Immár több mint egy éve, amióta csak Trump kilépett az iráni atomalkuból (JCPOA), komoly kérdések vetődtek fel, hogy mi következik. Vajon ezek előzetes lépések egy háborúhoz, vagy csak az USA lép ki, míg a többi aláíró továbbra is betartja az egyezményt. Hamarosan kiderült, hogy folyamatos kényszerrel az USA mindent megtesz az iráni gazdaság megfolytására és a JCPOA teljes felszámolására. Ez, hozzátéve az öböl monarchiák és Izrael régi panaszait, amik szerint Irán olyan veszélyes mértékben terjeszkedik az térségben, hogy azonnal meg kell állítani már önmagában is rosszul nézett ki, de úgy tűnt nem nagyon rémíti meg Teheránt. Hiszen a fő kérdés az, hogy Washington mint fog tenni, lévén az nyilvánvaló, hogy az öböl-államoknak, bármennyire vágyik is rá némelyik, semmi esélyük egy háborúban Irán ellen. De épp mint Izrael, üdvözölnék ha Irán égne és a nyereséget feloszthatnák egymás között az – elvileg elérhető – nyereséget Irakban, Szíriában, vagy más helyeken. Mindez azonban nagyon rossz irányt vett az utóbbi bő egy hónapban, amióta a háború lehetőségéről szóló cikkek és Teherán és Washington közti pengeváltások napi rutinná váltak. Az első nagyon fenyegető jel John Bolton kinevezése volt nemzetbiztonsági tanácsadóvá 2018 márciusában, tekintve vérszomjas jellemét és háború iránt szenvedélyét. Ő és az olyanok mint Mike Pompeo külügyminiszter sikerrel vitték el az akár meg két éve is normális viszonyt Iránnal a háború szélére.
A helyzet mostanra annyira feszült, hogy Irak közvetítő manőverbe kezdett a háború bármi áron való megelőzésére. Amint pár hete láthattuk, elnézve a milyen közel állnak most Iránhoz, ez nekik most életbevágó kérdés. A találgatások közepette az iráni Legfelsőbb Vezető ‘Alī Hāmeneī meglepőt húzott és május 10-én bejelentette, hogy nem lesz háború, bár azt is megerősítette, hogy nem teszik fel a kezüket. Szinte irigylésre méltó nyugalom árad ebből az álláspontból, amit csak erősítenek a külügyminiszter, Moḥammad Ğavād Ẓarīf interjúi, aki többször könnyedén hárította a hazája elleni vádakat és sokszor kifejezetten kedélyesnek, ugyanakkor tű pontosnak tűnt. Ezekben sikeresen hintett el egy új kifefejezést, mely meg csak most kezd feltűnni a nyugati sajtóban, de immár kezd bevált formulává válni a Közel-Keleten. Szavai szerint az ő gondjuk nem Washingtonnal van, még kevésbé Trumppal, hanem a B-csapattal[1], mely Amerikát háború felé sodorja. Egy háború felé, melyet sem az elnök, sem az amerikai államérdek nem kíván. A csapatot négy fő alkotja: Bolton; Bibi, alias Benjamin Netanyahu; Bin Salmān, azaz Muḥammad ibn Salmān szaúdi koronaherceg; és végül Bin Zāyid, másnéven Muḥammad ibn Zāyid, aki Abū Zabī koronahercege és az Emirátusok külügyminisztere. Leszámítva Boltont saját országaikban mind ők a valódi vezetők, függetlenül attól hogy milyen hivatalt viselnek. Eddig a nyugati sajtó űgy döntött nem vesz tudomást erről a cimkéről, vagy csak vicces képtelenségnek degradálja. Ám e címke nemcsak, hogy pontos, de ha beigazolódik elég sokkoló is. Először is, lehetséges lenne, hogy vezető öböl-államok, amik most valóban – jól-rosszul – irányítanak a Közel-Keleten, szövetkeznének Izraellel? Nem hagyva figyelmen kívül a tényt, hogy jelen állás szerint közülük csak Netanyahu de facto kormányfő, effajta együttműködés arab államok és Izrael között mély-állami szinten valósulna meg, méghozzá a legfontosabb biztonsági kérdésekben. Igaz lehet ez? Mármost elnézve az ősrégi híreszteléseket, melyek szerint zsidó-izraeli lobbi csoportok irányítanak Washingtonban, illetve hogy időnként ez a szaúdiak kapcsán is előkerül, ez mindig úgy tűnik fel, mintha riválisok lennének, mégpedig egymás ellen. Ilyen fénytörésben az egész B-csapat felvetés teljes képtelenségnek tűnik. Különösen hogy lenne egy cinkosuk a Fehér Házban Bolton személyében. Mindez elég vadnak tűnik.
Mégis van benne valami rendkívüli, hiszen másképpen két dolgot elég nehéz megmagyarázni. Hogyhogy Trump ide-oda ugrál a kardcsörtetés és az olyan parodisztikus fordulatok között, minthogy a telefonnál vár, hogy az irániak végre hívják. Tényleg úgy tűnik, mintha valakik erővel tolnák ezt a vonatot a háború felé és az utolsó pillanatban mindig Trump hűtené le a kedélyeket. Szintén nehéz megmagyarázni, hogy még a legkitartóbb Trumptól támogató csatonák is, mint a FOX is kiröhögi Boltont és a körülötte állókat, nem csinálva titkot abból, hogy Trump nem igen hallgat rájuk. Ezek a csatonák gyakorlatilag ugyanarról beszélnek, mint Ẓarīf, csupán csak a B-csapat további tagjainak említése nélkül. Úgy tűnik tehát, hogy tényleg van egy erő csoport ami olyan irányba tereli az elnököt, amelyikbe ő nem igazán szeretne menni. Ám ha ennek a csoportnak tényleg vannak izraeli és szaúdi kapcsolatai és tényleg ilyen szinten hangolják össze lépéseiket, akkor annak óriási kihatásai lehetnek az egész Közel-Keletre. Így hát ehéten a B-csapat ezen illusztris tagjait hozzuk kicsit közelebb, és hogy vajon miért is működnének együtt. Avagy e csapat miden tagjának miért van meg a maga nagyon is önző oka erre a közös vállalkozásra, messze Iránon túlnyúlóan.
Bolton
John Bolton az amerikai diplomácia igazi veteránja, egy nagyon is mérgező hírnévvel. Még visszafogott források is labilisnak és vérszomjasnak, gyakorlatilag egy háborús héjának tartják. George W. Bush ENSZ nagyköveteként szerzett hírnevet magának, s e poszton a nemzetközi szabályok és törvények felé való teljes érdektelenségének adta tanújelét. Kijelentései, mint hogy az ENSZ csak addig és úgy működik, amíg az az Egyesült Államok céljait szolgálja elég jó mutatják felfogását. Ő volt az, karöltve egy másik háborúimádó külügyminiszterrel, Condoleezza Rice-szal, akik fő felelősei voltak a Libanon elleni izraeli agressziónak 2006-ban. Akkoriban ugyanis, amikor Izrael éppen háborút folytatott Libanon ellen, elvileg Ḥizb Allah-hal szemben, a francia diplomácia Libanon mellé állt és nagyon erősen azért dolgozott, hogy minél előbb megegyezés szülessen. Bolton azonban megkerülte feljebbvalóját, Rice-t, információkkal látta el az izraeli illetékeseket, majd azokat a háború folytatására akarta rábírni. Azt a háborút, ami végül a Ḥizb Allah egyik legnagyobb lélektani győzelméhez vezetett, és első alkalommal Izrael semmit sem tudott teljesíteni kitűzött céljaiból. Boltont már akkoriban is Izrael belső emberének tartották az amerikai kormányban. Számos ügyben pedig, Iraktól Szíriáig a háborúpárti csapatot erősítette.
Sokan talán elgondolkodnak, hogy ez egyáltalán hogyan is lehetséges. Még az olyan Izrael-párti lobbi csoportok erejét ismerve is, mint amilyen az AIPAC, azért elgondolkoztató, hogy ez hogyan lehet. Ő valójában az általában evangelisták, vagy neo-evangelistákként pszeudó-keresztény mozgalom egyik legagresszívabb köréhez tartozik, akik között széles körben oszlott a nézet, hogy a végítéletet siettetni kell. Meglátásuk szerint az utolsó napokban Izrael újjáépül, visszaszerzi egykori – vélelmezett – erejét, újra felépíti a templomot és az utolsó háború elkezdődik. Ez egy számottevő csoport az Egyesült Államokban, akkk Trump szavazóinak egy tekintélyes részét teszik ki, meg ha nem is ők a többség. Ami jelenthetné, hogy Trump maga is ebből a szellemi háttérből származik. Ám a különbözés és az időnkénti ütközések közte és nemzetbiztonsági tanácsadója között abból fakadnak, hogy maga Trump messze nem ilyen héja. Függetlenül attól, hogy mennyire épít szavazóinak ezen csoportjára felismeri milyen veszélyes is az effajta a háborús politika és tisztában van vele milyen pusztító volt az Irak elleni háború az USA-ra nézve. Bár nem szabad elfelejtenünk, hogy ez milyen sorscsapás volt Iraknak és általában az egész Közel-Keletnek. Ebben az értelemben hálásnak kell lennünk, hogy Trump ül a kormánynál és nem egy gyengébb jellem, mint amilyen a kicsi Bush volt.
Bolton igazi mániája azonban Irán. Már azelőtt agyon keményen erőltette a háborút, mielőtt tavaly nemzetbiztonsági tanácsadó lett volna. Az Obama évek alatt eltűnt ugyan a rivaldafényből, de még így is nagyon aktívan próbált támogatást szerezni bármilyen szervezetnek, ami kész küzdeni az iráni kormány ellen. Ez természetszerűleg magába foglalta Izraelt, de minden hosszútávú terv igényni a mostani teheráni kormány alternatíváját, amit az USA felépíthet és egy háború után beiktathat. Erre a célra pedig egy aggasztó szövetségest talált, a Muğāhedīn-e Halk-e Īrān-t (MEK), avagy Irán Népének Hitharcosai-t. Ez a ködös szervezet marxista és iszlamista elvek mentén alakult Iránban a ‘60-as években és egyfajta gerillaháborút folytatott a sah állama ellen. Bár a SAVAK, a sah titkosszolgálata gyakorlatilag felszámolta, mégis hamar újraszerveződött Mas’ūd Rağavī és felesége Maryam szervezésében. Ekkor nyilvánította még Amerika is terrorszervezetté őket. A MEK rövid ideig legális szervezet lett Iránban a forradalom alatt, Rağavī még elnökválasztáson is indult ám Homeīnī istentagadóknak, majd ellenségeknek nyilvánította őket. Visszatértek gerilla módszereikhez, sokak közt egy miniszterelnököt és egy elnököt is meggyilkolva, amiért az új iráni kormány 1981-ben újra terrorszervezetté nyilvánította őket. Komoly támogatói hálózatot építettek ki a diaszpórában szerte a világon, legfontosabb központjuk pedig Párizs lett. 1983-van aztán remek kapcsolatot építettek ki Ṣaddām Irakjával és 86-ban teljesen áttelepültek oda. Masszív iraki támogatást élvezve saját honfitársaik ellen harcoltak a háborúban és 2011-ig Irakban is maradtak. Vagyis valamilyen rejtélyes oknál fogva érintetlenül Irakban maradhattak meg az amerikai megszállás után is. Annak ellenére is, hogy 2013-ig még az amerikaiak is terrorszervezetnek tarották őket. A szervezet, ami sokak szerint inkább egy szekta, semmint politikai alakulat, a 2000-es évek végére visszatalált Párizsba, ahol évente nagyszabású rendezvényeket tartanak az iráni kormány megdöntését és a demokrácia visszaállítását hangoztatva. Ami elég merész vállalás, tekintve, hogy történetük során épp csak a demokráciához nem volt közük.
2017-ben Bolton számos vezető amerikai politikussal együtt részt vett a találkozón és beszédet is tartott. Ebben Bolton, aki akkor nem viselt semmilyen hivatalt a tőle megszokott módon lépett fel amerikai támogatást ígérve a MEK-nek és a JCPOA felmondását. Két mozzanat azonban nagyon is fontos a beszédből. Először is Bolton maga ismeri el, hogy akkor már vagy tíz éve hasonló találkozókon vett részt a MEK vezetőségével, ami azt jelenti, hogy szoros kapcsolatai voltak egy még Amerika által is terrorszervezetnek tartott csoporttal, még akkor is amikor ENSZ nagykövet volt. A másik fenyegető mozzanat az az ígérete, hogy a MEK és ő maga új iráni kormányt fognak ünnepelni Teheránban még 2019 vége előtt. Bár gyakran hangoztatja, hogy Washington nem kormánybuktató politikát folytat Iránnal szemben, mely nyilatkozatokat aztán az amerikai propaganda csatornák, mint a Radio Fardā – a VOA hálózat egyik csatolmánya – folyton le is ad, korábbi ígéretei fényében ezek elég üresnek hatnak.
Irán iránti megszállottságát azonban nem lehet evangelista alapon magyarázni, hiszen a mozgalom fő ideológiai alapműve, az Ószövetség rendszeresen pozitívan ítéli meg az iráni királyokat. Ami történelmileg pontos is, hiszen a perzsa királyok Nagy Kürosztól I. Šapūrig – bár közel hét évszázad választotta el őket – jó bántak az uralmuk alatt álló zsidókkal. Irán elleni háborús szenvedélye sokkal inkább az amerikai revanspolitikából árad egy olyan állam felé, amely valaha amerikai vazallus volt, de ellene fordult, illetve a vak, már-már megszállott Izreali iránti támogatásból. Mindazonáltal van valami nagyon is aggasztó abban, hogy Bolton sosem tagadta egy olyan terrorszekta iránti nyílt támogatását, mint a MEK, Teherán pedig az effajta eljárást joggal röja fel. Márcsak azért is, mert Bolton messze nem volt egyedül a MEK tisztára mosásában.
Bibi
Benjamin Netanyahu, vagy beceneve alapján közismertebben csak Bibi nem olyan, aki bemutatását igényel. A Likudon belűl a soviniszta, de pragmatikus tagok közt szerzett hírnevet, népszerűségét pedig arra építette, a bátyja Jonathan volt az egyetlen izraeli katona, aki meghalt az Entebbe-i túszdrámában. Nemzetközileg még a vele szövetséges vezetők közül is sokan beteges hazudozónak tartják. Neki magának is vagy egy megszállottsága Iránnal szemben, ám nem annyira a közvetlen félelemtől vezérelve. Netanyahu, bármilyen elvetemült is legyen, mégiscsak egy pragmatikus politikus, aki jól tudja, hogy Irán nem jelent életbevágó veszélyt Izrael számára. Az izraeli politika számára az iráni kártya egy sokkal összetettebb szerepet játszik, kiváltképp most. A palesztin kérdés és a szomszédos arab államok jelentette fegyegetés kimulásával az utóbbi évtizedben erősen megnőtt a nemzetközi kritika, főként Európában a zsidó állam által illegálisan épített telepek miatt. Nagyvonalakban szüksége van egy olyan félelemkártyára, amivel a további nyugati támogatások szükségességét megindokolhatja, a nemzetközi kritikát pedig elaltathatja. Ez a kártya azonban befelé is működik, hiszen valahogy meg kell magyarázni a szíriai poltikáját, hogy miért támogatott terrorszervezeteket, illetve miért bombázza folyamatosan a szuverén szomszédot. Mindig ügyesen játszotta ki az arab, illetve az utóbbi jópár évben az iráni kártyát választások előtt. A JCPOA nagy pofon volt neki, még az ENSZ-ben előadott kínos performansza mellett is, de át tudta vészelni az Obama éveket. Immár Trumppal a kormányrúdnál úgy tűnik a lehető legjobban alakul a sora, hiszen Washington elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosának, illetve az izraeli fennhatóságot a Ğulān fölött.
De miért ilyen fontos Bibi-nek Irán? Sokan azzal magyarázzák, hogy az iráni jelenlét nő Szíriában. Most pedig, hogy a szír kormány az ellene indított háborúban nézd teljesen felűlkerekedni, immár reális lehetősége van, hogy Teherán stabil hívfőállást szerez a szomszádságban. Ami látszólag meggyőző magyarázat, ám sok hibája van a részletek terén. Ez először is azt feltételezi, hogy a szír döntéshozatal megszűnt létezni, vagy másképpen szólva Irán Damaszkusz ellenére is azt tesz, amit csak akar. Példák sora azonban azt mutatja, hogy a szír kormány nem Teherán alávetettje, az előrelátható jövőben pedig nem engedhet meg egy háborút Izraellel, hacsak nem a zsidó állam támad. De ha egy ilyen feltételezés még igaz is lenne, Oroszországnak sokkal nagyon súlya van Szíriában, vele pedig Bibinek ugyan terhelt, de teljesen kezelhető viszonya van. Így aztán ha Irán még meg is próbálna Izrael ellen nyitni Szíriában – amire eddig semmi bizonyíték – és a szír kormány nem akarna, vagy nem tudna ez ellen semmit sem tenni – ami ellenében számos példát láthattunk -, Oroszország még abban az esetben is útját tudja állni. Ez pedig logikusan Oroszország elemi érdeke is, hiszen nem azért vezényelte erőit a terepre és szerzett hídfőt a kelet-mediterráneumban, hogy mindezt egy általános háborúban kockára tegye, amiben pedig Amerika is bizton belefolyna.
A másik lehetőség az volna, hogy szíriai jelenléte útján át Irán biztosítana Ḥizb Allah stabil útánpótlási vonalát Libanonban. De amint láthattuk korábban, a Ḥizb Allah főtitkára, Ḥasan Naṣr Allah már megerősítette legutóbbi beszédeiben, hogy a szervezet teljesen felkészült egy esetleges izraeli agresszió visszaverésére. Még ha ezt még valaki eltúlzottnak is érzi érdemes emlékeznünk, hogy 2006-ban Ḥizb Allah úgy állta meg a helyét, hogy sehol sem volt ez az ellátási vonal.
Így aztán az iráni jelenlét Szíriában igen messze áll attól, hogy közvetlen fenyegetés legyen. Ennél fogva egy jóval nagyon terv része, hiszen így Izraelnek jó oka van közös biztonsági szövetségeket kiépítenie az öböl-államokkal. Velük együt talán lesz elég súlyuk, hogy Washingtont háborúba csalogatni. Ennek pedig kettős ára van. Közvetlen technikai és logisztikai, illetve közvetett politikai támogatásért cserébe egy ilyen kísérletben Tel-Aviv ezektől az államoktól a kapcsolatok hivatalos rendezését kérheti cserébe. Beleértve Izrael szuverenitását Ciszjordánia fölött is. Ha ez a lépés megtörténne, akkor az izraeli diplomáciának komoly tárgyalási alapja lenne a világ felé, hogy ha már a vezető arab államok is elismerik Ciszjordániát Izraelnek és lemondtak egy palesztin állam támogatásáról, akkor miért lenne ezzel pont Amerikának gondja. Látva pedig, hogy Trump míly könnyedséggel kényezteti Izraelt Jeruzsálemmel és a Ğulānnal valószínűleg támogatna is egy ilyen tervet, melyet már Közel-Kelet szerte úgy ismernek, mint “század egyessége”. Szintén kölcsönös elismerés és diplomáciai kapcsolatok kiépítése útján szövetségesekre tenne szert az öbölben és legitim partnerré válhatna olaj és gázvezetékek kiépítésében az öböl és Európa között.
Így aztán az Irán kártya Bibinak nagyon is fontos, csak nem épp azokért az okokért amiket hangoztat. Befelé is, mindig számíthatott a félelem szerepére a gyorsan radikalizálódó izraeli társadalomban. Ezért van mindig gázai háború választások előtt Izraelben, mint ahogy legutóbb is történt. Csakhogy ezúttal ez nem működött, hiszen épp csak megnyerte a választásokat és nem tudott kormányt alakítani. Az új választások majd szeptemberben jönnek, ám az ár egyre nő Netanyahu számára, hiszen börtönbüntetés elé néz jó eséllyel. Amint csak akkor tud – esetleg – megúszni, ha ismét miniszterelnök lesz. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, amint ez nyilvánvaló a legutóbbi választásokból, nagyobb nyereséget kell felhajtania Jeruzsálemnel és a Ğulānnál. Az .iran elleni háború beleértve esetleges kiszélesedését Szíriára talán épp elég lesz a trükkre.
Bin Salmān
Amióta csak az alapja lett a szaúdi király Muḥammad ibn Salmān gyakorlatilag átvette az irányítást az ország fölött. Mégis, bár nagyon igyekezett magát liberálisnak és reformpártinak mutatni, uralma alatt egyik csúfos bukás követte a másikat. Kétségtelenül a két legnagyobb melléfogás a Hašoqğī ügy, illetve a jemeni háború voltak, mely utóbbit még mint csak védelmi miniszter indított, hogy megmutassa milyen talpraesett vezető. Ám több mint négy évvel a háború kezdete óta sehol semmi nyereség és a jogos nemzetközi kritika egyre nő, ez immár órási forrásokat csapol meg a szaúdi államháztartasból. Ez a hadjárat nem csak azt kérdőjelezi meg alapjaiban, hogy a királyság hogyan állna helyt bármilyen térségbeli konfliktusban, de lenézve mennyire rászorulnak valöban harcolni képes csapatokra, mint amilyenek az egyiptomiak vagy a szudániak az országot még kiszolgáltatottabbbá teszi a külföldi támogatók felé. Ez mindig is jelen volt, de az utóbbi bő egy évtizedig ez csak Nagy-Britannia, majd az USA felé állt fenn. Ibn Salmān néhány lépése még sikeres is volt, mint az Aramco részleges piacra vitele, ami 100 milliárd dollárt hozott a szaúdi kasszába az előre tervezett 10 milliárd helyett. De azok az új módszerek amiket választott, mint a hagyományos vallási elittől való távolodás, vagy a kegyetlen leszámolás számos herceggel – gyakorlatilag saját belső ellenzékével – ellentétet szültek az apjával. Salmån újra feltűnése és örökösének háttérbe szorítás egyre nyilvánvalóbb mostmár, mint legutóbb a tuniszi Arab Liga csúcson, ahová a koronaherceget meg sem hívták. A források ugyanakkor arra utalnak, hogy király legnagyobb félelme az a gyorsan növekvő bennsőséges hangulat, ami Izrael és az ibn Salmān körüli stáb között épül.
Ez pedig felveti azt a kérdést, hogy ugyan mennyire erősek, vagy egyáltalán mennyire lehetségesek egyáltalán a kapcsolatok a zsidó és a szaúdi állam között. Nyugaton él az erős meggyőződés, hogy effajta kapcsolatok teljesen lehetetlenek, tekintve az általános arab-izraeli szembenállást. A Közel-Keleten azonban a kép teljesen az ellenkezője, hiszen szinte köztudomású, hogy Izraelnek valóban vannak kibékíthetetlen ellentétei bizonyos arab államokkal, az öbölnek éppenhogy nagyon jó kapcsolatai vannak vele Szaúd-Arábiával az élen. Ezt talán nehéz elhinni, de épp most áprilisban tartott hivatalos találkozót a szaúdiak által fenntartott Muszlim Világliga és az izraeli külügyhöz kötődő Nemzetközi Zsidó Ügynökség. Ezen pedig a Muszlim Világliga hivatalosan is meghívott egy izraeli delegációt a szaúdi királyságba, mely 2020 januárjára van kitűzve. Ebben a kérdésben pedig számos amerikai és szaúdi forrás megerősíti, hogy nemcsak hogy vannak ilyen találkozók, de az utóbbi években mind a titkos közvetlen, mind az amerikaiakon keresztüli közvetett hivatalos kapcsolatok gyorsan melegszenek és immár több mint bennsőségek.
A szaúdi és az általános öböl paranoia Iránnal szemben egyáltalán nem új. Ezt általában síi-szunni ellentétként írják le, amiben az az irónia, hogy még a sah idejében ugyanaz a Salmān táncolt az iráni uralkodónak, ami ma a szaúdi király. Az ok valöjában sokkal közelebb van ahhoz a precedenshez, amit az iráni forradalom hozott. Mégpedig, hogy egy olyan monarchiát amit Amerika pénzelt és tartott életben egy népi felkelés elsöpörheti. A forradalom után Irán kifejezetten próbálta exportálni forradalmát, bár ezt a vágyát, felismerve kilátástalanságát, már Homeīnī halála óta rég feladta. A ‘90-es évek óta sokkal inkább egy versengés zajlik az öböl két oldala között a Közel-Keleten való vezető pozícióért. Ami felfogásbeli különbség is, hogy a térségnek vajon a saját erejére kell-e hagyatkoznia, vagy az aktuális világhatalom jóindulatára. Ez a dilemma pedig már az ‘50-es évek óta tart.
Bin Zāyid
Muḥammad ibn Zāyid sok tekintetben emlékeztet szaúdi társára. Bár sokkal előrelátóbb, mint ibn Salmān, ő sem egy épp egy Machiavelli. Ő volt az értelmi szerző a Katar elleni blokádban, ami oly keservesen visszaütött, hogy Dohát Ankara és Teherán karjaiba lökte. A jemeni háborúnak is nagy támogatója volt, de ibn Salmānnal ellentétben neki már sikerült eredményeket biztosítania a maga számára. 2018-ban az Emirátusok gyakorlatilag elvették Jementől Szokotra stratégia fontosságú szigetét, ahol a középületeket úgy lepték el ibn Zāyid képei, mintha ő lenne az államfő.
Ő a valószínű mozgatórugó a dubai Maktūm-ház partvonalra állítás mögött is a 2008-as gazdasági válság óta. A jemeni háború alatt még nagyobb támogatást biztosított a maga számára, hiszen dubaii és a többi emirátusba tartozó herceg is meghalt a terepen. Márpedig egy alapvetően törzsi felfogású társadalomban ez a háború folytatását kötelezővé teszi. Az utóbbi időben azonban ibn Zāyid sokkal messzebb ment és nagyarányú, ám szép csöndben végzett tisztogatásba kezdett a fegyveres és biztonsági erők sorai közt a maga szája íze szerint. Ha ezek a híresztelések igazak, akkor az azt erősíti meg, hogy ibn Zāyid egyre jobban megerősíti uralmát az ország fölött.
Előző tanulmányainkban utaltunk már sokszor arra, hogy egyre növekvő versengés látszik az Emirátusok és Szaúd-Arabia között. Amiben sok esetet azzal is lehet magyarázni, hogy ibn Zāyid éppenséggel nem maga a szűri állam ellen küzd, hanem sokkal inkább az ellen az öreg apparátus ellen, amit otthon már nagyjából legyűrt és ibn Salmānt akarja megerősíteni helyzetében. Elnézve a kettőjük közti képességbeli különbséget ez nem is illogikus, hiszen így ibn Zāyid így biztosabb hallgatólagos támogatást szerezne sokkal erősebb szomszédjától.
Iránt tekintve pedig nem nehéz felszítani az emirátusi feszültséget, hiszen ősrégi vita van a két ország közt három lakatlan, de stratégiai fontosságú szigetről a Hormuzi-szorosban. Ezeket Irán kezében vannak, de az Emirátusok magának követeli őket.
A harci dobok
Vagyis a B-csapat minden tagjának megvan a maga önző oka az Irán elleni háborúra. Ám egyiküket sem magáért Iránért érdekli Irán. Egyesével mindegyikük számára egy nagy háborúnak éppen olyan messzeható regionális hatásai vannak, amit keresnek. Ha egy a háború eljön ibn Zāyid véglegesíti uralmát az Emirátusok fölött, kiiktatja Katar hátországát, amivel immár leszámolhat és az öbölben a kereskedelem központja ismét az Emirátusok lehet. Amit erősen fenyeget Kína azon terve, hogy a gazdasági folyosóján Dohához kösse. Szintén bebetonozhatja hasonszőrű – ám jócskán szerényebb képességű – szaúdi társát. Hiszen ha lesz háború, akkor azt Amerika fogja megvívni, aminek életbevágó igénye lesz stabil utánpótlási vonalra az öbölben. Ígyhát Washington Szaúd-Arábiában semmilyen körülmények közt nem enged majd meg egy újabb nagy hatalmi átrendezést, azaz azt, hogy Salmān visszavegye az uralmat, amiben benne rejlik annak a lehetséges veszélye, hogy a királyság szétesik. Még ha ibn Salmān meg is próbálna több hatalomra szert tenni Amerika támogatni fogja, nehogy egy nagy leszámolás az agg királyt hozza vissza kormányrúdhoz, aki bármelyik nap meghalhat. Sokkal szívesebben látnak majd egy szolgalatkéz cinkost Rijádban, akivel mint Jemenben gyönyörűen együtt tudnak dolgozni, és aki majd tovább folytatja a gazdasági átalakítást amerikai igények szerint. Az így szerzett javakkal pedig finanszírozható a háború.
Ibn Salmān maga is előnyére látja mindezt. Irán érdekli a legkevésbé, de mind e lehetséges előnyökkel, és úgy, hogy most igen rosszak a kilátásai valószínűleg a háborúra szavaz majd, hogy aztán a csatazajban majd végre bebiztosítsa uralmát. Hiszen ugyanazon logika mentén azt tesz amit akar, mert az amerikaiak majd mellé állnak. Azt pedig, hogy meddig mehet el már jól megtanulta a Hašoqğī ügyben.
Bibi megerősítheti végre az izraeli kapcsolatokat az öböllel, ami aztán függővé válna az izraeli támogátástól és az amerikai jóindulattól, amit Tel-Aviv igen csak képes befolyásolni. Lekötve, vagy akár ki is iktatva Irán kénytelen lenne elhagyni Szíriát. Mialatt pedig “az évszám alkuja” megadná neki Ciszjordániát, ami sokezer új telep építését tenné lehetővé, méghozzá immár legálisan. Mindezt hozzáadba Jeruzsálemnez és a Ğulānhoz az ország megmentőjének szerepében tüntetné fel, eképpen pedig olyan népszerűséget biztosítana, ami után még akkor is biztosítva lenne visszatérése a porondra, ha néhány évre börtönbe kellene most vonulnia. Végtére is mindezt elérve minden igők egyik legsikeresebb izraeli vezetője lenne. Befelé pedig ő lenne az, aki Szíriában megtelepedő Irán és Ḥizb Allah sötét felületeit szétkergette.
Bolton ígérte meg legjobban Irán, de most kezd a partvonalra kerül, ahogy Trump kezd visszakozni a háborútól. Mind ugyanattól a dilemmától szenvednek, mégpedig, hogy Trump nem kívánkozik egy ennyire kockázatos és jó eséllyel katasztrófális háborúba belemenni Iránnal. Végtére is a stábja arról is nehezen győzte meg, hogy Szíriában bent maradjon. Ez a helyzet, legalábbis amíg valami hatalmas nem történik, ami azt bizonyítaná, hogy Irán támadni készül. Valami szeptember 11 szintű dolog. Valami olyan, mint a négy szaúdi tanker ellen elkövetett rejtélyes támadás nemrég Fuğayra kikötőjében az Emirátusokban. Ami pedig jövő heti témánk lesz.
[1] A kifejezés a Magyarországon Szupercsapat néven futott sorozatra utal, melynek eredeti angol neve az “A-team”. A kifejezés ezt forgatja ki, mert ebben a csapatban minden tag neve, legalábbis angol helyesírás szerinti használatban, b-vel kezdődik.