A líbiai válság, ami egy ideig úgy tűnt vakvágányra jut Ḥaftar tábornok erőinek előretörésével a fővarosig nemrég új fordulatot vett. Hónapok óta szólnak jelentések török szolgálatban harcoló szíríai zsoldosokról, akiket Törökországon keresztül hoznak be az ún. egységkormány oldalára. Ők nagy számban esnek is el, vagy kerülnek fogságba, még a vezetőik is, egyeseket még át is adnak Szíriának kihallgatásra, de el tudták mozdítani a mérleget a törökök javára. Míg pár hónapja úgy tűnt, hogy Fā‘iz as-Sarrāğ kormánya csak a nemzetközi elismerésbe kapaszkodhat, de gyorsan veszít talajt, most sorra szorítja vissza Ḥaftar tábornok erőit. Ami elég meglepő annak a támogatásnak a fényében, amit Egyiptom, az Emirátusok és Algéria nyújt, holott ez utóbbi két éve még katonai beavatkozással fenyegetőzött ellene. S persze ott van még Oroszország is Ḥaftar mögött. Mindezek dacára és annak ellenére, hogy úgy tűnik egyetértés van a térségben arról hogy Ḥaftar még mindig a “kisebbik rossz”, Erdoğan feltűnő eredményeket ért el ezen a harctéren.
A líbiai háború önmagában is egy nagyon komplex és ellentmondásos kérdés, amióta csak elkezdődött 2011-ben. A megannyi botrány és bűncselekmény, ami még 2011-ben esett pedig ma is kísért. Tervezünk egy hosszabb sorozatot a kérdésről már egy ideje, de a fejlemények eddig mindig elénk vágtak. Röviden, Líbia az ott hosszan elnyúló háborúval megszűnt helyi, vagy belső problémának számítani, hanem egy egyre gyorsabban kiterjedő csatatere lett a térségbeli, de immár a globális ellenfeleknek is. Ahogy minden fél növeli a tétet és egyre több támogatást nyújt az általa preferált oldalnak, a megoldás is minden egyes eltelt héttel távolabbra kerül. Minthogy ez mostmár világosan nem a líbiaiak kezében van.
Ezen a héten azonban, ahogy egyre nagyobb nemzetközi beavatkozásról jönnek hírek, egy másik országra összpontosítunk. Ez Tunézia, akinek egy népszerű és markánsan arab nemzeti elkötelezettségű elnöke van, de igen megszenvedte a kormányalakítást a tavalyi választások után és még ma is ingatag talajon áll. Tunézia még ma is komoly biztonsági kihívásokkal néz szembe a túrista célpontokat ért 2015-ös támádások óta, de Tunisz számára messze a legnagyobb gond maga Líbia. Merthogy egyre több fél próbálja a saját céljai szolgálatára kényszeríteni Tunéziát. Törökországnak elemi szüksége van Tunéziára a líbiai védencei támogatásához. Ez azonban biztonsági kihívásokat jelent. Másrészt viszont Algéria együttműködést erőltet, mert aggódik, hogy esetleg a líbiai káosz ide is átterjed Líbiából. S vannak más erők is, amik igyekeznek keresztülhúzni a török utánpótlási vonalat.
A növekvő külső nyomás és a még mindig létező politikai patthelyzet közepette, amikor nincs mögötte erős párttámogatás, bizony Qays Sa‘īd tunéziai elnök lehet nagyon népszerű, de nagyon nehéz döntéseket kell meghoznia. Ezért aztán most Tunézia oda-vissza leng a különböző Líbiába beavatkozó erők közt. De éppen ezért fontos célpont is sokaknak.
Tunézia belülről
Az ún. “Arab Tavasz” óta szenved Tunézia attól, hogy nincs stabil, a 2011 előttihez fogható kormánya. 2014-ben gyakorlatilag politikai zsákutca jött létre, melyben a Muszlim Testvériség Rāšid al-Ġannūšī vezette helyi szárnya, az an-Nahḍa Párt lett a legerősebb politikai csoport, de folyamatosan veszít támogatottságából és immár nincs világos többsége.
Ezek a részleteket mind érintettük már októberben, de röviden összefoglalva az idős Qā‘īd as-Sibsī elnök halála után egy új, népszerű és pártfüggetlen elnököt választott az ország Qays Sa‘īd személyében. Nagyon nyílt is volt arab nemzeti irányvonalával és ma is nagyon népszerű. Ám a tavalyi parlamenti választások teljes patthelyzetet eredményeztek a vallásos-konzervatív pártok és a szekuláris erők közt, melyek java 2014-ben még a Nidā’ Tūnis Párt része volt, ami azóta gyakorlatilag szétesett.
Az an-Nahḍa és a marakodó szekurális pártok között lehetetlennek tűnt a kormányalakítás és egyik félnek sem volt többsége. A szekuláris pártok között a legnagyobb a Qalb Tūnis lett, egy erősen nyugatbarát nagytőkés, Nabīl al-Qaruwī pártja, ám a korábbi szekuláris szövetségesek épp annyira ellenezték al-Qaruwī-t, mint az an-Nahḍa-t. Világos volt, hogy csupán három lehetőség áll nyitva. Vagy új választásokat tartanak, ami nem nagyon ígért más eredményt; vagy egységkormányt alkotnak a főbb pártok, ami teljes képtelenség volt; vagy pártfüggetlen kormány alakul, már ha elég támogatást lehet hozzá szerezni.
Sa‘īd világosan a legutóbbi megoldást szerette volna, hiszen maga sem párttag, de tisztelte annyira a törvényt, hogy Ḥabīb al-Ğamlī-t, az an-Nahḍa jelöltjét kérte fel kormányalakításra. Ő hosszú hetek tárgylásai után azonban alig tudott nagyon támogatást szerezni a saját pártjánál, és 2020 januárjában nem kapott bizalmat a parlamenttől. A következő jelölt Ilyās Fahfāh lett, akit 2020 feburár 20-án el is fogadott a törvényhozás, miután az an-Nahḍa beleegyezett a támogatásába. Fahfāh jelenlegi miniszterelnök korábban már szolgált turisztikai, majd pénzügyminiszterként az an-Nahḍa első, 2011 és 2013 közötti kormányában, így volt működő tapasztalat egymással, ám 2020-ra már gyakorlatilag pártfüggetlen ember volt. Még mindig az egyik meghatározó tagja saját pártjának, az at-Takattul-nak (Demokratikus Fórum a Munkáért és a Szabadságjogokért), ám a legutóbbi választásokon ez a párt egy mandátumot sem szerzett. A politikai alku értelmében a 32 tagú kormánynak egy részét párttagok adják, 6 fővel az an-Nahḍa a legtöbbet, de a posztok többségét, összesen 17-t függetlenek töltik be. Ideértve az összes kulcspozíciót. Így tehát az an-Nahḍa-nak így is erős ellenőrzése van a kormány fölött, még helyet is kapott benne, de messze nem az irányítja.
Ez igen érett és demokratikus egyességnek tetszik, meglepőnek is az arab világban, de világos, hogy emögött nincs erős egység és a kormány az azt elvben támogató pártok kétes hűségének ingatag talaján egyensúlyoz. Ez előrevetíti, hogy külső erők nyomást tudnak gyakorolni a kormány aláásására, ha ehhez találnak partnereket. Épp ezért olyan nehéz a mostani kormánynak visszaszorítani a növekvő török befolyást, hiszen egyes pártok kifejezetten erős kapcsolatokat ápolnak Ankarával az utóbbi években.
A biztonsági kockázatok
Oktoberben már azokat a biztonsági kockázatokat is felvázoltuk, amikkel Tunézia szembe kell nézzen, amióta csak a szíriai háborúban a kormány nem dőlt be, az ott harcoló tunéziaiak pedig elkezdtek visszaáramlani. Ez jól meg is mutatkozott 2015-ben a Bardo Múzeumot ért támadás alkalmával, pont a tunéziai parlament szomszédságában, illetve Sūsa város turisztikai övezetében. Ez sosem múlt el teljesen és még ma is komoly aggodalmat jelentenek a fővárost néha érő merényletek. Legutoljára a 2020 májusában jelentették, hogy a Nemzeti Gárda felszámolt egy fegyvereket és kábítószert csempésző terrorhálozatot. Míg az utolsó nagyobb összecsapás februárban volt, amikor egy nagyszabású katonai akciót hajtottak végre egy terrorista sejt ellen. Feltűnő azonban, hogy erre nem az ország déli részén került sor a líbiai határhoz közel, hanem az al-Qaṣṣarīn-hágónál, a főváros és az algír határ között.
Ez jól mutatja a gondot, ami nem is új. Miközben van egy észak-déli útvonal Líbia felé fegyvereket és embereket csempészve a válságövezetbe, addig van egy másik is, mely a fővárosból Tabassa-n keresztül Algéria belsejébe tart. Az egyik hálózatra 2018 márciusában derült fény, amely még aknavetőket is csempészett Algériába.
Mindkét útvonalnak nagyon erős török vonatkozása van, hiszen bizonyítást nyert, hogy a fegyverek illegális, vagy félig legális csatornákon át Törökországból jönnek. Tekintve, hogy Törökország mennyit fektetett a tunéziai infrastruktúrába, például a turizmust fellendítő an-Nafīḍa (Enfidha) reptérbe, ez egy nagyon is komoly biztonsági fenyegetés. Ami mostmár bő egy éve egy újabbal társult.
Amióta Törökroszág elkezdett szíriai zsoldosokat szállítani a líbiai háborúba, ezeknek egy része Tunézián kereszül jön, vagy várható, hogy ott fog jönni. Ez akár bekövetkezik, akár nem, nagyon komoly a veszélye annak, hogy ezek felveszik a kapcsolatot korábbi tunéziai kapcsolataikkal, akik 2011 után Szíriában harcoltak. Bár sokan visszatértek a polgári életbe, vagy legalábbis így tűnik, azt szinte lehetetlen tudni, hogy hány alvó sejt él ezek között. A másik veszély, hogy egyre több zsoldost fognak el Líbiában, miközben hírek érkeznek Szíriából arról, hogy számos szír zsoldost kényszerítenek a líbiai részvételre.
Igen valószínű, hogy veszteségeik növekedésével sokan a “legbiztonságosabb” irányba, Tunézia felé próbálnak majd menekülni. Ha ez a folyamat elkezdődik, akkor ezek a zsoldosok el tudnak tűnni a kormány szemei elől, ám a szélsőséges elemek sorait tovább duzzasztják, akik már így is komoly veszélyt jelentenek, főleg délen.
Maga a líbiai probléma sem éppen új Tunéziának, hiszen már 2016 januárjában terroristák megpróbáltak betörni Tunéziába innen. Bár ezt a támadást visszaverték, a későbbi csapások arra vezették Tuniszt, hogy algír, majd amerikai segítség után nézzen. Jött is mind a kettő, tovább növelve a külföldi nyomást az országon.
Tunézia és Törökország
Elnézve a befektetést mértékét mind politikai, mind anyagi értelemben, amit Erdoğan Líbiába fektetett, világos, hogy Tunézia alapvető fontosságú Ankara számára, mint műveleteinek bizonságos hátországa. Legalábbis ezt a szerepet szánják neki.
A török befektetések meredeken emelkedtek 2011 után, s ez egy kifejezetten sikeres példája volt a török behatolásnak az arab világba, illetve Észak-Afrikába. Hasonló kísérletek történtek persze számos helyen, melyek közt a legnagyobb Egyiptom volt, ám Tunézia sosem “fordult a visszájára” és sosem utasította vissza Ankarát. Az utolsó nagy egyezménycsomagot 2017 decemberében írták alá, ami már kifejezetten a hadiiparra koncentrált. Ahogy láthattuk, Tunézia kaput jelent Líbia felé, bizonyos értelemben Algéria felé is, de egyben ideológiai bejáratot is Észak-Afrika felé, hídfőállást az egész térség irányába. A legutolsó kísérlet az együttműködés és a befektetések növelésére Ankara, mögötte pedig természetesen Katar részéről épp nemrég, még 2020 áprilisában történt, amit a parlament el is utasított. Ez mutatja, hogy Törökország és persze Katar számára Tunézia még mindig célkeresztben van a nagyon forró líbiai színtér és Algéria között, amin szintén “még dolgoznak”.
Nyilván az új politikai helyzet Tunéziában megoldást igénylő ügy volt Ankara számára. Amikor épp nagyarányú béketárgyalások zajlottak Berlinben Líbia körül 2019 decemberében, amiben teljesen benne volt, hogy Törökország számára kedvezőtlen végeredmény születik, Erdoğan ötvözte a szükségest a hasznossal és Tuniszba látogatott. Ez volt a két elnök első találkozója, de egyben az egyik első ilyen feladat is Sa‘īd elnök számára, akinek nagyon kellett vigyázni, hogy ne haragítsa meg a törököket, de nem is tűnjön gyengének, mint aki meghajlik a nyomás alatt. Erdoğannak elsősorban az volt fontos, hogy Észak-Afrikában támogatást toborozzon az általa támogatott ún. líbiai egységkormánynak. Ezzel azt a látszatot érhette volna el, hogy a líbiai kormánynak van regionális támogatottsága, az nem csak egy török-katari báb. Tekintve, hogy ekkor már zajlott a szíriai zsoldosok átdobása, egy ilyen politikai fedezék nagyon is fontos volt.
Ám ez a fontos találkozó hamarosan egy kisebb botrányt váltott ki, mivel Erdoğan a Sa‘īd elnökkel tartott találkozó után azt állította, hogy Tunézia támogatja a török álláspontot Líbiában, sőt jó eséllyel csatlakozik is egy török-algír koalícióhoz a válságban. Sa‘īd hivatala hamar élesen visszautasította az állításokat és kifejezte, hogy Tunézia határozottan semleges a líbiai kérdésben.
A török nyomás még most is nagyon erős Tunézián. Amikor a koalíciós tárgyalások a csúcson voltak még 2020 januárjában és az an-Nahḍa-nak még volt némi reménye a kormányalakításra, Rašīd al-Ġannūšī pártelnök Isztambulba ment Erdoğannal találkozni. A zártajtós tárgyalásokról pedig semmi későbbi hír nem érkezett. A parlament meghallgatta és el is ítélte ezért. Márpedig Erdoğan nemcsak nagyon magabiztos a Tunézia fölötti befolyásával, de nyilvánosan játszadozik is vele, ahogy ez májusban történt. 2020 május 8-án egy török repülő szállt le a tunéziai Ğarba repterén, a líbiai határhoz legközelebbin, hivatalosan azért, hogy orvosi segítséget vigyen Líbiába. A feltűnő mozzanat ebben az, hogy eladdig Törökország könnyedén szállított fegyvert és embereket Líbiába minden tunéziai érintettség nélkül, miközben ez a gép még csak be sem volt előre jelentve. Így tehát a tunéziai kormányt kész helyzet elé állították, hogy vagy orvosi ellátmányt állít meg, vagy a török politika játékszere lesz.
Tunisz nem adott szabad utat a török személyzetnek. Csak a szállítmány célbajuttatását vállalta és csakis ez egyszer. A nyomásgyakorló szándék viszont világos. S ez valószínűleg még csak nem is az egyetlen mód, ahogy Erdoğan hídfőállást akar építeni Tunéziában, még akár a katonai műveletnek is.
Tunézia és Algéria
Bár a török-katari nyomás előtti meghajlás már önmagában is veszélyes, Tunéziának van egy másik szomszédja is, akivel számolnia kell. Ez Algéria, aminek most szintén “új” kormánya és elnöke van, ami a Bū Ṭaflīqa évtizedek után új korszakot akar írni, telve aktivitással, főleg a térségben. Ez ott van a Marokkóval kiújult vitákban Nyugat-Szahara miatt, a határ és a határátkelők kérdéseiben, a Szíria visszahívasára tett erőfeszítésekben az Arab Ligába, és természetesen a líbiai kérdésben.
Ugyanakkor Tunézia nagyon fontos biztonsági kérdés Algériának még Líbia nélkül is. Amint láthattuk, létezik egy illegális kereskedelmi útvonal Törökországból Tunézián át. Tunézia a török-katari regonális műveletek valóságos fellegvára lehet, ám egy összeütközés a törökökkel könnyen jelenthet destabilizációt. Márpedig Algéria nem engedheti meg, hogy a káosz egy újabb szomszédra terjedjen át, pont az olajban és földgázban bő gazdasági kulcsterület mentén. Ugyanakkor, minthogy Líbia Algériának is nagyon fontos, Tunézia egy viszonylag semleges köztes terület lehet Tabbūn és Erdoğan között a megegyezésre. Főként mert az sem világos Algéria melyik felet pártolja a líbiai válságban.
2020 február 5-én Ṣabrī Būqādum külügyminiszter, aki már az új Tabbūn vezette kormány embere, Banġāzī-ba érkezett, a Ḥaftar féle korány de facto fővárosába. Itt nem csak az itteni tisztségviselőkkel, a helyi törzsek vezetőivel is egyeztetett. Kifejezetten kiemelte, hogy Algéria számára csakis egyetlen Líbia létezik, és meg is hívta Ḥaftar-t Algírba. Ami úgy tűnik hosszú hónapok egyeztetéseinek eredménye volt, mert Ḥaftar tisztjei közül sokan már tárgyaltak Algériában az egyttmüködésről a terrorista csoportok ellen és az esetleges algír támogatásról. Ugyanis a legkeresettebb algír terroristák egy része, mint a hírhedt Muhtār bil-Muhtār Líbiában dolgozik. Ha pedig Törökország további Dā‘iš csoportokat hoz be Líbiába, akkor ez hatalmas veszély Algéria számára. Úgy tűnhet tehát, hogy Algír továbblépett a korábbi Ḥaftar elleni ellenségességen és kész mógé állni. Csakhogy alig két héttel később, február 18-án ugyanez a Būqādum külügyminiszter az ún. líbiai egységkormány külügyminiszterével tárgyalt Tripoliban. A hivatalos vonal pont ugyanez, mint Tunézia részéről. Algéria semleges és csakis a békét és az egységet támogatja. Ám Tunéziával ellentétben tud is aktív tényező lenni, és muszáj is neki ezen a színtéren. Ha pedig elejét akarja venni a török behatolásnak, akkor be kell avatkoznia.
Ez a látszólagos kettősség arra a tényre vezethető vissza, hogy Algéria némileg megosztott, hogy hogyan kezelje Törökországot. Ez ki is ütközik a politikai vitákban. Egyrészt Algír jogosan aggódik a veszélyt jelentő török-katari politikai és ideológiai térnyerés miatt. Másrészt viszont a gazdasági együttműködés nagyon is jó, és Törökország még mindig azon kevesek egyike aki befektet Algériában és gyárakat épít ott. Az pedig hivatalos cél, hogy együtt dolgozzanak a közép-afrikai piacok megszerzéséért.
Mindez jól meg is mutatkozott, amikor ezév január 26-án Erdoğan Algírba látogatott.
A hangulat azonban itt élesen eltért a Tunéziában látottól, merthogy Erdoğant nagy delegáció kísérte, a tárgyalások pedig a gazdaságra összpontosítottak. Külön kereskedelmi és gazdasági vegyesbizottság alakult, a kereskedelmi mérleg új célját pedig immár 5 milliárd dollárban jelölték meg. Ezúttal politikai és regionális kérdések csak nagyvonalakban kerültek elő, a növekvő ipari együttműködés viszont igen. Ez fontos ügy Algériának, mert Törökország immár maga is komoly fegyvergyártó ország.
Épp ez a Törökország felé megvalósuló nagyon fura álláspont az, ami megnehezíti Tunisz számára, hogy egyedüli erős szomszédjára hagyatkozzon. Nem mintha nem próbálna, hiszen a választási kampányban Sa‘īd elnök többször hangsúlyozta, hogy Algéria és Tunézia “egy nép két országban”. Ez jelen is van abban, hogy a Líbiában egyre növekvő feszültség és az egyre nagyobb külföldi nyomás ellenére Tunézia mindent elkövet, hogy Algériára támaszkodjon, ami nagyon hasonlóan közelíti meg a líbiai kérdést, de sokkal több erőt tud bevetni. Innen nézve viszont elég furcsa, hogy Sa‘īd elnök csak Erdoğan után látogathatott Algírba, nem pedig előtte. Alig pár nappal a török elnök távozása, február 2-án után Qays Sa‘īd Algírba érkezett. Ezúttal a találkozó nagyon baráti és ünnepélyes volt, de épp ennyire gyér is eredményekben.
Az időzítesből világos, hogy december közepétől február közepéig nagyon aktív diplomáciai élet folyt Algéria, Tunézia, Törokország és Líbia között, amiben Tunézia próbált kitérni a török nyomás elől és algir segítséget szerezni. Egyelőre azonban, legalábbis így látszik, az eredmények elégtelenek.
Egy rossz lépés
A belső és külső tényezők egy igen bonyolult hálózatával kell Tunéziának, még inkább elnökének megküzdenie. Miközben régóta világos a tunéziai vélemények szerint is, hogy Tunisz érdeke a líbiai válság gyors megoldásában van, hiszen egymagában nem tud megbírkózni annak kihatásaival.
A terrortámadások óta egyre nagyobb volt a külföldi hírszerzési és biztonsági segítségre támaszkodás. Ami először Algériából jött, de ezt hamar Amerika követte, hivatalos a határfelügyelet megsegítésére. Most Törökország próbálja felhasználni Tunéziát líbiai műveletei útvonalának. Ami veszélyes, főleg mert Ankara nincs egyedül ezzel a vággyal. 2020 júniusában az Egyesült Államok Afrikai Parancsnoksága bejelentette, hogy fokozza tevékenységét Tunéziában, kifejezetten a líbiai orosz jelenlét ellensúlyozására. Miközben így is politikai bizonytalanság és biztonsági kihívások vannak.
Az pedig nem is egy távoli fenyegetés, hogy a különböző egymást keresztező tervek Líbiában esetleg káoszba taszítják Tunéziát. Nemrég derült arra fény, hogy egy emirátusi-szaúdi művelet zajlik, hogy Tunéziában felfordulást okozzon, szükséghelyzet kihirdetéset kényszerítse ki, s talán még kormányváltást és a Muszlim Testvériség kiiratasát is elérje. Ha a forrásoknak igazuk van, akkor Egyiptom erőlteti ezt most a legjobban. Részben, hogy visszaszorítsa a Testvériséget, de még inkább, hogy elvágja a török hátországot és biztos támogatást nyerjen Ḥaftarnak, aki a héten épp Kairóban van. E szándékok keresztezésére egyelőre az algír támogatás elégtelennek tűnik.
Talán egy kísérlet Franciaország megnyerésére, vagy épp ellenkezőleg épp a francia nyomás jeleként, de június 5-én Qays Sa‘īd telefonon tárgyalt Macron francia elnökkel Líbiáról, mely kapcsán kiemelte, hogy: “Tunézia sosem lesz egyik fél hátsó frontja sem”. Tekintve a lehetséges jelöltek hosszú sorát, kérdéses kinek is szólt ez az üzenet. Merthogy kivételesen Franciaország tűnik a leginkább ártatlannak.