A képmutatás öl
Mint megannyi városban ma Európa szerte, kénytelen azt kell kérdezzük magunktól: Mi zajlik Európában? A sértegetést és az alpári gúnyt értéknek tűntetik fel. Egy tanárt lefejeznek. Templomban imádkozó embereket ölnek meg. Egy utcán sétáló papot lelőnek. Ámokfutás Bécs belvárosában. S mégcsak nem is tudjuk hová fajulhat ez még. Hogyan jutottunk ilyen messzire?
A szomorú igazság az, hogy már évtizedek óta itt tartunk. A nyers igazság az, hogy a képmutatás öl. Még a késeknél és puskáknál is jobban. Ha nem lennénk itt már évtizedek óta, akkor a legkülönbözőbb muszlim szervezetek minden elhatárolódása és rá a média hergelése nem lenne olyan kínosan ismerős, mint egy régi sláger dallamai.
Vajon nem képmutatás, hogy ugyanazok a politikusok, pont ugyanazok a társadalmak, amik kitörő örömmel támogatták a terroristákat Szíriában “szabadságharcosoknak” és “mérsékelt felkelőknek” nevezve őket, most egyszerre ugyanezt már terrorizmusnak nevezik Európában? A szabadság és a támogatott felkelés Aleppóban és Moszulban egyszerre terrorizmus Bécsben és Marseilleben? Vajon nem képmutatás közismert terroristákat, nőket és férfiakat, európai állampolgárokat az Iszlám Állam soraiból hazaszállítani nagy erővel, félve, hogy “a szír diktatúra igazságtalanul bánna velük”, majd amikor azt teszik, amit már évek óta tesznek a Közel-Keleten sokan minden muszlimot felelőssé tesznek ezért? Vajon nem képmutatás azt mondani, hogy “az iszlám háborút folytat a nyugati civilizáció ellen”, holott csak a legutóbbi évtized folyamán az iszlamista terrorizmus áldozatainak döntő többsége maga is muszlim volt? Miközben e szervezetek nagy számban nyugati fegyverekkel ölnek, többségében a Nyugat háborúiban romba döntött országokban? Vajon nem képmutatás a Facebook profilra sietve kitett “Pray for Vienna – Imádkozzunk Bécsért” matrica, amikor egy nappal később 35 embert lőttek halomra a Kabuli Egyetemen, s az még a szalagcímekbe se került be? Nem képmutatás erre azt mondani: “Jó, igen, de az a Közel-Kelet. Ők ilyenek! Megérdemlik”. Ma ez a fősodratú média hozzáállása. Márpedig ezt senki nem érdemli.
Vajon nem képmutatás oly sok muszlim szervezet részéről méltóságot és tiszteletet követelni a nyugati társadalmakban, amikor ugyanezt saját kormányaiktól sem kapják meg, és csak alig-alig veszik rá a fáradságot, hogy azoknak egyáltalán szóvá tegyék? Tiszteletet és elfogadást követelni, miközben oly sokszor ugyanennek nyomát sem mutatják? Vajon nem képmutatás olyan vezetők részéről, mint az egyiptomi as-Sīsī elnök színpadias kirohanásokat intézni Macron felelőtlen kijelentései miatt, miközben ellene saját népe tüntet, amiért mecsetek rombol le szerte Egyiptomban? Vajon nem képmutatás a tisztelet hiányát emlegetni olyan embernek, mint Erdoğan, aki pár hónapja oly látványosan ült tort a keresztészténység felett a Hagia Sophia mecsetté alakításával, pusztán csak egy olcsó politikai fogás kedvéért? Vajon nem képmutatás bojkottra és válaszlépésekre kapacitálni karikatúrákért és pár valóban ostoba kijelentésért, miközben a Közel-Kelet komoly része maga is kritizálja a jelen állapotokat? Miközben mecsetet nyitni bárhol Európában könnyűszerrel lehet, ám ugyanez a Közel-Keleten már szinte lehetetlen? Nem is beszélve esetleg templom építéséről.
Ebben a tragikus láncolatban, ebben a szégyentelen politikai-ideológiai színjátékban rengeteg a cinkos, csak kevés a gonosz, de nagyon sok az áldozat. Egy tanár nagyon messze ment el a határok feszegetésével Párizsban. Mégis ő csak áldozata a neki kiadott feladatnak, egy a tényt szégyentelenül eltitkoló minisztériumnak, hogy a tanár csak a tantervet követte. S egy társadalomnak, ami megrögzötten vallja, hogy minden szentséget gúnyolni és elpusztítani érdem. Hogy saját erkölcsi gátjainak lábbal tiprása ugyanerre feljogosít a világ bármely részén.
Gyilkosa, bármennyire bűnőző is, szintén áldozata annak a társadalmi közegnek, ami ezt faragta belőle. Vajon hogyan lehet egy 18 éves élete annyira sekély, hogy nagy tettnek érezze egy fej levágását és annak dicső tettként mutogatását? S megannyi fiatal, akik Szíriába, Irakba és a világ megannyi pontjára ölni utaztak bizony gyilkosok. Akik áldozatai azoknak a társadalmaknak, amik nem tudták befogadni őket. Akik mindig éreztették velük, hogy ők mások, s amik cserben hagyták őket, amikor alternatívát kellet volna ajánlani. Társadalmak, amik mindig azt mondták nekik, hogy ők lehetnek a következő Mesut Özil, hogy aztán a végén a szemükbe vágjak: “Csak egy újabb török vagy!” Nem különben bajtársaik a Közel-Kelet megannyi országából, akik áldozatai a Muszlim Testvériségnek, annak sejkjeinek, jótékonyságnak álcázott közösségeinek és politikai szervezeteinek, akik egyszerű eszközként bánnak az emberrel. Miközben pozícióik mögé bújnak és gépiesen adják ki képmutató nyilatkozataikat minden eset után. Lelketlenül bújnak meg hétköznapi muszlimok milliói között, akiket épp ugyanannyira elborzaszt minden egyes új atrocitás. Akik épp úgy áldozatok egy politikai játszmában, ahogy gúnnyal és provokációval még nagyobb kétségbeesésbe taszítják őket.
Áldozatok azok a nyugati, vagy európai társadalmak is, akiket rettegés hajtanak újra és újra, amiket gyűlöletbe és félelembe kergetnek. Amiket olyan politikusok vezetnek, mint most Macron is, akik még nagyobb tragédiákat provokálnak ki, miközben magukat hirdetik a béke és biztonság egyedüli biztosítékainak.
Kezükben pedig épp így áldozatok a média megmondóemberei és “szakértői”, akik hírnevet és dicsőséget szereznek a minden egyes tragédia után felcsapó gyűlöletorgiák alatt. Akik félelmet és dühöt árulnak, nevüket pedig eladják a dicsőségért. Minden káros tettükkel együtt is a beléjük nevelt manipuláció áldozatai. Egyben annak a gondos távolságtartásnak gyűlöletük tárgyaitól, amivel nem hagyják megzavarni az általuk oly lelkesen közvetített képet. Annak a politikai propagandának a képét, hogy itt még vannak egyszerű megoldások.
A képmutatás öl. Többet öl, mint a fegyveresek és kilőtt golyóik. Az ő tetteik tucatnyi ember mártírhalálát okozzák. Ám a képmutatás társadalmak teljes részeit taszítja képségbeesésbe minden nap. A másik fél képmutatása pedig gyűlöletet szít, igazolja az erőszakot, és ezzel az újabb tragédiák kimeríthetetlen tárháza. A képmutatás arroganciát szül és elhiteti emberekkel, hogy a gyalázkodást és a sértegetést “az élet természetes részeként” el kell tűrni. Miközben a másik oldal képmutatása félelemben tart embereket. Márpedig a félelem, ahogy arra a 2020-as év magában is remek példa, felfoghatatlan dolgokra ragadtatja az embereket.
Átadni magunkat a gyűlöletnek könnyű. Felháborodni könnyű. A megoldások már nem azok. Főleg, amikor a többség remekül érzi magát úgy, ahogy van.