Valóban, az arab világról kialakított képet mítoszok és általánosítások szövik át, úgy Nyugaton, mint a Közel-Keleten. Ha valaki nyugaton hall az arab világról, akkor valószínűleg olyan sztereotípiák jutnak eszébe, mint az iszlám, az erőszak, a bizonytalanság, az Arab Tavasz, a széthúzás, vagy a terrorizmus. Általában ez a negatív kép. Van ugyanakkor egy másik, kedvezőbb, ám kissé romantikusan bárgyú felfogás is a homokdűnékről, tevékről, exotikus épületekről és kultúráról, még némi vonzó egyszerűséggel is néha átszőve. Az újonnan kialakult kép, bár csakis az öböl országaira használják, összeforrt az utóbbi romantikus képzettel, mely immár egy modern, olajvagyonra épült társadalmat képzel el, mely ugyan nyitott a Nyugatra, de mégis erősen kötődik a hagyományokhoz és a valláshoz. E képek egy része valóban erősen él a Közel-Keleten is, de egy olyan vetületben, hogy a hibákért és általánosításért az arab világot ért külső hatások a felelősek, mely olyan sokat szenvedett mindettől, főleg az utóbbi két évszázad alatt.
Ezeknek a képeknek egy része bizonyos fenntartásokkal igaz ugyan, ám az arab világnak legalább annyi arca a van, ahány országa, ha nem több. Van egy ország, ami nagyon soknak megfelel ezek közül a romantikus képek közül, mégis egy másik arab országra sem hasonlít. Kevéssé ismert a világon, hogy egykoron létezett egy arab gyarmatosító hatalom, mely felért a Portugál Birodalommal. Mely olyan hatalmas volt, hogy gyarmati szerzeményei komoly részét meg a XX. században is fenn tudta tartani. Ez Omán, amelynek nagyon intenzív kapcsolatai vannak minden szomszédjával, nem csak az arabokkal, mégis mindig távol marad az örökös régiós civakodástól. Egy ország, ami végtelenül gazdag lett az olajból, ám ez mégsem változtatta meg olyan gyökeresen, mint ahogy az az öböl többi országában történt. Egy ország, ami muszlim ugyan, mégis a többi vallással való együttélésnek régi hagyományait ápolja és az iszlám egy olyan ágát gyakorolja, mely a legtöbb tankönyv szerint már évszázadok óta halott. Ez az ország, Omán, mely hatalma csúcsán olyan hatást gyakorolt Kelet-Afrikára és az Indiai-Óceán vidékeire, hogy számos modern országot az arab világhoz kötött. Omán egy sajátságos, mégis sok tekintetben nagyon tipikus arab ország, mely sokkal több figyelmet érdemelne. E sajátságos jegyek képezik eheti témánkat, mely betekintést ad, hogy néha milyen színes is tud lenni az arab világ.
Szárazföld és tenger között. Egy sajátos felfogás.
A mai Omán az Indiai-Óceán partján fekszik, az Arab-félsziget déli végén, pont mint Jemen. Van egy kicsiny exkávéja is a Musandam-félsziget csúcsán, mely így nemcsak a Perzsa-öbölhöz köti, de a Hormuzi-szorosnak is a részévé, ezzel pedig az világ egy legforgalmasabb olajkereskedelmi útvonala fölött van ellenőrzése. Jemennel ellentétben azonban mindig is sokkal kevésbé kapcsolódott az Arab-félsziget ügyeihez, sokkal inkább az Indiai-Óceánhoz. A tengeri kereskedelem, mely általában nem az arabokra volt jellemző, az ománi élet elengedhetetlen része. Így aztán kevéssé meglepő, hogy a XVII.-XVIII. századra éppúgy voltak gyarmatai a mai Indiában és Pakisztánban, mint Kelet-Afrikában.
Részben ezen okok miatt is sokkal nyitottabbak voltak a külvilágra, mint a többi öböl arab, mégis szinte semmilyen közvetlen kapcsolatuk nem volt a Nyugattal a modern korig. Így aztán él egy kép Ománról, hogy az az arab világ egy elszigetelt része. Ez a kép pedig ott él az arab köztudatban is, hiszen Ománt sosem igazán érdekelték a Közel-Kelet nagy eseményei. Van azonban ennek a kultúrális gazdaságnak két további vetülete is. Az egyik kívülről ered, minthogy Omán sokszor vált nagy birodalmak részévé, melyek ide is kiterjesztették uralmukat, jöjjenek keletről, vagy nyugatról. A másik viszont az, hogy e föld őslakói nem teljesen arabok. Az ősi dél-arab kultúra, az arabság igen távoli rokona, mely egykor elsődleges volt Jemenben és Ománban, virágzott ezen a vidéken és ez alkotta meg az első helyi civilizációkat is, még a sumérek és akkádok korában. Az egykori dél-arab nyelvek és a kultúrális jelenlét nagyrésze felolvadt az arab tömegekben, egy része azonban, mint a Mehrī nyelv, itt megmaradt, tovább erősítve a kutúrális különállást. Bár a IV.-V. századtól fogva települtek be arab törzsek Omán belső területeire, ez a sokszínűség és a tengerjárás hagyománya sajátságosan Ománra jellemző. Ez adta tovább az arab nyelvet és kultúrát a Indiai-Óceán körül, és az iszlámot még azon is túl. Erre pedig nem árt emlékezni, mert ellentétben a sokszor felhánytorgatott muszlim hódításokkal, ez a vallás békés átadása volt. Mindezek forrása pedig Omán saját vallási életéből ered.
Szunni, vagy síi? Egyik sem.
Ha valaki a Közel-Keletre, az iszlámra, vagy akár csak az arab világra gondol, elkerülhetetlenül megemlíti a vallást, a szunnikat, a síiket és a kettőjük közt lévő feszültséget. Ám Omán pont az az ország, ami nagyon régóta távol áll ezektől a vitáktól. Merthogy valójában ők egyik nagy csoportba sem tartoznak.
Az iszlámról szóló legtöbb bevezető könyv az iszlámnak csak a két fő ágát említi, a többségi szunnát és a kisebbségben lévő síiát. Részletesebb könyvek már leírják a síia megannyi ágát, talán még az oly sok szúfi rendet is. Szinte csak a történelem könyvek beszélnek egy harmadik, egykor létező ágról, a Hāriğī csoportról, melyről úgy tartják teljesen eltűnt. Nem így Ománban, ahol az ‘Ibādī iszlám képében nemcsak, hogy túlélt, de többségi vallás is lett.
A történet még az iszlám első századára nyúlik vissza. Muḥammad próféta halála után a követői, a halīfák, azaz a kalifák lettek az új muszlim közösség és állam vezetői. Az első hármat még választották és együttesen az ar-Rāšidūn, azaz “az igaz útón járók” néven emlegetik őket. Bár az első, legvalószínűbb jelölt a próféta után annak unokatestvére, ‘Alī ibn Abī Ṭālib volt, őt csak negyedjére választották meg, jó huszonnégy évvel Muḥammad halála után. Ekkora azonban a kezdetben kicsiny muszlim közösség és állam már hatalmas birodalommá változott, hatalomra kerülésekor pedig kitört az iszlám első belháborúja. Azok, akik ‘Alī kitartó követői voltak lettek a pártja, a šī‘at ‘Alī, idővel belőlük alakult ki a síia, míg akik ellene foglaltak állást lettek idővel a fősodor, a szunna. A két legerősebb tagja annak a csoportnak, akik ‘Alī ellen harcoltak az akkori szíriai kormányzó, Mu‘āwiya ibn Abī Sufyān, illetve az egyiptomi kormányzó, ‘Amīr ibn al-‘Āṣ voltak. Ahogy ‘Alī egybegyűjtötte seregét, hogy leverje e lázadó kormányzókat, az első csatára Ṣiffīn mezején került sor, a mai Szíria területén, 657-ben. Bár a csata eldöntetlen maradt, ‘Alī elfogadta a helyzet tárgyalásos megoldását a további vérontást megelőzendő. Ez azonban saját táborában okozott szakadást, hiszen sokak számára elfogadhatatlan volt, hogy Isten kiválasztottja egyezkedjen a vezetéstől, ha pedig ezt tette, akkor méltatlan a támogatásra. Ez a csoport elhagyta a tábort, kivonultak, s innen származik nevük is, Hāriğiyyūn, azaz kívülállók, vagy kivonulók. Hamarosan mindkét nagy tábort elutasították és megfogalmazták saját tanaikat a közös irányításról és a vezető közös döntéssel való együttes megválasztásáról. Annyira fontos nekik az iszlámon belüli szakadás megszüntetése és a próféta napjához való visszatérés, hogy eltervezték a megölését a kor mindhárom nagy vezetőjének, ‘Alīnak, Mu‘āwiyának és ‘Amrnak, bár végül csak ‘Alīnál jártak sikerrel. Az utópikus közösség képe azonban gátolta egységüket és hamarosan szétszóródtak az iszlám világ távoli pontjaira, ami részben annak is volt az eredménye, hogy sokan bajkeverőket, vagy eretnekeket láttak bennük.
Kicsiny szigetekben, mint ma Algéria közepén, túléltek mind a mai napig, de nagyvonalakban valóban eltűntek. Ománban azon menedéket találtak, és hamarosan ezt az országot egy sajátságos arab-muszlim történet felé terelték, alapvetően leszakadva a fő nyomvonaltól. Merthogy 751-ben a helyi ‘Ibāḍī imámok felkeltek az Abbászid kalifák ellen és saját uralmat építettek ki.
A mai ‘Ibāḍīk mélyen elutasítják, hogy a Hāriğī ághoz tartoznának, manapság inkább konzervatív muszlimként, vagy sajátos szunnikként írva le magukat. Azt azonban elismerik, hogy közösségük eredete a harmadik és negyedik kalifa viszontagságos napjaira nyúlik vissza, amikor a Hāriğī eszme a próféta napjaiban megélt egyenlőségről kialakult. Míg az elvakult elemek keményen harcoltak szinte minden központi hatalom ellen és minden más muszlimot eretneknek tartottak, a visszafogottabbak, mint az ‘Ibāḍīk, elutasították mindezt, és kicsiny közösségekben, viszonylagos békében éltek az Arab-félsziget déli szegletében. Az Umayya Kalifátus (660-750) utolsó éveiben aztán az ‘Ibāḍīk felkelésbe kezdtek a Ḥiğāzban és Jemenben. Ezt ugyan hamar kezelték, de mire legyőzték volna őket, a központi kormányzat már olyan gyenge volt, hogy időlegesen egy egyezség jött létre az Umayya kormányzó és az ‘Ibāḍīk között a szélsőségesebb elemek visszafogására. Ennek azonban hamar vége szakadt és az ‘Ibāḍīkat Ománba száműzték. Ez ugyanakkor történt, amikor az Umayya-dinasztiát megbuktatták az Abbászidák. Egy évre rá az ‘Ibāḍī közösség nemcsak a két uralkodó családot, de a vezetésnek mind a síi, mind a szunni felfogását is elutasította és megválasztotta saját imámját. Idővel alakult ugyan államvezetés, az ‘Ibāḍīk közösségi és választásos felfogása máig megmaradt, mely a mai ománi államon is érezteti hatását. Ebből a kezdetben szerény és elszigetelt helyzetből aztán az ‘Ibāḍīk hamar kirajzottak az Indiai-Óceánra, bár kisebb közösségeik fennmaradtak a Száhelben és Észak-Afrika elszigeteltebb vidékein.
A Közel-Kelet főbb eseményeitől döntően elzártan élve, kívül a szunni-síi küzdelmen még azelőtt, hogy az igazán elmélyült volna, mindkét közösség könyveit olvassák ugyan, de saját doktrínájuk született. Ugyanakkor elváltak a Hāriğī mozgalom fő szárnyától is, melynek folytán igen konzervatív és puritán csoport lettek, átvéve gondolatokat mindkét nagy ágból, de saját szintézist adva nekik. E puritán felfogás fogékonnyá és türelmessé tette őket a többi vallás felé, melyet tovább erősített a más népekkel való gyakori találkozás a tengeri kereskedelemnek köszönhetően.
Birodalmak bábjából birodalom született.
Bár a különböző tengeri kereskedelmi utak csomópontjában feküdt és hatott rá Etiópia és az ősi dél-arab kultúrák, a két legfontosabb kultúrális behatás mégis az Arab-félsziget belsejéből és Iránból érkezett. A sivatag felől arab törzsek vándoroltak be, mely folyamat a XIX. századig folyamatos volt, majd Omán belső vidékein telepedtek le. Az iráni hatás a tengerparton nagyon erős volt mind az Achaemenida, mind a Szászáni korban, és ezek a birodalmak erősen kézben tartották a vidéket egészen az iszlám hódításig. Ez a kettősség nem egyedi a Perzsa-öböl mentén, ahol a belső területek törzsi jellegűek és elzárkózóak, míg a part a tengerre nézve nyitottabb. Ugyanezt lehet elmondani Kuvait, Katar, vagy a mai Emirátusok történelme kapcsán, ám Omán esetében ez döntőbb volt, pont az ország méreténél fogva. E kettősségnek pedig komolyabb hatásai is lettek.
Az iszlám hódítás viszonylag könnyedén ment végbe, és a próféta halála után egy évtizeddel már végleges is volt. Amint láttuk, Omán hamar elszakadt az Abbaászid Birodalomtól, de annak szétesésével Omán is megszenvedte az öböl felől fenyegető bizonytalanságot. E hatások közül az utolsó nagy a Szeldzsuk Birodalom volt, mely Ománon keresztül egy ideig még Dél-Indiára és a pakisztáni partvidékre is kiterjedt. Kettős rendszer uralta Ománt, mely sajátosság szinte máig fennmaradt. Míg a tengerparti sávot külöböző, egymást váltó birodalmak uralták, addig a belső vidéket az ‘Ibāḍī vallástudósok által választott imámok irányították. 1154-ben aztán a Banū Nabhān (1154-1624) ki tudta szorítani a külső hatalmakat és királyaik alatt saját uralmat építettek ki. Ez volt az az államvezetés, ami mögött a szellemi irányítás az imámok kezében maradt. A Nabhānī királyok, akiknek fővárosa a belső hegyes vidéken volt, mérhetetlen gazdagok lettek a tömjén kereskedelme útján, a kereskedés révén pedig telepeket építettek ki Kelet-Afrikában és az Indiai-Óceán szigetein egy erős ománi államot alapozva meg. Ennek a portugál hódítás vetett véget, mely először 1507-ben vette ellenőrzés alá Maszkatot, majd onnan az egész partvidéket még a mai Irán oldalán is. Mindezt tetézték az oszmán betörések, melyek kétszer is bevették Maszkatot és a tengerpartot, bár csak rövid időkre. A XVII. században aztán a Nabhān-dinasztia még egyszer ismét felemelkedett, de egy új hatalom megbuktatta, mégpedig a Ya‘rub imámoké (1624-1742). Az ő idejük alatt az imámok ismét Omán vezetői lettek. Visszavéve a tengerpartot a portugáloktól, immár véglegesen, Maszkat fővárossal új tengeri birodalmat építettek ki, mely fő ellenfelét a portugálokban látta. Szívós küzdelemmel az egész kelet-afrikai partvidéket uralmuk alá vették. Ekkor vették birtokba Mozambikot és Zanzibárt, melyek az Ománi Birodalom fő pillérei lettek. Ez ugyanaz az idő, amikor uralmuk alá vették a Comore-szigeteket, melynek máig ható komoly hatása, hogy az itteniek arabnak tekintik
magukat és az ország az Arab Liga tagja. Ez volt a mesés vagyont hozó rabszolga-kereskedelem ideje, melynek szíve Zanzibár és a Zanğ partvidék volt. Azóta lett az arab nyelvben az afrikaira használt szó a zinğī, főként afrikai rabszolga értelemben.
A Ya‘rubī állam aztán a XVIII. század közepén szétesett a belső területek és a partvidék közti belharcok nyomán, melybe a Ṣafawī Perzsia is beavatkozott. Végül e harcokból a Bū Sa‘īdī, vagy egyszerűen csak Sa‘īdī-dinasztia emelkedett fel, imámként és szultánként, mind a mai napig tartóan. A Sa‘īdī állam továbbra is gazdag volt a rabszolga-kereskedelemből, köszönhetően Zanzibárnak. De ezt az időszakot is állandó belharcok jellemezték, az ománi hatalom választásos természete miatt. A szultánokat nem egyszer tettek le trónbitorlók a belső vidékek törzseitől támogatva, akiknek egy része aztán pont a gyarmatokra építve vissza tudta szerezni trónját. Az egyik ilyen eset során történt, hogy az omániak szinte a véletlennek köszönhetően kezükbe vették Ġwādar kikötőjét a pakisztáni parton, melyet egészen 1958-ig meg is tartottak, bár még sokkal azután is bizonyos fennhatósága volt a kikötő felett az ománi szultánoknak.
A XIX. század közepére a térségben Nagy-Britanniában lett az úr, és amikor betiltotta a rabszolga-kereskedelmet az addig gazdag Ománi Birodalom is gyorsan lehanyatlott. 1861-ben egy örökösödési vitába beavatkozva a britek kettébomtották Ománt Zanzibári Szultanátusra (1861-1896), egy brit protektorátusra, és Maszkat és Omán Szultanátusára, mely 1970-ben lett a mai Ománi Szultanátus. Ám érdekes módon a korábbi kapocs nem szakadt el, hiszen Zanzibár egészen 1967-ig évi adót fizetett Ománnak.
Omán gyakorlatilag egy brit protektorátus lett, egy közvetett brit gyarmat, amit 1920-ban a Sīb-i egyezmény tett hivatalossá. Ez nagy belső autonómiát adott az Imamátusnak a belső vidéken, a tengerpart feletti uralmat pedig a Szultanátusnak adta. Mindennek ellenőrei pedig a britek lettek. A megegyezés 1954-ben szétesett, mert nem sokkal korábban olajat találtak a belső területen, amit a britek ki akartak termelni, ehhez pedig mindezt a szultán közvetlen irányítása alá kellett venni. Az ellenőrzésért folytatott háború öt éve alatt Maszkatot a britek és Irán segítette, mely végül teljes sikert és az állam központosítását hozta. Ez még egyszer megingott a ‘60-as években, amikor felkelés kezdődött az egykor tömjénje miatt leggazdagabb ománi tartományban, Ẓufār-ban. A mozgalom, melyet az arab világ baloldali mozgalmai és kormányai – főként Észak-Jemen – támogattak, meg akart dönteni minden, a gyarmatosító hatalmakhoz kötődő monarchiát. 1970-ben egy vértelen puccs során a szultán fia, Qābūs szultán átvette a hatalmat, aki máig is uralkodik. Nagy-Britannia, Irán és Jordánia segítségével 1975-re leverte a felkelést és gyorsan megkezdte az ország átalakítását.
Gyors modernizálódás kezdődött, főként angol segítséggel, sok tekintetben hasonlóan, mint ahogy az öböl többi országában is, alapvetően az olajra alapozva. Ám ellentétben a többi öböl monarchiával és nagy tekintetben köszönhetően a puritán ‘Ibāḍī hagyományoknak, Omán nem alakult át olyan gyökeres mértékben kultúrálisan és nem lett a külföldi idénymunkások rabszolgapiaca. Qābūs szultán államának másik sajátossága, hogy Omán, megintcsak ellentétben a többi öböl állammal, végig erős kapcsolatot tartott Nagy-Britanniával és sosem pártolt át az amerikaiakhoz. Ez pedig lehetővé tette Ománnak, hogy távol tartsa magát a legtöbb közel-keleti küzdelemtől, bár erős kapcsolatokat épített ki az öböl államaival.
Mindenki barátja, senki ellensége. Az ománi külpolitika.
Qābūs szultán alatt Oman sokat áldozott a modernizálás oltárán és hamar nyitott a turizmus felé. De ezzel együtt az omániak puritán felfogása nem sokat változott, köszönhetően a kordában tartott és jól szabályozott idegenforgalomnak, illetve a minőségi oktatásnak. Az IMF 2018-as becslése szerint 2019-ben várhatóan Omán lesz a GCC leggyorsabban fejlődő állama, azaz előzi majd az Emirátusokat és Katart.
Ezzel együtt Qābūs fontosnak tartotta, hogy aktív, de békés külpolitikát folytasson. Omán támogatta a kicsiny öböl monarchiák függetlenedését 1971-ben és a GCC egyik alapítója volt 1981-ben, mely szövetségnek Szaúd-Arábia után a második legerősebb tagja lett. A cél a gazdasági és politikai együttműködés volt, de nem a saját külpolitika rovására, sem pedig, hogy beleártsa magát az arab világ nagyobb küzdelmeibe. Ahogy a GCC kezdett egyre nyíltabb külpolitikát folytatni, úgy kezdett távolodni ettől a vonaltól Omán, és bár azt sosem hagyta el, ez sok ügyben megmutatkozott. A 80-as években, az iraki-iráni háború folyamán Omán nem konfrontálódott nyíltan Iránnal, mely később jól kamatozott, mint későbbi béketervek hiteles közvetítője. Omán mindig távoli tártotta magát az Irán-ellenes, vagy az ún. Arab Tavasz alatt nagyobb arabközi szerepre törő szaúdi-emirátusi kalandoktól. Példának okáért, Omán sosem szakította meg kapcsolatait Damaszkusszal a szíriai háború folyamán, külügyekért felelős minisztere[1], Yusaf ibn ‘Alawī háromszor is meglátogátta Szíriát a háború alatt.
Szintén Omán volt a titkos közvetítő Irán és a Nyugat között, majd pedig a hivatalos köztes tárgyaló a 2015-ös JCPOA-hez vezető tárgyalások előtti utolsó szakaszban. Ez hamar meg is térült Maszkatnak, hiszen az atomalku után azonnal, amikor az iráni piac épp csak kezdett megnyílni és a
Maszkatnak, hiszen az atomalku után azonnal, amikor az iráni piac épp csak kezdett megnyílni és a hivatalos pénzügyi csatornák helyreállítása még csak kilátás volt, Omán gázmegállapodást kötött Teheránnal. Az eredeti megállapodás még 2013-ban született, vagyis a JCPOA előtt, majd 2018-ban lett végleges. E megállapodás szerint Omán egy vízalatti vezeték megépítését vállalta, melyen át napi
15 millió köbkönyök iráni gázt importál. Jelentések szerint a tervezet a végső stádiumaiban van és 2020-ra beindul. Omán valójában nincs rászorulva az iráni gázra, mert máris létező vezetéken katari gáz látja el. Ám azzal, hogy kaput nyit az iráni kereskedelemnek komoly ütőkártyát is szerez Teherán ellenében, mely biztonsági garanciaként is szolgálhat egy nagyobb régiós konfliktus esetén.
Ománt érezhetően zavarják a szaúdi húzasok a térségben. Amikor a szaúdi-emirátusi blokád megindult Katar ellen 2017-ben, Omán nemcsak semleges maradt, de amint az első kuvaiti közvetítés megbukott, még erősítette is gazdasági kapcsolatait Dohával. 2019 márciusában Yusaf ibn ‘Alawī kisebb sokkot okozott, amikor nyíltan Katar mellé állt, mondván a blokád nem eredményez megoldást és a maga részéről Omán mindent megtesz a GCC lehető legteljesebb megmentéséért.
Nem ez volt azonban az első alkalom, amikor Omán nyíltan dacolt Rijáddal. Amikor Szaúd-Arábia megindította háborúját Jemen ellen Omán volt a GCC egyetlen tagja, ami nem csatlakozott a hadjárathoz, a közös védelmi egyezmény ellenére. 2015-ben, majd 2018-ban is Omán adott teret a jemeni felek közötti béketárgyalasoknak, s még időnként olyan hírek is jöttek, hogy a jóindulat jeleként a tárgyalások sikere érdekében Maszkat megengedte, hogy sérült al-Ḥūtī harcosok Ománban lássanak el.
Ez a közvetítő szellem azonban sokszor váltott ki dühöt is az arab világban, főként Omán hasonló felfogása miatt Izrael irányába. Amikor az “évszázad alkuja” épp fő kérdés volt a térségben, ugyanez a Yusaf ibn ‘Alawī kisebb botrányt keltett 2019 áprilisában a Világgazdasági Fórumon, a következőket mondva: “Azt hiszem nekünk araboknak képesekmek kell lennünk megvizsgálni ezt az ügyet és csökkenteni azokat a félelmeket, amik Izraelben vannak, tárgyalások és valódi megegyezések útján köztünk és Izrael között”. Ugyanakkor határozottan visszautasította, hogy ez Izrael elismerését jelentené az arab országok részéről, majd rámutatott, hogy semmilyen megoldás nem érhető el a palesztinok, illetve a megszállt területekről való kivonulás nélkül. Az arabközi politika tipikus jele, hogy bár Omán nem ismeri el Izraelt hivatalosan, dacára annak, hogy stabil és nyílt kapcsolatot ápol vele, pont azok az arab államok támadták Maszkatot ezekért a szavakért a legerősebben, amik ugyanezt titokban teszik. Ám míg Omán tart fenn kapcsolatokat, néha gyanúsan szorosakat is, mint a Qābūs szultán és Netanyahu közti találkozó Maszkatban, mindig is elzárkózott a mélyebb együttműködéstől. Nem úgy, mint a szaúdiak, akiket épp most kaptak rajta, hogy Izraellel szövetkeztek Irán egyik leghíresebb, legendás tábornoka, Qāsem Soleymānī elleni merényletre.
E kettősség az ománi külpolitikában az ománi történelemeből és a hideg racionalitásból érthető meg. Omán viszonylag messze fekszik az arab világ legproblémásabb vidékeitől, leszámítva Jement, s viszonylag kevés befolyása van. Viszonylagos elszigeteltsége a Közel-Kelettől jó közvetítővé tette, mégpedig a maga hasznára. Ez pedig számos úton volt gyümölcsöző. Ománnak nincsenek a térségben hagyományos ellenfelei és a lehető legtöbbet hozta ki a közvetítő akciókból. Épp az ellenkezőjét tette annak, mint például Katar, ami erősen félrebecsülete saját lehetőségeit, s ennek komoly visszahatásai lehetnek e képlékeny vidékén.
Hagyomány és hatalom.
Qābūs szultánnak, aki 1970 óta uralkodik, és ezzel ő az arab világ legrégebben hatalmon lévő vezetője, nincs utóda. Bár az – alkotmányként működő – Alaptörvény meg sem engedi utód kijelölését, pont az ‘Ibāḍī hagyományok miatt, egy 2017-es királyi rendeletben unokatestvérét, As‘ad ibn Ṭāriq-ot helyettes miniszterelnöknek, ezzel pedig utódának nevezte ki. Ezzel a hatalmat az uralkodócsalád egy oldalága kezébe helyezné át. Már ha a vallási elit ehhez hozzájárul.
Ez a megkötés különös lehet, még akár hihetetlen is, hiszen Omán egy abszolút monarchia. A vallási elit hatalma igazából a hagyományokon és a szokásokon nyugszik, nem annyira az írott törvényekén. A szultán mindhárom hatalmi ág feje, mivel ő választja ki a bírákat és irányítja a teljes igazságszolgáltatást, ő a kormányfő, a védelmi és a külügyminiszter, de még a Nemzeti Bank igazgatója is. Amikor Qābūs átvette a hatalmat semmilyen népképviseleti szerv nem volt, még a rabszolgaságot is csak 1970-ben törölték el. Idővel azonban létrehoztak egy Népgyűlést. 1981-ben a mostani alsóház, a Tanácsadó Gyűlés elődje jött létre, majd 1997-ben a jelenlegi felsőház, az Államtanács. Utóbbi az 1996-os Alaptörvény eredménye volt, mely ugyan alkotmányként működik, a politikai életnek csak bizonyos részeit szabályozza le és semmiben sem korlátozza a szultánt, mint aboszút uralkodót. A szultán kedve szerint adhat ki királyi rendeleteket és óriási befolyása van a Népgyűlés felett. A pártok tiltottak, az alsóház tagjait tehát közvetlenül választják. Ám az eredménybe az uralkodó beleszólhat, ő választja a házelnököt, és a választásnak semmi közvetlen kapcsolata nincs a kormány összetételével. A felsőházat teljességgel az uralkodó állítja össze, és annak minden olyan törvényt el kell fogadni, amit az alsóház benyújt. Mindezek fölött azonban az uralkodó folyamatos kapcsolatban van az elittel és kormányzás gondos tárgyalások eredménye. Az egész rendszer, még az olyan gazdasági problémák idején is, mint mostanában az olajár gyors esése miatt, úgy tűnik jól működik és eleddig csak egyszer került komoly nyomás alá.
2011-ben az ún. Arab Tavasz itt is éreztette hatását, ám a fő okok gazdaságiak voltak. A fő követelések több munkát és jobb béreket követeltek, amikor pedig ezeket elérték a kedélyek is lassan lelohadtak. Az Alaptörvényt módosították, több hatalmat adva a Tanácsadó Gyűlésnek, de egyben a büntető törvénykönyvet is megváltoztatták a tüntetések jobb felszámolására. Bár a maga 2-6 halálos áldozatával és pár tucat sebesültjével kicsinek ügynek tűnhet ez, a 2011-es és a 2015-ös választások sok fejfájást okoztak a vezetésnek. Csak a 2015-ös választások után indult el egy fokozatos változás, amikor is a szultán, bár nem hivatalosan, de kijelölte utódát és nagyobb hatalmat adott a választott testületeknek. Az új szabályok szerint az első igazi választás 2019 október 27-én lesz, melyen nagy részvételre számítanak.
Omán valóban sajátos ország. Egyszerre öleli fel a legmélyebb arab és dél-arab hagyományokat. Gazdag tengeri birodalmi hagyományai és gyarmatosító múltja van, sokszor egyenrangúan állva a kor nagy nyugati birodalmaival, majd végül brit kézre kerülve. Erősen közösségi, bizonyos értelemben demokratikus muszlim hagyományai vannak, amiért időnként magas árat volt kénytelen fizetni, mégis a Közel-Kelet egyetlen abszolút monarchiája Szaúd-Arábia mellett. Olyan történelme van, mint senkinek, olyan iszlámja is van mint senki másnak, és olyan békés és jövedelmező külpolitikája is, mint megintcsak senki másnak. Túl tudta élni gyarmatai elvesztését, majd hogy maga is gyarmati sorba jutott, bár hivatalosan mindig megőrizte függetlenségét, majd aztán az olajvagyonnal járó nagy átváltozást is. Mindezt úgy, hogy még mindig az egyik legelszigeteltebb és konzervatívabb, ugyanakkor legkevésbé kritizált arab ország.
Mindez remélhetőleg döntően így marad azután is, hogy Qābūs szultán átadja a hatalmat. Ezt ugyan még majd meglátjuk, de az új idők felé az első lépés talán az épp ehónapban lezajló új választások lehetnek.
[1] Bár a gyakorlati külügyminiszter Yusaf ibn ‘Alawī, a hivatalos címe Külügyekért [felelős] Államminiszter, hiszen a hivatalos külügyminiszter maga a szulltán.