2018 decembere óta Szudán forrong. Ebben sajnos semmi rendkívüli sincs, hiszen az 1965 -ben elnyert függetlenség óta eltelt évtizedek gyakran voltak robbanékonyak ebben a hatalmas országban, ami egy sajátos átmenet a szub-szaharai Afrika és az arab világ között. A legutóbbi három évtized is sok bizonytalaság tanúja volt puccsoktól belháborúkig délen és Dārfūrban, annak ellenére, hogy ugyanaz a vezetés volt hatalmon 1989 óta. Úgy tűnt hát, hogy ‘Umar al-Bašīr hatalma megingathatatlan minden viszontagság ellenére. Ez az illusztris egykori tábornok, aki valaha az egyiptomi hadseregben szolgált az Izraellel vívott 1973-es háborúban túlélve az Usāma Bin Lādinnel ápolt kapcsolatait; a háborút Dārfūrban; több évtizednyi belháborút délen, mely az ország felosztásához vezetett; háborúig éleződő gondokat a szomszédos Csáddal és Líbiával; több puccskísérletet és szinte összes egykori harcostársának letartóztatását még egy világrekordot is be tudott állítani. Ő volt ugyanis az első még hivatalban lévő államfő, aki ellen a Nemzetközi Bűntető Bíróság (ICC) elfogatóparancsot adott ki. Eddig azonban minden gondból ki tudott táncolni, hisz ez volt a szokása minden tömegrendezvény után. Ám elképesztően remek taktikai érzéke, ravaszsága és az országban alatta tagadhatatlanul tapasztalható gazdasági és társadalmi fejlődés ellenére az emberek decemberben az utcára vonultak. Ez pedig a hadsereg általi eltávolításához és letartóztatásához vezetett április 11-én. Úgy távozott, ahogy érkezett, de az emberek nem vonultak el az utcákról, kormányának szétmálása pedig a mai napig folyamatban van. Két fő okból ódzkodtunk feldolgozni ezt a témát. Először is, mert az események úgy tűnik még nem jutottak el a végkifejletig és még nem látjuk a végüket, ahogy a fő mozgatórugókat sem teljesen al-Bašīr bukása mögött. Az arab sajtó pedig eddig eléggé egykedvűen kezeli az eseményeket, mintha semmi különös nem történt volna. Másodszor, mert Szudán egy olyan hatalmas és összetett ország, sok tekintetben leválasztva az arab világ nagy mozgásairól, hogy sokszor igen nehéz kirakósnak bizonyul.
Ezen a héten tehát Szudánba tekintünk be. Hogyan távozott ez a világrekorder elnök? Mi a hagyatéka? Mik a titkok bukása mögött? Kik vették át a hatalmat? Mik a lehetséges forgatókönyvek a jövőre, azok minden lehetséges kihatásával a térségre?
Once largest Arabic country
A felosztásig és Dél-Szudán megszületéséig 2011-ben, a maga 2,5 millió km2-es területével Szudán a legnagyobb arab ország volt, közel 52 milliós lakosságával pedig a második legnépesebb Egyiptom után. Ám ez a hatalmas ország közel 70 nyelv, valamint Arab Berber és afrikai csoportok összetett kirakósa. Bár igaz, hogy az arab nyelv és kultúra döntő szerepet játszik, a társadalom összes többi eleme is adott hozzá és valami valóban sajátságosat hoztak létre. Ez azonban azt is megmagyarázza, hogy Szudánt bár az arab világhoz kötik legerősebben kapcsolatai, mégis a főbb áramlatoktól némileg leszakadt.
Az ország csak 1956-ban nyerte el függetlenségét, döntően az 1952-es egyiptomi forradalom eredményeként, ám az azt megelőző 150 évet egyiptomi és brit uralom jellemezte. 1899 és a függetlenség között formálisan közös egyiptomi-brit ellenőrzés alatt volt, ami megmagyarázza, hogy miért tanult és kezdett karriert Egyiptomban ilyen sok szudáni vezető, mint maga al-Bašīr is. A végletesen elszegényedett ország oda-vissza ingadozott muszlim megújhodási és baloldali eszmék között egyik puccsról a másikra, a marxizmus egyik végletéből az iszlamista társadalmi kísérletekig másikába. A döntően mezőgazdasági ország csak a ‘70-es években kezdett komolyabb fejlődést tapasztalni a exportra szánt termények megjelenésével, mely időszakot gyakran jellemezték komoly összecsapások részint a dél és a központ, másrészt a nagyvárosok és a falu között. Ekkor találtál először olajat nagyobb mértékben és indult meg az export, főként nyugati érdekeltségek kezében, mint a Chevron. Ez pedig olyan, messze nem Szudánra egyedi helyzetet hozott ki, ahol a gazdasági érdekek az országot a Nyugathoz kötik, míg politikai osztálya próbál távolodni tőle. A fejlődés társadalmi haladást is hozott, melyet sokszor figyelmen kívül hagynak, vagy lebecsülnek, mégis jelentős. A 2000-es évek végére azonban a új támogató tűnt fel, Kína, ami komoly befektetéseket eszközölt. Ez pedig olyan kínai gazdsági jelenlétet jelent Szudánban, melyet sokszor a kínai gazdsági kizsákmányolás legkegyetlenebb példájának hoznak. A gazdasági érdekek ilyen rivalizálása, együtt az Usāma bin Lādin-nel ápolt kapcsolatok és belhaborúk miatti gazdasági szankciókkal egyre növelték a nyomást és 2011-ben a dél elszakadt. Ami ellen Khartoum nem sokat tehetett. Az utóbbi években azonban Szudán regionális ereje gyorsan megnőtt köszönhetően stratégiai helyzetének és számottevő hadseregének.
Szudán valóban stratégiai helyen fekszik. Először is a Nílus komoly része fölött van ellenőrzése, ami pedig életbevágó egyiptomi érdekeltség. Félúton van Egyiptom, a Vörös-tenger déli kijárata és Szaúd-Arábia között, pont Jemen és Líbia mellett. Így aztán mind 2011 eseményei Líbiában és Egyiptomban különösen fontosak voltak Khartoum számára, mind a szaúdi agresszió Jemenben, amihez csapatokat kölcsönzött. De ahogy a küzdelem a katari-török tengely és az egyiptomi-szaúdi-emirátusi blokk között egyre jobban elszabadult Khartoum ára is egyre nőtt. Szudán tehát érdekek ütközőpontjában áll mind világ, mind regionális szinten.
Szudánban az eszmei és a társadalmi térkép is sajátos, és minden számításban ennek kielégít szerepe van. Etnikailag a lakosság arabok, berberek és afrikai csoportok sajátos elegye, ahol a törzsi – gyakran kereszteződő – kapcsolatok döntő szerepet játszanak. Ezekre, ahogy az ország területi összetevőire is figyelemmel kell lenni, és a mindenkori kormánynak egy érzékenyen egyensúlyt kell fenntartania. Az muszlim politikai gondolkodás döntő az országban, ami aligha meglepő, hiszen a XVIII. században Szudán volt az otthon a Mahdī[1] mozgalomnak, ami egy időre kiűzte a briteket is vallási államot hozott létre. Bár ez elbukott, mégis komoly hagyatéka van abban az országban, ahol a dzsihád érzésének is – a szomszédos keresztény Etiópia ellenében -, mind a szúfizmus nak mély gyökerei vannak. Később pedig, köszönhetően Egyiptom és Szaúd-Arábia közelségének a Wahhābī és eszmék és a Muszlim Testvériség is komoly támogatottságot szerzett. Így tehát a muszlim politikai gomdolkodás így vagy úgy mélyen gyökerezik Szudánban, egy erősen törzsi kötődésű társadalomban. Ezzel együtt, a brit befolyás hatására a városias mentalitás sem ismeretlen a Nílus nagy kereskedővárosaiban. A baloldali eszmék ezért népszerűek voltak, ami népiképp megmagyarázza, hogy fénykorában a ‘70-es években miért a Szudáni Kommunista Párt – bár így is erősen behatárolt társadalmi támogatottsággal – volt a legnagyobb az arab világban.
Ez egy olyan képletet eredményez, ahol a mindenkori kormánynak egy érzékeny egyensúlynak kell lennie tisztelve tartva a törzsi, etnikai és területi érzékenységeket, vagy masszívan a hadseregre kell támaszkodnia az ország kézben tartásához.
Az utolsó három évtized
Amikor a hadsereg egy vértelen puccsban átvette a hatalmat 1989-ben, az új kormány a hadsereg és a Testvériség érdekes házassága volt. Általában véve igaz, hogy poszt-gyarmati arab világban a baloldali progresszív eszmék és az iszlamista mozgalmak állandó küzdelemben voltak a jövő meghatározásáért, amit egyik részről katonai puccsok, másik részről iszlamista felkelések és kormányok fémjeleztek. Ennél fogva vagy iszlamista mozgalmak szerezték meg a hatalmat a tömegekre hivatkozva, vagy a hadsereg épített – sokszor nagyon is mesterséges – haladó doktrínákra. Csak ritkán láthatunk együttműködést a kető között. Szudán egyike e ritka eseteknek, merthogy az 1989-es puccsot alapvetően a Nemzeti Muszlim Front (NIF) – a Testvériség helyi szárnya – szervezte, és a pár tucat szimpatizáns a hadseregben csak végrehajtotta azt. A lépés igazi vezére a NIF vezetője, Ḥasan at-Turābī volt. A katari állami csatornának, az al-Jazeerának – ami ogen közel áll a Testvériséghez – adott 2016-os hosszas interjúiban úgy emlékezett vissza, hogy ők maguk válogatták ki a puccs vezetőit, és végül vezetővé váló
‘Umar al-Bašīrt is csak egy nappal előtte ismerte meg. Minthogy akkor még al-Bašīr nem volt kiemelkedő. Szavai alapján az általuk hozott lépések leginkább az iráni Iszlám Forradalomra hasonlítanak. De Iránnal ellentétben, ahol az egész új állam a vallási intézmények köré épült fel, Szudánban a vallási mozgalom felhasználta a létező hadsereget al-Bašīrt hagyva meg a kormányrúdnál. Az újonnan felállított Nemzeti Megmentés Forradalmi Paramcsnoki Tanácsa (RCC) iszlám polgári és büntető törvénykönyvet vezetett be, betiltotta a pártokat, minden hivatalos állami hatalmat al-Bašīr kezébe helyezett, mint állam és kormányfő, illetve a hadsereg feje, ám az igazi döntéshozatalt egy a NIF tagjaiból felálló szűk tanácsadó testület tartotta meg. Vagyis a hadsereg vette át az uralmat, de egy masszív népi mozgalom élén és formálisan iszlamista zászló alatt.
Al-Bašīr azonban vártnál jóval találékonyabbnak bizonyult és 1993-ban feloszlatva a RCC-t magát nevezte ki elnöknek, majd elkezdte kiszorítani a legtöbb NIF tagot. Az igazi szembenállás abból az ellentétből fakadt, hogy míg al-Bašīr mindig is pragmatikus és találékony ember volt, at-Turābī azonban idealista. Míg egy eszmei vezető megengedheti magának a nézetei alkalmazásával való kísérletezést egy államfőnek kompromisszumokat kell kötnie. Amint az a balsikerű pénzügyi reformmal történt, amikor a szudáni fontot a szudáni dínár létrehozása érdekében lecserélték, ám néhány év után ezt törölték és visszahozták a fontot, de már egy jócskán inflált verzióban. At-Turābī állami támogatást csikart ki számos fegyveres szervezetnek, akik szemben álltak a Nyugattal, és létrehozta az Arab Iszlám Népi Kongresszust, ahová sok ilyen szervezetet hívtak meg. Bár néhányan ezek közül, mint Carlos a Sakál sem arabok, sem muszlimok nem voltak. A legkiemelkedőbb ezek közül Usāma bin Lādin volt, aki valamikor 1991 körül Szudánba is költözött. Ez ugyan ma nagyon rosszul hangzik, de akkoriban Bin Lādin távolról sem volt az a rettegett figura, aminek a világ 2001 után megismerte. Épp ellenkezőleg, akkoriban a nyugati sajtó is “szaúdi üzletembernek” és “anti-szovjet harcosnak” aposztrofálta afganisztáni tetteiért, amiket szaúdi pénzzel és amerikai támogatással ért el. Ezek a lépések tehát, legalábbis egy adott pontig, mindkét fél számára elfogadhatóak voltak. Ám a Világkereskedelmi Központi első, 1993-as támadás után Supzudán számos szankció alá került terrorista csoportok támogatása és befogadása miatt. Ez pedig tovább rontotta az amúgy is rossz viszonyt a szomszédos Líbiával és Egyiptommal, amik az előző studáni kormányok elkötelezett támogatói voltak.
1996-tól fogva, valószínűleg az azévi általános választások miatt, amiken al-Bašīr végre megválasztott elnök lett, Szudán elkezdte a korábban meghívott szélsőségesek javát elkezdte kiutasítani. Ezzel együtt elkezdte javítani kapcsolatait a legtöbb irányba és külföldi – akkorra főleg kínai – forrásokat vonzani. A két vezető közötti leszámolás elkerülhetetlenné vált és 1999-ben at-Turābīt először letartóztatták, majd megkapta első börtönbüntetését, mert megpróbálta megtiltani az elnöknek, hogy újra induljon a választásokon. Al-Bašīr végre stabilan a saját kezébe vette a hatalmat és 2000-ben újraválasztották, de kevés ideje maradt pihenni. Alig pár évvel a szakciók bevezetése után, amiket terrorista csoportok támogatása miatt hoztak Szudán ellen és azután, hogy az amerikaiak lebombazták az aš-Šifā’ gyógyszergyárat 1998-ban, azt tévesen egy vegyi fegyver üzemnek nézve al-Bašīr épp csak elkezdte felszámolni korábbi mentora hagyatékát, amikor a Dārfūr fellángolt.
A Dārfūr-i háború 2003-tól fogva tipikus példája volt a megbomlott etnikai egyensúlynak a térségben, amibe külföldről is erősen belenyúltak. A számos etnikumnak otthont adó terület a letelepült – döntően nem arab – és állattartó – döntően arab – közösségek közt oszlott meg. Amikor pedig pár száraz év után a feszültség felgyűlt, a szembenállás hamar etnikai élt nyert és az akkori líbiai állam pénzével és segítségével – bár Tripoli messze nem volt ebben egyedül – fegyveres felkelés kezdődött. Khartoum erővel válaszolt, ám főként a nemztközi választól és a belső érzékenységektől való félelem miatt helyi arab fegyveres csoportokra és önkéntesekre alapozott. A háború brutális volt és elhúzódott. Becslések 10-20 ezertől egészen 200 ezerig teszik a halálos áldozatok számát mire az előzetes béketervet 2006-ban megkötötték. A terület önigazgatást nyert, de a 2016 tavaszi népszavazáson Dārfūr Szudán része maradt és a központi kormányzatot némileg helyreállíották. Dārfūr al-Bašīr legnagyobb hibáinak és győzelmeinek is a helyszíne. A háború és a káosz olyan nemztközi figyelmet hozott, ami Szudánnak még az at-Turābīvalfémjelzett ‘90-es éveknél is rosszabb megítélést hozott és népirtás vádjával az ICC nemzetközi elfogató parancsot adott ki az elnök ellen 2008-ban. Ami még ma is érvényben van. Akkor ez aggasztó ügy volt, de lassan feledésbe merült és 2009-re al-Bašīr már nemzetközi fórumokat látogatott. Ebben rejlik az igazi siker, hiszen át tudta vészelni a konfliktust és alig öt évvel azután, hogy a dél elszakadt – több évtizednyi sokkal véresebb polgárháború után – Dārfūr a maradás mellett döntött. Bár ez annak is köszönhető volt, hogy 2011 után a legnagyobb, bár messze nem egyetlen külső támogató, al-Qaddāfī Líbiája már nem létezett. Ezért pedig al-Bašīr, mint a bosszú édes gyümölcsét a maga számlájára írta, mondván, hogy ő fegyverezte fel a felkelőket Líbiában.
A nagy visszatérés
Miután Dārfūr kezdett lenyugodni és a dél elszakadt, Szudánt meglepően kevéssé érintette az ún. “Arab Tavasz”, és Khartoum kezdte visszaszerezni pozícióit, legalábbis az arab világban. Ami figyelemre méltó teljesítmény, tekintve,
hogy az al-Bašīr–at-Turābī tandem az elejetől hagyom rossz lovakra tett. Szudán volt az egyetlen arab ország ami nyíltan Irakot támogatta Kuvait megszállásakor 1991-ben. Évtizedekeig Khartoumnak nagyon rossz volt a viszonya Líbiával, Egyiptommal és az öböllel is, s csak nagyon kevés támogatója volt, mert Szudán igen szélsőséges csoportokat támogatott. 2011-re azonban al-Bašīr takitikusan beállt az öböl által vágrehajtott akció mögé, amit “Arab Tavaszként ismerünk. Először Líbián állt bosszút, majd Egyiptommal rendezte viszonyát. Khartoum mind a Testvériség Mursī irányította kormányát támogatta, mind az azt leváltó as-Sīsī vezette puccsot. A 2015-ben az Egyiptomi Gazdaságfejlesztési Konferencián tartott beszédéből világos volt, hogy Khartoum egyértelműen az egyiptomi-öböl tömb mellé állt a régió vitáiban. A feltűnő gazdasági fejlődés ellenére, különösen a ‘90-es és 2000-es évek folyamán[2], ami miatt Szudán rendszeresen Afrika egyik leggyorsabban fejlődő gazdasága, Szudán még mindig viszonylag elszigetelt ország volt az amerikai gazdasági szakciók miatt. Az öböl támogatása gyakorlatilag feltörte ezt a blokádot. Ennek ára Szudán részvétele volt a Jemen elleni szaúdi agresszióban 2,2 milliárd dollárért cserébe, minthogy Rijádnak sürgető szüksége volt valódi harci képességekkel bíró csapatokra a terepen. A két fél hamarosan négy gazdasági egyezményt kötött, ami megnyitotta az utat a masszív szaúdi-emirátusi anyagi támogatás előtt. Úgy tűnt al-Bašīr minden nehézséget kicselezett. Hosszú elszigeteltség után visszatért a közel-keleti porondra, túlélt több évtizednyi külső beavatkozást és az Arab Tavaszt, érzékelhető gazdasági javulást tudott elérni mérhető társadalmi fejlődést okozva, ki tudta cselezni mind az ICC elfogatóparancsát, mind az amerikai szaknciókat, és még két szeparatista küzdelmet is le tudott zárni. Ugyanakkor meg tudta erősíteni uralmát a kormányon a hadseregre alapozva, kiszorítva a Testvériséget fenntartva az iszlamista látszatot. Legalábbis formálisan és a szólamokban. Valóban lenyűgöző taktikai érzék.
Al-Bašīr számára sajnálatos módon ugyanaz siettette bukását, ami visszaemelte porondra. A jemeni akció mindig is kevéssé reklámozott művelet volt, minthogy iszonyü népszerűtlen volt és a csapatok már 2018-ban kivonásukat követelték. Bár mindig nagy csönd övezte, hogy valójában mekkora erő is vett részt, 2017-re beismerték, hogy 412 szudáni katona vesztette életét egy tucat tiszttel egyetemben, ami Szaúdi-Arabia után a második legnagyobb veszteség. Már ez maga is elég nagy ösztönző volt, de a külső ok, ami elgondolkoztatta al-Bašīrt Jemenről az az öbölközi válság volt 2017 nyarán. Szudán óvatosan elkerülte a Katar elleni blokádot, csakis halk támogatását fejezte kiépítése nem állt egyértelműen egyik oldalra sem. Úgy tűnt a Riyád és Khartoum közötti kapcsolatok megingathatatlanok, mégis 2017-ben al-Bašīr egy figyelemre méltó ajánlatot fogadott el Törökországtól. Törökország 30 évre lízingeli Suwākin szigetét a Vörös-tenger partján, ami egy valaha jelentős, de mára alapvetően elhagyatott kikötő egy stratégiai ponton number of officers. Mindezt 650 millió dollárért, ami egy elég olcsó ár. Ezért a pénzért, mely nagyon valószínű, hogy Katarból érkezett, fennhatösagot szerzett a sziget felett és jogot, hogy ott katonai támaszpontot építsen ki. Ez a lépés mind Egyiptomot, mind Szaúdi-Arábiát komoly aggodalommal töltötte el, de minden nyomást kísérlet ellenére Khartoum hajthatatlan maradt. Bár érdekes, hogy 2016 volt az az idő, vagyis nemsokkal az Suwākin üzlet előtt, amikor a Testvériség érdeklődése ismét megnőtt Szudánban. Ekkor születtek az-Jazeera és sok más csatorna hosszú interjúi at-Turābīval.
A bukás
Főleg mostmár, visszatekintve Suwākin lehetett az első nagyon rossz lépés. Majd 2018 december 16-án al-Bašīr Damaszkuszba látogatott, hogy találkozzon Baššār al-Asad szír elnökkel. Ő volt az első jelentős arab vezető, aki 2011 óta Damaszkuszba látogatott. Tekintve, hogy mind a történelmi, mind a jelenlegi gazdasági-diplomáciai szálak igen gyengék a két fél között, al-Bašīr egyértelműen egy üzenetet jött átadni, hogy Rijád kész tárgyalásokba bocsátkozni. Ez már csak azért is valószínű, mert ez alig több mint egy héttel az emirátusi követség damaszkuszi újranyitása előtt történt. Bár ez eléggé jól mutatja milyen szerepet is töltött be al-Bašīr a szaúdiak szemében, mégis egy viszonylag pártatlan közvetítő volt az üzenet közvetítésére. Ám alíg tért vissza, máris óriási tüntetések kezdődtek ellene szinte minden nagyobb városban. Bár a nyilvános ok az élelmiszer és fűtőanyag árak növekedése volt, nehéz nem észrevenni a kapcsolatot a tunetések és a damaszkuszi utazás között. Amik ugyan nem lankdtak, de kordában tarthatónak tűntek, amikor al-Bašīr január 9-re meghirdette utolsónak bizonyult tömegrendezvényét. Itt még mindig tudott mutogatni a külföldi érdekekre, amik fel akarják forgatni az országot – valószínűleg nem is alaptalanul – és az iszlamista húrokon is ügyesen játszott, hiszen ez hivatalosan még mindig egy iszlamista ihletettségű kormány volt. De ahogy a tüntetések tovább nőttek ez lett az utolsó alkalom, hogy közönség előtt táncolhatott. Ezekben a nők kiemelt szerepet játszottak, ami meg is hatotta a nyugati sajtót. Ez ugyan azonnal felveti a gyanút, hogy már megint egy rózsaszín nyugati felforgató akcióról van szó, és a tüntetések valóban sokkal véresebb el voltak, mint azt láttatni engedték, a nők Szudánban igen szerves részei a közéletnek. Amint pedig számos példa mutatja megbecsültségük még nyugati mércével is irigylésre méltó.
2019 április 11-én a fegyveres erők átvették a hatalmat, letartóztatták al-Bašīrt, aki háziőriztbe került, majd Átmeneti Katonai Tanács (TMC) alakult Aḥmad ‘Awḍ bin ‘Awf vezérezredes vezetésével. ‘Awf csak februárban végén lett első elnökhelyettes, hogy a hadsereg támogatása biztosítva legyen, hiszen 2015 óta ő volt a védelmi miniszter. A jemeni akció egyik fő felelőseként al-Bašīr erős szövetségesének számított. Csupán három nappal a puccs előtt ‘Awf egy nyilvános üzenetben al-Bašīr mögé állt, fámutatva, hogy külső érdekek próbálják meg kihasználni a helyzetet és figyelmeztetett, hogy a hadsereg megvédi a kormányt. Ha pedig valaki aggódna mit is jelentett a háziőrizet al-Bašīr számára, akkor megnyugodhat, hogy mozgását a 2015-ben épült elnöki palotára korlátozták, ami még a legtöbb ötcsillagos szállodát is szégyenbe hozza. Bármi is késztette ‘Awf-ot a fordulatra, az nem tartott sokáig, mert egy nappal később lemondott. Április 16 a katonai tanács leváltotta az elnökhelyettes és első helyettesét, 20-ra pedig a puccson belűli puccs már teljes volt. Az új vezetés bejelentette, hogy tárgyalásokba kezd a tüntetések vezetőivel, május 13-án pedig megállapodás született, hogy egy kétéves átmeneti időszak következik, ami után a választások útján civil irányítás alá kerül a kormány. Az azonban figyelemre méltó, hogy a katonai tanács máris bejelentette, hogy a jogalkotás alapja innentől az iszlám jog és annak is kell maradnia.
Változó arcok és irányok
Az puccson belűli puccsnak meg kellett történnie, mert az első lépés 11-én csak csere volt ugyanazon hatalmi eliten belűl. A katonai tanács új elnöke ‘Abd al-Fattāḥ al-Burhān, egy viszonylag súlytalan, de tisztelt tábornok lett. Az igazi hatalom azonban a helyettese, Muḥammad Ḥamdān Daqalū kezében van, akit beceneve után csak Ḥamīdtī-ként ismernek. Annyi ismert róla, hogy már 15 évesen kikerült az oktatásból, majd karavánkísérő és tevekereskedő – gyakorlatilag útonlló – lett, aki soha nem viselt semmilyen polgári vagy katonai hivatalt egészen, amikor tiszti rangot kapott. Ezt a Dārfūrban tett szolgálatainak köszönhette, ahol egy közel 40 ezres milíciát szervezett a kormány oldalán, szolgálatai pedig azóta is hasznosak. Tekintve, hogy valószínűleg mind a mai napig egy komoly erő fölött rendelkezik, mind a hadseregen belűl, mind azon kívül. Annak ellenére, hogy sosem volt igazán közel al-Bašīrhoz, akit végül április 17-én a hírhedt Kobar börtönbe zártak. Ḥamīdtī valódi ereje és támogatói elég nyilvánvalóak, hiszen az elmúlt héten, május 24-én Dzsiddába érkezett, hogy tárgyalásokat folytasson Muḥammad ibn Salmān szaúdi koronaherceggel. A két fél biztosította egymást támogatásáról, ami már a puccs második részében is világosan látszott, hiszen április 21-én Rijád és Abū Zabī 3 milliárd dolláros kölcsönt ígért Szudánnak, illetve “baráti gesztusként” további 500 millió átutatlását a Szudáni Központi Bankba. Ebből pedig közel 250 millió már meg is érkezett Szaúdiból. Ez arra utalna, hogy Rijád és Abū Zabi támogatta az öreg elnök eltávolítását, annak ellenére, hogy a szövetségesük volt és épp akkor tett nekik szolgálatot.
Két forgatókönyv lehetséges és mindkettő az immár két éve zajló öblön belűli csatározáshoz fűződik. Ezekben Suwākin-nak és a jemeni műveleteknek kiemelt fomtosságuk van. Vagy a török-katari tengely támogatta a leváltást megbosszulandó al-Bašīr damaszkuszi küldetését, és hogy feltartsák a szaúdi-szír megbékélést, vagy a szaúdik kezdeményezték ezt, hogy helyére egy megbízhatóbb embert tegyenek, hiszen nem járt sikerrrel a megbízatása. De bárhogy is legyen, az átmenet alatt a szaúdiak többek fektettek be, ami érthető is tekintettel az ügy súlyára. Az első eredmény máris megmutatkozott, hiszen április 26-án a török külügy cáfolta a pletykákat, melyek szerint a szudáni katonai tanács törölte volna a Suwākin-ról kötött egyezményt. Ami valószínűleg csak egy kísérlet a tekintély viszonylagos megőrzésére, hiszen ez azt jelenti, hogy egy nagyon is komoly stratégiai terve végzi most a szemétkosárban, együtt a befektetett pénzzel. Ez csak idő kérdése, hogy igaznak bizonyuljon, ami majd Rijád nagy örömére fog szolgálni. Muḥammad ibn Salmānnak nagy szüksége van támogatásra jemeni háborújához, jobban mint valaha, hiszen ez kezdettől fogva az ő akciója volt, ám mostanra szakadást okozott közte és apja között, aki már úgy hírlik leváltását tervezi. Ezt a vitát pedig mostanra az emirátusiak is megerősítették. Csak az utóbbi egy hónapban három titkos delegáció járt Szudánban – egy emirátusi, egy közös szaúdi-emirátusi és egy szaúdi -, ami akár a növekvő szaúdi-emirátusi rivalizálás új fejezetének is lehet a jele. Az utolsó május 19-én volt, vagyis csak egy héttel Ḥamīdtī útja előtt, amit Hālid ibn Salmān védelmi miniszterhelyettes és a koronaherceg testvére vezetett egy magas rangú biztonsági delegáció élén.
Bárhogy is történt, mára két dolog biztosnak tűnik. Al-Bašīr hosszú regnálása talán a végéhez ért, de szinte biztosan megússza a kiadatást Hágának, hiszen az új kormánynak nem hiányzik a megaláztatás, az öböl támogatókat pedig ez nem érdekli. Másrészt Szudán immár stabilan szaúdi-emirátusi befolyás alatt áll, és még ha lesz is közöttük vita, a katari-török támaszpont építést meghiúsították.
Ami azonban figyelemre méltó, az az eseményekről való viszonylagos csönd a térségben, és a szinte teljes hallgatás a nyugati média részéről. Hol vannak már a napi 24 órás egyiptomi közvetítések 2011-ből? Az, hogy egy ‘Umar al-Bašīr formátumú személy megbukik elég világosan nem uralja a szalagcímeket. Ennek pedig oka van. Bármi történjen is a Kína gazdasági jelenléte Szudánban megkérdőjelezhetetlen, és az eseményektől függetlenül mozgásban tartják majd a gazdaságot. Az emberek ma tüntethetnek, de az új junta már kijelölte a következő elnököt, akinek már megvannak külföldi szponzorai és saját milíciája. A katonai tanács iszlamista lépéseiből csak sejthető, de talán már a saját at-Turābī-ja is megvan már, akit még csak eztán látunk meg. Így aztán a valódi változás messzebb van, mint tűnik.
[1] A fogalom az iszlámban azt a megváltót jelenti, aki majd az idők végezetén jön el. Bár számos alkalom ismert, amikor valaki ennek hirdette magát, az iszlám történelem csak két olyan esetet ismer, amikor ez komoly népi támogatásra is talált. Mind a XIII. századi al-Muwaḥiddūn Marokkóban, mind ez az eset Szudánban komoly államokat hozott létre.
[2] Mind a fejlődési potenciál, mind a tény, hogy ez döntően külföldi befektetésekből valósul meg megmutatkozik abban, jelen várakozások szerint a szudáni GDP 2019-ben is 5,1%-kal bővül. A jelen felfordulás ellenére is.