Nagyjából egy hét telt el a június 12-én lezajlott algériai parlamenti választások óta. Ez volt az első ilyen alkalom, amióta az előző elnök, ‘Abd al-‘Azīz Bū Taflīqa 2019-ben megbukott és megindult az ún. reform folyamat. Egy sokáig várt időszak után ennek a választásnak fordulópontot kellett volna jelentenie, egyben egy új korszak kezdetét is az ország számára.
A hivatalos álláspont szerint ennek a választásnak kellett volna betetőznie a változás korszakát és megindítania az újjáépítés aprólékos munkáját. Ez adna legitimitást az új, hatalomra kerülő elitnek a tömegtüntetések után. A tüntetések után, melyeket az elhíresült Ḥirāk, a Népi Mozgalom jegyez, és amelyek elsöpörték az előző vezetést. Ámbár legalább annyi nehézség marad Algír új urai előtt, mint amennyire ez a választás fontos volt.
A Ḥirāk az egy évvel korábbiakhoz képest lendülete javát elveszítette, bár ez nagyrészt a korona járványnak köszönhető, de még ma is él és a péntekenkénti tüntetések is zajlanak. Az új, “reform” vezetés sosem tudta igazán irányítása alá venni a tömeget, dacára annak, hogy hivatalosan éppenhogy felkarolja a mozgalmat. Ahogy pedig a régi pártelit lassan kezdte elveszíteni régi birtokait egész Algéria szerte, komoly félelem alakult ki, hogy az átalakulás végül ismét az iszlamistáknak fog kedvezni. Ennek pedig nagyon sötét hagyatéka van a véres ‘90-es évek után.
Az igazi kérdés, amit mindenki érzett is, csak kevesen mertek kimondani, hogy az állami hierarchia eróziója fog-e folytatódni, vagy ezzel a választással végre megindul a sebek gyógyulása.
Az eredmény, bár egy ideig úgy tűnt, hogy az iszlamisták akár még nyerhetnek is, minden volt, csak meglepő nem. Hivatalosan a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) nyert és közvetett, de kényelmes többséget szerzett. Egyelőre az eredmény különösebb felzúdulás nélkül áll. Ám az eredmények, s még inkább a választást közvetlenül megelőző jelek más képet mutatnak. Ami igen aggasztó üzenet az egész térségnek.
Tökéletes eredmények
A parlamenti választásokat gyakorlatilag azóta ígérték, amióta a Ḥirāk bedöntötte az előző vezetést. Ez kellett volna megindítsa az ország politikai, gazdasági, és ebből következően társadalmi átépítését. S valószínűleg éppen ezért is halasztgatta azt a lehető legtovább Tabbūn elnök, illetve a mögötte álló erők. Idő kellett a felkészüléshez. Két dolog nagyban segítette is rendszert a választások lehető legtovábbi kitolásában. Először is a korona járvány, majd pedig hogy Tabbūn elnök is elkapta a vírust és hosszas kezelésre szorult Németországban. A tüntetéshullám azonban nem bizonyult uralhatónak és nem csökkent le elég gyorsan.
Végül ezév február 18-án Tabbūn elnök feloszlatta a parlamentet és kiírta az új választásokat. Ezzel az “régi gárda” utolsó intézménye is feloszlott, bár az új vezetés nem kapkodott a választások megrendezésével. Június 12-én aztán valahára mégis megtartották a választásokat, s ami a fontos, a legnagyobb nyugalomban. Sem erőszak, sem tömegdemonstrációk nem zavarták meg. Bár egyes pártok bojkottra szólítottak fel, a pártok többsége a választásokat támogatta, azok pedig rendben le is zajlottak.
A két fő kérdés az volt, hogy vajon az iszlamisták át tudnak-e ez alkalommal törni, vagy sem, illetve, hogy elég nagy lesz-e a részvétel. Az utóbbi volt a lényegesebb.
A részvétel mindig őrök probléma a legtöbb közel-keleti kormány esetében, főleg, ha rossz viszonyban vannak a Nyugattal, hiszen az eredményre ugyan lehet “hatni”, de nem lelkesedést kierőszakolni irántuk. Ugyanakkor, ha a részvétel magas, mint nemrég Szíriában, akkor az a kormányzati rendszert igazolja és legitimitást ad az egész gépezetnek. Ami önmagában fontosabb is magánál az eredménynél.
Kezdetben az iszlamista “Béke Társadalma” hirdetett győzelmet, ám a végeredményt június 17-én már igen más képet mutatott. Ezen adatok szerint a 407 parlamenti helyből a Nemzeti Felszabadítási Front – a korábbi állampárt – 105 helyet szerzett. Ez a maga számára nagy visszaesés. A második legnagyobb tömb a függetleneké 78 mandátummal, míg az iszlamisták csak harmadik helyre jöttek be 64 képviselővel. Ez jelentős is, de nagyon messze van a többségtől. Ezzel szemben az egykori állampártnak kényelmes elsősége van, számíthat a függetlenekre, akik közül maguk is sokan korábbi állampárti hivatalnokok és máris támogatást kapott több kisebb párttól. A pártok közül a harmadik és negyedik helyet a versenyben a Béke Társadalma után az FLN két távolabbi szövetségese kapta. Az 57 helyet szerző Nemzeti Tömörülés a Demokráciáért, ami a hadsereg vezetőit képviseli és az élén Aḥmad Ūyaḥyā korábbi miniszterelnök áll – jelenleg börtönben ül -; illetve a Jövő Frontja, ami gyakorlatilag az FLN liberális szárnya és most 48 helyet kapott. Összességében tehát az FLN-nek ugyan közvetetten, de megvan a többsége a parlamentben. Ami még ennél is fontosabb, hogy a Ḥirāk-ból kinövő kisebb “startup” pártok csak alig pár helyet szereztek, vagyis jelentéktelenek maradnak az FLN-hez képest.
Egy pillanatra valódi félelem volt attól, hogy 1991 eseményei esetleg megint ismétlik magukat, hiszen úgy tűnt, az iszlamisták nyernek, csak az utolsó pillanatban eltagadják tőlük a jogos győzelmet. Történhetett volna akár így is. Ezúttal azonban a “Béke Társadalma” nem támasztott aggályokat.
Úgy tűnt a “trükk” sikerült és a régi elit sikerrel öltött új formát. Ez önmagában nagy eredmény is. De vajon mennyire stabil?
A hivatalos beszámolók szeretnek átsiklani fölötte, de a részvételi arány minden korábbinál alacsonyabb, 35% volt. Együtt az alacsony részvétellel a legutóbbi alkotmánymódosításról tartott ezévi népszavazáson, ami legalább ilyen alacsony volt – és értesülések szerint erősen fel is tupírozták a számot – , mindez nagyon vészes képet ad az új elit valós társadalmi támogatottságáról. Bū Taflīqa produkált ilyen számokat , kicsit még jobbakat is, majd a rendszer hetek alatt omlott össze. Már messze előtte rámutattak, hogy egy nap pont a nagyon alacsony társadalmi háttér fogja elmosni Bū Taflīqát, ami végül meg is történt. Tabbūn és régi-új gárdája sokat tesz azért, hogy magát a Ḥirāk-hoz kösse megítélésének felnagyítására, de mindez nagyon gyenge bázist ad ki. A jelek pedig teljesen világosak voltak már a szavazás megindulása előtt is.
Röviden szólva nem történt semmi meglepő. Bár egy nagy ráncfelvarrással, de most is az FLN uralja a politikai sakktáblát. Épp ez az igazi meglepetés. Merthogy vagy nem volt semmilyen társadalmi változás, vagy az elit nem tanult semmit az utolsó három év fejleményeiből. Az előbbi nagyon valószínűtlen. Ám az utóbbi arra utalna, hogy a vezetés és a mögötte álló tábornoki kar még mindig nem állapodott meg az új vezetési rendszerről és az egymás közötti új egyensúlyról. Épp ez a határozatlanság okozta, hogy Bū Taflīqāt ötödször is el akarták indítani és épp ez okozta a rendszer teljes leállását is. Mégis, eddig semmi változás. Így tehát épp az a meglepő, hogy az elit volt elég makacs újra kijátszani a régi trükköket, de még inkább, hogy ez működött is.
Egy véget nem érő küzdelem
A Közel-Kelet igen sok országában szinte törvényszerű, hogy a katonai-hírszerzési vezetők működtetik az országot egy uralkodó, vagy elnök irányítása alatt. Ez Algériában annyira erős, hogy jó ideje már nincs is egyetlen vezető, hanem csak a tábornokot elit grémiuma.
Az átalakulást Bū Taflīqa után alapvetően Aḥmad Qā’id Ṣāliḥ vezérkari főnök vezényelte le, majd szerepét halála után utóda, Sa‘īd Šanqrīḥa vezérezredes vette át. Az átalakulás igazából már Bū Taflīqa bukása előtt megindult, ahogy az előző vezetés elkezdte lecserélni és letartóztatni a tábornokokat. Ez folytatódott is Šanqrīḥa alatt, és a letartóztatások épp a választások előtt már a tábornoki kar legbelső részét is elérték. Ez ugyan teremt most némi stabilitást, de hosszútávon ez nagyon kockázatos vállalkozás. Először is Šanqrīḥa immár 75 évesen nem várható, hogy akár egy évtizedig is az állam élén maradjon. Másodszor ezek a lépések jó eséllyel olyan belharcot indítanak el, ami a hadsereg szakadásához vezethet. Ebből pedig könnyen lehet belháború.
Elnézve, hogy a függetlenség óta a hadsereg jelentette az ország gyakorlati irányítását, kifejezetten rossz jel az egység hiánya. Főleg politikai válság idején.
Csepp a tengerben
Két kis jel hosszú könyveknél is többet beszélt arról, hogy milyen kényes is a helyzet most Algériában. Először is, ahogy láttuk, a legnagyobb “ellenfél” a részvételi arany volt az elit számára ezen a választáson. Régi ellenfél volt ez már a korábbi esetekben is. Mégis a választás napján maga Tabbūn elnök nyilatkozott úgy, hogy: “A részvétel aránya nem fontos, hanem amit fontos, az az urnáknál megválasztott személyek törvényessége”. Valóban nagyon fura felfogás a demokráciáról, főleg egy olyan vezetéstől, ami a saját törvényességét éppen a népakaratra alapozza.
Mégis, ami még ennél is meglepőbb volt, és igen aggasztó a jövőre nézve, hogy az elnök a kampányzáró interjút nem a hazai sajtónak adta, hanem egy külföldi csatornának. Nem is akármelyiknek, hanem az al-Jazeerának. Az ún. “Arab Tavasz” óta ennek a katari hálózatnak nagyon rossz a megítélése, főként az arab nyelvű csatornájának, a háborúban való szerepvállalása, az elképesztő mértékű hírhamisítás és radikális uszítás miatt Szíria, Egyiptom, Jemen vagy Líbia esetében.
Ez nagyon is jól ismert Algériában. Algír minden más arab államnál előbb kellett szembenézzen ezzel az első arab állam volt, ami még a ‘90-es évek uszítása miatt betiltotta a csatornát. Ez a hangulat uralkodott még az “Arab Tavasz” alatt is. Ezúttal azonban a hangulat elképesztően különbözött.
Az interjú azzal kezdődött, hogy Tabbūn gratulált az al-Jazeerának és biztosította a csatornát, hogy az “támogatott csatorna” Algériában. A félórába besűrített számos téma közt az egyik szintén érdekes szempont a választásokat illette, illetve annak lehetőségét, hogy az iszlamisták átveszik a hatalmat. Erre Tabbūn válasza az volt, hogy az iszlamisták nem jelentékeny gondot, mert “az iszlamisták Algériában nem olyanok, mint más országokban”. Ez pedig legalábbis döbbenetes a ‘90-es évek után, amikor szabályos háború zajlott az állam és az iszlamista radikálisok között.
Az interjú tele volt hasonló finom jelzésekkel, de már magának az al-Jazeerának a jelenléte is nagyon aggasztó Algériában. Mindez Katar növekvő jelenlétére utal az országban, ami Törökország egyre nagyobb befolyásának tudható be. Eddig azonban még soha nem volt ez ennyire látványos.
Miért számít Algéria?
Algéria maga legnagyobb területű, és a második legnagyobb lakosságú arab ország, a második legnagyobb arab hadsereg, egy óriási – alapvetően rosszul kezelt – gazdaság és stratégiailag kiemelt helyen fekszik egyszerűen rátekintve a térképre könnyű belátni, hogy Algéria egy óriási és nagyon is fontos térség közepén fekszik.
Átfutva a híreket még nyilvánvalóbb Algéria értéke, hiszen veszélyesen instabil országok veszik körül. Líbia, bár jelenleg épp bíztató hírek érkeznek felőle és a gyógyulás jeleit mutatja, még mindig nagyon bizonytalan. Tunézia épp nagyon mély politikai megosztottságtól szenved és a belső szakadás egyre csak nő. Mali a katonai puccsok véget nem érő láncolatát éli. Tavaly pedig Marokkó normalizálta viszonyát Izraellel, ami jó eséllyel növeli majd a térségben a feszültséget az esetlegesen fokozódó izraeli jelenlét miatt. Részint éppen ehhez kötődően a Nyugat-Szahara körüli küzdelem az utóbbi egy évben szintén kiújult. Ez a válság egyik részről legitimációs létkérdés lett az új Algéria vezetés számára; másrészt viszont ösztönző tényező is, hogy amikor Rabat a saját elképzelésének további amerikai támogatást akar, akkor normalizálja viszonyát Tel-Avivval.
Ennek a már amúgy is puskaporos térségnek a közepén van Algéria, ami déli és keleti határai mentén máris szórványos biztonsági problémákkal néz szembe. Ezt tetézi a Szaharát átszelő migráció, az egyre gyorsabban szűkülő gazdaság és most a politikai zsákutca is. Így tehát az egész térség számára fontos, hogy Algéria stabil és a térség ügyeinek stabilitásába aktívan besegítő ország-e, vagy egy belülről bedőlő óriás, ami visszaeshet a véres ‘90-es évekhez, hogy aztán vonzza a szélsőségeseket az egész Közel-Keletről. Haáz utóbb állna elő, az óriási teher lenne a szomszédaira nézve.
Ehhez járul még egy ennél is nagyobb kérdés, a regionális és a globális versengés ügye az elsőbbségért. Régiós szinten ez a török-katari páros egyre növekvő jelenlétét hozza, ahogy láthattuk. Ám globális mércével mérve is, Algéria nagyon fontos terület.
A globális versenyben a legfontosabb partner egyre inkább Kína Algéria számára. Peking lassan átveszi Franciaország helyét minden fontos gazdasági mutatóban és az ország legnagyobb befektetője, illetve infrastrukturális kivitelezője lett. Az egyik kiemelt beruházás, hogy Kína gyakorlatilag átvette Skikda kikötőjét és azt lassan egy hatalmas olaj és földgáz elosztóponttá teszi. Ez a hatalmas kínai jelenlét egyelőre csak üzletet jelent, de idővel katonai vetület is követheti, hiszen a megállapodások java messze a 2030-as évek végére szól. Ez pedig már komoly aggodalom mind az EU, mind a NATO számára. Annál is inkább aggasztó mindez, mert Oroszország is erősen jelen van Algériában. Már a 2020 közepén jelek utaltak arra, hogy orosz katonai támaszpont, vagy támaszpontok születnek Algériában. Ugyan Algéria hivatalosan elutasította az ajánlatot, Marokkó normalizálása és a nyugat-szaharai válság újbóli kitörése óta Algír állítólagosan felülbírálta ezt az álláspontot és kész egy közös haditengerészeti támaszpontra Oránban. Vagyis kényelmetlenül közel a Marokkóban működő NATO, vagyis amerikai támaszponthoz.
Vagyis egy ilyen versenyben épp a térségbeli és a globális ambíciók kereszteződésében egy számottevő hadsereggel, egy komoly lakossággal, illetve óriási olaj és földgáz tartalékokkal nagyon is fontos kérdés, hogy Algéria bedől-e, vagy ismét egyre stabilabb partner lesz. S ha igen, akkor kinek az oldalán?
Éppen ezért az algériai választások, bár semmivel sem kevésbé voltak visszásak, mint az ezekben a hónapokban tartott többi közel-keleti választás, szinten semmilyen figyelmet sem kapott. Egyelőre Algéria szabad jelzést kapott és szemet hunytak a “trükk” fölött. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne figyelnék kiemelten. Ami jogos is.