Múlt héten befejeztük a Jemenbe tett kitekintésünket egy időre, bár még ott is komoly meglepetések várhatóak. Pont ezen a héten az Anṣār Allah Mozgalom vezetője, ‘Abd al-Malik al-Ḥūtī tartott egy hosszabb beszédet, amit sok tekintetben akar győzelmi beszédnek is nevezhetnénk. Ajánlatával, hogy készek szabadon engedni egy szaúdi pilótát, a jemeniek nagy meglepetést ígérnek.
Valóban a világot kevésbé érdekli a nagypolitika ezekben a napokban, ahogy az egész világ összehúzott magát a koronavírus ellen, s még inkább ennek a hatalmas válságnak a gazdasági kihatásai miatt. Az arab világ sem kivétel ez alól, hiszen a Közel-Kelet java most a vírus terjedésére figyel, s ez a vezető hír hetek óta a legtöbb vitaműsorban. Ami akár még pozitív jel is lehetne, megmutatva, hogy rendkívüli időkben, amik minden felet és minden nemzetet érintenek, az arabok össze tudnak tartani és képesek szolidárisak lenni. Vannak erre jó példák is, ám összességében pont azok az felek segítik egymást, akik már az elmúlt, sorcsapást jelentő évtizedben is összetartottak.
A legsürgetőbb ügyek, bár kikerültek a fókuszból, még mindig mozgásban vannak sokszor vérfagyasztó és elképesztő fejleményekkel. A török-szír küzdelem még mindig tart a legutóbbi orosz-török alkú dacára. Líbiában pont ehéten láthattuk az első török katonákat meghalni, és az első Ankara zsoldjában harcoló szír terroristákat fogságba esni.
Ám ezen a héten az ún. Ellenállás Tengelyének egy másik fele, Irak élt meg nagyon sűrű napokat. Egyrészt ‘Ādil ‘Abd al-Mahdī után üresen maradt miniszterelnöki székért folytatott küzdelem úgy tűnik véget ért, bár egy igen ellentmondásos személy kiválasztásával. Ugyanakkor a megszálló amerikai erők és az iraki hadsereg egyes részei közötti véres küzdelem tovább folytatódott, bár most úgy tűnik ez is megoldódik. Az amerikaiak ugyan még mindig nem hajlandóak elismerni az iraki népgyűlés határozatát a kiutasításukról, elkezdtek támaszpontokat átadni az iraki hadseregnek. Mi több, március 26-án Franciaország teljes kivonulás mellett döntött, hivatalosan koronavírus terjedésre hivatkozva. Ami elég irónikus, tekintve, hogy a jelen helyzet Franciaoszágban sokkal rosszabb, mint Irakban, legalábbis hivatalosan. Bár ezek nagyon ígéretes jelek és úgy tűnik a koronavírus már most többet ért el Irak felszabadításáért, mint a hírhedt iraki-iráni ellenállás, híre járja egy lehetséges új katonai puccsnak. Ismét csak amerikai szervezésben. Különösen ebben a vetületben érdemes megnézni ki is ‘Adnān az-Zurufī, az új iraki miniszterelnök-jelölt, és mi is történt egész pontosan Amerika és Irak között az utóbbi bő két hétben. Merthogy az új bagdadi vezető személye meghatározza, hogy Irak valóban megszabadul-e az amerikai megszállástól, vagy sem. Ennek pedig ismét széles regonális következményei vannak.
S ismét csak fellángol
Az utóbbi pár hét ismét az összecsapások újjáéledését hozta, ami immár számos hullámot élt meg. Múlt nyár óta kezdett a helyzet fellángolni, Soleymānī megölésével elérték a tetőpontot, majd viszonylag kezdett lenyugodni az irani válaszcsapás után. Március 11-én támadás érte az amerikai és a brit erőket az at-Tāğī támaszponton Bagdadtól pont délre, két amerikai és egy brit katonát ölve meg. Ez irónikus módon több, mint amit az amerikaiak be mertek eddig vallani az ‘Ayn al-Asad elleni iráni légicsapásban. Bár hivatalosan egyik csoport sem vállalta a támadást, széles körben az Iraki Ḥizb Allaht tartják felelősnek érte, ami nemcsak az irániakhoz legközelebb álló csoport, de az al-Ḥašd aš-Ša‘abī tagjaként az iraki hadseregnek is része.
Március 13-án az amerikaiak brutálisan visszavágtak öt ponton hajtva végre légicsapásokat, megölve három iraki katonát – feltehetően Iraki Ḥizb Allah tagokat – két rendőrt és egy polgári személyt. Bár egy nappal korábban Trump tanácsadója még a Soleymānīt meggyilkoló támadásnál is keményebb választ ígért. Az eredményt látva aligha ez történt, ámbár felszította az irakiakat, akik mostmár hivatalos panaszt nyújtottak be az ENSZ-nél. A csapás arra utal, hogy az amerikaiak nem igazán tudták, hová csapjanak. S ez nem is igen fogja megfélelmíteni az irakiakat. Ez pontosan be is igazolódott március 14-én, amikor egy újabb csapás érte az at-Tāğī bázist, két amerikai katona súlyos sebesülését okozva. Mindez pedig egy hónappal azután zajlik, hogy a február 16-án rakéták csapódtak a bagdadi amerikai nagykövetség közelében.
A feszültség ismét kiéleződni látszik, s immár nem ismer határokat, hiszen Iraknak jelenleg nincs miniszterelnöke és az egész politikai osztály – bár a vezető téma továbbra is az amerikaiak eltávolítása – a hatalomért küzd.
Miniszterelnök kerestetik
Azóta, hogy ‘Ādil ‘Abd al-Mahdī az októberben elkezdődött masszív tüntetések hatására leköszönt tisztségéről, a fő dilemma az volt, ki jön, ki jöhet utána. Ez kiváltképp fontos kérdés Qāsem Soleymānī tábornok és Abū Mahdī Muhandis, az al-Ḥašd aš-Ša‘abī helyettes vezetője ellen elkövetett amerikai merénylet után, hisz’ világos, hogy nyomában Irak az USA és Irán nyílt szembenállásának terepe lesz. Irakon kívül szinte mindenki el is felejtette már ‘Ādil ‘Abd al-Mahdī nevét, ami azért nagy kár, mert esete fontos tanulság annak megértésére, hogy mennyire törékeny helyzet alakult ki, és milyen nehéz megfelelő miniszterelnököt találni Irak élére. Ennek számos belső és külső oka van.
Az országon belül a legnagyobb probléma az, hogy az amerikaiak által hátrahagyott politikai rendszerben egyetlen párt vagy párkoalíció sem tud biztos többséget szerezni a parlamentben. Ez különösen a 2018-as választások után tűnt ki, midőn az amúgy elsöprő győzelmet arató síi tömb – egy maroknyi politikai és vallási vezető körül csoportosulva – darabokra hullott, s ádáz vetélkedésbe kezdett egymással. Éppen ezért volt az utóbbi hónapok tüntetéshullámának egyik első követelése a választási rendszer gyökeres átalakítása, hogy végre stabilabb államvezetés alakuljon ki. A legtöbb nagy párt nagyobb választási listákba olvadt össze, ami inkább a szunni és kurd erőknek hozott sikert, míg a valaha mindenható síi Iszlám Da‘wa Párt tömbökre hasadt. Tovább folytatódott a versengés a két legnagyobb vallási vezető között, s az „ördöglakat” 2018-ban – az al-Ḥašd aš-Ša‘abī hősei által – még bonyolultabbá vált. Minthogy egyik nagyobb tömb sem tudott egyértelmű többséget , sőt, meggfyőző előnyt sem elérni a többiekkel szemben, a tapasztaltabb „régi gárda” politikusai pedig az elmúlt 17 év folyamatos botrányaival és sorscsapásaival „sikeresen” lejáratták tekintélyüket, immár világos, ha valamely nagyobb politikai tömb meg is tudná szerezni magának a miniszterelnöki posztot, a többiek azonnal összezárnak vele szemben, s az ország újfent zsákutcába jut. Így aztán egy olyan egyensúlyi helyzetben, mint amilyen a 2018-as választás után alakult ki, semleges személyre volt szükség.
Ami a külső feltételeket illeti, Irak már hosszú ideje őrlődik az amerikaiak és az irániak között. Teherán számára Irak – mint a legfontosabb síi kegyhelyek otthona – döntő fontossággal bír. Előretolt állas, fontos hídfő a sokkal biztosabb szíriai és libanoni szövetségesek eléréséhez. E tekintetben Irán szemében az Irak feletti befolyás és az amerikaiak eltávolítása az országból már a Soleymānī elleni merénylet előtt is kiemelkedő nemzetbiztonsági érdek volt. Ugyanezen logika mentén, a jelenlegi amerikai vezetők – nem is annyira maga Trump, mint inkább a körülötte lévő héják, mint Pompeo és Bolton – úgy látták, hogy Irak a legalkalmasabb helyszín Irán lekötésére egy hosszú felőrlő küzdelemben, majd térdere kényszerítésében. Ez a logika sosem változott meg, s mind a mai napig érvényben van. Az USA ezért szorgalmazta olyan európai szövetségesek részvételét a vállalkozásban, mint Franciaország és Anglia, amelyeknek szintén megvannak a maguk érdekei Teherán nyomás alá helyezésében. Az Öbölnek szintén megvolt a programja Irakkal kapcsolatban. Miközben különálló vagy függő területeket akartak s akarnak kihasítani Irakból, hogy ezzel gátolják az iráni terjeszkedést, az amerikaiakat sokszor nem látták kellően elszántnak, s ezért olykor nyíltan nekimentek az irániaknak Bagdadban. Ez megmutatkozott, amikor az Emirátusok beavatkozott a legutóbbi tüntetésekbe, noha azok éppen egy nagyobb amerikai terv részei voltak.
Így aztán új miniszterelnököt választani nem egyszerű feladat. Ez egy éve is látszott már, amikor először foglalkoztunk az iraki helyzettel. ‘Ādil ‘Abd al-Mahdī kiválasztása egy kényes tojástánc eredménye volt a főbb külső és belső erők között, ami végül egy súlytalan, komolyabb párttámogatással nem rendelkező, kompromisszumos jelölt kinevezéséhez vezetett, akitől azt várták, hogy az országot úgy vezesse, hogy az ne dőljön egyik irányba sem. ‘Abd al-Mahdī, ha figyelembe vesszük, mekkora nyomást kellett sokszor kiállnia, ezt sikeresen meg is tette – ám alighanem éppen emiatt bukott meg ilyen hamar. Igazán senki sem ragaszkodott hozzá. Az amerikaiak már nyár óta katonai puccsot terveztek ellene, és mindent megtettek tekintélyének aláásására, az al-Ḥašd aš-Ša‘bī állásai elleni folyamatos, „rejtélyes” támadásokkal. Az irániak sem voltak sokkal előzékenyebbek vele, amikor iráni kormánydelegációk járták Irakot, s még találkozni sem voltak hajlandók ‘Ādil ‘Abd al-Mahdīval. Trumpnak is megvolt ez a szokása. Azzal, hogy ‘Abd al-Mahdī most távozott, az egy évvel ezelőtti patthelyzet állt elő ismét, csak most már sokkal kedvezőtlenebb helyzetben. A tüntetések felszították a kedélyeket, ezzel pedig az Irán-párti és az amerikabarát táborok közötti versengés dühödtebb lett, mint valaha. Az új miniszterelnöknek – az iraki parlament amerikaiakat kitiltó döntése után – immár nemcsak a gazdaságot kellene újjáépítenie, új alkotmányt írnia és felszámolnia a korrupciót, hanem az amerikaiakat is távozásra kéne bírnia. Mindeközben pedig egyelő távolságot kell tartson a különböző csoportoktól – amihez nem rendelkezik semmilyen komoly pártszervezeti háttérrel –, hogy továbbra is tiszta maradjon a korrupciós vádakkal szemben, és ne tartsák egyik politikai erőcsoport ügynökének sem. Minthogy pedig a miniszterelnök kijelölése a köztársasági elnök jogköre – amit a parlamentnek jóvá kell hagynia –, s erre a folyamatra nincsenek pontos játékszabályok, Ṣāliḥ elnök most egyedül kellett meghozza a döntést.
Első választása Muḥammad Tawfīq ‘Allāwī lett, annak az Iyyād ‘Allāwī-nak kevésbé ismert unokatestvére, aki Nūrī al-Mālikī régi ellenfele és 2004 és 2005 között egy évig miniszterelnök, majd nagy erőfeszítések után 2014 és 2018 közt alelnök volt. Valaha Iyyād az iraki politikai élet egyik legismertebb neve és Washington egyik kedvenc eszköze volt, ám mostanra ő és családja is kegyvesztett lett. Mindketten a Ṣaddāmot követő korszak szimbólumaivá váltak. Tawfīq ‘Allāwī, unokatestvérével egyetemben, sokáig Angliában élt száműzetésben, és brit állampolgár lett. 2005-ben tért vissza Irakba s lett parlamenti képviselő – köszönhetőn unokatestvérének és annak az alkunak, ami közte és al-Mālikī között született. Tawfīq kétszer is (2006–2007, 2010–2012) hírközlési miniszter lehetett, azonban mindkétszer a kormányzaton belüli rendellenes és felekezeti alapú politika miatti tiltakozásul lemondott. Minthogy miniszterként védjegye lett a korrupció elleni küzdelem, s híressé vált arról, hogy több, felekezetek közötti párbeszédet hangoztató mozgalom tagja, ideális kompromisszumnak tűnt – különösen, hogy egykor befolyásos unokatestvére mostanra gyakorlatilag visszavonult.
A közvélemény többsége szemében, persze, ő is ugyanazt jelképezte, mint Iyyād: egy korrupt korszak korrupt politikai osztályának tagja, igen messze attól, hogy épp’ő jelentse az új kezdetet. Ṣāliḥ elnök február 1-jén jelölte miniszterelnöknek, két hónapnyi patthelyzet után, de szinte azonnal elutasításba ütközött. Nem is annyira a tüntetők részéről – akiknek mozgalma gyorsan veszített lendületéből –, mint inkább a pártok oldaláról, minthogy ‘Allāwīt sokan nyugati ügynöknek tartották, aki nem lesz képes megszabadítani Irakot az amerikai megszállástól. ‘Allāwīt azonnal beszéddel fordult a lakossághoz, ám nem tudott parlamenti többséget biztosítani kormányának. Február 19-én újabb beszédet tartott, hogy meggyőzze a képviselőket, de nem járt sikerrel, és március 1-jén visszaadta jelöltségét. Iindulásának szabotálásával a főbb frakciók újabb két hetet kaptak, hogy megegyezzenek egy közös jelöltben – a labda tehát ismét az ő térfelükön pattogott.
A következő kormányfő-jelölt kísérlete ennél is hamarabb vallott kudarcot. Na‘īm as-Suhayl, a néhai Ğalāl Ṭalabānī egykori irodavezetőjéének támogatottsága, bár hivatalosan jelölték, alapvetően törzsi jellegű volt. As-Suhayl Nūrī al-Mālikī közeli bizalmasa, s mint ilyen, az ő megbízott képviselőjének tekinthető. Személyében gyakorlatilag al-Mālikī tért volna vissza, aminek most már Teheránban sem nagyon örülnek – ez az Irán-barát iraki sajtóban nyilvánvaló volt. As-Suhaylt a hét legnagyobb frakciót tömörítő különbizottság március 15-én jelölte miniszterelnöknek, bár sok egyéb név is a lehetséges jelöltek közt volt. Reményei azonban hamarosan szertefoszlottak.
Március 18-án aztán az iraki elnök egy másik jelöltet, ‘Adnān az-Zurufīt kérte fel miniszterelnöknek. Bár az elnök a maga jogán jelölt, ki tudta használni az egyértelmű patthelyzetet és azt, hogy az ország most egyértelműen más helyzetben van, mint két évvel korábban volt. Az elnök tehát az-Zurufīt nevezte ki ideiglenes ügyvivőnek, legfeljebb egy évre, gyakorlatilag azzal a feladattal, hogy szervezze meg a következő választásokat. Az-Zurufī iraki-amerikai kettős állampolgár, a 2003 után Nyugatról visszatért politikai osztály tipikus képviselője, akit egykor Paul Bremer személyesen választott ki a szentr város, an-Nağaf kormányzójának. Ez ellenségévé tette a befolyásos vallási vezetőt, Muqtadā aṣ-Ṣadr-t. Az ellenségeskedés máig is tart, s kettőjük viszonya most még feszültebb, minthogy az-Zurufī keresztülhúzta aṣ-Ṣadr utolsó esélyét a hatalom megragadására, s mivel az előbbit egy évtizede még mindenki az amerikaiak emberének tartotta. Ugyan most kijelentette, hogy kész lemondani amerikai állampolgárságáról, ez már aligha fog segíteni neki, lévén a korábbi miniszterelnök, Ḥaydar al-‘Abādī (2014–2018) pártjának képviselője, akit Amerika-barát politikusnak tartanak. Amióta ‘Alī as-Sīstānī nagyajatollah is nyilvánosan megvonta tőle bizalmát, már csak az elnök és a mögötte felsorakozó kurd párt áll ki mögötte.
Így tehát a politikai színen jelenetéktelen személyek sorát láthatjuk, a régi gárda semleges képviselőjétől, al-Mālikī egyik megbízottján át, egy USA-barát jelöltig. Kevéssé számít most már, hogy a jelölt szerez-e támogatást a parlamentben, hiszen végül az elnök egyszerűen előrehozott választásokat ír ki és jelöli ki majd az-Zurufīt ideiglenes kormányfőnek. Ez valójában az Irán-barát és az amerikaiakkal szemben álló erőknek jelent vereséget, hiszen egy újabb évet ad az amerikaiaknak, hogy semmibe vegyék az iraki parlament döntését, és továbbra is az országban maradjanak. Ám mint, láthattuk, vannak olyan erők, amelyek ezt nem szeretnék kivárni.
Irán lekötöttsége
Igazán elgondolkoztató, hogy az irániak a Soleymānī és al-Muhandis temetését követő erkölcsi diadal után sem voltak képesek kihasználni a helyzetet a maguk javára, és befolyásuk visszaszorulni látszik. Nemcsak szövetségeseik nem tudtak nekik tetsző kormányfőt hatalomba segíteni, de az sem világos, hogy az amerikaiak távoznak-e, vagy sem. Ha pedig Irak most tényleg előrehozott választások elé néz, akár egy év is eltelhet az új kormány megalakulásáig, amelynek lesz kellő felhatalmazása arra, hogy kiutasítsa az amerikaiakat. Akkorra azonban már egy másik kormány lesz hivatalban Teheránban, ugyanis Rōḥānī második megbízatása is lejár. Azt pedig senki nem tudja, hogy Teheránban milyen kormányzat jön, amit sokkal jobban le fog kötni a hatalomátvétel annál, hogy teljesen Irakra összpontosíthasson.
A rejtvényre az egyik lehetséges „megoldás” a koronavírus-járvány, ami valami’ furcsa okból Iránt sokkal jobban sújtja, mint a térség többi országát. Ugyanakkor a koronavírus, úgy tűnik, Irán számára egyszerre jelent súlyos megpróbáltatást és egyben lehetőséget is. A járvány igazán még meg sem csapta az Egyesült Államokat, miközben, minden előrejelzés szerint, Irán jóval az amerikaiak előtt túl lehet rajta. Így abban a színben tűnhet majd fel, hogy előrébb tart, mint Amerika – ahol a veszteségek már most magasabbak az irániaknál –, és segélyszállítmányokkal segítheti a térség államait. A széttartó iraki csoportok összekovácsolása mindig is nehéz feladatot ró(tt) Teheránra, amit jelenleg tovább nehezít a feloldhatatlannak tűnő ellentét az iráni vezetés és al-Mālikī között. Rohaniéknak nagyon nehéz (volt) az amerikaiak és al-Mālikī egyidejű kijátszása, miközben gőzerővel a korona elleni védekezésre kell összpontosítaniuk. Hogy Irán most mennyire leterhelt, jól mutatja, hogy a forradalom óta először segítséget kért az IMF-től.
Ez azonban nem jelenti, hogy ne figyelnének Irakra. Bár csak sejthető, de valószínűleg Teherán nem áll túl messze az amerikai támaszpontok elleni mostani támadásoktól. Ahogy pedig nemrég hírek láttak napvilágot arról, hogy Washington ismét katonai puccsot tervez Irakban – amit a terrorizmus elleni harc és/vagy az iráni befolyással szembeni küzdelem ürügyén az amerikai sajtó is elismer – az is nyilvánvaló, hogy az irániak teljes készültségben vannak és igen szorosan együttműködnek az al-Ḥašd aš-Sa‘bī-val. Valószínűleg ez a magyarázata az ellentmondásos amerikai viselkedésre, vagyis arra, bhogy míg egyik nap teljes erővel odacsapnak, másnap támaszpontokat adnak át Iraknak. Lehet, hogy Irán most elfoglalt, de nem annyira, mint sokan gondolják, s ezért az iraki front helyzete még mindig teljesen nyitott.
Küzdelem az bázisokért
2020 január 1-jén 12 külföldi katonai támaszpont volt Irakban. Egy részük önálló támaszpont, míg mások a már létező iraki bázisok részeiként működiknek. A legnagyobb az ‘Ayn al-Asad bázis al-Anbār tartományban, míg a stratégiailag legértékesebbek az al-Qā’im támaszpont – amely a határátkelőt őrzi Szíria felé –, illetve a Bagdad körüli bázisok.
A december óta folyamatos támadásokkal kapcsolatos amerikai reagálást látva – Soleymānī meggyilkolásával Washington a háborút is kockáztatta Iránnal –, elgondolkodtató, miért jelentették be Washingtonban, hogy hamarosan három támaszpontot átadnak az iraki hadseregnek. Hírek érkeztek további bázisok átadásáról is. Most biztosan nem csupán propagandáról van szó, ha tudjuk, hogy az al-Qā’im támaszpontot 2020. március 17-én valóban átadták az iraki erőknek. Ez volt a legfontosabb állás az iráni–iraki–szír együttműködés elreteszelésére, s szintén ez volt a fő utánpótlási pontja is a Szíriában működő megszálló erőknek. E támaszpont átadásával ismét felmerül a szíriai jelenlét kérdése. Ha pedig az amerikaiak valóban katonai puccsot készítenek elő, vagy legalábbis egy átfogó tisztogatás terveznek az Irán-párti erők ellen, akkor furcsa, hogy miért adnak át támaszpontokat. A hivatalos magyarázat szerint, ezek a bázisok az Irakon belüli támadásoknak leginkább kitett helyeken találhatók, ám ha ebben bármi igazság is van, akkor az éppen azt a képet támasztja alá, hogy az iraki ellenállás eredményes.
Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy a kemény nyilatkozatok csupán a ködösítést szolgálják, s Washington már elfogadta a helyzetet, hogy nincs politikai támogatása Bagdadban, a jogi helyzet is ellene szól, az ellenállás pedig csak erősödni fog. Friss hírek arra utalnak, hogy az amerikaiak az elérhető legmodernebb technológiával próbálták megvédeni létesítményeiket, az eredmények azonban közel sem meggyőzők. Egyes arab értékelések úgy vélik, hogy mindez csak Trump lélektani hadviselésének része, miközben kész kivonulni, még mielőtt a veszteségek igazából elkezdenének emelkedni, megelőzve így az elkerülhetetlen vereséget.
Az a tény, hogy a koronavírusra hivatkozva a franciák is kivonulnak, szintén teljes kivonulásra utal. Ám mindez épp annyira lehet az amerikai vezetés különböző csoportjai közötti összeütközések eredménye is. Egyesek tovább akarnak harcolni, míg másik inkább kivonulást javasolnak.
Reálisan nézve azonban egy átfogó iraki hadjárat most hatalmas vereséghez vezetne. Nem oldana meg semmit, s csak a nemzeti dühöt szítanák fel, mivel az Irán-barát erők igen mélyen gyökereket eresztettek Irakban,. Egy ilyen támadás egyesítené a pártokat Washington ellen, ahogy ezt a leckét már Soleymānī meggyilkolásából is meg lehetett tanulniuk. Így tehát a legvalószínűbb forgatókönyv az erők fokozatos összevonása védhetőbb táaszpontokra, hogy a kivonást el lehessen húzni az amerikai és iráni választások utáni időszakra. Ezek eredményei függvényében azután világos döntést lehet majd hozni. Mindent összevetve, annyi világos, hogy a felszín alatt a dolgok mozgásban vannak Teherán és Washington között.
Irak számít
Mindanak ami most Irakban történik, beleértve az új miniszterelnök megtalálását és a támaszpontok ügyét, nagy a jelentősége – nem is annyira Irak, mint inkább a régió számára. A szaúdiak például már januárban kifejezték, hogy nem szeretnék, ha az amerikaiak kivonulnának Irakból. Számukra ez életbevágó kérdés. Főleg most, hogy – mint a múlt héten láthattuk – Rijád gyorsan veszít befolyásából, egyes új fejlemények pedig arra utalnak, hogy Trump immár kész lemondani Ibn Salmānról. Az pedig, hogy az emirátusiak, úgy tűnik, most épp fordítani készülnek a széljáráson Szíriában és Líbiában, arra utal, hogy a szaúdi politika utolsó támogatóit is elveszítheti.
Az új miniszterelnök kiválasztása Irak sorsát is eldöntheti. Ha az amerikaiak kivonulnak, az irakiak végleg szövetségbe forrnak Szíriával és Iránnal, aminek lökéshullámai érezhetők lesznek Jementől a szaúdiakon át egészen az „évszázad alkujáig”.
Még közvetlenebbül, az iraki utánpótlási központ elvesztése megpecsételheti az amerikai jelenlét sorsát Szíriában is. Elnézve a diplomáciai lépéseket, ahogy mindenki Damaszkusszal akar megbékülni, ez nagyon is valószínű. Az amerikaiak éppen ezért koncentrálnak a sokkal megbízhatóbb iraki Kurdisztánra és próbálják onnan biztosítani az ellátást Szírián belülre. Ám az egyre növekvő ellenállás ezt egyre tarthatatlanabbá teszi.
Bár kívülről a mindennapi iraki politika és a miniszterelnök-vetélkedő nehezen követhető, jelentősége azonban túlmutat Irakon, s hatással van a térség egészére, miközben Irak lassú őrlődése alighanem még jóideig megmarad.
