Miközben a háború lehetősége Líbiában az egyiptomi és az al-Wifāq kormány csapatai között közvetlenül, illetve ennek következtében Egyiptom és Törökország között minden nappal csökken, egyre nagyobb aggodalom van az arab világban a török szándékok miatt az egész térség irányában. Nemcsak Líbia ügye aggasztó. A Szíriában zajló háború évek óta komoly török részvétellel folyik és meglehet, hamarosan Idlibben megint kitör a háború. Törökorszag évek óta folyamatosan tör be Irakba, 2014 óta pedig iraki területeket tart megszállva. Nemrég pedig török támogatás jelentkezett Azerbajdzsánban Örményország ellen, ami nagy hullámokat vetett az arab világban. Egyrészt az ismert szoros kapcsolat miatt Azerbajdzsán és Izrael között. Ami egyáltalán nem is új, évek óta jól dokumentált dolog.
Örményország egyben szimbólikus okok miatt nagyon fontos számos arab országnak, ahol meghatárzó örmény kolónia él. Ilyen Szíria, Libanon, vagy Jordánia, de Iránhoz is nagyon szoros politikai és kultúrális szálak fűzik. Örményország nagyon komoly támogatást élvez Oroszország részéről is, minek következtében Örményország minden válsága nemcsak Irán, de az oroszok és számos arab ország figyelmét is azonnal felkelti. Éppen ezért nem meglepő azt látni, hogy míg bizonyos országok csak a támogatásukat fejezik ki Jereván felé a mostani összecsapások miatt Azerbajdzsánnal, addig mások, mint Jordánia, egészen addig mentek, hogy nyíltan katonai támogatást is küldenek. De még szinte semmilyen örmény kapcsolattal nem bíró arab országokat is aggaszt ez a fejlemény, hiszen Erdoğan Szíriából kezdett áthelyezni zsoldosokat Azerbajdzsánba, ezzel a Líbiában már bevált receptet követve. Elnézve az ott már eleve erős izraeli érintettséget, Azerbajdzsán ezzel az arab világ számára nagyon fenyegető kiképzőközponttá válthat, kiváltképp mert ez mostamár nyílt fenyegetés az oroszok számára is. A provokációk pedig itt még nem is érnek véget, hiszen Erdoğan legutóbb muszlim áldozati ünnep alkalmából adott üzenetében közvetlenül hergelte az arab országokat, az üzenve, hogy Törökroszág tovább fogja folytatni háborúit Szíriában, Irakban és Líbiában, amíg csak nem győz.
Mindez azzal egyidőben zajlik, hogy az arab világ végtelenül megosztott, főként a két nagy szekértábor között. A török-katari áll az egyik oldalon, míg a szaúdi-emirátusi-egyiptomi a másikon. Ahogy egyre több partnert próbálnak megnyerni a maguk ügyének Mauritániától, Algériától, Tunéziától egészen Szudánig és Jemenig, de még az Öbölben is, kettőjük közdelme nagy hullámokat vet a térségben. Egyes esetekben, mint Tunézia, Libanon, vagy az Öblön belül ez politikai küzdelem, míg a háború súlytotta térségekben, mint Irak, Szíria, vagy Líbia ez nagyon is közvetlen katonai összecsapást jelent. Nemrég a kiváló török-szír elemző, Ḥusnī Maḥallī mutatott rá pontosan, hogy Erdoğan azért tudja megnyerni ezeket a kalandjait, mert ugyan az arab államok Katar kivételével eddig mind bizonyos szintig Törökország ellen vannak, de a folyamatos egymás elleni viszályaik miatt nem képesek összefogni ellene.
Elismerésre méltó ez az ügyes stratégia, ami a katari anyagi támogatásra építve kihasználja a térségben egymásnak feszülő terveket, de valójában éppen ez a mély megosztottság az, ami egyre több országot lök Törökország karjaiba. Tunézia, ahogy néhány hete láthattuk, csak az egyik érzékletes példa. S itt még a viszály messze véget sem ért.
Nemrég azonban egy új küzdelem pattant ki a Perzsa-öbölben, megosztva a térséget, ami azzal fenyeget, hogy végleg kettészakítja a GCC-t. Az Omán és az Emirátusok közötti küzdelem immár nem új. Ám most Omán komolyabb álláspontot vett fel az ügyben, miközben Kuvait felé húzódik, ahol szintén nagy változások vannak kilátásban. Egyben arra utaló jelek is vannak, hogy Maszkat esetleg stabilan Katar, de akár még közvetlenül Törökország szövetségese is lesz.
Minthogy ez a küzdelem most nagyon élesen, de nem nagy nyilvánosságot keltve zajlik, ezen a héten a Perzsa-öböl kiltásaival foglalkozunk. Olyan kilátásokkal, melyek nagyon közel hozhatják a szaúdi-emirátusi páros bukását.
Az Öböl válsága
Mostanra némileg zavaró lehet, mivel immár közismert a szakadás Katar és legtöbb arab szomszédja között, de nagyjából egy évtizede a Perzsa-öböl hat arab államát kitevő GCC (Öböl Együttműködés Tanácsa) a modern arab történelem egyig legígéretesebb és leginkább ambíciózus térségbeli egyesülése volt. Igazán közel állt a célhoz, hiszen volt már közös piac és napirenden volt a közös valuta is. Mindezzel az EU-t követte, ugyanakkor sokkal erősebb kultúrális alapokon állt és jóval kisebb fejlettségi különbségek voltak. Mindez jó is haladt, dacára az Emirátusok és a Katar között régi rivalizálásnak, illetve a megannyi gazdasági ellentmondásnak. Ezeken túl azonban a politikai együttműködés meglepően jó volt, még ha nem is feltétlenül az arab világ javára.
Irónikus, de ami a legnagyobb politikai sikernek tűnt, mindaz a változás, amit az ún. “Arab Tavasz” és az érintett országok gazdaságának szabályos átvétele, egyben a szétesés magva is volt. Amint az “Arab Tavasz” eredményei zsákutcába jutottak, főként Szíria frontvonalain, egyre nőtt a féltékenység és a széthúzás a tagállamok között. Ez vezetett a hírhedt és máig nem teljesen megmagyarázott teljes vezetőváltáshoz Katarban 2013 nyarán, pont akkor, amikor nagy változások zajlottak a térségben. Ilyen volt a sikeres egyiptomi puccs a török-katari érdekeltségekkel szemben, mindenek előtt az Emirátusok javára. Ám azóta mindezt már beárnyákolták jóval nagyobb horderejű ügyek. Ez nem egy egyszerű incidens volt, hiszen egy időre Szaúd-Arábia lezárta a katari határt és katonai beavatkozással fenyegetve mozgósította hadseregét. Ahogy Doha rendezte a sorait és öböl szomszédaitól egyre önállóbb stratégián dolgozott, a szaúdi és az emirátusi vezetés nem maradt elégedett. Ez vezetett el a ma ismert öbölválság kezdetéhez 2017 nyarán, amikor Szaúd-Arábia, Egyiptom és az Emirátusok Bahreinnel a szárnyaik alatt minden kapcsolatot megszakítottak Katarral. A katonai beavatkozás ismét nagyon közel volt, amit csak a török és pakisztáni csapatok katari jelenléte előzött meg.
Ugyan ennek már komoly irodalma van, és mostanra viszonylag közbejárt kérdés, itt mégis a “pártsemleges” tagállamok viselkedése a fontos. Merthogy az akkor hozott döntések visszaütöttek és máig kísértik az Emirátusokat. Egy rövid kísérlet után a helyzet normalizálására Omán kivonult a frontvonalból, ámbár sosem csatlakozva a blokádhoz megőrizte jó kapcsolatait Katarral. Ez nagyban betudható Omán fenntartásainak az Emirátusokkal szemben, minthogy Abū Zabī éveken át próbált meg beavatkozni Ománban és puccsot előkészíteni Qābūs szultán ellen. Csakhogy Qābūs szultán még annak a régi generációnak a tagja volt, ami óvatosan elkerülte a hosszan elnyúló vitákat, így minden elbukott emirátusi kísérlet után teret engedett a diplomáciának. Az öbölválság kitörésekor Kuvait, amit szintén egy az előző generációhoz tartozó uralkodó vezet, nagy erőfeszítéseket tett a válság lezárására. Mindez Kuvait számára sajnálatosan semmilyen komoly támogatást nem tudott szerezni, leszámítva Ománt.
Ahogy a szakadás egyre mélyült és a blokád egy állandó valóság, nem pedig ahogy remélték, hogy egy gyors megoldás lesz Katar térdre kényszerítésére, a GCC lassan kezdett szétesni. A török-katari szövetség nemcsak megerősödött, de vissza is vágott és ez jelentkezik a térség megannyi frontvonalán. A két tábor között viszont ott volt két “pártsemleges”, Omán és Kuvait.
Így is kellett volna maradjon a helyzet, amíg csak az egyik tábor végül felül nem kerekedik a másikon. Egyrészt Rijád és Abū Zabī Kairóval a hátuk mögött mindent megtettek a Doha és az Ankara közötti kapcsolat elszabotálására, illetve a török jelenlét elszigetelésére a térségben. A másik oldalon Katar lett az anyagi fedezete az összes török kalandnak. Ez a tábor meg akarta törni a szaúdi-wahhābī monopóliumot az arab muszlim lelki vezetése fölött, mostanra pedig nyíltan kihívást jelent a Szaúd-család helyzetére. Ez világosan meg is mutatkozott nemrég a Hagia Sophia mecsetté alakításában, vagy ahogy nyíltan – és teljesen jogosan – gúnyt űztek az Arab Ligából, annak eredménytelensége miatt, illetve legutóbb azt üzenve, hogy Törökország háborúi Líbiában, Szíriában és Irakban folytatódni fognak. Minthogy Katar elégedett volt Omán és Kuvait “semlegességével”, a helyzet így is kellett volna, hogy maradjon az Öbölben, amíg az egyi tábor nem nyer és a GCC helyreállítása meg nem indulhat. Feltéve, hogy ez egyáltalán még lehetséges. Ám idén januárban változások kezdődtek.
Oman és az Emirátusok
Idén január 10-én az Omán hosszú ideje irányító Qābūs szultán (1970-2020) elhúnyt. Máig sem teljesen tisztázott okokból nem As‘ad ibn Ṭāriq, a szultán sokáig örökösének feltételezett unokatestvére lépett a helyébe, hanem egy másik unokatestvér, Haytam ibn Ṭāriq. Ez pedig azonnal feszültséget okozott az Emirátusokkal. Először is az új szultán állítólagosan már rég ellenszenvvel viselte az emirátusi kísérleteket az öreg szultán megbuktatására és puccsok szervezésére. De mindennek volt már az elejétől egy személyes szála is, hiszen már hetekkel az idős szultán elhúnyta előtt az emirátusi média a halálhírét keltette, miközben egy vitriolos kampányt indítottak az akkor már várható örökös Haytam ibn Ṭāriq ellen, akiről azt híresztelték, hogy nem is arab, hanem török. Ennek nyomán pattant ki a híres botrány az új szultán Haytam ibn Ṭāriq és az emirátusi koronaherceg – az ország valódi ura – Muḥammad ibn Zāyid között Maszkatban azon a fogadáson, ahol az új uralkodó fogadta a neki grátuláló külföldi delegációkat.
Amint erre mostmár fényt derült, ez még csak a kezdete volt a problémának. Régóta tartó vita zajlik a szaúdik és az emirátusiak közt az egyik oldalon, illetve az omániak közt a másikon Jemen körül. Ománnak, és kiváltképp a néhai Qābūs szultánnak nagyon keserű tapasztalati vannak a Jemenből átterjedő fegyveres mozgalmakkal, hiszen még a ’70-es években az akkori dél-jemeni kormány támogatta az ománi szeparatistákat a határ mentén, akiket aztán csak a britek, Jordánia és Irán segítségével sikerült megtörni.
Qābūs mindig nagyon óvatosan kezelte ezt szomszédot és külön figyelmet fordított rá. A két jemeni állam egyesítése aztán annak minden problémájával és az azt követő polgárháborúval enyhítette Omán gondját, de Maszkat még így is szoros figyelemmel kísérte problémás szomszédját. Éppen ezért soha fontolóra sem vette, hogy csatlakozzon a szaúdi koalíció katonai beavatkozásához Jemenben, jól tudva azt, hogy mennyire megoldhatatlan válsággá fajulhat egy ilyen akció. Ebben utólag teljesen igaza is lett. Pont ellenkezőleg, Omán számos kísérletet tett a különböző jemeni csoport közötti közvetítésre, s időnként még részsikereket el is ért. Itt külön is érdemes kiemelni, hogy míg Jemen esetében Omán nagyon is aktív közvetítő volt, Katar ügyében még hasonló lépést sem tett. Ezek az ománi lépések zavarták a szaúdi-emirátusi párost. Ami ebben gondot, egy nemkívánt és nem is üdvös beavatkozást láttak egy szaúdi-emirátusi ügybe. Főként az Emirátusoknak jött ez rosszul, ami még most is egy saját dél-jemeni bábállamot próbál kihasítani, ami Omán számára természetszerűleg fenyegetés. S természetesen ott voltak még az emirátusi stratégiai megfontolások is Ománnal szemben, hiszen például a Musandam-félsziget pont a Hormuzi-szoros déli kijáratánál ománi felségterület, amit az Emirátusok meg akar szerezni. Ahogy több arab kutató, mint az egyiptomi Ṣābir Mašhūr is rámutatott Rijád és Abū Zabī elkezdett nyomást gyakorolni Ománra azzal, hogy több frontot nyitott Jemen déli részén. Ezeknek nagyon kevés stratégiai, vagy gazdasági értéke van, de kényelmetlenül közel vannak az ománi határhoz.
Az Omán elleni nyomásgyakorlás másik útja az volt, hogy az emirátusi és a – jóval kisebb – szaúdi befektetései vállalkozások leálltak a szultanátusban. Ezeket még a néhai Qābūs szultán idejében kötötték az állam fejlesztésére és az életszínvonal emelésére, miközben az állam megőrzi hagyományos társadalomszerkezetét, illetve hogy jószomszédi viszonyt ápoljanak, s ezért sok ilyen pályázatot emirátusi vállalatok nyertek meg. Ez óriási emirátusi beruházásokat jelentett, de egyben hosszútávon nagy bevételeket is. Rengeteg ilyen volt Ománban, sok ezek közül kulcsfontosságú, vagy szimbólikusan fontos szektorokban. Ezek leállítása nagy gondot jelentett az új szultán számára, hiszen az ománi állam ugyan képes ezeket befejezni, vagy más partnereket behívni, de addig ezt nem lehet megoldani, amíg ezek az emirátusi partnerek kezében vannak és azok szabotálják a kivitelezést.
A Qābūs szultán kikötő esete tipikus példa, ami jól megmutatja miről is van szó. Ez a tervezet a 2010-es években született meg az előző ománi vezetés alatt. Ezzel gyakorlatilag egy új városnegyedet építenének az ománi fővárosnak körbeölelve a Maszkati-öblöt, ami nagy lökést adna a kereskedelemnek és a túrizmusnak. Hozzátéve, hogy ez Omán legnagyobb kikötője, a fő kapuja a külvilágra. Miután a fő kerettervek elkészültek megindult 2016-ban a pályáztatás, majd 2017 júniusában az emirátusi Damac Group Dubai – egy komoly szállodai és turisztikai cég – nyerte el az 1 millárd dolláros szerződést, és szerezte meg a tulajdonrész 70%-át. A fennmaradó tulajdonrészt az ománi állami Omran Company, egy másik turisztikai fejlesztési cég tartotta meg. Az elmúlt három gakorlatilag csak látszatmunka zajlott, majd ez is teljesen leállt 2020 januárjában. Ez a helyzet hónapokig állt fenn, ahogy az ománi fél próbálta erőltetni a folytatást majd végül 2020 július 18-án bejelentették, hogy az Omran Company – vagyis gyakorlatilag az ománi állam – kisajátítja a teljes beruházást a szerződés megszegése a haladás hiánya miatt. Július 26-án aztán a Damac azzal válaszolt, hogy a döntésnek nincs hatása a Damac Group-ra, hiszen az a beruházást átvevő Omran Company-ban 20%-os tulajdonos. Ami alkalmasint igaz is, de az eredmény ettől még mindig az, hogy innentől az Emirátusok nem tudja akadályozni a folyamatot és hatalmas bevételtől esik el. Ha pedig erőltetik az ügyet még az is megtörténhet, hogy a Damac végül kötbért kell fizessen. Ez persze csak egy példa, de remekül mutatja, hogy az együttműködés szálait, amit még az előző ománi vezetés kötött, az új már nem kívánja és lassan kezdi felbontani.
Ugyanakkor Omán új barátságokat is köt. Ezek közül pedig néhány kifejezetten aggasztó Abū Zabī számára. 2020 március 3-án – vagyis már Haytam szultán alatt – a török állami fegyverszolgáltató, a HAVELSAN fegyverszállítási szerződést kötött az ománi állam, de egyben az egész térségre felé is. A HAVELSAN Technology Oman LLC – a szerződést a gyakorlatban elnyerő ománi cég – 70%-ban a HAVELSAN Ltd. – a Török Fegyveres Erők Alapítvány (TAFF) tulajdona – és 30%-ban az ománi Masirah International birtokolja. Ez a model igen ismerős lehet a Qābūs kikötő projektből. Ez nem egy kicsiny lépés, minthogy a TAFF kötvetlenül kötődik Erdoğan török elnökhöz és egyben a legfejlettebb török drónok elsődleges beszállítója. Ami azt illeti nemrégiben Omán lett világszinten Törökország harmadik legnagyobb fegyvervásárlója, amivel komoly forrásokat pumpál a török gazdaságba. E források egy része még egy éve az Emirátusokba vándorolt, még ha nagyon más csatornák útján is.
Úgy tűnik tehát, hogy az ománi kormány megváltoztatására tett hosszú erőfeszítések végül nem voltak eredménytelenek. Csak nem úgy alakultak, ahogy azt Abū Zabī szerette volna. A lecke fontos, hiszen ez nemcsak halálos ítéletet jelent a GCC számára, de sok további ország is követheti Ománt ezen az úton.
Nem csak Omán
Szintén mostanában komoly élénkülés látható az ománi külpolitikában. Qābūs szultán idejében Omán nagyon fontos békekötvetítő volt, főként a térségben és Iránnal. Ennek legfontosabb eredménye az Irán és nyugati partnerei közötti tárgyalások alapjainak megteremtése volt, mely végül 2015-ben elvezetett az atomalkuhoz. Ez a szerep most csökkenőben van, miközben a Perzsa-öblön belüli aktivitás, egy korábban nagyon óvatosan és csak másodlagosan kezelt terület, megélénkült. 2020 júniusában Haytam gratulált Tamīm katari emírnek hatalomrakerülésének hetedik évfordulója alkalmából. Ez feldühítette az Emirátusokat, de egyben megmutatta, hogy Omán kész egy aktívabb szerepet játszani. Azaz kész a török-katari tábor mellé állni. Merthogy még május 15-én Yūsaf ibn ‘Allawī ománi külügyminisztert Haytam szultán azzal bízta meg, hogy jutasson el egy üzenetet a kuvaiti miniszterelnöknek, mely szerint a szultán kész támogatni a kuvaiti közvetítést az öbölválságban, főként a koranajárvány tükrében. Egy olyan közvetítést, ami már megakadt és 2018 óta gyakorlatilag nem is létezik.
Az üzenet nyilván nem is igazán a közvetítésről szól, hanem sokkal inkább annak a jelzése, hogy Omán Kuvaittal akar egy tábort alkotni. Akár Katarral együtt, akár nélküle. Eleddig ez az üzenet nagyon jó fogadtatásra lelt, még ha talán nem is egy teljes Katarral alkotott szövetség szintjén, ám igazság szerint Kuvaitnak most kevés tere volt ezzel foglalkozni. Merthogy nagy változásokra van kilátás Kuvaitban is. Látva pedig, hogy egy hasonló eset mit okozott Ománban, ez egy nagyon vészjósló jel az emirátusi vezetésnek.
Kuvait változóban?
Nemrég hírek kaptak szárnyra, hogy a kuvaiti uralkodó, aṣ-Ṣabāḥ al-Aḥmad al-Ğābir aṣ-Ṣabāḥ elkezdte hatalma egy részét átadni tsétvérének, a koronaherceg Nawwāf-nak. Ezen is túl, legutóbbi nyári műtétje során az emír a teljes uralkodócsaládot összehívva egy megbeszélést tartott, amiben nemcsak támogatást kért Nawwāf-nak, de egyben ki is akarta jelölni Nawwāf utódát.
Ez teljesen érthető is, hiszen immár 91 évesen aṣ-Ṣabāḥ sejk nyilván aggódik, hogy talán már nem fog sokáig uralkodni. Ám a várható utód, Nawwāf, aki 2006 óta a koronaherceg, aṣ-Ṣabāḥ emír hatalomra kerülése óta a koronaherceg, maga is 83 éves és rosszabb egészségügyi állapotban van, mint maga az uralkodó. Ha az értesülések helyesek, akkor a találkozó során megegyezés történt Nawwāf utódáról, aki féltestvére, Miš‘al al-Aḥmad aṣ-Ṣabāḥ, a hírszerzés feje és a Nemzeti Gárda helyettes parancsnoka lenne. Az az érdekes, hogy már Nawwāf kinevezése 2006-ban is vitákat okozott, merthogy elvileg a kuvaiti uralkodócsalád két fő ágának váltania kellene egymást a trónon, ám az emír és utóda mindketten az aṣ-Ṣabāḥ család egyazon ágához tartoznak. Ahogy mellesleg Miš‘al al-Aḥmad is. Még érdekesebb, hogy míg aṣ-Ṣabāḥ sejk és kijelölt utóda nem bírtak komoly katonai múlttal, ám a GCC erős támogatói, addig Miš‘al inkább katona ember. De immár ő is 80 éves. Mindez belső bizonytalanságra utal Kuvaitban, ami megkövetel némi erősösszevonást az amúgy feltűnően demokratikus működő országban.
Nem lehet tudni mennyire is bízik aṣ-Ṣabāḥ emír az ománi támogatásban a követvetítés felé, vagy hogy mennyire érzi ezt őszintének, de az már feltűnő, hogy minderre akkor kerül sor, amikor Omán távolodik a Rijád-Abū Zabī tengelytől és Törökország felé tapogatózik, talán még Katarnál is jobban. Joggal feltételezhető, hogy hamarosan nagy változások lesznek Kuvaitban, hiszen minden szóbajöhető örökös már elég magas korban van. Ám elnézve mit jelentett az uralkodóváltás Ománban az Emirátusok számára, a kilátások nagyon rosszak Abū Zabīnak. Főként mert a feszültség első szikrái már meg is jelentek, most még csak Egyiptom és Kuvait között.
Szintén érdekes adalék, hogy Haytam ománi szultánt azzal vádolják, hogy török. Apja valóban Isztanbulban született illetve anyja török állampolgár volt, de nem volt török. A hölgy, Kamile İlgiray valójában cserkész volt. Ezzel együtt is mindez jogosulttá teszi Haytam szultánt a török állampolgárságra. Míg a török jelenlétnek az Öbölben nagyon rossz emléke van, főleg a szaúdiak számára, minthogy a dinasztia több tagját is az oszmánok ölték meg, van még egy uralkodócsalád az Öbölben, ami szintén kapcsolódik a törökökhöz. Bárcsak rövid ideig tartott, de nagyon is mély volt a kapcsolat. A mostani kuvaiti emír apja, aš-Šayh al-Aḥmad al-Ğābir aṣ-Ṣabāḥ az 1940-es években egy oszmán hercegnő férje volt. Bár a mostani kuvaiti vezetés egyik tagjának sem ő az anyja, a lelki kapocs nagyon is erős. Várhatóan pedig hamarosan gúnyos támadások témája lesz.
Eredmény: új öbölrend?
Nagyon korai még megítélni egy esetleges változást Kuvaitban, s hogy utána milyen után is választ, de egyelőre húzódik közelebb Ománhoz. Omán pedig látványosan távolodik az Emirátusoktól.
Ha ez tényleg így folytatódik, akkor a GCC valóban felbomlik két hármas csoportra. Omán és Katar esetlegesen Kuvaittal együtt Törökország szövetségesei lesznek, miközben Kuvait már eleve Irán felé közelít, míg ezzel szemben a szaúdi-emirátusi páros csak Barheint ellenőrizheti.
Ez nagyon szomorú kilátás az egykori nagyon ambíciózus vállalkozásnak, de nem volt elrendelve, hogy így alakuljon. Megvolt az esélye a megegyezésnek. Ennek az emirátusi vezetésnek az Öböl ellenőrzésére tett szakadatlan erőfeszítései vezettek oda, hogy valóban szereztek némi befolyást a szaúdiak fölött, de ez egy sor elbukott kalandba is hajszolta őket. Mint a háborúk Jemenben és Líbiában, az ármánykodások Ománban és Tunéziában, más végül az öbölválság. Mind rossz eredményt hoztak és immár zsákutcába értek. Azt nehéz megmondani, hogy mit okoz ez még, de a GCC halála bizonyosan a legnagyobb tragédia az egész térségnek.