampányba és szintén finoman jelezzen egy küszönön álló viszályt Omán és északi szomszédja között. Ami amúgy nem is feltétlenül szükségszerű, hogy megtörténjen. Január 20-án a katari állam birtokolta al-Jazeera jelentetett meg egy új, szépen kimunkált cikket egy lehetséges feszültségről az Emirátusok és az Ománi Szultanátus között. Ez a leírás, bár nem tett említést sem a botrányról, sem pedig a puccskísérletekről, főként a Musandam-félsziget ügyére összpontosított, ami esetleg hamarosan stratégiai gond lesz az új szultán számára. Ez a mozzanat figyelemre méltó, hiszen bár a kérdés valóban fontos, de régóta nem képezi komoly vita tárgyát az ománi-emirátusi kapcsolatokban. Így aztán ez arra lehet kísérlet, hogy felszítsa a feszültséget a két fél között.
Ez a megnövekedett figyelem azt mutatja, hogy minden felet aggaszt a hatalomváltás Maszkatban, miközben lehetőséget is látnak abban, hogy Ománt a saját oldalunkra állítsák. Muḥammad ibn Zāyid reménykedhetett egy megértőbb szultánban, aki talán erősebb lépéseket hoz Iránnal, de legalábbis Katarral szemben. Doha ezt látva megpróbálhat feszültséget kelteni, reménykedve abban, hogy ha Maszkat elég idegessé válik, akkor talán stabilan Katar oldalára áll, de legalábbis távolodik az Emirátusoktól. Ezzel szemben Irán számára az is elégséges, ha Omán megtartja eddigi álláspontját, hogy továbbra is stabil és megbízható közvetítő legyen. Így aztán igyekszik megakadályozni egy nagyobb eltolódást az eddig baráti kapcsolatokban.
Oman értéke
Ománnak stratégiai értéke van. A térségben a külpolitikája miatt, míg világszinten startégiai elhelyezkedése okán. Az utóbbinak elsősorban a már említett Musandam-félszigethez van köze, épp a Hormuzi-szoros déli csücskében.
A félsziget egy még ma is egy ritkán lakott és fejletlen terület, ami sokáig Omán elzárt katonai övezete volt. A szultanátus sosem törődött igazán a félszigettel, hiszen még nagy befektetések árán sem lehetett volna sok közvetlen hasznot húzni belőle. Maszkat számára mindig elégségesnek bizonyult a Hormuz feletti ellenőrzés, ami így már magában is komoly profitot hoz. Végtére is ez a világ olajkereskedelme számára az egyik legforgalmasabb csomópont, ami hatalmasra növeli Omán értékét és külpolitikai mozgásterét. Mi több, ez ideális megoldás volt eddig minden érintett fél számára, hiszen Omán évszázadok óta már békés térségbeli politikát folytat. Egyszerűen szólva, Omán nem okozott gondot senkinek, és mindig sokkal egyszerűbbnek tűnt a vele való viszony, mint a sokkal problémásabb marakodó öbölbéli szomszédokkal. Főleg Irán tekintett pozitívan erre a megoldásra, hiszen nem remélhette ennek a pontnak a megszerzését, de így a szoros kérdésében nem az öbölbéli ellenfeleivel kellett egyezkednie. Míg a szoros mindig egy komoly adú Teherán kezében a Nyugattal szemben azzal, hogy bármifajta agresszió esetében le tudja azt zárni, az ilyen vitákban legalább nem egy ellenség áll a túloldalon, aki idegen katonai bázisokat telepítene oda. Omán volt tehát a legkedvezőbb semleges tulajdonos erre a stratégiai birtokra.
Ám a félsziget helyzete és valóban sajátságos természete, azaz, hogy a szultanátus exklávéja, érthetővé teszi, hogy az EAE miért vetett szemet rá. Igénye még némiképp igazolható is, birtokba vétele pedig még közös ellenőrzés mellett is komoly előny lenne Iránnal szemben. Ez az egyik oka, amiért most mindenki egy adott irányban próbál nyomást gyakorolni az új szultánra.
Míg ez döntően egy világszintű ügy, Ománnak megvan a maga saját jelentőssége a Perzsa-öböl térségében. Omán, ahogy ezzel már korábban foglalkoztunk, egy különleges állam az Öbölben, úgy vallásilag, mint politikailag és kultúrálisan. Mindig távol tartotta magát az arab világ nagy szakadásaitól és Irán ellen sem kereste az ellenségeskedést a modern korban. Épp ellenkezőleg, politikájának mottója a “mindenki barátja, senki ellensége”. Ez tökéletes közvetítővé tette Irán, a térség arab államai és a Nyugat között. Az esetek többségében ez pedig nemcsak sikeres volt, de igen nyereséges is. Mint amikor nem oly rég az olaj és gázvezetékek összekötéséről egyeztek meg, elkerülendő az Emirátusokat.
Ebből adódik, hogy ez az önjáró külpolitika régóta irritálta Rijádot, és egy ideje már Abū Zabīt is. Miután kitört a válság 2017-ben az Öbölben, amikor döntően négy állam ostrom alá vette Katart, Omán az első közvetítési kísérletek után távol tartotta magát a vitától és fenntartotta jó kapcsolatait Katarral. Érthető módon, minthogy Irán kérdésében pont egy oldalon állnak. Ám Maszkat nem szívesen látná, ha a szaúdiak és az emirátusiak maguk alá gyűrnék Katart. Ha ebben sikerrel járnának, akkor jó eséllyel utána ugyanilyen nyomás alá helyeznék a szultanátust is, ami talán már el is kezdődött.
Az Öbölben az arabközi térben ez egy oldalra állítja Ománt Kuvaittal, ami próbál kitérni a válságok elől és fenn akarja tartani az egyensúlyt. Az iráni kérdésben azonban Oman Katarral van egy csónakban. Semmi sem mutatja ezt jobban, mint az érezhetően baráti fogadtatás, a Muḥammad ibn Zāyid felé mutatottnak a szöges ellentéte, amiben Tamīm emír részesült úton Irán felé. Bár ez a diplomáciai lépés sokak számára ellentmondásokat okozott, Ománt nem nagyon zavarta, részben mert Maszkat is a feszültségcsökkentés hasonló útján jár.
Midezen megfontolások Ománt a sakktábla fontos mezőjévé teszik. Ez megmagyarázza, hogy sokan miért látnak lehetőséget Omán álláspontjának megváltoztatására, míg mások azon dolgoznak, hogy az eddigi pályán tartsák.
A verseny már meg is indult.
A nyomás tehát várhatóan nagy lesz az új szultánon ebben a kezdeti időszakban. Ez érzhető az olyan véleményekből, mint az idézett al-Jazeera cikkben a főként nyugati elemzőktől is leírtak, akik szerint Haytam szultán nem fog tudni olyan közvetlen és abszolút módon irányítani, mint elődje. Ami pont az ellenkezője annak, amire a hatalomátvétel könnyedsége eddig utal.
Ez még inkább egy olyan pályára utal, amiben a GCC felbomlik legalább két táborra, még ha esetleg a formális keretek fenn is maradnak. Egy ilyen helyzet összességében nem is lenne szokatlan az arab világban. Nemcsak a sokszor teljesen működésképtelen Arab Liga intézmények mutatnak ilyen képet, de az Arab Magreb Unió példája is, ami még a tagok közti legnagyobb viharok idején sem szűnt meg papíron létezni.
Egy ilyen fejlődési úton Katar és Omán még közelebb húzódhatnak egymáshoz és még barátibb kapcsolatokat építhetnek ki Iránnal. Kuvait gyorsan követheti őket, és még a szaúdi-emirátusi páros és széteshet. Azaz csak Bahrein marad majd stabilan szaúdi felügyelet alatt. Egy ilyen értelmezésben komoly jelentősége van annak, hogy maga Salmān király ment egy Maszkatba köszönteni az új szultánt, míg Muḥammad ibn Salmān nem volt sehol.
Érezhetően a verseny már megindult és a tét magas. A másik, Irán körüli versenyt illetően pedig, amikor Teherán rég nem látott gyakorisággal fogad külföldi követeket, Omán maga is fontos játékos lehet.