Ezen a héten, szeptember 9-én kedden Kataron volt a sor, hogy megtapasztalja a tel-avivi rezsim módszereit. Azon a napon az az izraeli hadigépezet már Dohát bombázta. Mégpedig a katari főváros egyik ikonikus részét, a Katara negyedet, egy szinte külön várost a városon belül, tele kulturális és oktatási intézményekkel, amelyeket kifejezetten arra a célra hoztak létre, hogy közelebb hozzák a nyugati világhoz az Öböl kultúráját.

            Csakhogy a Katara nem csak kulturális intézményeknek ad otthont, hanem több diplomáciai létesítménynek is, amik közül sok érzékeny helyszín Katar megítélése szempontjából. Ilyen a Ḥamās Mozgalom politikai irodája is. Épp ez volt a mostani bombázás közvetlen célja. Állítólagosan az, hogy a Ḥamās egyik vezetőjével, Hālid al-Ḥayya-val, de egyben a Ḥamās teljes delegációjával is, akik azért érkeztek Katarba, hogy megvitassák a legújabb amerikai tűzszüneti javaslatot Gáza kapcsán. Kísértetiesen hasonlít ez az Irán elleni júniusi támadáshoz, amikor az amerikaiak vezette tárgyalások közepette a tel-avivi rezsim merényletek sorozatát hajtja végre.

            Mire ez a támadás megtörtént, addigra Katar lett az ötödik arab állam, amit heves bombázás ért az izraeli haderő részéről Libanon, Szíria, Tunézia és Jemen után. Ez az eset viszont kifejezetten meglepő volt. Nemcsak amiatt, mert minden öbölállam többé-kevésbé jó együttműködést folytat Tel-Avivval, hanem mert mint kiemelt amerikai szövetségesek, eddig érinthetetlenek tűntek. Most igazolódott, hogy ez a felfogás hamis. Még az Amerikával legbelsőségesebben összenőtt államok sincsenek biztonságban a megaláztatástól és a katonai csapásoktól, hiába minden lekenyerező kísérletük.

            Ami ezt az esetét még inkább figyelemre méltóvá teszi, hogy bár a Ḥamās magas szintű vezetőit fogadni Nyugaton talán elítélendő, valójában Katar ezt nem titokban tette, hanem éppen az amerikai diplomáciának tett szolgálatot, Egyiptommal karöltve immár két éve közvetítve, hogy megegyezés szülessen Gáza kapcsán. Ennek ellenére Tel-Aviv nem próbált finomkodni, hanem azonnal még szította is a tüzet úgy tüntetve fel Katart, mint ami egy terror finanszírozó állam, aminek fel kell lépnie minden palesztinnal szemben, ha nem akar újabb támadásokat kapni. Az érthető felháborodás dacára pedig, Katar nagyon kevés együttérzést kapott a Nyugattól.

            A megaláztatás nem csak Katarnak, hanem az egész Öböl térségnek óriási. Ami nagyon súlyos kérdéseket vet fel. Hogyan fordulhatott elő egy ilyen támadás? Mely országok vettek részt benne, és milyen szinten? Hogyan fog Katar, egy a térségben nagyon is befolyásos tényező válaszolni egy ennyire nyílt és provokatív támadásra nemcsak a szuverenitása, hanem mint hatalmi tényező a befolyása ellen.

A meglepő támadás

            A támadás óta annak részletei nem tisztulnak. Sőt, minden egyes nappal egyre zavarosabbak. Ennek teljesen világos oka van. Három félnek vannak mélyreható információi az esetről. Tel-Avivnak, Washingtonnak és Dohának. Egyiknek sem érdeke világossá tenni, hogy mi is történt.

            Tel-Aviv érthető módon annak megmagyarázására összpontosít, hogy miért volt nézőpontja szerint annyira fontos és indokolt megtámadni egy szuverén országot, de nem akar annak részleteibe belemenni, hogy ne kelljen feltárnia a katonai részleteket és egyelőre ne szégyenítse meg az abban cinkos országokat. Merthogy a távolságra tekintettel, egy ilyen támadás nem történhetett volna meg az Egyesült Államok és egyes térségbeli országok legalábbis hallgatólagos beleegyezése nélkül. A részletek kiteregetése csak nehezebbé tenné Tel-Aviv számára ennek a gyakorlatnak a folytatását, miközben a titkok megtartása fogást jelent majd az érintett országokon.

            Az amerikaiaknak nagyon hasonló okaik vannak, amiért nem akarnak belemenni a részletekbe. Mint az Öböl térségének fő biztonsági garantálói, akiknek az egész Közel-Keleten éppen Katarban van a legnagyobb támaszpontjuk, az al-‘Udayd bázis, vagy segítették ezt az izraeli akciót, vagyis elárulták Katart; vagy az izraeli támadás meglepte őket, ami azt jelentené, hogy Tel-Aviv teljességgel elszabadult államként viselkedik a legfejlettebb amerikai eszközök birtokában és az amerikai biztonsági garanciák semmit sem érnek. Ami pedig azt jelentené, hogy az öbölállamok számára semmi értelme sincs tovább pénzelni az amerikai katonai gépezetet, ha a legelemibb érdekeiket is sem érvényesülnek.

            Ugyanezen logikát követve pedig Katar sem akar túl sokat foglalkozni ennek a megalázó esetnek a részleteivel, mert azok csak kidomborítják mennyire sebezhető és képtelen megvédeni magát, de egyben mennyire elárulták politikailag is. A részletek ugyanis bizonyítanák, hogy legközelebbi szövetségük, az USA, valamint egyes szomszédos országok közvetlenül hozzájárultak ehhez a támadáshoz.

            Ami tudható, hogy szeptember 9-én Doha belvárosát számos bombatalálat érte, kifejezetten a Ḥamās Mozgalom politikai irodáját és az ott tartózkodó tárgyalódelegációt támadva. Hét palesztint és a katari biztonsági szolgálat egyik tisztjét ölték meg. A fő célpont azonban, Hālid al-Ḥayya Ḥamās vezető túlélte a merényletkísérletet, bár a fia életét veszítette. Egyes beszámolók szerint izraeli vadászgépek cirkáltak Doha egén és azok hajtották végre a támadást, nyilván elkerülve, hogy vajon ezek a gépek honnan érkeztek, míg más források izraeli bázisokról indított cirkálórakétákról beszéltek. Minthogy pedig a legközvetlenebbül érintett felek hallgatnak a részletekről, a nyilvánosság valószínűleg sosem fogja tudni azokat.

            Az gyanús, hogy a fő célpont ezúttal túlélte a támadást, hiszen az utóbbi év során az izraeli hadigépezet Libanonban, Szíriában, Irakban, Jemenben és legutóbb éppen Iránban magasrangú célpontok hosszú sora ellen követett el orvgyilkosságot. Ezeknek a támadásoknak a nagy része annak ellenére volt sikeres, hogy sokkal bonyolultabbak voltak. Ám az is igaz, hogy a legtöbb ilyen merénylet csak több kísérlet után sikerült, míg mások Jemenben és Iránban, mint például Pezeškiyān elnök, vagy Hāmeneī Legfelsőbb Vezető ellen teljesen sikertelenek voltak. Gyanús tehát, hogy a merénylet nem sikerült, de elképzelhető, hogy al-Ḥayya egyszerűen csak szerencsés volt. Vagy egyszerűen csak figyelmeztetésnek szánták.

A közvetlen reakciók

            A támadást elsőként kommentáló fél, nem is meglepő módon, pont Tel-Aviv volt, közölve, hogy tájékoztatták az amerikaiakat és Trump elnök maga adott szabad jelzést a támadásra. Ismét megint csak mint Irán esetében kínos helyzetbe hozták Trumpot és az egész amerikai vezetést azzal az utalással, hogy ennyire könnyen elárulnának egy közeli szövetségest. Májusi közel-keleti körútja során Trump 2 ezer milliárd dollárnyi befektetést zsorvált ki a meglátogatott három országból, Szaúd-Arábiából, az Emirátusokból és Katarból. Ennek java masszív amerikai hadiipari vásárlások ban valósul meg ezen országok részéről. Katart pedig még meg is koronázta ezt a lekenyerezést azzal, hogy egy 400 millió dolláros luxus elnöki különgépen ajándékozott Trumpnak. Ügy látszik, mindez hiába való volt. A túlárazott katonai eszköztár semmit sem ér, hiszen ahogy a katari miniszterelnök fogalmazott, Tel-Aviv olyan fegyvereket alkalmazott, amelyeket nem tudtak észlelni. Holott az izraeli hadi gépezet teljes egészében amerikai technológiából áll. A lekenyerezés pedig abból a szempontból is csődöt mondott, hogy Washington könnyen hozzájárult ehhez a megaláztatáshoz.

            Az amerikai reakció, pont mint Irán esetében, teljesen képtelen és önellentmondásos. Első reakciójaként Trump azt mondta, hogy ez egy rossz döntés volt, de nem tudta megállítani és nem örül az esetnek. Majd a saját Truth Social közösségi oldalán később azt állította, hogy a döntést egyedül Netanyahu hozta, nem ő, nagyon ködös magyarázatot adva az egészhez. Egyfelől elismerte, hogy tudott a támadásról és bizonyos szintig meg is védte az izraeli álláspontot, másrészt igyekezett elhatárolni magát az akciótól finoman együttérzést sugallva Katarral. Később ígéretet tett, hogy az ilyen akcióra nem kerül többé sor. A leginkább feszítő kérdéseket viszont egyszerűen átlépte. Hogyhogy nem tudta megállítani Tel-Aviv lépését és hogyhogy a Közel-Kelet legnagyobb amerikai támaszpontja nem tudott észlelni és elhárítani egy ilyen támadást? Hogy a káoszból rendet teremtsenek, a Fehér Ház illetékesei  azt közölték, hogy az amerikai hadsereg tájékoztatta Trumpot a támadásról, ő pedig a katariakat még idő előtt. Ezzel pedig még csak nagyobb zűrzavart okoztak. Mert az amerikai szavahihetőséget az izraeli nyilatkozatok teljesen aláásták. Yechiel Leiter washingtoni izraeli nagykövet azonnal azt nyilatkozta, hogy “következő alkalommal elkapjuk őket”, miközben Netanyahu további csapásokkal fenyegetőzött, ha nem teljesítik követeléseit. Ami világosan mutatja, hogy Netanyahu irányítja az amerikai külpolitikát is, Trump szavainak pedig nem igen van súlya.

            Katar lehetetlen helyzetbe került. Egyrészt azonnal elítélte a támadást és a Doha elleni izraeli terror vádakra azzal ütött vissza, hogy nyílt és tiszta közvetítésen dolgozott közel két éve. Ezzel pedig a Gázában fogva tartott izraeliek érdekeit is szolgálva. Másrészt viszont a katari vezetésnek mindenáron el kell kerülnie a nyílt súrlódást az amerikai vezetéssel, így nem lehetett dühös és nem vádaskodhatott. Nemcsak azért, mert az egész Öböl térség helyzete és gazdagsága teljes egészében az amerikai jószándékon múlik, hanem mert az egyetlen módja annak, hogy az ilyen támadások ne ismétlődjenek az, ha megnyerik maguknak az amerikaiakat. Valamit azonban mégiscsak mondaniuk kellett. Úgyhogy a gyengécske harci retorika és a szomszédok által lelkesen támogatott heves elítélések mellett minden dühöt Tel-Avivra zúdítottak. Washington kapcsán, pedig a katari miniszterelnök annyit közölt, hogy “Amerika nem koordinált a támadásról Izraellel”. Bár a Fehér Ház állításait arról, hogy előre tudtak a támadásról kereken cáfolta, mondván, hogy az amerikaiak tíz perccel a támadás után hívták csak fel őket.

A zűrzavar forgatókönyvei

            A poltikai nyilatkozatok tehát világos, hogy nem segítenek megmagyarázni, mi is történt. Nem is magát a támadást, bár érdekes lenne tudni a részleteket, hanem, hogy hogyan jutottunk idáig. Ami számos lehetőséget kínál. Ezek alapján lehet beszélni a lehetséges válaszlépésekről.

            Vagy rakétákat lőttek ki, vagy vadászgépek repültek be Doha fölé. A támadás természete alapján a vadászgépek használata jóval valószínűbb, de nincsenek felvételek a támadás idején feltűnő izraeli gépekről és a támadás végül kudarcot vallott. Így tehát megvan az esélye, hogy “csak” cirkálórakétákat használhatták. Bárhogy is, az izraeli katonai hírszerzésnek pontos adatokat kellett szolgáltatnia a célpontról. Minthogy a katari közvetítési akció 2023-as kezdete óta számos alkalommal szóltak arról a hírek, hogy izraeli tisztségviselők jártak Katarban közvetett tárgyalásokat folytatni, így nagyon is feltételezhető, hogy ezeket a találkozókat kémkedésre használták fel. 

            A Katar és az izraeli támaszpontok közötti távolság alapján azonban számos arab országon kellett keresztülhaladni az izraelieknek, hogy lecsapjanak Dohában. Ezekben az országokban mind vannak amerikai támaszpontok és több esetében az amerikaiak teljes ellenőrzést gyakorolnak a légi irányítás felett. Ebbe beleértendő Katar is, ahol az egész térséget kiszolgáló csúcstámaszpont van. Ez már magában is teljességgel kizárja azt a lehetőséget, hogy az amerikaiak nem koordináltak volna a támadásról. Egyszerűen azért, mert vagy a rakétáknak, vagy a vadászgépeknek el kellett haladniuk az amerikai támaszpontok közelében, azok pedig bármilyen azonosítatlan eszközt azonnal lelőttek volna. Főleg ennyire közel Iránhoz, ami júniusban pont ezt a Katarban működő al-‘Udayd támaszpontot bombázta.

            A kérdés azonban ennél sokkal nagyobb. Mert az ugyan igaz, hogy az amerikai haderő teljes irányítást gyakorol számos ország légiirányítása felett, támaszpontjairól és az Öbölben lévő hajóiról folyamatosan figyelve a légteret, Katar szomszédainak, – ellentétben bizonyos arab országokkal – van rálátásuk ezekre az adatokra. Akkor pedig hogyan fordulhat az elő, hogy ezek az országok sem informálták Katart? Akár csak egyszerű helyzetjelentés alapján is Szaúd-Arábiának jelzést kellett kapnia a támadásról, hiszen az izraeliek elleni gyakori jelenti támadások miatt folyamatosan pásztázzák a légteret minden gyanús mozgást kiszűrve. Ami pedig felveti azt a kérdést, hogy vajon más öbölországok is részt vehettek a támadásban? Akár “csak” azon a szinten, hogy engedték használni a területükön működő amerikai bázisokat ehhez? Ha erre a válasz nem, akkor fagyasztó képet mutat ezeknek az országoknak a biztonsági helyzetéről. Ha pedig a válasz igen, akkor összeesküvésről van szó.

            Az a felvetés, hogy öbölországok összejátszanának Washingtonnal és Tel-Avivval egy másik öbölország megtámadásában vad gondolatnak tűnhet, de érdemes emlékezni a köztük fennálló versengésre. A viszály legalább 2013-ra nyúlik vissza, amikor a teljes katari államvezetést le kellett cserélni, 2017 és 2021 között pedig szabályos blokádot vont Szaúd-Arábia, Bahrein, az Emirátusok és Egyiptom Katar köré. Ami az elején még azt is magában hordozta, hogy katonai beavatkozásra is sor kerülhet. Ez a válság ugyan hivatalosan 2021-ben véget ért, de továbbra is éles hatalmi harc zajlik Rijád, Abū Zabī és Doha között a befolyási övezetekért Szudánban, Csádban, Libanonban és Szíriában. Így tehát az a felvetés, hogy pár ezek közül az országok közül hozzájárulhatott az amerikai-izraeli támadáshoz egyáltalán nem kizárható.

            Éppen ezért kell most Katarnak nagyon óvatosnak lennie. A támadást elítélni egy dolog. Visszacsapni Tel-Avivra egy másik, bár a katonai opció teljesen kizárt. Dohának azonban nagyon óvatosnak kell lennie, mennyire engedheti megromlani a viszonyát Trumppal. Mert ha más öbölországok is részesei a katari befolyás elleni összeesküvésnek, akkor Doha legkisebb gondja Washington. Az egyszerűen pénz kérdés, hogy mennyibe kerül jóindulatot venni. Ám a több öbölországgal való küzdelem Washington befolyásolására már egy sokkal veszélyesebb játszma.

A diplomáciai válaszok

            Katar két irányban kezdett nagyon világos diplomáciai akcióba. Közvetlen kapcsolat útján Washingtonnal, és egy minden fórumot a támadást elítélő akcióba, maga mögé gyűjtve a régiós országokat.

            Az amerikaiakkal való közvetlen tárgyalások érdekében szeptember 12-én a katari miniszterelnök az Egyesült Államokba utazott, hogy találkozzon Rubio külügyminiszterrel és Vamce alelnökkel. A tárgyalások követő napon pedig New Yorkban Trumppal találkozott. Minden nagyob szívélyesnek tűnt, de a részletekről semmit nem osztottak meg. A két fél közti amúgy nagyon szoros kapcsolat alapján pedig nyilván nem volt szükség az álláspontok tisztázására. Doha válaszokat akar, de még inkább biztosítékokat. Amiket eddig láthatóan nem kapott meg.

            A nemzetközi fronton Katar az ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vitte, ahol jelentős támogatást is kapott. Az azonban valószínűtlen, hogy ez valami olyan komoly eredményt hozna, ami megállítana Tel-Avivot a hasonló támadásokban. Doha rendkívüli Arab Liga és Iszlám Konferencia csúcstalálkozót is összehívott hétfőre Dohába, meghívva Iránt is. Eddig Katar nagyon sok támogató nyilatkozatot kapott az Öbölből és az arab államok részéről, de a legkomolyabb támogatás eddig Irán és Pakisztán részéről érkezett. Mint már korábban többször is, ez a csúcstalálkozó is biztosan erős nyilatkozatokkal zárul majd kiállva Katar mellett és hangsúlyozva a Gáza elleni háború befejezésének a fontosságát. Ezen túl azonban semmi nem fog történni. Egyszerűen azért, mert nincs egyetértés, nincs stratégia arra, hogy hogyan legyenek egyszerre Washington barátai és szálljanak szembe Tel-Avivval.

            Mindez azt mutatja, hogy pénzzel és aljas taktikákkal fog visszavágni Katar Tel-Avivnak a maga módján.

Katar megaláztatása lehetőség Iránnak

            Az, ahogy Teherán reagált kifejezetten figyelemre méltó. Igyekszik megnyerni Dohát. Egyrészt túl akar lépni azon, hogy júniusban bombázta az al-‘Udayd támaszpontot, de el is akarja választani Katart a többi öbölországtól. Júniusban Irán mindent elkövetett, hogy tisztává tegye, az támaszpont bombázása kifejezetten az amerikaiaknak szólt és semmi köze Katarhoz, kifejezve legmélyebb tiszteletét. Doha azonban azt választotta, hogy erősnek mutatja magát, mint ami egymagában is meg tudta védeni magát. Még egy hősieknek beállított, inkább komikus fillért is készítettek, amin bemutatták a katari hadsereget, mint ami egyedül hárította el az iráni rakétákat. Holott erre meg az izraeliek sem voltak képesek.

            Most, a megaláztatás teljes. Két hónapja Katar úgy mutatta magát, mint ami egyenlő katonai erő Iránnal bátran szembe is szállva vele, most azonban olyan fegyverek csaptak le rá a főváros közepén, amiket radarjaik “nem tudtak észlelni”.

            Mindezek ellenére az iráni válasz gyorsan volt és még segítséget is ígért. Egy telefonos egyeztetés során Mūsāvī iráni vezérkari főnök és a katari védelmi miniszter között az iráni hadsereg vezetője azt közölte, hogy az iráni fegyveres erők nem fognak habozni, hogy “támogassák katari testvéreiket”. Az iráni politikai vezetés éppen ilyen hangosan állt ki, rámutatva, hogy az öbölállamok nem bízhatnak Washingtonban.

            Ezzel Irán bizalmatlanságot szít szomszédai között az Öbölben, próbálva közelebb hozni Katart. Nyilván Teherán nem annyira naiv, hogy higgyen is abban, hogy ezek az államok megszabadulnának az amerikai gyámkodástól. De most itt a lehetőség, hogy felkeltsék gyanakvásukat, Washington bármikor kész hátba támadni őket. Vagyis nem Irán kellene, hogy legyen a legnagyobb aggodalmuk.

            Látványos, hogy minden az utóbbi két évben – főként a szaúdiak felé – tett részben sikeres megbékélési erőfeszítés ellenére június óta Teherán elfordult ezektől az államoktól. Azóta vezető iráni tisztségviselők sorba járták Libanont, Irakot, még Egyiptomot és Tunéziát is, de nem az öbölországokat. Ami mutatja, hogy Teherán pontosan tudja, részt vettek a júniusi háborúban. Most azonban, ahogy egyre nő az esélye egy újabb háborúnak, csábító ezeket az országokat az amerikaiak ellen hergelni. Ezzel pedig Doha bombázása kifejezetten visszaüthet Netanyahunak.