Huntingtom nézetei, miszerint a világ kultúrák egy általános összecsapása előtt áll szenzációt keltőek és igen megkapóak voltak amikor a könyve megjelent. Tudósok hamar rámutattak a nyilvánvaló leegyszerűsítésekre nézeteiben és ez jogos is, ám ahogy a nézet a közbeszédben szárnyra kapott azt a politikai szólamok is felkapták. Kiváltképp most, hogy a közbeszéd egyik meghatározó témája a tömeges migráció lett Ausztráliától az Egyesült Államokon át egészen Európáig. Ugyanakkor, mint egyfajta természetes reakció a Nyugaton tapasztalható általános hitehagyásra és a közel-keleti keresztény közösségek mérhetetlen szenvedésére a magukat jobboldalinak nevező mozgalmak a kereszténység védelmezőinek tűntetik fel. A következmény a kultúrák összecsapásának újraéledő toposza lett, mintha a kereszténység és az iszlám között öröktől fogva való inherens, egyszersmind kibékíthetetlen ellentmondás lenne. Mintha nemcsak az eredményes párbeszéd lenne lehetetlen, de még ennél is nagyobb gondként a vallások követői nem is érthetnék meg egymást tekintve az őket motiváló döntően különböző érzéseket és eszményeket.
Rámutathatnánk persze, ahogy sok idealista meg is teszi, hogy ezzel együtt van párbeszéd. Amint erről nemrég volt szó Ferenc pápa nemrég ellátogatott az Emirátusokba aláírni az Emberi Testvériség dokumentumát és az ilyen lépéseket őszinte gesztusoknak is értékelhetnénk talán a keresztények és muszlimok közti szakadék feloldására. Sajnálatosan azonban, amint erről szó esett, a legtöbb ilyen lépés teljesen üres, hiszen ezek nem építenek azon közösségek tapasztalataira, akik évszázadok óta együtt tudtak élni. Szintúgy ezek a lépések sem azokat a poltikai programokat nem állították meg, melyek gyűlöletet és bizalmatlanságot szítanak a közösségek között – amint azt Christchurch és Srí Lanka bizonyítja is – sem pedig a szakadást a keresztény és muszlim közösségeken belűl.
Vannak azonban gyönyörű példák, ahol a keresztények és muszlimok valóban jól megértették egymást sokkal inkább szívben és lélekben semmint a dogmákban. Bár e műhely elsősorban a Közel-Kelet politikai mozgásaira összpontosít és nem a térség kultúrális oldalaira a Húsvét ezen szent időszakában csak pár héttel a Ramadán előtt illő, hogy megemlékeznünk arról, hány esetben tudják keresztények és muszlimok megérteni egymást és milyen sokszor sikerül is ez. Mint a fenti képen, ahol 2017-ben egy iraki érsek csatlakozott Karbalā’-ban az ‘Ašūrā’ zarándoklatához, mely a síi iszlám egyik legszentebb napja. Ehéten tehát ezt a témát választottuk közelebb hozni az olvasóhoz.
A Húsvét üzenete: önfeláldozás.
Ha valaki ellátogat a Közel-Keletre, ahol a kereszténység nagyon is élően van jelen, mint Szíriában, Egyiptomban, Irakban vagy Iránban kiváltképp nyugati neveltetés után lehengerlő mennyire eltérőek a vallási ünnepek. Nem egyszerűen a közösségi ünneplés és a hagyományok, de az általános társadalmi hozzáállás is ezekhez. A vásárlási őrület, mely nyugaton sajnos annyira eluralta a Karácsonyt és a Húsvétot is szinte egyáltalán nem tűnik elő, ám az utcákat mégis ellepik az ünneplő tömegek mindkét közösségből. Ez sokkal kevésbé ritka, mint ahogy azt láttatni engedik Nyugaton. Ahogy pedig sokak számára a Húsvét immár csak egy jó ürügy a vásárolgatásra helyénvaló felidézni miről is szól valójában a Húsvét.
A történet maga kevéssé kérdéses, hiszen a legtöbb ember ismeri hogyan vonult be Jézus Krisztus Jeruzsálembe Virágvasárnap egy éljenző tömeg köszöntése közepette, pusztán egy héttel a keresztre feszítés előtt. Még kevésbé Krisztus kálváriája, amiben a keresztény hagyomány szerint tudatosan vette magára ennek a világnak a bűneit és szenvedte el a hatóságok kínzását és megaláztatását, lett légyenek azok zsidók vagy rómaiak. Ám a Húsvét tele van örökérvényű üzenetekkel, melyekről sokszor megfeledkeznek. S minthogy megfeledkeznek róluk a Húsvét valódi erkölcsi üzenetei lassan elsikkadnak mai korunkban, hiszen sokan mindezt már csak egy szomorú, de régi történelmi mesének fogják fel kevés jelentőséggel a mai korra.
Emlékeznünk kell azonban, nem utolsósorban pont mai témánk kapcsán, hogy a tömeg, mely Jézust Virágvasárnap köszöntötte Jeruzsálem kapuinál egy héttel később elhagyta őt, míg sokan egyenesen a halálát kívánták. Még a hozzá legközelebb állók is meginogtak hitükben. Mint Péter, aki az utolsó vacsorán megesküdött, hogy követi mesterét, mégis háromszor tagadta meg őt a következő hajnalig. Emlékezetnie kell bennünket ez arra, hogy sokszor milyen gyengék is vagyunk szükség idején és míly könnyen fordulhat át sorsunk diadalból sorscsapássá a hatöságok kezében. Vagy ahogy ezt korunkban magunknak lefordíthajuk, a politika hitszegő áramlatai által. Ám minden megaláztatáson és látszólagos vereségen túl ott van Húsvét vasárnapja és hétfője. A feltámadás és a hit győzelme, mintegy hitbeli ajándék a legnehezebb időkben is elveikhez hűeknek. A keresztény hagyomány sokszor lehetetlennek, mégis morálisan követendő példának ítéli ezt meg az egyszerű számára, míg sokan arra az áldozatra összpontosítanak, amit Jézus hozott az emberiségért. Bárhogy is, van valami katasztrófális ám egyben katartikus a Nagyhétben. Mert míg a közülünk legjobbat is érheti árulás és szenvedés a mi bűneink miatt, van jutalom a hűeknek és van remény minden sorcsapáson túl. Ezért van, hogy keresztény szempontból a Húsvét még a Karáncsonynál is szentebb, mégis nehezebben megfogható és megérthető.
A Karácsony üzenete az az öröm, ami azáltal tölt el minket, hogy megváltónk végre közénk érkezett, ám a Húsvét sok morális üzenettel szolgál mindennapi életünkben. Ez a hit lényege, mely a keresztény gomdolkodást évszázadokig motiválta. De vajon ez valami olyasmi, amit a muszlim is meg tudnak velünk osztani? Tekintve, hogy a muszlim hagyomány szerint Jézust nem feszítették meg a kereszten, hanem csak valaki hozzá hasonlót.
‘Āšūrā’, egy tragédia hasonló üzenettel?
Érdekes ám nyugatiak számára kevésbé ismert módon az iszlámnak van egy hasonló hagyománya egy majdnem azonos üzenettel. Egy síi muszlimok számára nagyon is szent hagyomány, melyet sokszor még szunnik is lekicsinylenek, mint egy kevéssé ismert síi ünnepet. Ez az ‘Ašūrā’ története, melynek megvan a maga szomorú árnya a síik is szunnik közt húzódó régi vitán, mégis örök érvényű morális üzenetei vannak mindnyájunk számára.
Muḥammad Próféta 632-es halála után az addig egységes ám kicsiny muszlim közösség szembe kellett nézzen az utódlás kérdésével. Kinek is kellene átvennie a próféta kötelességeit? Nem mint Isten küldötteként, de mint a közösség vezetője. Míg a legnyilvánvalóbb és egyértelműbb választás unokatestvére és veje ‘Alī ibn Abī Ṭālib lett volna a próféta társai három kalifát is választottak ő előtte. Abū Bakr-t (632-34), ‘Umar-t (634-44) és ‘Utmān-t. Mikor ‘Alīt (656-661) megválaszották 656-ban a korábban kicsiny muszlim közösség már átalakult egy méretes többnyelvű birodalommá, mely immár hatalmas és jövedelmező területek fölött rendelkezett. Uralmát azonban hat év szakadatlan háborúi árnyékolták be. Ez volt az első szakadás az iszlámon belül. Először a próféta néhány öreg társával kellett szembenéznie, aki féltékenyek voltak rá, majd az akkora már hihetetlenül erős kormányzókkal akik drága beosztásaikat és fényűző jövedelmeket féltették a puritán kalifától. A legerősebb és legambíciózusabb közülök a szíriai kormányzö volt, Mu‘āwiya, akiben az örök politikus tökéletes példaképét is láthatjuk, aki mindig tölétesen azt mondta, amit az emberek hallani akartak, kellően homályos volt ígéteiben, hajlékony erkölcseiben, de élesen eltökélt céljaiban. Az ‘Alī és Mu‘āwiya közti küzdelem pontosan megjeleníti a kérdést, hogy a tökéletes vezetőnek milyennek is kell lennie. Egy kikezdhetetlen erkölcsi mintának, akit mindig tisztelnek és bálványoznak – bár általában csak a történelemkönyvek lapjain – mégis ritkán szeretnek, vagy egy találékony és ravasz hivatalnoknak, aki csak ritkán mondja kétszer ugyanazt egy kérdésről, mégis el tudja nyerni alattvalói félelmét vagy szeretetét, következésképp engedelmességét. Az ő harcuk, az iszlám első belháborúja, nemcsak általános bizonytalanságot keltett a muszlim közösségen belűl, de egyben el is vetette a viszály magvait a síik – ‘Alī követői – és a szunna közt, akik Mu‘āwiya-t támogatták. Olyan erkölcsi dilemma ez, mely még van, az események után közel tizennégy évszázaddal is kísérti a Közel-Keletet.
Amikor 661-ben ‘Alī merénylet áldozata lett az uralom Mu‘āwiya (660-80) kezébe hullotta, aki az iszlám történetének első örökletes dinasztiáját alapozta meg, az Umayya Kalifátusét. Azok azonban, akik mindenen át kitartottak ‘Alī mellett hűek maradtak családjához és ügyéhez, és hűséget esküdtek fiainak Ḥasannak és Ḥussaynnak. Ekkor alakult ki az a nézet a síián belűl, melyet a szunna nem oszt, hogy a Koránnak oly rejtett tudása is van, melyet csak a beavatottak érthetnek meg. Azaz ‘Alī és leszármazottai. Következésképp uralmuk nemcsak, hogy jogos, mivel ‘Alī volt a pröféta legközelebbi társa és egy nemes kalifa volt, de logikus is mint a közösség legszentebb és érdemesebb vezetői.
Amikor Mu‘āwiya hatalomra jutott azonnal megígérte, hogy a hatalmat majd Ḥasannak adja át halála után, mely ígéret hamar feledésbe merült, ám ‘Alī idősebb fia kevés elszántságot mutatott a harc folytatására. Haláláig, 670-ig Medinában maradt és a béketeremtő ideálja lett, minthogy minden címéről lemondott Mu‘āwiya javára csak hogy véget vethessen a szakadásnak az iszlámon belűl. A dolgok azonban 680-ban hamar megváltoztak, amikor is Mu‘āwiya meghalt és hatalmát fiára, Yazīdra (680-83) hagyta. Sokan nézték Yazīd örökösödését rossz szemmel, minthogy az örökletes hatalomátadásnak egy addig példátlan lépése volt ez, és hamar felkelések tűntek fel a horizonton. Főként Irakban, ahol ‘Alī házának mindig is erős tábora volt. Kúfából származó követők hamar Ḥussaynt, hogy ha Irakba megy a nép támogatná és Yazīd uralma megdönthető lenne. Minthogy ő amúgy sem fogadta el Yazīd uralmát és sokak számára ő jelentette a törvényes ellenzéket az igazságtalan uralom és a prófétai hagyománytól való elhajlással szemben elfogadta az ajánlatot. Medinából Kúfába indul nagyobb családjával és egy tucat követőjével, ám mielőtt még elérhette volna azt útját állta Yazīd kormányzójának hadserege Karbalā’-nál. Nyoma sem volt a beígért támogatásnak és így lemészárolták a vele tartó minden férfival együtt. Az iszlám történelem tele van a bátorságról és meg nem alkuvó kitartasáról szóló hősies képekkel, ahogy mártíromságának és annak szörnyű részleteivel, hogy mit tettek holttestével. A próféta szeretett unokájának halála, kiváltképp ilyen borzalmas körülmények között felhábprodást és általános lázadást váltott ki szerte az iszlám államában. Ami Yazīdot Medina és még Mekka megostromlására is rákényszerítette, mely egy a még ‘Alī és Mu‘āwiya közti háborúnál is súlyosabb belháborút okozott. Melynek csak halála vetett véget.
Yazīd és Ḥussayn is szimbólumokká váltak a muszlim gondolkodásban és nem csak a síia számára. Yazīd alapvetően a zsarnokság és a korrupció szimbóluma lett, a síia számára az igaz úttól való legteljesebb eltávolodásé és még a szunna számára is egy szégyenletes téma lett, amit a legjobb elkerülni. A legtöbbet számára szörnyű emlékeztető lett, hogy milyen igazságtalanságra is képes az államgépezet a rossz kezekben, míg az ilyenfajta becstelenséggel való szembeszállás nem árulás, hanem szent kötelesség. Míg a szunna többsége is elismeri Ḥussayn erényeit, az ő személye a síia által vált legendássá olyan bátor és lovagias vezetőként, aki még akkor is szembeszállt a gonosszal, amikor teljes tudatában volt mi fog vele történni.
‘Āšūrā’-kor, melynek jenetése a tizedik, erre a tragikus csatára emlékeznek Karbalā’-nál, melyre Muḥarram hónap tizedik napján került sor. Ezen a napon sok síi zarándoklat rá megy Karbalā’-ba, vagy a közeli szent Nağaf városába, ahol ‘Alī nyugszik. Mind a zarándokok, mind azok akik az otthon maradás mellet döntenek nyilvános jelét adják elhivatottságuknak, mely sokszor sokkoló a kívülállók számára. Nem ritka látni őket, ahogy megostorozzák, sokszor meg is vágják magukat amint Ḥussayn-t gyászolják, majd óriási szimbólikus koporsóját a vállukra véve körbehordozzák azt a város utcáin. A mecsetekben és nyilvános helyeken gyűlnek össze felevenítve a híres történetet gyászolva és esküt téve, hogy nem hagyják cserben többé az igaz ügyet, amint az Karbalā’-nál történt. Mégis, bár számos olyan keményvonalas szunni országban mint Szaúd-Arábia ez tilos, sok szunni országban is megemlékeznek erről, mint amilyen Algéria, vagy Pakisztán.
‘Āšūrā’ annak a hőstörténete, hogy az igazak hogyan álltak ki a zsarnokság ellen mégha az a halálukat is jelentette. Ez ugyanakkor a félelem és az árulás tötténete is, hiszen azok, akik Irakba hívták Ḥussayn-t voltak az elsők akik cserben hagytak őt a szükségben. Ez az örökévényű üzenet mindig megtalálta a maga útját a napi poltikába egészen az 1979-es iráni iszlám forradalomig, amikor a sah lett az új Yazīd és a forradalmárok Homeīnī zászlaja alá sereglettek, mintha Karbalā’ elevenedne meg újra. Csakis ebből a szemszögből válik érthetővé az ‘Āšūrā’ mottója: minden nap ‘Āšūrā’ van, minden hol Karbalā’ van. Ez csak legritkább értelemben jelent erőszakot, hanem sokkal inkább egy éberséget jelez a gnosszal szemben ezen a világon és egy elszántságot ennek a világnak romlottsága és hívságai visszautsítására. Ugyanakkor az ‘Āšūrā’ nem csak gyászt jelent, mert benne van a remény üzente is, hiszen Yazīd nem soká ült a trónon. Tehát a gonosz megtalálhatja a maga útját, de nem tarthat ki sokáig.
Tálalkozási pontok?
Úgy tűnik kevés hasonlóság van a két történet között, főként történelmi szempontból, hiszen a két eseményt hét évszázad választja el. Ha azonban valaki szemügyre veszi a részleteket és az erkölcsi üzenetet szembetűnő hasonlóságokat talál. Az árulás örökérvényű üzeneteit még azoktól is, akik látszölag a legelhivatottabbak. Az elképzelhetetlen megaláztatás és kínzás üzeneteit, melyet még a legkíválóbbaknak is el kell szenvedniük közömbösségünk és hanyagságunk miatt. De ott van a remény üzenete is, minthogy minden borzalmon és zsarnokságon túl van jutalom az elhivatottaknak.
Igaz, hogy látszólag a különbség nagy. Hogyan is érthetné meg egy muszlim mit jelent a Húsvét egy keresztény számára, amikor az ő számára a Korán szerint a Messiás nem halt meg a kereszten? Avagy egy keresztény, még ha a Közel-Keleten is él, hogyan érezhetné át az ‘Āšūrā’-t tekintve annak tisztán muszlim tartalmát, aminek semmi köze a kereszténységhez? Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Huntigton elméletével való folyamatos aggitáció ellenére miszerint a civilizációk harcban állnak, vagy fognak állni egymással e két nagy vallás tagjai évszázadok óta élnek együtt és azonos nyelveket beszélnek. Ünnepeik épp úgy egymást érik az utcákon, mint a templomok és a mecsetek oly sok melyen Algírtól Teheránig. Valójában jóval nagyobb meglepetés lenne, ha közel tizennégy évszázad után semmit sem tanultak volna egymástól. Annak a gyűlöletnek a dacára, amit oly sok helyen próbálnak a világon elhinteni a kereszténységnek és az iszlámnak sok azonos alapvetése van. Talán nem is annyira a részletek terén, de minden bizonnyal a hozzáállásban. S valóban, bárki aki ellátogatott valaha Szíriába, Palesztinába, vagy Irakba bizonnyal hallott arról, hogy nem szokatlan muszlimoktól Karácsonykor felköszönteni keresztény szomszédaikat, vagy akár még ajándékot is adni nekik. De vajon hányan gondoltuk volna, hogy nem példátlan keresztények részéről, hogy részt vegyenek muszlim eseményeken? Bizonyos reészről ez természetes, hiszen Jézus Krisztus az iszlám számára is szent és a Korán szerint is apa nélkül született Szűz Máriától, az idők végezetén pedig ő jön majd el átvinni ezt a világot a következőbe. De még keresztények számára is, amint láthattuk, vannak események amik fájdalmasan ismerősek. A nehézségek és az árulás üzenetei, de egyben a remény és az igazságéi is. Ezek az üzenetek, kiválképp ennyi szenvedés közepette a térségben nem találnak süket fülekre.
Minden tökéletes?
Ezen a ponton persze sokan jogosan vethetnének közbe. Mi van akkor a Dā‘iš-sal? Mi van a akkor a felrobbantott és felégetett templomokokkal és a sok ezer mártírral, akik pusztán azért vesztettek életüket az utóbbi bő évtizedben, mert keresztények voltak? Hol van itt az együttérzés? Hogyan beszélhet bárki is testvériségről, miközben ez folyik? A magyarázat azonban egyszerűbb, mint azt sokan gondolnák.
Először is óriási különbség van a Közel-Keleten tapasztalható iszlám és a nyugati diaszpórában burjánzó felfogás között. Azok a társadalmi-együttélési problémák amik a nyugatot uralják szinte ismeretlenek a Közel-Keleten. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Nyugaton a legnagyobb gond a harmadik és negyedik generációval van, akik már annak a környezetnek és oktatási rendszernek a gyermekei. Így hát cselekedeteikért kizárólag a keleten hibáztatni nem más, mint a felelősség cinikus tagadása. De szintúgy a Dā‘iš és a hozzá hasonló csoportok nemcsak a keresztényeket és a kisebb muszlim felekezeteket támadják, de még azokat a szunnikat is, akik nem értenek egyet velük. Márpedig éppen ők a többség. Ha nem lenne ezeknek a nézeteknek óriási ellenzéke kint a terepen, akkor vajon mi a magyarázata annak, hogy az utóbbi években a szír, az iraki, vagy akár az egyiptomi hadsereg felül tudott kerekedni rajtuk? Mert senki sem gondolhatja, hogy pár amerikai bomba – ami több ártatlan civilt ölt meg, mint terroristát – futamította meg a Dā‘iš-t. Ha erre pusztán a bombák elegek lennénk, akkor hogyhogy a Ṭālebān még mindig létezik? Valójában a muszlimok még nagyobb számban is áldozatai a szélsőséges eszméknek, és nem csak mint mártírok, de azáltal is, hogy a gyermekeiket szippantják be ezek a sötét nézetek.
Tényszerűen igaz, hogy gyűlölettel és szélsőséggességgel telt eszmékkel tele a Közel-Kelet. Számuk pedig mint követőiké egyre nő. Az egyik leghíresebb közülök az egyiptomi hitszónok Yusaf al-Qaraḍāwī, a Muszlim Tudósok Nemzetközi Szövetségének főtitkára (IUMS), egy homályos kirakat szervezeté, melynek eredetileg Dublinban volt a központja és Katar pénzelte. Ő, és az al-Jazeerán futó befolyásos műsorai bizonnyal sokakra volt hatással a muszlim világban és bizony jogosan mutogatják őt nyugaton, mint a gyűlöletnek és a kétszínűségnek egy szörnyű arca. Mert neki bizony sokkoló nézetei voltak a Karácsonyról. Ám ő ugyanaz az ember, és ez mr kevésbé kerül elő nyugaton, aki támogatta szír katonák és civilek tömeges lemészárlását, még akkor is ha azok éppen szunnik. Miképp a Líbia elleni háborúnak is boldog támogatója volt. De éppenséggel saját hazája Egyiptom, illetve Irak adott ki letartóztatási parancsot ellen az Interpolhoz gyűlöletkeltő tevékenysége miatt. Közismert konzervatív tudósok is, mint a néhai szíriai mufti Muḥammad Ramaḍān al-Būṭī ítélték el szavait számos alkalommal. Mégis fiának temetése beszéde és az erő amivel meg tudott bocsátani fia gyilkosainak elképesztő.
De ami ennél is fontosabb, hogy a nyugaton sulykolt nézettel ellentétben bizony van őszinte és mélyreható kritika az iszlám világban, még a hittudósok között is. Mint például Ṭāriq al-Miṣrī, aki sok éve nemcsak azt merte kimondani, hogy a mások elleni gyűlölet széleskörű a muszlim világban, de ellen is mert mondani ennek és ideológiai mestereinek. Ha pedig valaki tanításait hallgatja, az felreérthtetlenül ismerősnek találja azt a keresztény tanításból. Amit pedig sok éve mondott, azt sokszor el kellene ma ismételni még nyugaton is, hiszen elnézve a közbeszédet sokat lehetne belőle tanulni. Ő pedig távolról sem egyedi példa. A szíriai főmufti, Aḥmad Badr ad-Dīn Ḥassūn közismert békeszerető nézeteiről. 2011-ben a fiát csak azért ölték meg, mert ő hű maradt a kormányhoz. Dicsőségére válna minden kereszténynek.
Történelmi leckeként pedig álljon itt a következő. Bár sokszor ismételgetik a tömegek ijesztgetésére, hogy ahol az iszlám megjelenik és gyökeret ereszt, ott hamarosan átveszi az addigi kultúra helyét. Az iszlámból pedig nincs visszatérés. Tény, hogy az iszlám tanítása finoman szölva sem pártolja az az ötletet, hogy valaki kilépjen és más vallást válasszon, a történelem nincs híjján ilyen példaknak. Az Oszmán Birodalmon belűl Libanon autonómiával bírt, amit 1697 és 1842 közt a Šihābī család vezetett. Ők szunnik voltak, akik származásukat egészen a próféta törzsére vezették vissza. Már egyik tagjuk, III. Bašīr áttért maronita kereszténynek, majd aztán amikor Libanon 1946-ban elnyerte függetlenségét annak harmadik elnöke Fu’ād ‘Abd Allah Šihāb szintén e családból származott. Márpedig a libanoni alkotmány szerint a köztársasági elnöknek maronita kereszténynek kell lennie.
A határvonalak a Közel-Keleten, vagy ahogy sokan szeretik azt elképzelni az összecsapások nem keresztények és muszlimok közt vannak. Főként, mert a keresztényeknek mindig többet kellett elszenvedniük, amikor a Nyugat “meg akarta segíteni” őket, mert ez mindig csak több pusztítást okozott és bizalmatlanságot a muszlimok közt irántuk. Muszlimok és keresztények Egyiptomtól Iránig jól ismerik már egymást és ezek a szerény példák talán rámutatnak, hogy az apróságokon túl sokan jobban érzik egymás érzéseit, mint azt sokan gondolnák. Itt a testvériség, ahol még megvan, nem igényel dokumentumokat. Ami nem jelenteni az atrocitások teljes hiányát, néha akár meg nagyon súlyos formában is. A választóvonal sokkal inkább az együttélésnek és együttérzének ezen felfogása és mindenki felé való gyűlölet között van. A gyűlöletnek azon világa közt mely az egész térségben tapasztalható szegénység és kiszolgáltatottságból táplálkozik és az öbölből támogatják.
S ugyan hol is áll a Nyugat ebben a küzdelemben? A logika az első csoport melletti támogatást sugallna. Ám valami okból a Nyugat mégis az utóbbi két évtizedben azt választotta, hogy háborút vív Irak, Szíria, Palesztina, de még Libanon ellen is. Ebben pedig legközelebbi partnerei az öböl országok voltak. Ez pedig a keresztények számának sokkoló mértékű esését hozta. Közel kétezer év háborúit élték túl a Szászánidáktól az arabokon át a mongolokig, mégis az utóbbi idő nyugati segítő kezeitől a sorsuk kétségesebb mint korábban valaha.
Nem csoda hát, hogy az ‘Āšūrā’ ma megérinti a keresztények szívét, ahogy a Húsvét is a muszlimokét. Elnézve pedig a nyugati poltikai osztály és sajtó hangvételét ideje lassan elgondolkozni azon, hogy mennyire közel is áll az közel al-Qaraḍāwī és társainak felfogásához.