Nagyjából két hét telt el, amióta október 25-én a szudáni hadsereg mintaszerű akciót hajtó végre. Puccsot a kormány ellen, aminek maga a hadsereg alapvető része, letartóztatva a miniszterelnököt, a legtöbb kormánytagot és a főbb civil vezetőket. Mindez nagyjából egy hónappal egy hasonló, bár kudarcot vallott kísérlet után történt. Csakhogy ezúttal sikerrel járt. Vagy mégsem?
Nagyjából két hét telt el, ám a végkifejlet még most is kétséges. A puccs óta a miniszterelnököt elengedték, de csak vissza az otthonába, amit a hadsereg körülvett. Ezt számos ország, így az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia is üdvözölte, akik aggódtak a miniszterelnökért. A hadsereg vezetése kifejezte, hogy hamarosan új miniszterelnököt neveznek ki és Ḥamdūk miniszterelnökre egyre gyakrabban a “lemondott”, vagy “korábbi” jelzőkkel utaltak. Miközben emberünk továbbra sem hajlandó lemondani és egy sor követelést fogalmazott meg, hogy egyáltalán tárgyaljon a hadsereggel. A dologban az az irónia, hogy a hadsereg most azt az átmeneti kormányt buktatta meg, amit maga segített létrehozni egy hasonló puccs után 2019-ben, s amivel megegyezett, hogy ezév végén átadja neki a hatalmat. Ami már nem valószínű, hogy megtörténik.
Ám tipikus harmadik világbeli zűrzavar közepette, ami nem is váltott ki különösebben nagy érdeklődést a világsajtóból, számos komoly kérdés merül föl. Miért történt? Ki nyert? Nyert egyáltalán bárki? Miről szól ez az egész?
A zűrzavar még most is tombol a szudáni főváros utcáin a tüntetők különböző csoportjai és a hadsereg között. Ám a háttérben nagy a tét, hiszen Szudán több fontos térségbeli játszmának is része. Sokak számára pedig, akik az utóbbi két évben az átmeneti kormány egyik, vagy másik részét támogatták, nagyon is számít merre halad tovább Kartúm ezután a döntő mérkőzés után.
Puccs puccs után
Az ‘Umar al-Bašīr elnök elleni több hónapon át tartó folyamatos tüntetések után, aki akkor már három évtizede állt az ország élén, az elnököt egy katonai puccsal megbuktatták. Egy nagyon hasonló puccsal ahhoz, amivel 1989-ben maga al-Bašīr is hatalomra jutott, szintén a hadsereg élén. Ahogy akkor ő, úgy idővel az új hatalom is átfogó változást ígért és nagyban épített a polgári mozgalmakra. Bár a rendszer gerincét mindig is a hadsereg jelentette.
A győztes felek, többségében al-Bašīr korábbi kegyeltjei hamar megegyeztek, hogy egy két éves átmeneti időszak következik majd, amit általános választásokkal zárnak majd. ‘Abd Allah Ḥamdūk miniszterelnök vezetésével többségében szakértőkből, vagy addig partvonalon tartott politikusokból új kormány alakult, ám egyértelmű volt, hogy mindez csak átmeneti helyzet, amíg a törvényesen választott kormány átveszi az irányítást. Erre Ḥamdūk mindig is emlékeztetett mindenkit, hogy nem lehet addig döntő lépéseket tenni. Ellenben a hadsereg felállította az Átmeneti Szuverenitási Tanácsot (vagy Átmeneti Szuverén Tanácsot – ÁSzT), hogy az biztosítsa a stabilitást és “védje meg” a polgári kormányt – amiben technikailag kevés szerepe volt -, de abban is megegyezés született, hogy a tanácsnak van végső szava minden nagyobb kérdésben.
Az elv az volt az új hibrid struktúra mögött, hogy ez a gyakorlatilag korlátlan hatalom elrendezi a fennálló gondokat, sínre teszi az országot, ami után választásokat tartanak és teljességgel átadják a hatalmat az új polgári rendszernek. Semmi kétség, óriási gondokat kellett rövid idő alatt megoldani. Szudán óriási nemzetközi szankciók alatt állt akkor már évtizedek óta, amik akkorra már teljesen megbénították a gazdaságot. Márpedig Szudán sokkal kevésbé bizonyult szerencsésnek az ilyen problémák kezelésében, mint Irán, vagy Kuba, vagy akár csak Venezuela. 2019-re a gazdaság gyakorlatilag összeomlott és szinte teljesen függővé vált öbölbéli barátai támogatásától, akik akkor éppen nagyon kockázatos politikát folytattak Trumppal karöltve. Ettől a kérdéstől elválaszthatatlanul egyre nőtt a nyomás – 2019 előtt és után is – Szudánon, hogy csatlakozzon szövetségeseihez az Öbölben azon az úton, ami végül elvezetett az Izraellel való normalizálásig. Ahhoz alkuhoz, amibe végül nagy vonakodás ellenére Szudán is belekényszerült az átmeneti kormány alatt. Ott volt a harcok dúlta Dārfūr térsége és a déli részek is, amiket megbénított az évekkel korábbi belháború. Dārfūr Washington által kiemelten reklámozott téma volt, bár ekkor a déli területek és a Dél-Szudánnal rendezetlen kapcsolatok sokkal komolyabb gondot jelentettek. Mindezeket a gondokat csak tetézte a több évtizede rosszul kezelt gazdaság, a külföldi befektetések, a térség viszályai közti lavírozás, valamint a kényes egyensúly fenntartása a kormány legkülönbözőbb polgári csoportjai és a befolyását féltékenyen őrző hadsereg között. S ami rosszabb, minden döntő kérdésben jelentkezett az új rezsimet pénzelő külföldi hatalmak, főként Szaúd-Arábia és az Emirátusok nyomásgyakorlása. Amelyek rendszerint olyan irányba terelték Kartúmot, amerre az nem akart menni.
Annak ellenére, hogy milyen nagy volt az elvégzendő feladat, az új rendszer viszonylag jól teljesített, dacára az ellentmondásoknak minden nagyobb ügyben. A Dzsubai Békeszerződés 2020-ban véget vetett a déli területek évtizedek óta folyamatos problémát jelentő viszályainak. Ez sikert hozott. Az ún. “Ábrahám Megegyezéshez”, vagyis az Izraellel való normalizáláshoz való csatlakozás nagy vitákat szülő döntés volt, de sikerült keresztül vinni és ez bizony gazdasági fellendülést ígért. Merthogy ezért cserébe a Trump kormányzat feloldott bizonyos addig zárolt szudáni számlákat, valamint egy 700 millió dolláros segélycsomagot is megígért.
Hamarosan azonban megjelentek az első repedések is. Mind a gazdasági átalakítás, mind a választott demokráciába való átmenet a vártnál sokkal lassabbnak bizonyult. A beígért gazdasági segítség úgy Washington, mind az Öböl részéről csak lassan csordogált, ha egyáltalán beérkezett. A 2020-as év hatalmas áradását aztán úgy mentek végig az országon teljesen megbénítva azt, hogy semmilyen kézzel fogható kormányzati erőfeszítés sem történt a segítségre. Aztán pedig az egyiptomi-etióp vita során a Nílusra tervezett új nagy gát kapcsán Etiópiában, ami életbe vágó kérdés Szudánnak is, Kartúm szinte jelen sem volt a vitában. Az egész helyzet valóban problémás része éppen az lett, hogy minden döntés kapcsán a kormánynak volt egy adott álláspontja, amit aztán a hadsereg vagy felülírt, vagy egyszerűen csak nem vett figyelembe. Ez éppen a normalizálási folyamatban volt teljesen világos, amikor a hadsereg erőltette a megegyezést, míg Ḥamdūk ki akart várni a választások utánig, pontosan tudva, hogy nincs olyan választott kormány Szudánban, ami elfogadná az egyezményt. Ugyanez érvényesült az etióp gát ügyében, amikor a kormány minden áron el akarta kerülni a viszályt, miközben a hadsereg örömmel csatlakozott a harcias egyiptomi szólamokhoz. Nyilván nem segített, hogy idővel egyre élesebb lett a rivalizálás és a bizalmatlanság Ḥamdūk miniszterelnök, az ÁSzT és a hadsereg élén álló ‘Abd al-Fattāḥ al-Burhān tábornok, illetve helyettese, a leghathatósabb alakulatokat vezető Muḥammad Daqalū – másnéven Ḥamīdtī -, illetve a mögöttük álló nemzetközi és belső erők között. Így indult el az ország szépen vissza, az egymást követő puccsok mostani sorozatába.
2021 szeptember 21-én, szinte rejtve a világ figyelme elől katonai puccs indult, főként Szudán keleti felében. A kezdetben sikeresnek tűnő kísérletet hamar elfojtották. Később derült ki, hogy a hadseregnek bizonyos politikai erők támogatásával a 2019 előtti kormányzáshoz hű része kelt fel és próbálta visszahozni a korábbi helyzetet. Azonnal nagyjából 21 főtisztet tartóztattak le, bár ez a szám később 40 körülire kúszott fel. A puccs napok alatt teljesen megbukott, de ez figyelmeztető jel volt. Több jel pedig kifejezetten aggasztó volt. A puccs alatt, ami elvileg, legalábbis mostani ismereteink szerint “a hatalom berkein kívülről” érkezett, az al-Burhān– Daqalū páros meglepően nyugodt volt és pont a – főként polgári – kormányzat volt az, ami mozgósította a kormányhű csapatokat és gátolta meg a puccsot. Ekkorra a híradások finoman más átcsúsztak oda, hogy a választások 2024 előtt semmiképp sem várhatóak, míg a polgári kormányzatnak való hatalomátadás 2021-ben esedékes. A puccs után aztán hatalmas tüntetések kezdődtek, csakhogy nem mind ugyanazért a célért.
A jelenlegi gazdasági és megélhetési körülményekkel való elégedetlenség érthetően hatalmas, így tehát ésszerű, hogy sok ember elvesztette türelmét az új kormányzattal szemben. Ám egyesek q hadsereg túlhatalma ellen tüntettek polgári kormányt követelve, egy új csoport, a Nemzeti Karta Erői a Köztársasági Palota előtt kezdett tüntetni épp katonai kormányzatot és a mostani feloszlatását követelve. Erről lassan kiderült, hogy a hadsereg egyik ága. Ez volt az első valóban fenyegető jel, hogy a hadsereg megkezdte a “saját nevelésű” civiljeit felépíteni, hogy aztán egy esetleges puccs után velük ossza meg a hatalmat.
Sokan arra gyanakodtak, hogy a szeptemberi puccs nagyrészt megrendezett volt. Ugyanakkor a hadsereg megbízhatatlan elemeit is felfedték és épp így lehetett a főpróba a valódi roham előtt. Ami két hete el is jött.
A puccsoknak ez a végeláthatatlan sorozata egészen a legutóbbiig teljes zűrzavar, de messze nem meglepő. Egy olyan országban, ahol a polgári intézmények az ország komoly részein a nagyvarosoktól távol gyengék, az egyetlen hathatós szervezett elem a hadsereg. Hagyománya van a katonai hatalomátvételeknek. Egy ilyen történelemmel, ami mellesleg jellemző tünet az egész térségben, a hadsereg alapvető része az egész gazdasági gépezetnek is. Így tehát az átalakítás nem is éppen könnyű, ahogy egy kimerült gazdaság felélesztése sem a hadsereg támogatása, vagy legalábbis jóváhagyása nélkül.
Az utolsó puccs. Mostanáig.
Alig egy hónap telt el, és október 24. késő éjjel már egy újabb puccs volt mozgásban. 25-én kora hajnalra a hadsereg teljes ellenőrzése alá vette a fővárost, lezárta a főbb utakat, elvágta az internetet és a távközlési csatornákat és letáróztatta a vezető kormányzati politikusokat a miniszterelnökkel együtt. Szinte minden fontosabb kormányzati és ÁSzT tagot, aki nem része a hadseregnek ismeretlen helyre szállítottak. Professzionálisan kivitelezett példa értékű művelet. Legalábbis többségében.
Bár az akció főbb céljai 25 hajnalra teljesültek, egyesek, mint Ḥamdūk média főtanácsadója szabadon maradtak és mozgósították úgy a lakosságot, mint a nemzetközi közvéleményt arról ami éppen meg zajlik. Ennek hatására a tüntetők ismét az utcára vonultak és a hadsereg mozgását gátolva lezártak több főbb útvonalat. Ez a későbbi napok során erőszakot is szült, aminek még ma sem tudni biztosan hány halálos áldozata lett.
A nemzetközi közösség szintén nem volt boldog a helyzettől – vagy attól, hogy ez nyilvánosan kitudódott – és a polgári kormányzat visszaállítását követelte. Míg az Emirátusok nem volt kifejezetten aggodalmas, bármi is legyen ennek az oka, Washington és Rijád is elítélte a puccsot. Vagy legalábbis ez volt a nyilvános álláspont. Hogy a figyelmeztetéseknek nyomatékot adjanak, már október 25-én felfüggesztették a 700 milliós támogatási csomagot. S ami rosszabb, az USA, Nagy-Britannia és Németország közös határozat tervezetet nyújtott be az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága elé, követelve az eddig rendszer visszaállítását.
Nem ez volt azonban al-Burhān legnagyobb gondja, ugyanis valami egyértelműen félresikerült a tervben. Honnan tudhatjuk ezt biztosan? Mint minden katonai művelet, egy puccs sem indulhat el pontos gondos tervezés és kidolgozott végcél nélkül. Aminek ebben az esetben az ú kormány bejelentése kellett volna legyen. Hamar meg kellett volna ismernünk a kormány új, immár hadsereg kedve szerint felállt polgári vezetésének összetételét, vagy alkalmasint al-Burhānnak, esetleg egy másik tábornoknak kellett volna átvennie Ḥamdūk posztját. Ehelyett azonban mit látunk?
Szórványos összecsapásokat és komoly tüntetéseket vannak még két héttel később is számos szudáni városban. Kezdettől olyan híreket, hogy a hadsereg tárgyal Ḥamdūkkal. Sőt, a növekvő nyomás hatására Ḥamdūk napok alatt haza is térhetett, még ha szigorú katonai felügyelet, gyakorlatilag házi őrizet alatt is. Bár ez nem gátolja meg még a nemzetközi kapcsolattartásban sem. Egyes források azt állítják, hogs a miniszterelnökre komoly nyomást helyeztek, hogy támogassa a puccsot és mondjon le, ezzel gyakorlatilag legalizálva azt; miközben más források arról beszélnek, hogy még most is folynak a tárgyalások esetleges visszatéréséről a hatalomba egy új hatalommegosztási keretrendszerben. Bármelyik is legyen igaz, október 29 pénteken al-Burhān bejelentette, hogy az új kormány egy héten belül megalakul. Mégis november 3-án – vagyis több mint egy héttel a puccs után – még mindig aktív tárgyalások zajlottak Ḥamdūkkal. Jó eséllyel az a kitétele, hogy minden letartóztatottat szabadon el kell engedni bármifajta tárgyalás előfeltételeként eredményezte a tárgyalások felbomlását. Így tehát november 4-én a katonai vezetés imént bejelentette, hogy az új kormány megalakítása a “küszöbön áll”. Mégis, eddig semmi eredmény. Világos, hogy a terv – bármi volt is – valahol félresiklott és a puccs elakadt. Nincs nagyon hová hátrálni, de ezen a ponton q dolgokat előre lendíteni sem könnyű már. Maga tény pedig, hogy Ḥamdūk visszatérhetett, még ha erősen felügyelet alatt is és elvágták minden gyakorlati hatalmától, csak gerjeszti a további tüntetéseket és nemzetközi támogatóit, hogy állítsák meg a puccsot. Ezzel pedig reményt adnak, hogy talán még van út visszafelé. Féltve, hogy Ḥamdūknak egyáltalán vannak nemzetközi támogatói.
Patthelyzet kicsiben és nagyban
A helyzetet elnézve világosan látszik, hogy eddig nincs győztes, bár elméletileg még mind a két fél felülkerekedhet a másikon. Ha Ḥamdūk vissza tudja szerezni az október 24. előtti pozícióját, akkor egy teljesen más hatalomátadást is kierőszakolhat a hadseregtől. Ez meggyengítené a katonaság helyzetét és esetleg teret nyitna a tiszti karon belül bizonyos változtatásokra. Másrészt viszont, alapvetően a hadsereg a helyzet ura, tehát kinevezhet egy új kormányt és kierőszakolhat egy teljesen új kormányzatot. Ehhez kellene egy polgári kirakat is, de ezt már a saját híveiből is összerakhatja, és akkor reménykedhet – az akár hallgatólagos – nemzetközi elismerésben.
Az országon belül szinte mindegy, hogy a hadsereg mennyire ellenőrzi azt, a lakosság nagyobb része ellene van a katonai kormányzatnak hosszútávon. Vagyis a helyzet stabilizálásához bizonyos mértékű erőt kell használni. Ezt viszont nem lehet megtenni, amíg nem sikerül kellő nemzetközi elismerést biztosítani, hogy ne adjanak alapot egy újabb beavatkozásra. Ḥamdūknak ma is komoly belső támogatottsága van, ám nemzetközi szinten ez már messze kisebb. Ha pedig a nemzetközi közösség kész szemet hunyni a puccs fölött, akkor napjai meg vannak számlálva. A játék tehát innentől arról szól, hogy ki tud több nemzetközi támogatást szerezni.
Ebben a tekintetben Ḥamdūk egyértelműen hátrébb van. A 2019-es puccs első napjaitól fogva világos volt, hogy az új rendszer főbb szponzorai Szaúd-Arábia és az Emirátusok. Ennek pedig számos oka van. A szudáni hadsereg még ma is részt vesz a szaúdi – és nem hivatalosan – emirátusi katonai műveletekben Jemenben. Ennek a missziónak a lezárása bénító hatással bírna, főleg a szaúdiakra. E két államnak szintén szeretett volna minél több “hű” szövetségest 2019-ben az Izraellel való normalizálási programhoz, ami végül sikerült is, bár a várt áttörés elmaradt. Minden más, az emirátusi normalizáláshoz végül csatlakozó állam esetében jól látható az, hogy mindig Abū Zabī olajozta a gépezetet. Bahreinre könnyű volt nyomást gyakorolni, de Marokkó esetében is az Emirátusok volt az, ami követséget nyitott Nyugat-Szaharában. Ezzel pedig erőltette a nemzetközi elismerését Marokkó fennhatóságának a vitatott térség fölött, a normalizálásért cserében. Ezek miatt a megfontolások miatt eleve nyilvánvaló volt, hogy Rijád és Abū Zabī igazi kegyeltje al-Burhān és a szudáni hadsereg voltak, a polgári kormányzatot eleve a meggyőző kirak miatt támogatva. A főbb kérdésekben azonban Ḥamdūk inkább bizonyult kellemetlenségnek. Ameddig csak tudta feltartotta a normalizálást és sokáig küzdött a szudáni hadsereg visszavonásáért Jemenből. Így tehát érthető, hogy ma a szaúdiak és az emirátusiak nem kifejezetten szomorúak a bukása miatt.
Természetes, hogy Szudán esetében Egyiptom szerepe nem megkerülhető. 2019-ben Kairó még a szaúdiak és az emirátusiak biztos szövetségese volt, így tehát teljesen természetes, hogy támogatták a kiépülő új rendszert. A szudáni hadsereg támogatása azonban önös okokból is kifejezetten fontos volt, hiszen itt egy biztos szövetséges szabad utat jelent Etiópia felé. Ezzel is nyomást gyakorolva Addisz-Abebára, hogy ne folytassa a GERD gát építését a Níluson. A szudáni hadsereg Ḥamdūk minden aggálya ellenére Egyiptom készséges partnere volt ebben és több közös hadgyakorlatot is tartottak, nyíltan fenyegetve Etiópiát. Azonban a 2020 januárjában tartott GCC csúcs után a szaúdi al-‘Ulā városában, ahol Szaúd-Arábia megbékélt Katarral, véget vetve az akkor már négy éve tartó gazdasági háborúnak, Kairó és Rijád útjai nagyrészt elváltak. Egyiptom kénytelen volt átértékelni kapcsolatait Törökországgal és Katarral, ebből következőleg pedig lazított az addig kiváló kapcsolatain az Emirátusokkal és Szaúd-Arábiával. Ez pedig ma azt jelenti, hogy ha valamilyen okból Rijád és Abū Zabī még nem is karolná fel a puccsot, Kairó a saját érdekei miatt akkor is támogatná. S minthogy az elmúlt hét Etiópia számára is viszontagságos volt, mivel a lázadó csoportok megindultak a főváros felé, ez most kritikus pillanat Egyiptom számára, hogy Szudán továbbra is segítsen nyomást gyakorolni Etiópiára.
Nem meglepő tehát az látni, hogy pont a puccs előtt a szudáni hadsereg mindent megtett a külföldi jóváhagyás biztosításáért. Ebben pedig Egyiptomban döntő szerepe volt. Beszmolók szerint röviddel az október 24 esti puccs előtt a szudáni hadsereg kapcsolatba lépett Jeffrey Feldmannal, az Afrika szarváért felelős különmegbízottal, hogy tájékoztassák a küszöbön álló lépésről. Még ha nem is kifejezetten arról, hogy puccs közeleg. Ugyanezen források azt állítják, hogy folyamat az egyiptomi hírszerzés igazgatójának ‘Abbās Kāmilnak a Kartúmba tett látogatásával kezdődött nem sokkal a puccs előtt, aki nem volt hajlandó találkozni Ḥamdūkkal. Kāmil as-Sīsī egyiptomi elnök üzenetét közvetítette, mely szerint Ḥamdūknak “mennie kell”, amiért kész engedményeket adni Etiópiának a gát ügyében. Ami pedig nagy csapást jelentene Egyiptom álláspontjára a vitában. A puccs éjjalén aztán al-Burhān titokban Kairóba utazott, hogy találkozzon egyiptomi kollégájával.
Ez azt mutatja, hogy Egyiptom mozgatta a puccs mögötti szálakat, bár az amerikaiakat és következtethető, hogy a szaúdiakat és az emirátusiakat is időben tájékoztatták. S ha azok kifejezetten nem is járulták esetleg hozzá, fenntartásaik sem voltak. De vajon lehetséges-e ez? Elvégre Washington és Rijád később elítélte a puccsot.
Kontextusba helyezve ezt, a kép viszonylag tisztának hat. A puccs óta Biden semmiben sem reagált a puccsra, miközben Blinken külügyminiszter – nagyon is képmutatóan – üdvözölte “Ḥamdūk szabadon engedését”. Holott pontosan tudta, házi őrizetben marad, a kormány tagjai pedig letartóztatásban. Amióta Biden hivatalba került, az új amerikai kormányzat Trump legtöbb korábbi politikájából kihátrált, ami a Közel-Kelet esetében kifejezetten sok kérdésben jelentkezik. A Szudánnal kötött megegyezés megfúrása, Szudán visszazárása a korábbi elszigeteltségbe és a beígért 700 millió megtartása teljesen beleillik ebbe a képletbe. Ami Szaúd-Arábiát illeti, a puccsot ugyan elítélte, de csakis az amerikaiakkal tárgyalva. Ezzel egyidőben Rijád éppen teljes gőzzel egy gazdasági-diplomáciai háborút vív Libanonnal egy ottani miniszter kijelentései miatt. Csak azért, hogy az ottani egyensúlyt a maga javára visszabillentse. Ugyanabban az időben sorsdöntő tárgyalásokat folytat Iránnal is, bizonyos mértékű közeledést máris elérve. Ezekhez a kérdésekhez képest néhány semmitmondó elítélés minden gyakorlati következmény nélkül felére egy beleegyezéssel.
De miért a habozás?
Látva a helyzetet, illetve, hogy Ḥamdūk nem bír komolyabb nemzetközi – főleg nem arab – támogatással, belátható, hogy a hadsereg kezében van a sorsa. Akkor miért nem állították meg teljesen félre? Miért ez a habozás? Ennek is több oka van. Igen, az utóbbi két évben gyakorlatilag a hadsereg irányított és a civilek sok fejtörés okoztak. Ám ez egy kényelmes útja volt az utcákon felgyűlt feszültség kezelésének, amikor mindenért Ḥamdūkot lehetett hibáztatni. Impozáns kirakatot is jelentett ez a felállás a nemzetközi fórumokon, és Ḥamdūk valóban nagyon hasznos is volt. Csakhogy van egy nagyobb a leváltásával, ha a helyébe egy “hadsereg építette” kormány kerül.
Eddig a hatalmi versengés nem két-, hanem háromosztatú volt Ḥamdūk és a civilek, al-Burhān és a hadsereg, illetve Daqalū és a mögötte álló, híresen kiszámíthatatlan paramilitáris erők közt. S minthogy Daqalū mindig is közelebb állt az Emirátusokhoz, jó eséllyel a hadsereg vezetése szkeptikus az esélyeket illetően, miközben az utcák még mindig nincsenek teljesen ellenőrzés alatt.
Jóval kedvezőbb “megszelídíteni” a túl aktív miniszterelnököt, legalább az Etiópiával szemben mostani döntő pillanatban. Ennek elmúlta után vissza lehet rakni egy készségesebb polgári kormányt. A gond ott van, hogy Ḥamdūk egyáltalán nem kész alkudozni. Csakhogy egy helyébe rakott kormány ki fogja élezni a versenyt a két fegyveres szárny közt, ami bármikor eredményezhet egy újabb puccsot. Daqalū ezen a ponton még nem elég erős, hogy egyedül cselekedjen. Csakhogy amíg az utca forrong, kellő támogatással akár fel is léphet al-Burhān ellen, mint a “civil kormányzat megmentője”, hogy aztán saját szája íze szerint alakítson kormányt. Ezért ilyen óvatos al-Burhān. Merthogy a szeptemberi puccs már egyszer megmutatta, hogy a hadsereg ma is megosztott.
Veszélyben Ábrahám Egyezmény?
A puccs napjától fogva azonnal felmerült az a kérdés is, hogy mit jelent mindez Szudán részvételére nézve a normalizálásban. Kezén fekvő lenne azt feltételezni, hogy a puccs bizonyos szinten a nagyon is népszerűtlen Izraellel kötött megállapodás elleni történt, amit Ḥamdūk ellenzett, de al-Burhān sem szívesen erőltetett keresztül. Azt azonban láthattuk, hogy a fő okok nem igazán itt vannak, még ha bizonyos felek azt is hangoztatják, hogy a normalizálás kiemelt ügy.
Ismét csak a kontextus világítja meg a képet. Amikor Szudán aláírta az Ábrahám Megegyezést, akkor ezért pénzügyi támogatást és a szankciók feloldását ígérték cserébe, ami többségében sosem valósult meg. Volt szó izraeli-szudáni együttműködésről katonai és mezőgazdasági vetületben, de itt sem született igazán semmilyen kézzel fogható eredmény. Ami Izraelnek az egyezményben fontos volt, azt máris megkapta. Egy komoly erkölcsi győzelmet és szabad utat a szudáni légtér fölött. Szudán egyben felhagyott a Palesztina megsegítésére tett lépések támogatásával. Volt szó ugyan követségek nyitásáról is mindkét oldalon, de ezt hamar megakasztották, mivel a szudáni kormány teljességében máig sem ratifikálta az egyezményt. Ez az egyetlen dolog, ami most így csúszik. Ez teljesen látszik is, hiszen Tel-Aviv a legcsekélyebb figyelmet sem szentelte a dolognak. Egyáltalán nem fél az eredményektől. Amikor majd az új kormány megalakul, a megegyezés pontos részletei talán változnak, de számítva az amerikai ellenvetésekre Kartúm jó ideig nem mer majd kitáncolni az Ábrahám Egyezményből. Ez egyelőre teljesen elég is Tel-Avivnak, hiszen még az Emirátusokkal és a Marokkóval szerzett előnyöket sem sikerült teljesen kiaknázni. Márpedig azok mellett Szudán eltörpül.
Összességében nagyon nehéz megmondani, hogy a szudáni hadsereg milyen irányt vesz a mostani patthelyzetben. Azonban mindenképpen érdekes meccs lesz, aminek nagy kihatása van az egész térségre.