Szomáliföld jelentősége

            Bár először is át kellett tekintenünk a térség erő viszonyait, lássuk mi is az igazi jelentősége Szomálifoldnek, ami magyarázhatná a körülötte kialakult figyelmet.

            A Nyugat-barát tömegmédia milyen érveket vetett fel?

            Az egyik az, hogy ez kiváló kiindulópont lesz az szana’ai al-Ḥūtī kormányzat ellen, ami igen komoly gondokat okozott Tel-Avivnak, annyira, hogy a vörös-tengeri kikötője, Eilat csődbe is ment miattuk. Ez a magyarázat azonban teljesen alaptalan és botor, nem több egy fenyegető lebegtetésnél. A Szomálifölddel szomszédos Dzsibutiban az amerikaiaknak és a franciáknak már vannak katonai támaszpontjaik, ahogy Tel-Avivnak is van itt katonai jelenléte. Ahogy Szokotrán is, kéz a kézben az Emirátusokkal. Ezek a támaszpontok bőven elégségesek bármilyen katonai csapatkoncentrációhoz. Ám a szana’ai kormányzat megbuktatásához, ahogy azt a szaúdiak és az emirátusiak már egyszer keserűen meg kellett tanulják, sokkal több kell légicsapásoknál. Kiterjedt szárazföldi katonai invázióra van hozzá szükség, folyamatos, stabil utánpótlási vonalakra, fel kell készülni egy elhúzódó háborúra. Márpedig Tel-Aviv két év alatt Gáza folyamatos kiterjedt bombázásával, egy szabályos népirtással sem tudta ezt a viszonylag kicsiny területet teljes ellenőrzése alá vonni. A Ḥamās vezetésének többszöri, egymást követő lefejezésével sem érte el a szervezet megtörését. Ugyanaz elmondható Libanonról is, ahol a felhalmozott katonai erő, bombázás és a libanoni felek egymás ellen fordítása ellenére sem tudott a megszálló erő pár kilométernél többet haladni, nem tartja ellenőrzése alatt a helyzetet. Egyesül Szíriába tudtak büntetlenül bevonulni, mert a helyi kollaboráns kormányzat ezt kiszolgálja és az ellenállásnak még a leghalványabb jelétől is ódzkodik. Ilyen körülmények között, miközben mindezek a frontok még le sincsenek zárva és egy új háború készülődik Iránnal is, vajon reális, hogy több tízezer katonát szállítanának egy több éves kalandra, ráadásul megbízható utánpótlási útvonal nélkül? Méghozzá, hogy egy nagyon barátságtalan környezetben vívjanak egy háborút egy nagyon jól szervezett ellenféllel szemben, aki élvez lakossági támogatást? Vajon Szaúd-Arábia, hogy Iránt már ne is említsük, nem tenne lépéseket, hogy ezt megakadályozza? Vajon Szaúd-Arábia mennyire örülne a tel-avivi rezsim közvetlen katonai jelenlétének, ráadásul a legérzékenyebb térsége tőszomszédságában?

            Azt sem szabad elfelejteni, hogy bár Tel-Aviv erői máris jelen vannak Dzsibutiban és Szokotrán, mindez csakis azért fenntartható, mert a helyi lakosság túl kicsi az ellenálláshoz és vannak partnerek, akik működtetik ezt a jelenlétet. Csakhogy, Szomáliföldnek van lakossága, ami kifejezetten nem rajong a cionista jelenlétért. Ha tehát az katonai erőket telepítene ide, azok elsőosztályú célpontjai lehetnének minden radikális szervezetnek az aš-Šabāb terrorszervezettel az élen, és ezeket az akciókat nyilván a szomáliai központi kormányzat is szívesen megtámogatná. Több tízezer katona esetében az ilyen terrorakciók sikere egy idő után szinte biztosra vehető. Egy olyan katonaság esetében pedig, ami már most is túlfeszített és embererő hiánnyal küzd, egy ilyen akció lenne a legnagyobb ostobaság.

            Egy másik magyarázat, hogy Tel-Aviv ellenőrzést nyerne a Bāb al-Mandib-szoros, a Vörös-tenger déli kijárat fölött. Ezzel újraindíthatná a Vörös-tengeren keresztüli kereskedelmét és utánpótlási vonalát. Ez legalábbis ugyanilyen abszurd. Tel-Aviv és szövetségesei már itt vannak Dzsibutiban, abban az országban, amit eleve ennek a stratégiai átkelőnek az ellenőrzésére hoztak létre. Ennek ellemére még az amerikaik, sokkal jobb katonai és gazdasági képességekkel sem tudták megtörni sem a szana’ai kormányt, sem annak blokádját az izraeli kereskedelemmel szemben. Egy újabb katonai pont egy kicsit távolabb miért jelentene érdemi változást ebben?

            Felmerült az is, hogy Szomáliföld elismerésével lenne végre egy olyan hely, ahová át tudnák telepíteni a palesztin lakosságot, legalábbis Gázából, de végső soron egész Ciszjordániából. Bár ez is egy nagyon fenyegető jövőkép, ez is elég alaptalan. Nem mintha nem lehetnének ilyen vágyak a tel-avivi rezsim én belül. De nagyjából kétmillió gázai lakos felcsomagolása és repülőre, vagy hajóra halmozásából nem éppen egyszerű feladat és hatalmas emberi erőt igényelne, még ha semmilyen ellenállásra sem kellene számítani. Márpedig ellenállás nyilván lenne. A puszta kísérlet is tovább tépázná Tel-Aviv már most is tragikus megítélését, főleg mert Szomáliföld kifejezetten szegény és fejletlen vidék, ami lehetetlen, hogy el tudna tartani egyszerre több mint kétmillió menekültet. Ami nyilván Netanyahut nem nagyon zavarná, de elég éles nemzetközi tiltakozásokra lehetne miatta számítani. Egyben szinte biztosan rövidtávon a helyi kormányzat bukását okozná. Amit az első hajó elindulna Eilatból több ezer rabszolgaként felhalmozott palesztinnal a fedélzeten, olyan felháborodás törne ki, ami miatt a programot nem lehetne tovább folytatni.

            Röviden tehát az eddig a legtöbbet kínált magyarázatok eddig nem nyújtanak megnyugtató magyarázatot. Szomálifóld elismerése kevés hasznot nyújt Tel-Avivnak, túl azon, hogy olcsó propagandaként el lehet majd sütni, hogy egy újabb “arab ország” ismerte el államnak a Megszállást. De vajon milyen előnyt jelent egy ilyen elismerés egy senki által el nem ismert államtól, vagy fordítva, mit ér az izraeli elismerés, amikor a térség országainak többsége a tel-avivi rezsimet sem ismeri el? Elég kevés hasznot kínál két el nem ismert ország kölcsönös elismerése.

            Igaz ugyan, hogy vannak nemzetközi példák, amikor egy állam nagyon kicsiny, vagy akár csak egyetlen állam általi elismerése mellett is alapvetően működőképes tud lenni. A legszembeötlőbb példa Észak-Ciprus. Ám egy ilyen országnak általában nagyon erős gazdasági és katonai támogatásra van szüksége az őt elismerő féltől, amivel szinte gyarmattá válik. Egy másik szembeötlő példa ugyanakkor a nyugat-szaharai Szaharai Arab Köztársaság, amit angyjából 60 ország ismer el, tagja az Afrikai Uniónak, sőt még az ENSZ-ben is van megfigyelő státusza, mindez azonban nem sokat jelent, mivel saját területe fölött nincs igazi ellenőrzése. Szomáliföldnek van, de vajon az izraeli rezsim el tudja egyedül majd tartani gazdaságilag, miközben az amerikai támogatás nélkül maga sem lenne életképes? Van egyáltalán erre igénye? Ilyen távolság esetén nem tűnik úgy, hogy lenne komoly haszna ebből.

Egy darab az emirátusi kirakósban

            Igaz ugyan, hogy komoly propaganda felhajtás volt Netanyahu bejelentése körül, hogy elismerik Szomáliföldet és voltak is ünneplések, kevesebb nyilvánosságot kapott, hogy masszív tüntetések törtek ki a területen elítélni a bejelentést. Ami mutatja, hogy nem fogadja éppen töretlen szimpátia Tel-Avivot arrafelé sem. Szintén érdekes, hogy a tel-avivi rezsim nem vonta bele most ebbe szokásos partnereit, mint amilyen Washington. Márpedig, ha ez valami életbevágóan fontos lett volna, biztosak lehetünk benne, hogy Netanyahu ezt a belejelentést Trump oldalán, nem pedig egyedül tette volna meg.

            Az lépés alapvető oka az egyre elmélyülő izraeli-emirátusi szövetség és annak szándéka a térség teljes felosztására egymás között. Egyiptom és attól minden attól nyugatra Tel-Aviv érdekköre lenne, mint ahogy Palesztina, Libanon, Szíria, Irak túlnyomó, valamint Szaúd-Arábia egyes részei is. Egyiptom egyfajta közös gazdasági érdekterület lenne, míg az Öböl, Jemen és Irán egyes részei, már ha sikerül a kormányzatát megdönteni, emirátusi ellenőrzés alá kerülne. Ebben a folyamatban pedig a legfontosabb lépés a Szaúd-Arábia által jelenleg képzett elválasztó övezet felszámolása lenne. Vagy úgy, hogy csatlakoztatják az Ábrahám Megállapodásokhoz, ami eddig nem járt sikerrel és a jelek szerint biztos kudarcra van ítélve. Vagy úgy, hogy felszabdalják. Ehhez ugyan az Emirátusok nem tudna amerikai jóváhagyást szerezni, de Tel-Aviv tudna. Akármennyire összeesküvés elméletnek tűnjön is ez, számos jel utal arra, hogy van valóságalapja.

            Tel-Aviv részéről egy nemrég tett interjúban Netanyahu nyíltan utalt arra, hogy a “Nagy Izrael” terven dolgozik. Ehhez az interjúban közvetlenül nem mutatott térképet, de a leggyakrabban előforduló térképek általában a mai Szaúd-Arábia északi területének komoly része bekebelezését mutatják. Márpedig az iszlám legszentebb helyeinek ellenőrzés alá vétele minden arab ellenállás számára hatalmas csapást jelentene. De a sokkal érdekesebb jelek az Emirátusok részéről mutatkoznak.

            Egyiptom, ami a legnagyobb akadály lehetne egy tervnek hatalmas belső gondokkal és gazdasági kihívásokkal küzd, óriási szüksége van a külső befektetésekre. Az utóbbi pár évben pedig az Emirátusok fokozta támogatását itt, egész térségeket vásárolva fel turisztikai projektekhez, mint amilyet El Alamein köré készülnek építeni. Így tehát Kairó nagyon óvatos, ha az Emirátusok kritizálásáról van szó.

            Az EAE szintén jelen van Szudánban is, ahol a szudáni kormány ellen harcoló Gyors Támogatási Erőket segíti. Ez a felkelő csoport újabban egyre nagyobb teret nyer, miközben Abū Zabī nem nagyon zavartatja magát az őt érő egyre nagyobb nemzetközi kritika miatt, ahogy az általa támogatott felkelő csoport atrocitásai egyre nagyobb nyilvánosságot kapnak.

            Ugyanakkor látható egy egyre ellenségesebb emirátusi magatartás Irán ellen is, annak ellenére, hogy Dubaj továbbra is Teherán egyik legfontosabb kereskedelmi partnere a világpiac felé. Röviddel a 12-napos háború után, július 13-án az Iráni Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács akkori titkára, ‘Alī Akbar Aḥmadiyān közvetlen tárgyalásokat folytatott Taḥnūn ibn Zāyid herceggel, aki de facto az Emirátusok minden titkos műveletének az irányítója. A találkozóról szinte semmilyen nyilvános információ nem jelent meg. Ami azonban látszik, hogy a találkozó keserű csalódást jelentett, ez volt Aḥmadiyān utolsó külföldi útja. Kevesebb mint egy hónappal később leváltották és azóta Teherán hangvétele Abū Zabīval szemben teljesen megváltozott. Az is figyelemre méltó, hogy december 3-án a GCC éves csúcstalálkozójának végén kiadott zárónyilatkozat ismét elővette az Emirátusok által követelt három kis sziget ügyét és hosszasan elítélte Iránt emiatt. Márpedig ezt az ügyet az EAE már évek óta nem nagyon erőltette. Érthetően a nyilatkozatot Irán élesen visszautasította. Világosnak tűnik, hogy most Abū Zabī Irán közeli összeomlására fogad, minek következtében nemcsak ezt a három szigetet, de valószínűleg további iráni területeket is ellenőrzése alá vonna és ellenőrzése alá venné a Hormuzi-szorost is, ami fölött ma semmilyen érdemi befolyása sincs.

            Azt is fontos megjegyezni, hogy Bahreinben 2011 óta nagyszámú szaúdi és emirátusi csapatok állomásoznak, amikor a bahreini kormányzat majdnem összeomlott, azóta pedig az Emirátusoknak óriási befolyása van a bahreini külpolitikára. Ami kiválóan látszik abban, hogy pont Bahrein volt az, ami egyedüliként csatlakozott az Ábrahám Megállapodásokhoz Öbölben az Emirátusok mellett. Kuvait, ami szintén belső gondoktól szenved, erősen a szaúdiak felé hajlik és kritikus az emirátusi diplomáciával szemben, de bizalmatlan Katarral szemben is. Így ha a szaúdi állam megdőlne, Kuvait sem jelentene többé komoly ellenállást.

            Végül pedig ott van Jemen, ahol az Emirátusok hatalmas erővel támogatja a Déli Átmeneti Tanácsot (DÁT), ami nemcsak a volt dél-jemeni állam helyreállítását és az elszakadást erőlteti, hanem már többször jelezte, kész csatlakozni az Ábrahám Megállapodásokhoz. December 2-án, vagyis nagyjából akkor, amikor a három kicsiny sziget miatt Iránt provokálták, az Emirátusok támogatta DÁT elüldözte a szaúdiak által támogatott dél-jemeni elnök al-‘Ulaymīt, teljes ellenőrzésük alá vették Ádent és kiterjedt katonai akciókat indítottak Ḥadramawt és al-Mahra tartományokba. A DÁT gyakorlatilag egész Dél-Jement elfoglalta, elérte a szaúdi és az ománi határt, megbuktatta a szaúdi támogatta kormányt és közel volt ahhoz, hogy minden más felet kiszorítson a hatalomból. Leszámítva persze északon az al-Ḥūtī kormányzatot, ami sokkal komolyabb ellenállást jelentett volna. Ez egyáltalán nem véletlen. Egy szintén viszonylag friss interjúban ‘Abd al-Ġanī az-Zubaydī dandártábornok, a szana’ai kormány katonai szakértője azt közölte, hogy nemrég az Emirátusok a szana’ai kormány hivatalos elismerését, illetve masszív anyagi és katonai támogatást ígértek, ha cserébe az al-Ḥūtī erők bombáznák NEOM-ot, a szaúdi gazdasági átalakulás legismertebb zászlóshajó projektjét.

            Ez is elég vad állításnak hangozhat, ám a NEOM projekt együtt egy sor hasonló gigaberuházással a szaúdi Vision 2030 gazdasági átalakulást terv lényege, ami egyben komoly kellemetlenség is az Emirátusoknak, hiszen olyan rivális, ami elszívja a nyugati befektetéseket, így az emirátusi gazdaság lassul, hosszútávon pedig lételemi kihívás lehet. Ám egy ilyen megalázó csapás aláásná a szaúdi koronaherceg helyzetét, magát a szaúdi államot rengetné meg, amit után nem lehetne megállítani az emirátusi akciót Dél-Jemen elszakítására.

            Ami külön hitelt ad ennek az állításnak, hogy 2025. december 30-án a szaúdi erők két emirátusi hajót bombáztak a jemeni al-Mukallā kikötőjében. Azóta pedig Rijád agresszívan támadja és fenyegeti az Emirátusokat, hogy vonuljon ki Jemenből, miközben tovább bombázza a DÁT erőit teljesen visszaszorítva azokat. Ezt a fejleményt nem szabad alábecsülni. Az egyik hatalmi tömb most bomlik fel és Szaúd-Arábia nyíltan erőszakot használ az Emirátusok katonai erői ellen, még a formaságokra sem adva sokat.

            Itt akadt el az eddigi folyamat. Legalábbis egyelőre, dacára annak, hogy a DÁT bejelentette, hogy nyíltan a jemeni állam kettészakításán dolgoznak és még várat magára, hogy Abū Zabī mit is tesz érdemben, hogy megvédje szövetségesét.

            Pontosan itt lényeges Szomáliföld. Egy kirakós része. Nem fontos része, de egy csomópont. Azzal, hogy Tel-Aviv elismeri Szomáliföldet szuverén országnak, utat tör, “megtöri a jeget”. Ha minden rendben megy és Abū Zabī le tudja majd szerelni az ellenállást, akkor ezt hamarosan újabb országok ismerhetik el a szakadár régiót. Először kevésbé jelentős afrikai országot az Emirátusok anyagi ösztönzésére, pár európai állam, majd egy bő év múlva az Emirátusok, mintha csak beállna egy folyamatba, “ha már úgyis annyi állam ismerte el” alapon. Ezzel pedig ellenőrzése alá veszi a területet. Ezzel nagy lépést tenne, hogy megszilárdítsa hatalmát Dél-Jemen fölött és növelje támogatását szudáni klienseinek, hogy végül Szudánt is ellenőrzés alá vonja. Ez pedig hosszútávon stabil utánpótlási útvonalat jelenthetne a Bāb al-Mandib-szorost elkerülve, újjáélesztve a Vörös-tenger kereskedelmét Eilat felé, míg Szaúd-Arábia vagy kénytelen lesz csatlakozni és megengedni a közvetlen kereskedelmi átjárót az Emirátusokból a tel-avivi rezsim felé, vagy feldarabolják.

Szomáliföld nem Szomálifóldről szól

            Mégegyszer, ennek a lépésnek önmagában kevés jelentősége van Tel-Aviv számára. Egy olcsó gesztus, ami ugyanakkor nagyon fontos lehet Abū Zabīnak, amely máris gyakorlati ellenőrzése alatt tartja a területet. Ez egy kirakós , egy folyamat része. Egy mérföldkő egy új hatalmi tömb, az emirátusi-izraeli tengely hivatalos kialakulása felé, ám a térséget két befolyási övezetre akarja majd bontani. Ha minden a tervek szerint megy, akkor Tel-Aviv tett egy gesztust, ami neki semmibe nem kerül, hosszútávon viszont az Emirátusok összejátszása hatalmas előnyt jelent majd. Ha viszont valami félremegy, akkor mindez egy jelentéktelen lábjegyzet lesz a térség eseményei közt, amire egy év múlva senki nem emlékszik majd.

            Önmagában ez egy teljesen jelentéktelen fejlemény. Ami azonban részben emiatt is Jemenben elindult, az sokkal fontosabb. Ez egy fordulópont az emirátusi ambíciókban. A hirtelen nagyon is kemény szaúdi fellépést látva azonban egyelőre úgy tűnik, hogy Abū Zabī túlfeszítette a húrt.