Azzal, hogy augusztus 31-én az utolsó amerikai katona is távozott Afganisztánból Amerika történelme leghosszabb katonai vállalkozásának vetett véget. A világ ugyan most gúnyolja és döbbenetet színlel, Joe Biden amerikai elnök a kivonulást mégis “kivételes sikernek” ítélte. Ami nyilván igaz is, csak nem abban az értelemben, ahogy azt ma még a legtöbben készek bevallani. 20 évnyi háború után, egy hídfő építése után a főbb riválisok küszöbén, egy kormányzat összetákolása után, ami ezt ki is szolgálta volna Washington állítólagos ellenségeinek hagyta ott ezt az országot. Egy olyan ellenségnek, ami mint láthattuk múlt héten, nem feltétlenül ellenség. Hiszen pont az a Ṭālebān vezető, ‘Abd al-Ġanī Barādar mullā volt a várható új miniszterelnök, akit pont az amerikaiak hoztak ki egy pakisztáni börtönből, hogy Afganisztán új vezetője legyen. Azzal, hogy végül “csak” miniszterelnök-helyettes lett, nem tévedtek a prognózisok.
Ezzel az amerikaiak Afganisztánt annak a terrorszervezetnek a kezében hagyták, ami ellen 20 éve háborúba mentek. Ám az mostanra amerikai fegyverzettel és kiválóan kiképzett csapatokkal jól megerősödött és egy olyan vezetése van, ami sokkal el- és befogadóbb, mint bármikor korábban. Ez nemcsak Afganisztánnak magának rossz előjel, hanem veszélyforrás minden szomszéd számára is is a remények dacára is, hogy a Ṭālebān még akár hasznos szövetséges is lehet. A nemzetközi reakciók ellenére is, amik most fura mód készek elfogadni ezt a mozgalmat az állam élén, ez még mindig káoszt jelent Afganisztánnak, egyben nagyon is aggasztó forgatókönyvet minden amerikai kivonulásra.
Ez nemcsak Afganisztán számára komoly lecke. Pontosan többé már nem. Vannak más országok is, ahol bizonytalan alapokon álló amerikai katonai jelenlét van. Ez mind az ún “Arab Tavasz” és a nyugati beavatkozások eredménye, amivel meg akarták változtatni a Közel-Kelet arculatát. A lista élén pedig ott van Irak, s még inkább Szíria.
Most a térségen minden szem Irakra szegeződik, ami egy éve is még mély politikai válságban volt. A helyzet némileg ellenőrzés alá került, amióta Muṣṭafā al-Kāẓimī miniszterelnök került hivatalba. Képes volt visszafogni a felső feszültséget és egy időre az amerikai-iráni közvetett háború is alábbhagyott. Ezzel együtt is azonban, választások közelednek, ahol a fő kérdéseket az amerikai kivonulás, az új kormány összetétele és irányultsága, illetve Irak jövőbeli szerepe jelentik majd.
Nemrég Muṣṭafā al-Kāẓimī kiterjedt tárgyalásokat folytatott Washingtonban a kivonulásról és a kapcsolatok jövőbeli természetéről, aminek eredményeként született 2021 december 31-i határidő a teljes kivonulásról. Egyben nagy erőfeszítéseket is tett egyrészt Jordánia és Egyiptom, másrészt a Bagdad Csúcstalálkozó megrendezésével új szövetségeseket szerezzen. Mely utóbbi csúcsról egy fontos ország hiányzott.
Vajon Irak lesz a következő ország, amit az amerikai erők elhagynak? Mit jelent ez majd Iraknak? Az afgán forgatókönyv ismétli majd önmagát, vagy Irak végre visszanyeri korábbi meghatározó szerepét? Mi jelent mindez Szíria és a térség megannyi, még az amerikaiak által futtatott kurd programja számára? Hogyan próbálja Irak elejét venni, hogy egy újabb kaotikus kivonulás színtere legyen?
Mély belső megosztottság
Irak valóban gyökeresen különbözik Afganisztántól. Nemcsak etnikailag, vallási és eszmei összetételében, hanem a szó minden értelmében. Fontos azonban, hogy míg Afganisztánban gyakorlatilag csak két alternatíva lézetett, a tehetetlen, korrupt és bedőlő kormány és a Ṭālebān, Irakban számos politikai szereplő van.
A legtöbb politikai szereplő ma egyetérteni látszik abban, hogy az amerikaiaknak menniük kell, ám ennek sebességéről már komoly viták vannak. Ennek oka, hogy a kivonás körüli kérésnek még mindig nincs válasza: Mi lesz a következő napon? Irak az “Ellenállás Tengelyének” teljeskörű tagja lesz Iránnal, Szíriával és Libanonnal, amit egyesek iráni csatlóssá válásnak tekintenek? Mi lesz, ha az amerikai kivonulást a Dā‘iš felerősödése követi majd az afgán-Ṭālebān recept szerint? Vajon 2014 eseményei megismétlik-e önmagukat? Hogyan hat ez majd a török katonai jelenlétre északon, főleg, ha nem lesznek hajlandóak távozni? Vagy netán épp az ellenkezője történik és Bagdad a török-katari tengely befolyása alá kerül? Lehet-e ennek más ellensúlya, mint Irán?
A kérdések tükrében vannak Irakon belül is erők, amik még korainak ítélik meg az amerikai kivonulást és előnyösebbnek látják azt a Dā‘iš további megtörése utánra halasztani, amikor Irak szerepe a térségben már világosabb. Ugyanakkor megint csak nagyon sokan látják úgy, hogy a Dā‘iš fölötti teljes győzelem záloga az amerikai kivonulás, amikor az amerikaiak már nem fognak napi szinten beleavatkozni a belügyekbe.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy bármit döntsön Bagdad, Irak jövője nincs teljesen a saját kezében. Merthogy a kurd autonómia északon komoly nemzetközi támogatást élvez, mintha csak független entitás lenne. Az amerikai kivonulás nyilván az Irbil és Bagdad közötti egyensúlyt az utóbbi javára döntené. Ám a kurdoknak komoly befolyásuk van a központi kormányzatban is, vagyis mindent meg fognak tenni az amerikai kivonulás lassításáért, vagy akár teljes leállításáért. Így tehát a legnyomasztóbb kérdések megválaszolása egyáltalán nem könnyű, még akkor sem, ha a politikai csoportok Bagdadban valamiféle egyetértésre tudnának jutni egymással. A marakodásuk azonban nem látszik enyhülni.
A viszonylag egységes kurdokat leszámítva négy nagyobb erőközpont uralja az iraki belügyeket. A mögöttük álló politikai támogatást felmérni nagyon nehéz, hiszen a 2018 májusi utolsó választások elég egyértelműnek tűntek, mégis patthelyzetet és folyamatos belpolitikai viszályt hoztak, ami után gyakorlatilag sosem alakult stabil kormány. Mégis viszonylag ez a legjobb fokmérője a lehetőségek felmérésének.
Az előző választások relatív győztese a Muqtadā aṣ-Ṣadr ayatollah vezette pártszövetség volt, aki az ország második legnagyobb síi vallási elöljárója. Befolyása elsősorban családja hírnevének és az iránta való hűségnek köszönhető, mivel apja és nagybátyja is korábban a Ṣaddām vezette kormányzat ellen küzdő kiemelkedő vallási vezetők voltak. Muqtadā aṣ-Ṣadr és a befolyása alatt álló paramilitáris erők ellenálltak az amerikaiaknak és szabályos harcokat folytattak ellenük a 2000-es években, minek az eredménye mindig egy újabb tűzszüneti egyezmény lett. Bár az ő elsődleges támogatói bázisa síi, nem ő Irán kifejezett kedvence, mert önös érdekektől vezérteltnek és megbízhatatlannak tartják, illetve megszenvedi, hogy nincs kifejezetten jó kapcsolatban az ország elsőszámú síi vallási méltóságával, Irak egyetlen nagyajatollahjával, ‘Alī as-Sīstānī-val. Muqtadā aṣ-Ṣadr formálisan csak a Ṣadrī Mozgalom vezetője, ám ez egyben a Sā’irūn Szövetség, azaz a Reformért Haladók Szövetsége pártcsoport vezető ereje. A Sā’irūn-ba számos párt tartozik, meg az itteni kommunista párt is, megvan a maga paramilitáris ereje, de mindez nem a Dā‘iš elleni háború eredménye és nem is alapvető része a Népi Mozgósításnak ( al-Ḥašd aš-Ša‘abī). Maga Muqtadā aṣ-Ṣadr ravasz és tapasztalt politikus, aki ha a helyzet megkívánja, kész tábort váltani. Bár a legutőbbi választás után pártja gyakorlatilag elveszítette a kormányalakításért folytatott küzdelmet, végül mégiscsak képes volt biztosítani érdekeit a mostani miniszterelnök, Muṣṭafā al-Kāẓimī 2020 májusi megválasztásával. Al-Kāẓimī hivatalosan pártfüggetlen személyiség, de állítólagosan Muqtadā aṣ-Ṣadr áll hozzá a legközelebb. 2021 júliusában aṣ-Ṣadr bejelentette, hogy nem vesz részt a választásokon és rejtélyes utalásokat is tett, hogy esetleg már nincs sokáig az élők között, de aztán ezt most augusztus 27-én visszavonta és visszatért a kampányba. Valószínűtlen, hogy a Sā’irūn egymaga meg tudná nyerni a választásokat, de ha ismét a parlament legnagyobb ereje lesz, akkor megkerülhetetlenné válik a kormányalakításnál. Ha pedig aṣ-Ṣadr lesz Irak de facto vezetője, akkor Irak kiszámíthatatlan tényező lesz a térségben, és nem is feltétlenül Irán szövetségese.
A második legnagyobb tömb az al-Fatḥ (Hódítás) Szövetség Hādī al-‘Āmirī vezetése alatt. Ez a csoport gyakorlatilag az al-Ḥašd aš-Ša‘abī politikai megtestesülése, azon paramilitáris erők laza szövetsége, amelyek az iraki hadseregnek a Dā‘ištól elszenvedett veresége után alakultak. Minthogy ezeknek az erőknek a legnagyobb részét iráni támogatásból fegyverezték fel és olyan parancsnokok irányítják, mint maga al-‘Āmirī is, akik egykor Irán oldalán harcoltak a ‘80-as években, Teherán természetes legközelebbi szövetségesei. Innen fogva ők a legnagyobb támogatói, hogy Irak része legyen az Ellenállás Tengelyének. Az al-Fatḥ második lett a legutóbbi választásokon, bár kicsit taktikusabb együttműködéssel akár nyerhettek is volna. Azóta azonban sokminden változott. Ennek a tömbnek az igazi vezetője Abū Mahdī al-Muhandis volt, csakhogy ő amerikai merénylet áldozta lett Qāsem Soleymānī iráni tábornokkal együtt. Ez egy ideig hatalmas morális többletet jelentett nekik és a közhangulatot erősen az amerikai jelenlét ellen fordította, ám idővel egy ennyire taktikus vezető elvesztése egyre jobban megmutatkozott. Al-‘Āmirī tapasztalt katonai vezető, de távolról sem egy ügyes politikus és az al-Fatḥ ma is küzd azzal, hogy megfelelően karakteres vezető politikust találjon.
Az utóbbi bő egy évben az al-Ḥašd aš-Ša‘abīnak az al-‘Āmirīhoz hű csoportjai fokozták a katonai műveleteket az amerikai jelenlét ellen és még az amerikai követséget is támadták Bagdadban. Az amerikaiak kivonulása számos támaszpontról azóta nagyrészt ezeknek az akcióknak tudható be, de nem történt áttörés és al-Kāẓimī kormánya képes volt visszafogni ezeket a támadásokat a megoldást egy tárgyalásos megoldás felé mozdítva el. Az al-Fatḥ mögötti támogatás ma már nem az, ami volt közvetlenül a Dā‘iš elleni legnagyobb győzelmek után, de meg ma is a legmeghatározóbb terrorellenes erő. Így tehát ők jelentik a legnagyobb garanciát a Dā‘iš újbóli megerősödése ellen egy esetleges amerikai kivonás utánra. Az nagyon valószínűtlen, hogy elsöprő győzelmet aratnának, de ha első helyen kerülnének ki, az Irakot még nagyobb mértékben tolná Teherán felé.
A harmadik legerősebb lista a legutóbb választásokon az an-Naṣr (Győzelem) Szövetség volt, az egykor legnagyobb síi párt, az ad-Da‘wa Párt maradványa. Ennek vezetője Ḥaydar al-‘Abādī, aki a Dā‘iš elleni háború alatt volt Irak miniszterelnöke és pont Moszul eleste után nevezték ki. Az an-Naṣr is nagy támogatással bírt az al-Ḥašd aš-Ša‘abī köreben, de ez tűnt a mozgalom visszafogottabb, kompromisszumra készebb arcának. Al-‘Abādī a Dā‘iš elleni háború hőse volt és népszerűsége nagyrészt épp a terrorszervezet elleni győzelemből táplálkozott. Mégis az utóbbi években egyre inkább Amerika barát személyiségnek tűnt, pártja pedig saját személy programjának. Az egykor élvezett befolyása nagyrészt elenyészett az utóbbi években és a közvélemény is elfordult tőle. Mégis egy jó választási eredmény és a következő kormányban való részvétel egy inkább semleges Irakot jelentene az Amerikai kivonulás után.
Az utolsó hatalmi tényező Irakban nem is igazán egy párt, hanem maga Muṣṭafā al-Kāẓimī miniszterelnök. Amint már említésre került ő a Sā’irūn tömbhöz áll a legközelebb, ám formálisan pártsemleges ember. Ettől elvileg pont súlytalan személynek számítana, ám két tényező döntő szereplővé teszi most. Először is négy évig volt az iraki hírszerzés feje, mielőtt miniszterelnök lett volna. Képes volt rendbe szervezni a hírszerzési szolgálatokat a Dā‘iš elleni vereségek után és a szolgálat legtöbb külföldi kapcsolatát ő építette ki. Ennél fogva kiváló nemzetközi kapcsolatokkal bír. Jobbal, mint a legtöbb iraki politikus most, főként Nyugaton. Ennek köszönhető, hogy megvolt mögötte a kellő amerikai támogatás, hogy Irak vezetője legyen, amióta pedig hivatalba került képes volt uralni a helyzetet. A kontraszt különösen éles az őt megelőző két évvel, amikor az országnak nem volt stabil kormánya, csak marakodás. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ő tárgyalta végig a kivonulási megállapodást az amerikaiakkal és számos nemzetközi csúcstalálkozót kezdeményezett a külkapcsolatok rendezésére. Másodszor, ő vezényli majd le a következő választásokat. Minthogy ennyire rövid és viszontagságos idő alatt ő bizonyult talán a legalkalmasabb miniszterelnöknek 2001 óta nem lenne meglepő, ha a választások után is ő maradna hivatalban. Főleg amíg a Sā’irūn mögötte van. Ez nem is feltétlenül rossz dolog, hiszen kiegyenlítő szerepet tölt be a különböző politikai tömbök között és egy szabadabb mozgástérrel bíró Irakot próbál elérni. Ha ő maradna hatalmon, az Irak nyugati kapcsolatainak sem ártana, nem úgy, mint az al-Ḥašd aš-Ša‘abī elsöprő sikere.
Több jelzés is arra utal, hogy ha a Sā’irūn és az al-Ḥašd aš-Ša‘abī jól szerepel majd a választásokon, akkor a jelenlegi miniszterelnök újra mandátumot kap, mivel jó kompromisszumnak, de egyben felkészült ügyintézőnek bizonyult. Ugyanakkor ő tűnik a lehető legjobb alternatívának Washington számára is.
Vannak további lényeges szunni és kurd pártok is a központi parlamentben. Ahhoz túl kevés befolyással bírnak Bagdadban, hogy megnyerjék a választásokat, ahhoz azonban elég nagy szerepük van, hogy az egyensúlyt egyik, vagy másik tömb javára tolják el. Legtöbbjük most az amerikai jelenlét mellett van, mert a szemükben az jelent garanciát a későbbi túlzott iráni befolyás ellen.
Az al-Ḥašd aš-Ša‘abī jövője
Miután Moszul a Dā‘iš kezére került és az iraki hadsereg gyakorlatilag összeomlott – félelmetes hasonlóságokat mutatva az afgán hadsereg mostani szétesésével – azonnal megindult Irakban a szervezkedés a terrorista roham hathatós leverésére. Ennek eredménye volt a Népi Mozgósítás, az al-Ḥašd aš-Ša‘abī, ami nagyrészt iráni felszerelést és kiképzést, illetve irániak által képzett parancsnokokat kapott. Idővel ugyan az iraki hadsereg visszanyerte harcképességét, az al-Ḥašd aš-Ša‘abī óriási részt vállalt a Dā‘iš legyőzésében.
Azóta – legalábbis hivatalosan – az al-Ḥašd aš-Ša‘abī hálózata része lett a hivatalos iraki hadseregnek. Arra azonban rá kell mutatni, hogy az al-Ḥašd aš-Ša‘abī egy tág kifejezés, amibe nagyjából 60 különálló fegyveres alakulat tartozik bele. Ezek többsége síi, de vannak köztük keresztények, örmények, türkmének és mások is. A “hivatalos” beolvasztás óta ezek egy része átadta fegyvereit a hadseregnek és csatlatozott annak szervezeti állományához, ennél fogva gyakorlatilag megszűnt. A legnagyobb síi csoportok azonban megtartották addigi felépítésüket, így a “betagozódás” alig jelentett többet átnevezésnél. Hivatalosan is elismerték őket a törvény keretein belül működő fegyveres szervezeteknek.
Már a 2018-as választásokra az al-Ḥašd aš-Ša‘abīnak – legalábbis legfontosabb elemeinek – volt közvetlen politikai képviselete is. Mégis szoros kötődésük Iránhoz és az amerikaiak jelenléttel szembeni önálló támadásaik miatt számos nemzetközi szereplő törvénytelen paramilitáris egységeknek, vagy egyesen iráni zsoldosoknak ítéli őket. S minthogy politikai csoportok formájában jelen vannak a parlamentben is, a körülöttük zajló vita egyszersmind belpolitikai és nemzetközi vetületet is kapott.
Az állam integritása érdekében hosszútávon elengedhetetlen lenne, hogy az al-Ḥašd aš-Ša‘abī valóban beolvadjon a hadseregbe. Ez egyelőre nem reális. Az Irán-barát erők esetleg jó választási szereplése és egy amerikai kivonulás után ennek már lenne alapja. Addig azonban egyelőre elengedhetetlen szerepet játszanak.
Bármi is történjék, az al-Ḥašd aš-Ša‘abī jövője központi kérdés, de csak akkor lehet vele érdemben foglalkozni, nehogy valóban állammá váljon az államon belül, ha a választások sikerrel lezajlanak. Ehhez csakis az egyébként még mindig robbanékony iraki belpolitika rendeződésén keresztül vezet az út.
Új tömb születik?
Muṣṭafā al-Kāẓimī miniszterelnök kiváló közvetítőnek bizonyult az amúgy sokszor kaotikus iraki belpolitikában. Ez nagyrészt betudható annak, hogy korábban a hírszerzést vezette, így tehát ismeri a legtöbb politikus és politika tábor gyenge pontjait. Éppen ettől volt kiváló személy az amerikai kivonulás megtárgyalására.
Ugyanakkor al-Kāẓimī nemzetközi téren is találékonynak bizonyult, nem bízva az ország sorsát egyesül csak az amerikai, vagy az iráni támogatásra. Sokkal inkább önálló, és lehetőség szerint független szerepet igyekszik kiharcolni Iraknak, amit nagyban támogat a mögötte álló Sā’irūn is.
Ez pedig egyáltalán nem egyszerű három külön törésvonal közepén. Ezek az amerikai-iráni szembenállás, a katari-emirátusi rivalizálás és az iráni-szír szövetség. Az egyik lehetséges kitörési pont pedig az éledező egyiptomi-jordán-iraki szövetség.
Egy ilyen esetleges tömbnek van is történelmi alapja. Valaha Irakot és Jordániát ugyanannak az uralkodócsaládnak a két ága vezette, aztán a ‘80-as évek végén éppen ugyanez a tömb vezényelte le Egyiptom visszatérését az arabközi politikai térbe 1981-es száműzetése után. Politikai realitása is van most ennek a tömbnek. Egyiptom a szaúdi-emirátusi szövetség kiemelt partnere volt, némiképp magára maradt az al-Ulā-ban tartott csúcstalálkozó után. Ugyan komoly lépések történtek azóta az árkok betemetésére Kairó és legnagyobb térségbeli ellenfele, Ankara között, de Egyiptom ettől még kényes helyzetben van. Két válsággóc, Etiópia és Líbia közvetlen közelében helyezkedik el és pillanatnyilag ezekhez nagyon kevés szövetségese van. Jordánia és Irak képében partnereket szerezve Egyiptom kiemelt szerepet játszhat a Szíriával való rendezésben és Irak jövőjében is. Mind a két kérdés fogást jelent Törökországon. Ebből következőleg tárgyalási pontokat jelentenek majd Líbia esetében, ami Egyiptomnak kiemelt kérdés.
Jordánia pont egy erősen Szaúd-Arábiához kötődő puccskísérlet után komoly előnyét látná egy alternatív tábornak, ami csökkenthetné a rá nehezedő nyomást az Öbölből. Ebben a tekintetben az Öböl és Izrael közt egyre szorosabbra szövődő kapcsolatok fenyegető biztonsági kihívásokat jelentenek. Egyiptom és Irak lehetséges alternatívát jelentenének az eddig kikezdhetetlen szaúdi orientációval szemben. Főleg Egyiptom lehetne életbevágó támogató befektetésekkel, illetve mint energiaellátó.
Végül pedig Irak nyerhetne nagyobb regionális szerepet Irán és az Öböl között. Jordánia kapocsként szolgálhatna Egyiptom felé, amivel még ma is viszonylag jó a viszonya. Egyiptom fontos támasz lehet Törökország ellenében, hogy az vessen véget katonai megszállásának, ezt pedig így iráni támogatás nélkül is el lehetne érni.
Egyelőre egy ilyen új szövetségi tömb megszületésének nagyon gyengék az alapjai és nincsen ideológiai alapja. Nincs összekötő eszme. Ez eddig csak a közös fenyegetések elleni haszonelvű együttműködés. Irak függése ma mind Amerikától, mint Irántól, illetve Jordániáé Szaúd-Arábiától olyan nagy, hogy nem nagyon látszik jövő egy ilyen szövetségi tábornak. Ez azonban nem jelenti, hogy ne próbálkoznának ezt megteremteni.
Két nagy háromoldalú találkozó volt eddig ezen államok között, s mind a kettő a térséget érintő nagy változások előtt. Az elsőt még 2019 márciusában tartották Kairóban. Ez volt az áttörés, de akkor Irak még nagyon mély belső válságban volt. A második találkozóra 2021 június 27-én került sor Bagdadban, amikor as-Sīsī egyiptomi elnök és II. ‘Abd Allah jordán király találkozott al-Kāẓimī miniszterelnökkel, amit már akkor egyes források egy új 30 éves partnerség kezdetének ítéltek. A regionális kérdéseken túl a napirend főként gazdasági, biztonsági és katonai együttműködésről szólt. Az eredmények máris mutatkoznak, jelenleg Szíria és Libanon körül. A legfontosabb eredmény azonban az volt, hogy ez alig egy hónappal Muṣṭafā al-Kāẓimī legnagyobb nemzetközi sikere, a Bagdadi Csúcstalálkozó előtt történt, ahol Egyiptom és Jordánia Irak erős támogatóinak bizonyultak.
A Bagdadi Csúcs
2021 augusztus 28-án nyitották meg a Bagdadi Csúcstalálkozót az iraki fővárosban. Ennek azt a szerepet szánták, hogy számos regionális kérdésben megbékélést hozzon és valóban fontos közvetítőként növelte Irak szerepét.
Több nemzetközi egyezmény köttetett a konferencián, beleértve a már rég esedékes egyiptomi-katari kiegyezést, elvi megállapodást az egymás belügyeibe való be nem avatkozástól, és egyetértést a Szíriával való kapcsolatok újrafelvételéről. Olyan hírek is érkeztek, hogy esetleg még szír-török találkozóra is sor kerül a két állam hírszerzési igazgatói között, ami szintén a megbékélés felé hatna.
A formaságokon túl egyelőre viszonylag kevés ismert a zárt ajtó mögött kötött egyezmények valódi tartalmáról, de a találkozó után szinte azonnal iraki-jordán-egyiptomi együttműködés kezdődött Libanon megsegítésére. Ám minthogy ez valamiért pont Szírián keresztül valósul meg iráni támogatással és hallgatólagos amerikai jóváhagyással, joggal feltételezhető, hogy áttörés történt.
Fontos azonban, hogy mely államok vettek részt a konferencián és mely vezetők jelentek meg személyesen. A résztvevők a következők voltak: Irak mint házigazda; Irán, Törökország, Kuvait, Katar, az Emirátusok, Szaúd-Arábia és Jordánia mint szomszédok; Egyiptom és Franciaország mint meghívottak; illetve az Arab Liga, a GCC és az Iszlám Együttműködés Szervezete (OIC). Irakot a köztársasági elnök és a miniszterelnök is képviselte, Franciaországot Macron, Egyiptomot as-Sīsī, Jordániát II. ‘Abd Allah király, Katart pedig Tamīm emír, míg a többi országot külügyminiszterei. Ebben jól meg is mutatkozik, hogy mely országok voltak a folyamat vezető tagjai és kik voltak azok, akik “csak elfogadták” a meghívást.
Két ellentmondásos részletet jelentett Macron részvétele, amit a legtöbben az amerikai érdekek képviseletére tett udvariassági gesztusnak tudtak be, illetve Szíria távolmaradása. Ez utóbbit sokan várták, de “számos ország” kifogást emelt ellene. A várakozásokat leginkább Szíria hiánya húzta keresztül, de az eredményeket tekintve világos, hogy Szíria kiemelt téma volt és köszönhetően az iraki – és iráni (?) – közbenjárásnak láthatóan megegyezés történt Damaszkusz visszatérésében.
Az még elválik, hogy a Bagdadi Csúcs mekkora valós eredményt ért el. Ugyanakkor nagy győzelem ez Iraknak, ami diplomáciai központként ismét meghatározó szereplőnek bizonyult, és magának Muṣṭafā al-Kāẓimī miniszterelnöknek is a küszöbön álló választások előtt.
Mi jönne egy kivonulás után?
Erre a kérdésre a válasz nagyban függ kivonulás részleteiől. Vajon az amerikaiak Irak egész területét elhagyják, vagy Kurdisztánban fenntartják maradnak? Valóban távoznak, vagy jelenlétüket csak átnevezik kiképző és tanácsadó műveletnek, amivel továbbra is komoly befolyásuk marad? Ezt vajon követi-e egy Szíriából való kivonulás is?
A ma leginkább tálalt forgatókönyv az amerikai harcoló alakulatok távozásával számol. Ha ez valós és a katonai támaszpontok átadását is jelenti, akkor az amerikaiak szíriai jelenléte is tarthatatlan lesz. Hiszen már ma is Észak-Irak jelenti a kelet-szíriai megszállás logisztikai hátterét. Ha az amerikaiak valóban kivonulnának mind a két országból még Joe Biden hivatali idejének lejárta előtt, az a Szíria ellen viselt háború végét jelentené. Függetlenül a következő iraki kormány kötődésétől ez Irakot az Ellenállás Tengelye felé vinné közelebb, de legalábbis nagyban javítaná az iraki-szír együttműködést. Ami mind a két ország helyzetét javítaná.
Irak akár Szíriával – iráni hátszéllel, vagy anélkül, akár egy esetleges – és valószínűtlen – egyiptomi-jordán-iraki szövetség erősödésével nagyban visszaszerezné korábbi súlyát a térségben. Ez nemcsak természetes állapot lenne, de stabilizáló erőként jelenne meg már rövid távon is.
Ennél is fontosabb, hogy az amerikai katonai jelenlét megszűnésével a meg ma is nagyban a paramilitáris erők mozgatta iraki politika a mérséklődés felé mozdulna el. Végre elkezdődhetne a valódi újjáépítés.
Vannak azonban bizonyos gátló tényezők, amik egyelőre még nem ütköznek ki világosan. A feszültség Ankara és Bagdad között fokozódna. Ezt próbálta megelőzni al-Kāẓimī a Bagdadi Csúccsal. Valószínűtlen ugyanis, hogy a török csapatok is sietnének távozni Észak-Irakból, bár ha megtörténne, az siettetné távozásukat Szíriából is.
A török kivonulás ugyanis bizonyos török igények teljesülését igényli a kurdokkal szemben északon. Kurdisztán jelenleg erős amerikai védnökség alatt áll, melynél fogva érinthetetlen, de távozásukkal az Ankara és Irbil közti feszültség újra kiéleződne. Így tehát a török katonai jelenlét egész kérdése a török-kurd-iraki kapcsolatok bonyolult szövetén keresztül értelmezendő, amiket egyelőre épp az amerikai megszállás folyt le. Ha pedig ezeket a kérdéseket a kivonulás előtt nem rendezik, az ismét táptalajt jelent majd a fegyveres csoportoknak.
Összességében az amerikai kivonulás nagyon is üdvös lenne úgy Irak, mint az egész térség számára, ám sok függőben lévő kérdést kell ehhez kezelni. Egyben komoly aggodalom van amiatt is, hogy az amerikaiak esetleg egy éppen olyan kaotikus helyzetet hagynak majd maguk után, mint ahogy Afganisztánban tették. Ami megágyazhat visszatérésüknek, pont mint 2014-ben is.
Ez nem egy képtelen forgatókönyv. A harcoló alakulatok távozása könnyen jelentheti, hogy a kiképzési és támogatási műveletek ürügyével az amerikaiak egyes iraki támaszpontokat továbbra is kezükben tartanak majd, ahonnan továbbra is befolyásolják az iraki politikát és a térséget. Ha ez így játszódik le, akkor a Szíriából való kivonulás esetleg be sem következik, az iraki politika pedig nem a lenyugvás, hanem épp az erősödő katonai szembenállás felé halad majd.
A következő választások súlya
Egy ennyire összetett körkép után könnyen belátható hogy a következő iraki választásoknak óriási súlya van. Ha egy elkötelezetten Irán-barát kormány alakul, akkor a kivonulás vagy meg sem történik, vagy nagyon viszontagságos lesz. Akkor pedig Irak ismét a polgárháború szélére sodródhat.
Ha egy inkább Nyugat-barát kormány kerül hatalomra, akkor valószínűbb a zökkenőmentes, de nem teljes kivonulás. Ami megint csak komoly gondokat okozhat.
Két döntő okból azonban az a helyzet, hogy Irak jövőjét elsősorban nem a választások fogják meghatározni. Először is, nagyon valószínűtlen, hogy egyetlen politikai tömb abszolút többséget tudna szerezni a parlamentben. Tehát a nagyobb pártoknak el kell kezdeniük alkudozni a főbb pozíciók elosztásáról és a kormány összetételéről. Ez vezet a másik tényezőhöz. A legtöbb erőcsoport erősen kötődik külső hatalmakhoz, vagyis az USA-nak, Iránnak és a térség arab államainak egyaránt komoly befolyása van. A következő iraki kormány összetétele tehát nagyban függ a Washington és Teherán közötti viszony alakulásától. Ami jelen állás szerint épp enyhül.
Az biztosra vehető, hogy az októberi választások után ismét megindul majd a politika marakodás. Az eredmény nagyban függ majd a máris megindult mély átrendeződéstől a térségben. Mindezzel együtt is nagyon fontos, hogy választások békésen, a lehető legkisebb felfordulással érjenek véget.