Január 5-én nemcsak egy új év, de egy egészen új fejezet kezdődött a Közel-Keleten. Legalább is így látszik. A katari Tamīm Āl Tānī emír a szaúdi al-‘Ulā városba érkezett, hogy részt vegyen a 41. Öböl Együttműködési Tanács Csúcstalálkozón, aminek napirendjén egyetlen pont szerepelt, a gyorsan elhíresülő “al-‘Ulā Egyezmény”. A műemlékeivel nagyban Petrát idéző történelmi város látta vendégül azt a csúcstalálkozót, mely véget vetett a 2017 júniusa óta tartó öbölválságnak.
E rövid csúcson minden vita nélkül és zavaros körülmények közepette a résztvevők megegyeztek, hogy véget vetnek Qatar elszigetésének és diplomáciai-fizikai blokádjanak, mintha nem is történt volna semmi az utóbbi években. A szaúdiak az Irán és szövetségesei elleni új közös kiállásról beszélnek. Az Emirátusok érezhető dühük mellett az Öböl újjáépült egységéről. Miközben pedig a többi résztvevő nem igen hajlik kommentálni az eseményt, ami akár fordulópont is lehet, Katar nem hagy kétséget, hogy nem fogja megváltoztatni eddigi politikáját.
Mindaz a sok vád, amit oly erővel hangoztattak három és fél éve és a híres 13 követelés most mind feledésbe merült, ezzel pedig Katar nagy győzelmet aratott. Állta a sarat és úgy zárt le egy alkalmasint végzetes támadást, hogy semmit nem kellett feláldozniuk.
Ez azonban számos kérdést vet fel. Mi változott, főleg Szaúd-Arábiánál? Mire volt jó az egész “háború” Katar ellen és mit ért el? Hogyan fogja a többi fél, úgy Irán, mint a többi blokádot eddig fenntartó állam kezelni a helyzetet? Kik a fő nyertesek, és ki vesztette a legtöbbet ezzel a lépéssel? Mi ennek a fő célja? S leginkább, hogyan illik ide Jared Kushner némiképp ködös szerepe, aki eddig csak megosztottságot szított az arab oldalon és már csak napjai vannak hátra hívatalában?
A megbékéléshez vezető úton
Miközben a legtöbb arab hírforrás csak visszafogottan foglalkozott a megbékéléssel az Öbölben, a nyugati és az öbölbéli média ünnepelt. Mégis összehasonlítva elemzéseiket az eseményekkel, mintha egy teljesen másik rendezvényről beszélnének.
Már a csúcstalálkozóhoz vezető út sem volt könnyű és komoly lépések voltak arra, hogy még megrendezése előtt megbukjon. Decemeber elején már foglalkoztunk ennek a fejleménynek a kezdeteivel.
Minden még 2020 december 4-én kezdődött, amikor aš-Šayh Aḥmad Nāṣir Muḥammad Āl aṣ-Ṣabāḥ kuvaiti információs és külügyminiszter bejelentette, hogy a kuvaiti közvetítés az öbölválságban komoly amerikai támogatással eredményt hozott és Rijád és Doha kész megbékélni egymással. Aztán egy hosszú diplomáciai háború indult a színfalak mögött, minthogy nyilvánvaló volt, hogy amíg Szaúd-Arábia és kiváltképp a koronaherceg bármi áron le akarja zárni a válságot, a másik három blokádban részt vevő országnak, vagyis Egyiptomnak, Bahreinnek és az Emirátusoknak nem ez a szándéka. Ma, az egész folyamat végén még mindig nem világos, hogy a szaúdiak a többiek nevében is tárgyaltak, vagy csak a maguk érdekeit követték. Merthogy a felektől érkező hivatalos nyilatkozatok folyamatosan ellentmondtak egymásnak. Egyértelmű volt, hogy a másik három félnek nincs szándéka lezárni a válságot Katarral, hacsak Doha nem hajol meg követeléseik előtt. Amiről teljesen világos volt, hogy mostmár sosem fog megtörténni. Végül a megbékélésnek és az egész konfliktus lezárásának valamiképpen meg kellett történnie, így Rijád lépése teljesen ésszerű volt. Ez azonban dilemmát okozott a másik három állam számára. Ha Szaúd-Arábia akár egyoldalúan is véget vet a blokádnak, hogyan kell erre reagálniuk? Folytassák tovább a küzdelmet, aminek ekkor már semmi értelme sem lenne és vállalják, hogy Rijáddal is megromlik a viszonyuk; vagy elfogadják a megalázó vereséget és együtt haladjanak a folyamattal, holott követeléseikből semmi nem teljesült?
Az izgatottság meglátszott a világos válaszok hiányán és számos jel utalt arra, hogy Egyiptom és az Emirátusok nem állnak készen a megbékélésre. Legalábbis valamilyen szimbólikus eredmény nélkül nem, amit viszont Katar nem akart megadni. Ezért aztán egy komoly nyomás indult a megbékélés elszabotálására. Nem is volt ez reménytelen, mert korábban már legalább két alkalommal tett Szaúd-Arábia hasonló kezdeményezést, azokat pedig sikeresen gátolták meg, nagy valószínűséggel az emirátusiak. Mostanra tudjuk, hogy ezúttal más volt a helyzet, s talán a különbségét épp a lépés mögötti amerikai nyomás okozta. Valószínűleg utolsó próbálkozásként következett a rövid, de nagyon is komoly összetűzés Katar és Bahrein között. A katari és a bahreini partvédelmi erők kölcsönösen zaklatták egymást és tartóztattak le a másik félhez tartozó kisebb hajókat a két állam tengeri határai mentén, amit akkor az Emirátusok források vidáman hirdettek hol mint katari, hol mint kölcsönös provokációt. Mintha Bahrein valóban lenne olyan helyzetben, hogy egyedül “háborúzzon” Katarral Rijád, vagy Abū Zabī előzetes engedélye nélkül. Az események egészen vadászgépekkel folytatott provokációkig mentek, ami miatt Katar még az ENSZ Biztonsági Tanácsához is fordult. Ám minden provokáció ellenére Doha nem változtatott. Eltökéltnek tűnt, hogy végigviszi a megbékélést. Ami mutatja, hogy Dohának legalább akkor érdeke volt befejezni a válságot és ez nem volt mellékes ügy. Amire érdemes visszatérni, mert ez mutatja, hogy Katar is valami nagyot nyert ezzel a lépéssel a diplomáciai győzelmen túl.
December végére már nyilvánvaló lett, hogy a csúcstalálkozó meg fog történni, azon pedig Szaúd-Arábia ki fog egyezni Katarral. A blokád véget fog érni, bár ezt addigra már aztán többször bejelentették és elhalaszották. Ezzel a további blokád minden értelmét elveszítené, hiszen ha Katar egy sokkal komolyabb ostromtól nem dőlt be három és fél év után, akkor nyilván most sem fog. Így pedig majd csak nehezebb lesz a másik három félnek lezárni a küzdelmet a végén. Ezért aztán félhivatalosan az a megoldás született, hogy Salmān ibn ‘Abd al-‘Azīz szaúdi király látja vendégül a csúcsot al-‘Ulā városában, amin részt vesz majd az összes GCC tagállam vezetője valamint as-Sīsī egyiptomi elnök is. Ezzel mutatnák meg, hogy valódi egyetértés van a válság lezárásáról, nemcsak beletörődés a helyzetbe. Az események azonban végül másképp alakultak.
A nagy színjáték
Végül minden ami történt nem volt más, mint egy nagy előadás. Egy színjáték, amiben nagyon kevés volt az, aminek látszik. Az al-‘Ulā Csúcs véget vetett a válságnak, de szinte biztosan nem oldotta azt meg.
Az egész előadás természete tökéletesen megmutatkozott már az első lépésben, amikor Muḥammad ibn Salmān szaúdi koronaherceg maga köszöntötte Tamīm emírt al-‘Ulā repterén, mintha csak két régi jóbarát találkozhatott volna ismét egymással. Aki ismeri Ibn Salmān természetét, láthatja mennyire természetellenes volt ez az erőltetett szívélyesség.
Nemsok rá meg kezdődött a csúcs. Ha pedig volna bármi kétely a találkozó természetéről, az alig negyedórás ceremónia teljesen világossá teszi. Előszőr is már a résztvevőkből. Szaúd-Arábiát nem Salmān király, hanem Muḥammad ibn Salmān koronaherceg képviselte, aki lehet ugyan az ország de facto vezetője, de helyzete jelenleg némiképp bizonytalan.
Bahreint szinten koronahercege, Salmān ibn Ḥamad képviselte. Mostanra valóban ő a miniszterelnök is, de neki ez a diplomáciai bemutatkozása. Eddig az izraeliekkel való normalizáláson a külügyminiszter képviselte őket, míg elméletben a GCC csúcson Ḥamad királynak kellett volna részt vennie.
Ománt, ami nem is volt részese a válságnak, ami soha nem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Katarral, sosem csatlakozott a blokádhoz és Haytam szultán hatalomra lépése óta még közelebb is húzódott Dohához szintén nem az uralkodó képviselte. Haytam szultán Fahd ibn Maḥmūd miniszterelnök-helyettest küldte maga helyett, aki csak jelképes szerepet töltött be.
Még érdekesebb volt az Emirátusok álláspontja. Minthogy az Emirátusok elnöke, Halīfa ibn Zāyid már rég rossz egészségügyi állapotban van. Várható volt, hogy nem vesz majd részt a találkozón, hiszen mostanra csak nagyon ritkán jelenik meg a nyilvánosság előtt és soha nem hagyja el az országot. A kérdés az volt, hogy kit küld majd Abū Zabī. Ugyanis az emirátusiak részéről nagyon sokat elmond ki képviseli őket egy találkozón, és hogy mi az álláspontjuk róla. Ha egy teljes diplomáciai szándékkal bíró találkozóról van szó, akkor az ország valódi vezetője, Abū Zabī koronahercege, Muḥammad ibn Zāyid jelenik meg. Egy inkább szimbólikus nagyobb eseményen, mint amilyen az Ábrahám Egyezmény is volt a Fehér Házban, a külügyminiszter ‘Abd Allah ibn Zāyid venne részt. Most azonban egyikük sem jött el, hanem az emirátusi delegációt a helyettes államfő és miniszterelnök Muḥammad ibn Rāšid, Dubaj uralkodója vezette. Akinek valóban nagy szerepe van az államon belül, de aligha van komoly befolyása az állam külügyeire.
Végül csupán két uralkodó vett részt az al-‘Ulā csúcson. A győzedelmes katari Tamīm emír, és Nawwāf al-Aḥmad al-Ğābir aṣ-Ṣabāḥ kuvaiti emír. Ugyanis – legalábbis hivatalosan – Kuvait volt a közvetítő fél, ami tető alá hozta a megbékélést. Így tehát teljesen természetes volt, hogy Nawwāf emír személyesen jelent meg. Főként, minthogy neki személyesen is komoly szerepe volt a közvetítésében az utóbbi évek folyamán. Nagymértékben ez az ő munkája volt.
Voltak azonban más nagy vendégek is. A csúcson és az aláírási ceremónián díszvendégként részt vett Jared Kushner is, bár fel nem szólalt. Minden fél beszámolója szerint neki magának komoly szerepe volt a folymatban, az azonban már inkább különös, hogy miért volt olyan fontos számára személyesen részt venni az eseményen, most, hogy már alig pár hete maradt csak hivatalban. Miközben az amerikai vezetés látszólag távol tartotta magát az ügytől, hiszen most Trumpnak nyilván jóval nagyon gondjai vannak ennél. Amíg azonban az amerikaiak jelen voltak, az előzetes megállapodások ellenére as-Sīsī egyiptomi elnök maga nem vett részt a csúcson. Mi több, még csak nem is volt egyiptomi delegáció a ceremónián. Később mégis azt jelentették, hogy Sāmiḥ Šukrī egyiptomi külügyminiszter ellátogatott al-‘Ulāba és aláírta az al-‘Ulā Egyezményt. Különös módon hiányzott a ceremóniáról, ami sokat elmond az egyiptomi álláspontról. Egyiptom sokkal inkább elfogadta a helyzetet, semmint megbékélt Katarral. S nagyjából ugyanez mondható el Bahreinről és az Emirátusokról is.
Az egész jelenet több oldalról is nagyon különös volt. Ez most vajon egy GCC csúcs, vagy egy megbékélési találkozó volt Katar és az őt éveken át blokád alatt tartó országok között? Ha az első, akkor miért hívták meg az egyiptomiakat és mit csináltak ott az ameriakiak? Bár ilyen formán Kuvait jelenléte érthető, mint közvetítő fél. Ha viszont a második, akkor Ománnak ebben mi szerepe volt? És miért maradtak távol az államfők?
Mindez jól leírható az egész találkozó jellegével, hangulatával, amiben a formaságok nem sok szerepet játszottak. Szaúd-Arábia, és főként Muḥammad ibn Zāyid a maga saját érdekei védelmében egyezséget kötött Katarral, amit Tamīm emír örömmel el is fogadott, a többiek pedig egyszerűen csak rábólintottak. Ez azonban jó megmutatja, hogy az állításokkal ellentétben semmilyen megbékélés nem történt, csakis tűzszünet. Ugyanakkor van egy átrendeződés Rijád és Doha között. Ha pedig lenne bármi kétely arról, hogy ki is az igazi győztes itt, akkor a vezetők viselkedése közti különbség azt remekül megmutatja. Tamīm emír boldog volt és vidáman ünnepelt, míg a többiek inkább egy kényelmetlen formaságot tudtak le.
Megbékélés?
A találkozót még csak különösebbé tették a nyilatkozatok, akármilyen rövidek is voltak. Senki nem beszélt a múltról, a blokadról – csakis, hogy hamarosan feloldják azt -, vagy a Katar elleni korábbi vádakról. Szó sem esett Katar közeli kapcsolatáról Törökországgal és Iránnal, ami nemrég még komoly kérdés volt. Senki sem emlékezett már az al-Jazeera bezárásának követelésére, vagy hogy Katar támogatja a Muszlim Testvériséget, melyet az eddig őt támadó országok terrorszervezetnek tartanak. Mintha nem is lett volna válság, semmi megosztottság, csak valami homályos okból szakadás történt, ami most örömteli módon véget ért. Másrészt nem volt bocsánatkérés és szó sem esett Katar kártalanításáról. Végtére is az egész blokád jogos volt, vagy sem? Sosem derült ki.
Akkor hát miről volt szó a csúcson és a zárónyilatkozatban? A blokád és a válság feloldása körüli ünneplést leszámítva maga a házigazda Muḥammad ibn Salmān és a záródokumentum is elsősorban Iránról beszélt. Arról, hogy Iránt és szövetségeseit meg fogják állítani a térségben, hogy nem engedik meg Teheránnak, hogy atomprogramja legyen és arra hívták fel a nemzetközi közösséget, hogy állítsák meg az iráni rakéta arzenált. Az egyezmény hosszú részletekbe is bocsátkozik Irán feltartóztatásáról Szíriában, hogy követelje az iráni és vele szövetséges “megszállás” (sic!) leállítását, még csak szót sem vesztegetve Törökország és Amerika itteni szerepére.
Ez nem egyszerűen irreális és nincs semmi köze az alkalomhoz, de fura egybecsengést mutat a Trump kormányzat és Izrael szólamaival. Amit az öbölállamok java osztott is, de most midez olyan benyomást tett, mintha ehhez Katar is csatlakozott volna. Végtére is Doha nem emelt kifogást a zárónyilatkozat, vagy a szaúdi koronaherceg szavai ellen. De vajon valóban így történt?
Bőven voltak nyugati és öbölbéli csatornák is, amik rámutattak, hogy míg igazi győztese al-‘Ulānak nincs, az igazi vesztes Irán, hiszen az Öböl ismét egyesült ellene. Erről beszélt Lindsey Graham republikánus szenátor is, akit vidáman idézett az öbölbéli és az egyiptomi sajtó.
De így van-e? Ha ez lenne a helyzet, akkor látnánk változást Katar álláspontjában Irán felé, lennének megfogható lépések, amiket meg akarnak hozni és lennének kitűzött célok Muḥammad ibn Salmān részéről. De semmi ilyesmiről nincs szó. Épp ellenkezőleg, röviddel a találkozó után Katar megerősítette, hogy nem fognak változtatni Iránnal és Törökországgal szembeni politikájukon. Ami logikus is. Pont e kettővel ápolt közeli kapcsolat mentette meg Katart a blokádtól és tette képessé arra, hogy kiállja a nyomást. Ezek a partnerek megbízhatónak és hasznosnak bizonyultak. Nemúgy partnerei a GCC-ben, akik a legradikálisabb eszközöktől sem riadtak vissza 2013-ban, majd 2017-ben, és ma sem nagyon akarnak változtatni.
Az al-‘Ulā Csúcstalálkozó utáni vitákban jól meglátszott milyen mély még mindig a megosztottság. Természetes, hogy a blokád minden korábbi résztvevője nehezen magyarázza meg miért változtattak álláspontjukon. Minden nyilatkozat igyekszik csökkenteni az eredmény kényelmetlenségét, és hogy nem értek el semmit. Ennek keretében mondta Anwār Qarqāš, az Emirátusok külügyekért felelős államminisztere, hogy ugyan Katar megváltoztatta álláspontját – ami a valóságban nem történt meg – és ez üdvös, de Katarnak még vissza kell szereznie Abū Zabī bizalmát. Ezt élesen utasította vissza a katari kormány szóvivője, Aḥmad ar-Rumayḥī, aki ezeket a megnyilatkozásokat úgy jellemezte: “mellékes kísérletek a pozitív légkör elrontasára”. Ez világosan mutatja, hogy semmilyen megbékélés nincsen Katar és legelszántabb ellemfelei, az Emirátusok és Egyiptom között. Ezért is látta úgy számos elemző, mint a szír-török Ḥusnī al-Maḥallī, az al-‘Ulā csúcsot, mint “a szaúdi-katari megbékélés színjátékát”.
Az összes mostani szólam Iránról – hirtelen megfeledkezve Törökországról – csak azt szolgálja, hogy úgy tűnjön van egy nagyobb cél, egy nagyobb fenyegetés, ami ellen együtt fel kell lépni. El kell rejteni a tényt, hogy valójában a blokád semmit sem eredményezett. Katar összesen abba egyezett bele, hogy ejti a nemzetközi fórumokon az illegális blokád okozta károkért benyújtott jóvátételi kereseteket. Ami ugyan komoly pénz, de az újranyíló kereskedelem és légi határok sokkal nagyobb nyereséget jelentenek Katarnak. A mások oldalon viszont az eredeti követelésekből semmi nem teljesült.
S vajon komolyan feltételezhető, hogy Katar érdemben együttműködne egy nagyon is kockázatos Irán elleni küzdelemben pont azokkal az államokkal, amelyek nemrég még le akarták rohanni? Vagy, hogy ezek az államok megbíznának Katarban? S még ha meg is bíznának benne, van ilyen irányban bármilyen komoly lépés? Ha lenne, Iránnak ettől félnie kellene? Végtére is hogyan tudnák Iránt térdre kényszeríteni ezek az államok, ha Katart nem tudták megtörni?
A díszletek mögött van azonban egy érezhető változás a régióban. Bár igaz, hogy Katar kapcsolatai az Emirátusokkal, Bahreinnel és Egyiptommal nem változtak semmit, Szaúd-Arábiával viszont már igen. Leginkább a Tamīm emír és a Muḥammad ibn Salmān közti személyes viszonyban.
Ütköző menetrendek
Miért volt tehát most ennyire fontos Rijádnak megtenni ezt a lépést? Az ugyanis világos, hogy Rijád egyszerűen felkérte Kuvaitot az alku elrendezésére, amit Doha elfogadott. Ez teljességgel egy szaúdi program.
Ebben a kérdésben az amerikai, vagyis pontosabb Jared Kushner szerepe nagyon is fontos. Kushner az utóbbi négy évben, és főként az utolsóban csakis egy menetrenddel volt elfoglalva. Az izraeli érdekek biztosításával a térségben, és hogy ehhez Trump támogatását megszerezze. Az első lépés az iráni atomalku elszabotálása volt, de ezt leszámítva csak két eredménye volt. A megbukott “évszázad alkuja” és az összességében sikeres normalizálási folyamat. Ez azonban Marokkóval utolsó állomásához érkezett. Világos, hogy nem maradt további csatlakozó arab ország, hiszen mostmár az amerikaiak is Indonéziáról és Pakisztántól beszélnek, mint a normalizálás következő lehetséges célpontjai. Leszámítva persze Szaúd-Arábiát és Kushner nyilatkozatait Katarról.
Úgy tűnhet, hogy Szaúd-Arábia a következő célpont, de a még mindig erős belső ellenállás miatt ez erősen a koronaherceg Muḥammad ibn Salmān sorsához kötődik. Aki miden forrás szerint nagyon is támogatja az alkut Izraellel, de egy ilyen lépéssel elvesztheti a belső küzdelmet. Addig tehát nem fog lépni, amíg nem lesz király. Amihez viszont garanciákat akar.
Ami Katart illeti, Doha eddig hasznot húzott abból, hogy az Emirátusokkal szembeni álláspontot foglalt el, és nincs érdeke ezen változtatni. Nem igen lehet rákényszeríteni egy egyezményre, amíg ennyire jók a kapcsolatai Törökországgal, Iránnak és Pakisztánnal. Kushner ajánlotta már korábban is a normalizálás áraként, hogy véget vet a blokádnak. Ezt most meg is tette. De ez eddig ném tűnik úgy, hogy érdemben változtatott volna Doha álláspontján a normalizálásról. Ha csatlakozna a folyamathoz, azzal Katar az emirátusi-izraeli szövetség befolyása alá kerülne, ami beszűkítené mozgásterét. Egyben befolyásolná kapcsolatait a nagyon is befolyásos Muszlim Testvériség mozgalmakkal. Egyszerűen szólva Katarnak most nem érdeke a normalizálás, de az alkut örömmel elfogadta.
Így tehát logikusan az okok Szaúd-Arábiára és magára Muḥammad ibn Salmānra vezethetők vissza. Bőven van miért tartania a washingtoni változásoktól és fel is akar készülni erre a forgatókönyvre. Szövetsége az Emirátusokkal egyre gyorsabban romlik, ezért aztán logikus, hogy bizonyos értelemben oldalt vált. Maga mögött hagyja az izraeli-emirátusi-egyiptomi szövetséget és csatlakozik a török-katari tömbhöz – esetleg Ománnal együtt -, ami jóval kevesebb nehézséget ígér. Egyelőre ez a simább, jövedelmezőbb út.
Ez a döntés pedig mostmár egyre szorongatóbb. Merthogy hazája és a maga személyes viszonya is gyorsan romlik Abū Zabīval. Ez meg is látszott az új jemeni “egységkormány” megalakításánál, ami az első megfogható jele, hogy Szaúd-Arábia kész kivonulni a konfliktusból. A válasz az ádeni reptér elleni rejtélyes támadás volt, pont akkor, amikor az új kormány tagjai Ádenbe érkeztek. Ez azonban már jövő heti témánk tárgya.