2020 január 12-én, a legnagyobb válság közepette, amit a Perzsa-öböl vidéke Irak amerikai megszállása óta megélt, Tamīm ibn Ḥamad katari emír Iránba látogatott és feltűnő pompával fogadták. A látogatásra olyan időben került sor, amikor a regionális feszültség még mindig nagy és az egyensúly még ide-oda billeg Washington és Teherán között. Az amerikai merénylet a legünnepeltebb iráni parancsnok, Qāsem Soleymānī ellen óriási felháborodást váltott ki és Irán valóban erőt mutatott azzal, hogy visszacsapott az Irakban lévő legnagyobb – egyben az egész térségben az egyik legnagyobb – amerikai támaszpontra, az ‘Ayn al-Asad-ra és még keményebb válaszokat ígért be. Ám minden előny és szimpátia amit így szerzett, s ami érezhetően elrettentette Irán olyan térségbeli ellenfeleit, mint Szaúd-Arábia, ami azonnal közvetítést és a feszültség enyhítését kívánta, hiretelen semmivé vált a Teherán mellett lelőtt ukrán utasszállítóval. Ez nemcsak regionális felháborodást váltott ki, immár Irán ellen, de egyben ismét felzúdulást okozott Iránon belül a korány ellen.
Ez a visszalépés azonban mintha kevéssé érintené Irán térségbeli helyzetét. Soleymānī halála óta számos magasrangú küldöttség látogatott Teheránba a Ḥamāst vezető Haniyyától a Pakisztáni külügyminiszterig, sőt még Erdoğan is kifejezte legmélyebb együttérzését. Mind egy adott szinten támogatást biztosítva, ám sok tekintetben a legjelentősebb ezek közt az a katari delegáció volt, amit a katari külügyminiszter vezetett. Ez a látogatás jelezte, hogy most, amikor sokan Iránt kiszámíthatatlannak és veszélyesnek ítélik meg a GCC egyes tagállamai nem a helyzetet próbálják meg kihasználni, hanem inkább kezet nyújtanak Teherán felé. Dohának talán megvan a maga önös érdeke erre, jó kapcsolatra törekedve Iránnal és az így nyert jóindulattal tartva fenn az életbevágó utánpótlási csatornát Törökország felé, miközben saját arab szomszédai – legalábbis néhányan közülük – immár több mint két éve ostromolják. Ám ha valaki azt gondolta volna, hogy mindez egy taktikai szívesség, annak látnia kellett, hogy Doha ismét csak messze előrelátóbban lépett. Hiszen most a külügyminiszter azonnali látogatását maga az emír ismételte meg, mégpedig akkor, amikor Irán már kezdett mélyre merülni az ukrán repülő lelövése körüli botrányban.
A látogatás láthatóan sokakat elgondolkodtatott, hogy vajon Katar ismét csak mindenki eszén túljárva saját érdekeit mozdítja elő, amerikai közvetítési kísérletet folytat, vagy a feszültséget oldandó épp Rijádnak tesz szívességet, és a már megkezdett megbékélést a szaúdiakkal stimulálja azzal, hogy azt teszi, amire a királyság nem képes. Azaz közvetlen tárgyalásokat folytat Iránnal a lenyugvás érdekében.
Katar és Omán – már ha az utóbbi valóban erre készül – azonban nem az egyedüli partnerek, akik most lázasan próbálnak tárgyalni Iránnal. Eddig az amerikaiaknak adott iráni válasz nagyon visszafogottnak tűnik, még vissza is ütött az ukrán utasszállító lelövésével, de a térségbeli reakciók valami nagyon másra utalnak. Ha mindehhez hozzáadjuk a szaúdiak és az emirátusiak érezhető idegességét, akkor látható, hogy valami nagy dolog van alakulóban. De vajon mik ezek az eshetőségek és hol illik bele a katari látogatás ebbe a feltételezésbe.
Tamīm látogatása
Január 13-án Tamīm katari emír Teheránba látogatott, amíg több mint egy héttel külügyminisztere után, amivel ő lett az egyik első arab vezető, aki kifejezetten részvétét Soleymānī tábornok haláláért. Tamīm feltűnően pompás fogadtatásban részesült, ami érthető is Irán részéről, mivel megpróbálja megmutatni, hogy van támogatottsága az arab világban.
A közös sajtótájékoztató Tamīm emír és Rōḥānī elnök között, bár kínosan kerülték a látogatás okát, vagy hogy a felek kötöttek-e valamilyen egyezményeket, szoros és szinte már baráti kapcsolatokat hangsúlyozott a két oldal között. A kapcsolatok pedig várhatóan még csak erősebbek lesznek, amint a bejelentett közös bizottságok megkezdik munkájukat.
A reakciók az Öbölben érezhetően megosztottak voltak, még szaúdi oldalról is. Két éve egy hasonló látogatás után nem volt ritkaság olyan szaúdi állami csatornáktól, mint az al-Arabiyya, hogy élőben szólaltassanak meg elemzőket, akik aztán Katart nemcsak árulónak és arab szomszédai ellenségének nevezték, de egyenesen az irániak eszközeinek. Nagyjából egy olyan államnak, amit Irán már meg is szállt, ami Törökországgal karöltve az arab világ ellen dolgozik. Nyilván ebben a szótárban az “arab világ” kifejezés alatt a szaúdi regionális politikát kell érteni. Most azonban meglepőbb volt azt látni számos nemzetközi csatorna arab nyelvű elemzőműsorában, mint az RT, vagy a France 24, hogy még a szaúdi elemzők is sokkal visszafogottabb hangot ütöttek meg. E vélemények többsége csak azt emelte ki, hogy ha Katar valóban a Washington és Teherán közti feszültséget enyhítendő diplomáciai úton van az arab államok érdekében, akkor Doha egyedül cselekszik és semmilyen szinten sem képviselheti az egész arab világot, vagy akár csak a GCC-t. Ami egy teljesen elfogadható álláspont, hiszen valóban nagy szégyen lenne Szaúd-Arábiának, ha a Katart bízná meg tárgyalni Iránnal a nevében, miközben ő maga azzal vádolja Katart, hogy az egy terrorizmust támogató ország. A viszonylag mérsékelt hangok a szaúdi és az emirátusi állam részéről azonban azt is jelezhetik, hogy ezek az országok nagyon is tisztában vannak Katar közvetítő szándékával, akár az amerikaiak megbízásából, akár az öbölállamok javára, amit most jól fogadnak Rijádban. A néha még feltűnő vitriolos hangok inkább csak elterelés, hiszen szinte soha nem tűnnek fel a szigorúan a hazai és baráti közönségnek szánt állami csatornákon kívül.
Tamīm emír látogatása messze túlmegy a Katar és Irán közti udvariassági formaságokon. Érdekes volt azt látni, hogy Tamīm emír szándékosan nem érintett olyan kérdéseket, mint az iráni rakétacsapás az amerikai ‘Ayn al-Asad támaszpontra Irakban, hogy az irániak lelőtték az ukrán utasszállítót, vagy akár a túlfűtött megjegyzéseket Amīr ‘Alī Ḥağīzāde, a Pāsdārān légierejének parancsoka beszámolójában. Az amerikai támászpontra mért csapás után Ḥağīzāde azt mondta, hogy az arab államoknak ki kell utasítaniuk az amerikai erőket területeikről, máskülönben népiek felkelnek és maguk teszik ezt meg. Konkrétan és egyesével említett minden szomszédos arab államot Szaúd-Arábia kivételével, de Katart beleértve. Mindez igen ostoba üzenet egy ennyire magas rangú parancsnoktól, de a tény, hogy ez nem váltott ki semmilyen reakciót Katar részéről azt jelenti, hogy most a magas politika mind a két részről a jó kapcsolatok építésén dolgozik.
Okok?
Miért ment mégis Tamīm emír e látogátásra és miért ilyen csendes Katar mind az okokról, mind a néha valóban botrányos megjegyzésekről bizonyos iráni tiszttségviselők részéről? Az egyik lehetséges válasz, hogy Doha most egyszerűen csak egy diplomáciai manővert hajt végre, Trump megbízásából közvetít. Ha ez helyes, akkor a legvalószínűbb üzenet az az, hogy Washington nem fog válaszolni a támaszpontját ért támadásra, Iránnak megadatott a válasz és ezzel most legyen vége az ügynek. További elmérgesedés már nem áll az amerikaiak érdekében, az irániaknak pedig tartózkodniuk kell a további csapásoktól. Ez ugyan Teherán számára nyilván elfogadhatatlan alkú, de jelen pillanatban nem tehet sokkal többet.
A másik lehetséges válasz az, hogy Doha egyedül cselekszik. Ha ez a feltételezés a helyes, akkor a katari vezetés meglátta, hogy a régióban az egyensúly – legalábbis pillanatnyilag – Irán és Törökország javára billent, helyzetük most erős, és be akarja magát biztosítani a jövőre. Egy ilyen forgatókönyv esetén az üzenet nagyon hasonló lehet ahhoz, mint amit Pakisztán közvetített, bár talán árnyaltabban, hogy ugyan Katar nem képes kiutasítani az amerikai csapatokat, de semmilyen Irán elleni lépésnek sem lesz része. Más szavakkal ha valóban lesz háború, akkor Katar nem kíván annak semmilyen részese sem lenni. Ezen a pontos érdemes rámutatni, hogy az üzenet Pakisztán részéről, hogy nem fogja átengedni területét az amerikaiaknak – vagy akar a szaúdiaknak – egy Irán elleni csapáshoz, és hogy az állam részvétet nyilvánított Soleymānī haláláért szintén egy nagyon erős üzenet. Ez azt mutatja, hogy a hibák és a látszólagos elszigeteltség ellenére Iránnal komoly támogatottsága van.
Az is lehetséges, hogy Doha érzi az elmozdulást Szaúd-Arábián belül, ahol a régi gárda próbálja visszavenni a hatalmat a kezébe, ami tisztán látszot Salmān király utóbbi időben való visszatérésében és utóda partvonalra tételében. Egy ilyen értékelés eredményeként, s valószínűleg nem közvetlen rijádi kérésre, Tamīm úgy érezhette, hogy az idő alkalmas egy az egész GCC érdekében folytatott közvetítésre, hogy az ne legyen az iráni válaszcsapás része, ezúton pedig stimulálja a Szaúd-Arábiával kár megkezdett békefolyamatot. Ha a közvetítés jól megy, akkor Doha megmutathatja a szaúdi régi gárdának, hogy az Emirátusok húzásai a válság mélyítésére és az arra való hazárdjátékuk, hogy az USA majd megtöri Iránt az ő érdekükben csődöt mondott, miközben Katar álláspontja a visszafogott, de aktív párbeszédről Teheránnal eredményes. Ezen az úton Katar esetleg arra is számíthat, hogy a Rijád és Abū Zabī közti rés szakadékká nő, következésképp kapcsolatai a szaúdiakkal majd javulnak. A legutóbbi nyilatkozatok Teheránból, miszerint az kész közvetlenül is tárgyalni Szaúd-Arábiával a katari megközelítést támasztják alá, de nem szabad elfelejtenünk, hogy Irán már régóta hangoztatja e szándékát. S minthogy az eddig nem hozott eredményt ez lehet puszta diplomáciai manőver is.
A helyes válasz talán mindezen tényezők közös halmaza, s csak az idő lesz a megmondhatója melyik felvetés bizonyul igaznak. Bárhogy is, a találkozó jelentős. Függetlenül attól, hogy mennyire elkerülte a nemzetközi közvéleményt. Tamīm emír elutasította, hogy elmenjen a GCC legutóbbi csúcstalálkozójára Rijádba, dacára annak, hogy maga Salmān király küldött neki személyes meghívót. Ám most, bár nem egy kifejezett eseményre érkezett és óriási a feszültség a térségben, nemcsak meglátogatta Iránt és Rōḥānī elnököt, de még Hāmeneī legfelsőbb vezetőhöz is elment. Tette ezt annak tudatában, hogy az öbölben mindenki mérlegre teszi majd a két gesztust és őt árulónak fogja tartani. S mindezt annak ellenére tette meg, hogy három rendkívül fontos fejlemény történt, melyekre Tamīm mind nem reagált. Így aztán a találkozót semmi szín alatt sem tanácsos alábecsülni.
Csapás ‘Ayn al-Asad ellen
Január 8-án Irán csapást mért az Irakon belüli legnagyobb amerikai támaszpontra, az ‘Ayn al-Asad-ra, mely az összes Szírián belüli és a legtöbb Irakban folyó műveletnek az irányító és ellátóközpontja. Ezt érintettük már múlt héten is, de mostanra tisztábban látunk az eredményeket illetően. Mindeddig az amerikaiak 11 sebesült katonáról beszélnek, míg az irániak szerint 80 amerikai katona halt a támadásban. Bárhogy is legyen, január 11-én, vagyis napokkal az esemény után, még a CNN is kilátogatott a helyszínre, és egyértelműen bizonyította, hogy a támaszpontot kemény támadás érte. A CNN még ekkor is azt állította, hogy nem volt amerikai halálos áldozat, ami messze nem biztos, hiszen napok teltek el addig, ám mindezt azzal magyarázta, hogy az amerikaiak előzetes jelzést kaptak a küszöbön álló támadásról. Ez érdekes módon vág egybe Ḥosseyn Salāmī vezérezredesnek, a Pāsdārān parancsnokának a nyilatkozatával, aki azt állította, hogy nem halálos áldozatokat akartak nagy számban, hanem megtörni az amerikaiak morálját.
Mármost a csapás valódi mértékétől függetlenül, hogy vajon az valóban eredményezett-e halott amerikai katonákat, vagy sem; hogy vajon csak nem akarták lelőni az iráni rakétákat, ahogy állítják, vagy nem voltak rá képesek, ahogy az irániak mondják; és messze túl azon, hogy most az iráni poltikusok mennyire fel akarják fújni ezt az ügyet, két dolog cáfolhatatlan. Az irániak számos rakétával csapást tudtak mérni az ‘Ayn al-Asad bázisra, mégpedig igen precízen, mindez pedig rettegést eredményezett az amerikai katonák közt. Az amerikai magyarázatok több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnak. Ha valóban előre tudtak a várható támadásról, akkor miért nem lőtték le a rakétákat ahelyett, hogy csak a katonák voltak óvóhelyre? Hogyan kockáztatták meg, hogy a katonáik akár az óvóhelyen is, de megsérüljenek – ennek a lehetősége mindig fennáll, minden elővigyázatosság dacára -, vagy miért nem mértek megelőző csapást az iráni kilövőállásokra? Miért fogadták volna el a támaszpont anyagi kárát is akár, ami Trump szerint dollármilliárokba került, s ez lenne a legnagyobb ok, amiért nem hagyják el Irakot? Miért engedték meg, hogy gyengének tűnjenek? Hiszen egy ekkora fiaskó után nem lenne meglepő, ha az egész térség szaladna orosz S-400-ast rendszereket venni. Mindez inkább arra utal, bár kétségtelenül nem bizonyítja, hogy minden szándék ellenére az amerikaiak nem tudták elkerülni a csapást, ami igen hatékonynak bizonyult. Ez ugyanakkor azt nem magyarázza, hogy Washington miért engedte el az ügyet és most nem kiált bosszúért.
Bármi is legyen ennek a magyarázata, hogy vajon Trump nem akar most háborút, vagy a katonai vezetés szavazott arra, hogy jobb nem teljes háborúig erőltetni a kérdést, a csapás jelentős volt. Számos okból történelmi. Nyilván most Teherán és szövetségesei megpróbálják felnagyítani a sikert, de az tényleg igaz, hogy ezúttal egy ország kockáztatott háborút és mert műveletet végrehajtani egy amerikai katonai célpont ellen. Mi több, ezt be is ismerte és büszkélkedett is vele. Ezt most nem egy szakadár csoport hajtotta végre, vagy egy terrorszervezet, hanem egy állam és egy kormány. Ilyesmire valóban igen ritkán került sor, s elképzelhetetlen volt az utóbbi három évtizedben. Ez pedig komoly pofon az amerikaiak megítélésének.
Üzenet volt ez az egész Perzsa-öbölnek is, még az Aramco-t ért csapásnál is világosabb. Ha valóban háborúra kerül sor, akkor az amerikaiak magukat sem tudják teljesen megvédeni, s azután amit a kurdokkal tettek Szíriában, senkinek sem szabad kételkednie mennyire akarják, vagy tudják megvédeni szövetségeseiket.
Vajon Tamīm emír látogatása érdektelen volt?
Az ukrán repülő
Egy utasszállító lelövése, főként pont azon az éjjelen, amikor Irán az amerikaiaknak adott válaszcsapást ünnepelte egy hatalmas és megbocsáthatatlan hiba volt. Ez pedig még akkor is igaz, ha az amerikaiak messze nem olyan ártatlanok az ügyben, mint amennyire csöndesek. Irán most magára vállalja ami történt és felelősséget vállal, de ez nem csökkenti a problémát. Ám a katasztrófán túl ez egy óriási ajándék is volt mindazoknak, akik már évek óta támadják Irán rakétaprogramját.
Ez a tragédia óriási zavarokra utal az iráni légiirányításban, vagy arra, hogy nagy egyeztetési gondok lehetnek a Pāsdārān légvédelme és a polgári légiirányítás között. Ez mindenki ügye a térségben, nem feltétlenül csak azoké, akik Iránon repülnek keresztül. Ugyanakkor a nemzetközi elítélés meglepően enyhe, főként azokból az országokból jön, amik már eleve erősen szemben állnak Teheránnal, vagy az áldozatok országaiból. Épp így Ukrajna dühe is teljesen érthető.
Ám hogyan lehetséges, hogy az öbölországok pont most nem erőltetik Irán azonnali lefegyverzését, miközben éveken át alapvető fenyegetésnek írták le a rakétaarzenált? S vajon kit is érinthetne közelebbről e félelmetes hír, mint akinek gyakorlatilag az egyetlen éltető kijárata Iránon megy keresztül? Ami pont Katar. Nem kell ahhoz valakinek negatív véleménnyel lenni Iránról, hogy megértse, egy ilyen fejlemény minden légiforgalomra kihat a térségben, s jó eséllyel hat Katar közlekedésére. Nem kell ahhoz rossz viszony Doha részéről, hogy feldühödjön most ezért Irán ellen. Az a Doha ami a Qatar Airways-zel a térség repülési csomőpontja akar lenni, márpedig ez a jelen helyzetben Iránon is múlik. S mégis, Tamīmtól egy szó sem esett erről.
Vajon Tamīm emír látogatása érdektelen volt?
A tüntetések
Nem sokkal azután, hogy az iráni kormány elismerte felelősségét az ukrán utasszállító lelövésében ismét tüntetések törtek ki, főként Teheránban. Ezek egy részén magának az iszlám köztársaságnak, az állam alapvető rendszerének a felszámolását követelték.
Ezeket azonban, főleg a Soleymānī halálát követő temetési menetek után, amelyeken milliók vettek részt még Ahvāz-ban is, ahol Irán legnagyobb arab közössége él és sokszor komoly ott a feszültség, nem szabad túlbecsülni. Ez messze nem olyan ritkán előforduló dolog és teljesen érthető az emberek dühe, miután a kormány napokig hazudott, de ettől még az iráni államnak óriási belső támogatottsága van.
Ugyanúgy, ahogy a tragédia visszaütött az iráni vezetésre, főleg a hazugságok, a tüntetések kihasználásának kísérlete politikai okokra még jobban visszacsapott. Az egyensúly ismét az állam felé mozdult el.
Amikor az első tüntetés kitört január 11-én Teheránban, a brit nagykövet, Robert Macaire is ott volt. A hatóságok letartóztatták és órákig fogva tartották. Ez egy hatalmas diplomáciai botrány már önmagában is, ám pár nappal később kiutasították Iránból feszültség szítása miatt. A brit sajtó és a brit külügy odáig ment, hogy azt állították az élete is veszélyben volt. Hamarosan azonban egy másik verzió is felmerült, mely szerint bár Macaire jelen volt a tüntetésen nézőként, amikor az kezdett elfajulni megpróbált távozni és hatóságok mint nyilvánvalóan külföldit tartóztatták le. Valóban fogva tartották, de csak alig egy óráig, ez is volt a nagykövet eredeti állítása, és amint megerősítették személyazonosságát elengedték. Az ilyesfajta incidens nem példátlan kaotikus körülmények között.
Bármelyik verzió is a helyes, az biztos, hogy a brit nagykövet ott volt a kormányellenes tüntetésen, amiről sok pontosat az iráni közvélemény nem fog tudni, ami után a brit külügy bizonyíthatóan felnagyította a nagykövet letartóztatását és a lehető legmesszebb menőkig megpróbálta kihasználni az utasszállító tragédiáját. Ha van Iránban ország, amit ellenszenvesebbnek és ármánykodóbbnak látnak az USA-nál, az Anglia. Azaz az iráni kormány most hatalmas labdát kapott, hogy újabb brit ármányként leszerelje a tüntetéseket, hiszen velük szemben az iráni közvélemény híresen paranoid. Ez Teheránban lehet, hogy nagyon kevés lesz, de remek eszköz lesz a többi városban és nagymértékben hitelteleníteni fogja a tüntetéseket.
Az utasszállító tragédiája mellett a tüntetések nyilvánvalóan megrázták az iráni kormány megítélését, főként a nemzetközi színtéren. A rendszerellenes szlogenek riasztóak, amik máskülönben remek eszközök lennének az Öbölben, hogy rámutassonak, küzdelmük nem az iráni emberek ellen szólnak – dehogynem -, hanem egy olyan rendszer ellen, amit saját népe is gyűlöl. Ám alig pár nappal a tüntetések kitörése után, amikor azokat még mindig nem szorították vissza megnyugtató módon, Tamīm emír támogatásáról biztosította az Iszlám Köztársaságot és semmilyen utalást sem tett a tüntetésekre.
Vajon Tamīm emír látogatása érdektelen volt?